Boldogság svéd módra | Linnea Dunne - Lagom

„A lagom azt jelenti, hogy az élet annál jobb, minél kevésbé komplikált.”

Eredeti cím: Lagom – The Swedish Art of Balanced Living

Oldalszám: 160

Megjelenés: 2017

Kiadó: Kossuth Kiadó

Ár: 3490 –

Lagom, azaz „nem túl kevés, nem túl sok – éppen elég”.

Az anyagi világon túllépve a jelentés egyre kifinomultabbá válik, a társas viszonyok szabályainak tökélyre fejlesztésére is utal. Lagom az, ha elfogadjuk egy barátunk meghívását, hogy nála töltsük a hétvégét, de ágyneműt viszünk magunkkal, hogy praktikus autót veszünk, nem pedig a legmenőbbet, vagy hogy pusztán a maradékokból ütjük össze a vacsorát, mivel a pazarlás bűn…

Érdemes a lagom életmód mellett dönteni, mert:

– környezettudatosabbá válhatsz

– egészségesebb egyensúlyt tarthatsz munka és szabadidő között

– megszabadulhatsz az otthonodat ellepő felesleges holmiktól

– tudatosabb fogyasztóvá válhatsz

– szeretetteljesebb emberi kapcsolatokat építhetsz

– élvezheted a svéd táplálkozás előnyeit

– megtanulhatod az önellátó gazdálkodás fortélyait

– több időt tölthetsz a természetben sporttal, kirándulással…

… egyszóval boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetsz!

Úgy adódott, hogy Kossuth Kiadónak köszönhetően a dánok Hygge-nek nevezett különleges életszemlélete után megismerhettem egy másik – általam nagyrabecsült – skandináv nép, a svédek „hitvallását” is. A lagom első látásra úgy tűnhet, a Horatius által megfogalmazott arany középszer filozófiáját folytatja a „nem túl kevés, nem túl sok – éppen elég” elvével, ennek a rövidke kötetnek a végére érve azonban rájöhetünk, akármilyen egyszerű is legyen a megfogalmazás, a lagom életstílus sokkal többet takar annál, mint amit elsőre ígér.

Persze a fő irányvonala valóban a végletek közötti egyensúly megtalálása, ezt azonban változatos eszközökkel és módokon lehet elérni az élet valamennyi területén, legyen szó a konyháról, testedzésről vagy ruházkodásról. Maga az írónő is ennek mintájára alakította ki a kötet felépítését, így kitérve minden, életmód szempontjából fontos témára az étkezésektől kezdve az egészségen és a lakberendezésen át a társasági életig valamint öko-háztartásig.

A lagom – fogalma egyszerűsége ellenére is – gyakran érthetetlennek és elérhetetlennek tűnhet, az írónő különböző kontextusba helyezett példáin keresztül azonban úgy vélem mindenki számára teljesen világos lesz ez az igenek és nemek közti kötéltánc. Így tökéletesen lagom az, ha pontosan a munkaidőnk lejártával távozunk a munkahelyünkről, ha minimalista sminket viselünk egy extravagánsabb rúzzsal kiegészítve, vagy festést tartunk, de csak a szoba egyik falát öltöztetjük színekbe. Szintén lagom komolyan venni a munkánkat, és becsületesen dolgozni, ugyanakkor épp ilyen lelkiismerettel megtartani a kellő szüneteket is, különös tekintettel a fikára. Egy szót se. Lagom az, ha nem csupán személyes ügyeinket mentesítjük a végletektől, de eközben a világ, s a környezet egyensúlyára is odafigyelünk, s ide tartozhatnak még a svéd társadalombeli  normák is, melyek kizárják a felesleges drámázást, mint szélsőséget, az egyenességet hirdetik, s rávilágítanak a tényre, hogy a svéd emberek többet érdeklődnek mások hogyléte felől, mint beszélnek önmagukról végtelenítetten. Elemeiben tehát a lagom életmód visszavezethető a Jante törvényre*, ám annak már egy sokkal kevésbé szigorú, jóval inkább élvezhető és ember-, valamint környezetközelibb módját mutatja be, amely nem a merev szabályok szerinti életet, hanem egyszerűen csak a boldogságot tűzi ki célul.

*Fun fact: „A dán-norvég író, Aksel Sandemose 1933-ban fogalmazta meg a törvényt a skandinávok egy bizonyos attitűdjének leírására. A Jante-törvény tíz pontban fogalmazza meg a helyes viselkedés szabályait. Ezek a pontok egy olyan társadalmat írnak le, amely rosszallva tekint az egyéni sikerre és eredményekre; egy olyan kultúrát, amely megszállottja a szabályoknak.”

De hogyan is kapcsolódik össze a lagom mértéktartás és egyensúlyteremtés a svédek igen kedvező boldogságindexével? A magyar ember komolyan elgondolkodhat azon, hogy a „középszerűség” hogyan járulhat hozzá bármilyen formában is az örömünkhöz, s a nép, aki a jólétről nagyrészt a tévében, meg a könyvekből hall csak, nem értheti jól, miért jó mindig beérni valamiképp kevesebbel, ahelyett, hogy a maximumra törekednénk. A jobb kocsi, nagyobb ház, újabb telefon, bulisabb péntek esti program, több, több, több embere számára a másokkal való versengés a jobb dolgok, jobb élet iránt, s az ebben való győzelem instant boldogságérzetet szül – ennek megfelelően ellenkezője, a kevesebb legtöbbször lehangoltságot eredményez. És itt jön be a képbe a lagom… ami ha jobban megnézzük, valójában nem is a boldogság receptjét ígéri. Csupán a kiegyensúlyozottságét – a kettő mégis szorosan összekapcsolódik a svédek mindennapjaiban.

„Ha folyton az örömöket kergetjük, nem vesszük észre magát az örömöt – így néha unatkoznunk is kell.”

A lagom számukra nem állapot, igazából inkább egy fajta életvitel, ami a teljes értékrendjüket áthatja. Egy konstans fennálló életérzés, amelyből hiányoznak a hullámhegyek s hullámvölgyek – nincs kiugró, kicsattanó jókedv, de különös bánat sem, ezáltal maga a rossz hiánya szüli meg a lagomból fakadó jóérzést, ezáltal nem pillanatnyi, hanem tartós elégedettséget és boldogságot teremtve.

Rendkívül érdekesnek találtam mind ennek a népnek, mind a szokásaiknak, s legfőbb elveinek megismerését – alapból erős vonzalom köt a skandináv országokhoz s kultúrákhoz, a svédek azonban kiemelt figyelmemet élvezik a tökéletes IKEÁ-s húsgolyóik és bodzaszörpük, meg persze a minőségi és minimalista bútoraik által. Azonban a kötet olvasása közben, akármennyire is hatékonynak, s szimpatikusnak ismertem meg a lagom életszemléletet, rájöttem, hogy kapcsolatom a svédekkel továbbra is megmarad a kaja és a lakberendezés szintjén. Én magam úgy érzem túlságosan is a végletek embere vagyok ahhoz, hogy kellően átszellemülhessek az egyenletesség boldogító erejétől. Őszintén: nem lepődnék meg, ha az arcképem ott szerepelne a szótárban az érzelmi hullámvölgy és hullámhegy kifejezések mellett.

Mindent összevetve tehát élveztem ezt a kis kiruccanást, elvégre a Lagom által olyan életstílus részese lehettem pár órára, amit másképp nem igazán ismerhettem volna meg. Jóérzéssel töltött el, mikor valamilyen általam már ismert ténybe, vagy fogalomba botlottam, ugyanakkor hatalmas új tudás is zúdult rám ez alatt a röpke 160 oldal alatt, amit még mindig próbálok elhelyezni valahol fejben. Kedveltem, ahogy ezt az információáradatot mindig a megfelelő helyeken szakította meg valami gyönyörű, hangulatteremtő fotó vagy más illusztráció, s ha már itt tartunk, mindenképp érdemel egy gondolatot az egész kötet tördelése, aminek köszönhetően a Lagom nem csak kívülről, de belülről is meseszép. Egyedüli negatívumokként az olykor fellépő kontraszt-problémákat említeném (sötétkék alapon a fekete betűszín az én látószervemmel egyszerűen nem kompatibilis), valamint a kötet kissé száraz megfogalmazását, ami bennem olykor egészen Wikipédia-olvasgatós feelinget ébresztett… vagy talán a törikönyvemét, a lapszéli kis kiegészítő infókkal együtt. Érdekesnek és magával ragadónak találtam a témát, ám az írónő részéről elfért volna még egy kis élet a lapok között – bár ennek a hiányát talán csak Meik Wiking, Hygge során megismert barátságos stílusa élezte ki számomra.

Ajánlom a kötetet azoknak, akik maguk is a boldogság utáni keresőexpedíció lelkes tagjai, s kíváncsiak a titokra, amely több másik skandináv országhoz hasonlóan a svédek mindennapjait is örömmel tölti meg; ajánlom azoknak, akik kíváncsiak egy számunkra talán kevésbé jól ismert nép kultúrájára és értékrendjére, esetleg még arra is nyitottak, hogy beengedjék ezt az életükbe, s az otthonukba. Ajánlom szórakozásra, ismerkedésre, informálódásra, kutakodásra – kicsit ugyan szárazon tálalva, ugyanakkor egyfajta belső kényszerrel együtt, ami azt mondja, lapozd, folytasd, ne hagyd abba. Mindenképp megér egy próbát! :)

Kedvenc részek:

Ez most sokat elárul rólam… de egyértelműen a kajás résszel sikerült megtalálni az utat a szívemhez – ez nem is csoda, tekintve, mekkora rajongója vagyok a híres IKEÁ-s svéd húsgolyóknak, a bodzaszörpnek és az utánozhatatlan almatortájuknak. A könyv ezen fejezete rögtön megnyert a válogatott receptjeivel, maguk a svédek pedig a szent kávészünetükkel és a szombat reggeli jutalomként funkcionáló nassolásukkal.

Kedvenc idézetek:

„Csak semmi dráma! Most pedig kinek van kedve a szexről beszélgetni kávé közben?”

***

„Rengeteg minden belefér a lagom keretei közé. Jómagam hatalmas különc vagyok, de még én is beleférek.”

***

„A kezdő megkérdi a főnökétől, hogy „szerinted mennyi időt szánjak erre a feladatra?” Mire a válasz: „amennyi ahhoz kell, hogy elkészülj vele”. Talán mondanunk sem kell, hogy ez azt jelenti: ne fecsérelj munkaidőt olyasmire, amit már elég jól elvégeztél – viszont olyan munkát se adj le, ami nem üti meg a megfelelő színvonalat. Ha jól csinálod, pont a lagomnyi időt töltöd el vele.

***

„Az érzések lagom megközelítése úgy foglalható össze, hogy minden érzést felvállalunk, és egyiknek sem juttatunk túlzott szerepet. Ha viszont a félelmeinkből és az érzelmi impulzusainkból eltávolítjuk a drámaiságot, akkor a tabuk értelmüket vesztik, és így a legnehezebb dolgokról is könnyebben tudunk beszélni másokkal.”

Borító: 5/5

Akárcsak a Kossuth Kiadó valamennyi nemzeti életmód témájú könyvénél, úgy a Lagom esetében sem lehet elmenni egy ilyen megkapó és beszédes borító mellett – hajszálon egyensúlyozik a zsúfolt, s a minták ellenére mégis minimalista stílus között, végül épp így lesz egyaránt harmonikus és különleges. Megakad rajta az ember szeme, ha pedig közelebbről is szemügyre vesszük, jól látható, hogy valamennyi kis objektum a svéd kultúrához és életmódhoz köthető, így veszi célba az ember szépérzéke után a kíváncsiságát is. Azt sugározza, amit ígér: a lagom letisztult, kiegyensúlyozott életérzését természettel, kávéval és elmaradhatatlan fahéjas tekerccsel.

Pontozás: 5/4

Maga a Lagom számomra a szó jelentésének tökéletes szemléltetésévé vált ez alatt a röpke 160 oldal alatt, valamivé, ami ugyan nem kevés, de nem is sok. Állandó kettőség kísérte végig a történetünket: az én megállás nélküli ingázásom a téma és az olvasottak iránti őszinte érdeklődésem, valamint a kivitelezés fölött érzett bosszúságom között. Linnea Dunne a svédek életviteléről tudni érdemes információkat tematikusan, lépten nyomon „fun fact”-ekkel tarkítva, gyönyörű, hangulatteremtő illusztrációkkal és képekkel tárta elénk – meglehet számomra talán túlságosan szárazon, hűvösen, olykor némi Wikipédia-feelinget ébresztve bennem, amit már kevésbé díjaztam. Ennek ellenére győz a tény, hogy a lagom valóban Svédország legsikeresebb exportcikke lehetne, mind a példamutató minimalizmusával, ha stílusról van szó, mind az egyenességével az emberi kapcsolatokban, a legtöbbek számára álomszerű túlóra mentes munkájával és persze a nélkülözhetetlen kávé+fahéjascsiga kombinációjával – amelyeket mind-mind örülök, hogy tüzetesebben is megismerhettem.

Köszönöm a recenziós példányt a Kossuth Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Elle Kennedy - A baklövés (Off-Campus 2.)

„Az elkövetkező pár évben valószínűleg úgy fogom érezni, mintha egy sötét alagútban tévelyegnék, de az alagút végén ott a fény. És amíg velem vagy, addig odabent is világosság lesz. Nélküled viszont csak a sötétség marad.”

Eredeti cím: The Mistake

Sorozat: Off-campus 2.

Oldalszám: 350

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3199 –

A ​srác nem csak a pályán szeret játszani…

De ezúttal kemény ellenféllel találja szemben magát…

A srác nem csak a pályán szeret játszani…

Az egyetemista John Logan bármelyik lányt megkaphatja. A hokicsapat sztárjaként az élete csupa buli és csajozás, ám lefegyverző mosolya és laza stílusa valójában csak álca, amivel a diploma után rá váró évek miatti keserűségét leplezi. Szexi kalandja az elsőéves Grace Iversszel egy időre feledteti vele a gondokat, de egy meggondolatlan lépés miatt elveszíti a lányt, és utána kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy bebizonyítsa, megérdemel egy második esélyt.

De ezúttal kemény ellenféllel találja szemben magát…

A rosszul sikerült első év után Grace immár idősebben és érettebben tér vissza a Briar Egyetemre. Úgy érzi, végre sikerült elfelejtenie a nagyképű hokist, akinek majdnem odaadta a szüzességét. Már nem az a szende, csendes kislány, akit Logan annak idején megismert. Ha a srác azt hiszi, hogy ő is engedelmesen hanyatt vágódik neki, mint a többi csaj, hát nagyon téved. Ha vissza akarja kapni, küzdjön meg érte! Ezúttal Grace veszi kezébe az irányítást… és nem lesz szívbajos.

Ennyi volt… végeztem John Logannal – na persze nem a szó szoros értelmében –, viszont képtelenségnek érzem, hogy szó nélkül hagyjam, mennyi felesleges tökölésre és mérlegelésre pocsékolt idő előzte ezt meg. Elle Kennedy neve már nem volt számomra ismeretlen, ilyen alapon pedig felhatalmazottnak éreztem rá magam, hogy komoly elvárásokkal és észben tartandó kihívásokkal ruházzam fel: a Papír hercegnős bukta után a résnyire szűkült szemű kritikus nézésemmel lestem, vajon helyre bírja-e hozni a belé vetett bizalmamon esett csorbát, ezzel egyidőben pedig vártam, hogy tartsa szépen Az üzlet színvonalát, mi több, szárnyalja túl. Egy szó, mint száz: feladtam a leckét.

Szerencsére végül a megfelelő pillanatban került a kezembe, szigorúan, mint kikapcsolódás és lazítás, és e téren elégedett is vagyok… ám ha a teljes, átfogó képet nézem, kettős érzésekkel tekintek vissza A baklövésre. Egyszerre volt bájos, vicces és magával ragadó, olykor mégis kevésnek éreztem, mintha néhol üres oldalakat pörgetnék végig. Vártam volna valami nagyobb csavart, jelentőségteljesebb, meghatározóbb pillanatokat, valami ütősebb belső sztorit, amire megéri odafigyelni… mindezt úgy, hogy az írónő pedig igenis beletette magát a történetbe. Szépen felépítette a karaktereink hátterét, hagyott időt a nagy szerelemnek kibontakozni, és persze elég akadályt is gördített az útjukba, hogy ne legyen az élet olyan egyszerű, de mégis, egy idő után elkezdtem úgy érezni, mintha egyhelyben toporognánk. Volt egy pont, ahol már nem volt elég sem Grace sértett büszkesége, sem Logan rettegése a jövőtől – valami új, valami pezsdítő kellett volna még, ami kicsit megpörgeti az eseményeket. Nem mondom, hogy így nem élvezhető, de nekem volt némi hiányérzetem.

Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a történet nyitánya kifejezetten ütős – emellett beigazolja valamennyiünk Az Üzletben felmerült gyanúját.

„Szar ügy, ha az ember a legjobb barátja csaja után ácsingózik.”

Bizony, nagy szívás… ezt már tudhattuk – vagy legalábbis sejthettük – az előző kötetben Logan Hannah-ra vetett álmodozó pillantásaiból, most pedig kimondottan az ő szemén keresztül láthattuk, milyen egy ilyen kellemetlen, láthatatlan szerelmi háromszög kapcsolaton kívülre eső tagjának lenni. Bizonyára nem ritka egy ilyen felállás, mégsem emlékszem, hogy túl sok könyvben fedeztem volna fel eddig ilyen helyetet, így ez a maga módján újdonságként hatott rám. Kifejezetten jónak és érzékletesnek éreztem ennek a szálnak a felépítését, az írónő gondosan közvetítette Logan érzelmeit, fájdalmát és gyötrődését, a megszállott felejteni akarásával egyetemben, amit bár nem a lehető leg… khm, etikusabb módon tett, a lelke mélyén az ember mégis megérti őt. Mellesleg, nyilván nem ő az első pasi, aki más csajokkal akarja elterelni a figyelmét A Lányról. Van ilyen…

És először úgy tűnik, női főszereplőnk, Grace sem lesz ennél több noha a pocsék fülszövegírásnak köszönhetően tökéletesen tudhatjuk az ellenkezőjét, na de mindegy is. Kiváltképp ha összerakjuk a képet, miszerint Logan egy hoki- és szexisten, Grace pedig egy kissé ügyetlen és átlagos lány, aki valamiért megszállottan szeret olyan bizarr dolgokról beszélni idegenekkel, mint amilyenek a hírhedt sorozatgyilkosok. Hm… azt mondtam volna, hogy átlagos?

Grace karaktere az igazat megvallva megtestesítené a new adult könyvek alapvető elvárását, miszerint mindenkinek tudni kell magát belehelyezni az adott szereplő bőrébe – és mint azt már számtalan regény során megfigyelhettük, erre a szürke kisegér prototípus a legtesthezállóbb. Ennek megfelelően a lány értelmes, ellenben kissé ügyetlen, külsőre sem egy nagy durranás, a népszerű barátnője árnyékában él, és annak rendje s módja szerint kínosan viselkedik helyes pasik közelében… mégis, van benne valami plusz. Grace meglehet sok tekintetben unalmas és klisébe hajló, a történet során folyvást igyekszik bebizonyítani, hogy több ennél. Jó értelemben véve, de kicsit bolond… elvégre komolyan, ki kezd el valakinek csak úgy sorozatgyilkosokról beszélni? Elég fura… de egyedi, amit szimpatikusnak találtam, valami érthetetlen módon. A kedvencem azonban az lett, ahogy hiába súgott mást a szíve, hiába gyengült el a lába meg minden ilyen romantikus vacak, mégis volt tartása, mégsem adta be a derekát az első adandó alkalommal. Valljuk csak be, Logan vonzerejét ismerve ez nem lehetett egyszerű, talán még egy akkora pofon után sem, amit történetük kezdete okozott számára… mégis, megrázta magát, és felszegett fejjel lépett tovább, büszkén. Nem a hokikirály John Logan ezredik lelkes rajongójaként. És bár meg volt írva szépen a csillagokban ennek a kettőnek a happy endje, tetszett, hogy addig vezetett egy bizonyos út, nem a semmiből született egyik percről a másikra egy bazinagy szerelem.

Eleinte barát-félék. Egyértelmű kémiával kettejük között, és egy fokozatosan kialakuló érdeklődéssel a másik irányában – épp annyival, hogy ha valamelyikük betoppan egy buliba, tudni akarja, vajon a másik is ott van-e valahol, vagy ha Grace befekszik az ágyába filmet nézni, várja, hátha jön Logan is. Ez a kötelék egyszerre totál édes és idilli, valamint roppant életszerű a maga lassú kibontakozásával… egészen addig, míg Logan nem tesz valami hülyeséget. Igazából ez tekinthető a regény fordulópontjának; következik egy kisebb törés és időkihagyás, a sérelmek és elszúrt lehetőséget ízlelgetése és önmaguk összekaparása a földről, miután rájöttek, hogy valamit mégiscsak jelentett számukra a másik. Természetesen Logan Hannah-problémája is egy csapásra megoldódik, amit még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy érthetőnek, amolyan megvilágosodásnak tekintek, vagy egyszerűen nevetségesnek, mintha csak le akarta volna tudni az írónő az adott szálat.

Innen indul az igazi küzdelem: ugyanis míg korábban tét nélkül élvezték egymás társaságát, ezúttal már mindketten érzik, mennyi vesztenivalójuk van. Grace-nek leginkább a büszkesége, Logannek maga a lány, aki lassan de biztosan egyre inkább belopja magát a szívébe a furcsaságával, a folytonos elutasításaival, éles nyelvével, meg persze a kihívásaival, amelyekkel Logan szándékait deríti fel. Ezekért örömmel osztogatnám a jutalom pirospontokat, kifejezetten aranyos jeleneteket szültek Grace újabb meg újabb próbatételei – melyek Logan részéről pedig hatalmas bizonyítások voltak arról, hány követ képes megmozgatni a lány kedvéért.

Annak ellenére, hogy két teljesen eltérő személyiség, tökéletesen passzoltak, kiegészítették egymást – ezt a boldogságot pedig mindketten nagyon megérdemelték már, mi több, szükségük is volt rá. Logannek különösen. Bár Grace sem volt semmi a maga módján, a mélyebb hátteret ezúttal Logan kapta, s meg is sínylette minden percben. Úgy érzem, kellett a történetbe ennek a szálnak az ereje, ellenben nem bántam volna, ha az írónő kicsit alaposabban kibontja, ezáltal komolyabban is veszi, mert ilyen felületesen érintve a témát kissé elnagyoltnak éreztem a bemutatását. Egyszerre kavargott tőle bennem a megértés, együttérzés, valamint az értetlenkedés – elvégre a karakterek által felvázolt helyzet erősen sarkított. Semmi sem lehet ennyire fekete vagy fehér. A helyzetet pedig tovább rontotta a megoldása, ami… jól van, örülünk, mert mindenki örül, de a valószínűsége még romantikus regényhez mérten is alacsony.

Könnyedén úgy tűnhet, mintha nem szerettem volna a történetet… igazából pedig csak a befejezése és az olykor fellépő üresjáratok szúrták a szemem, ezektől eltekintve újfent rendkívül jól szórakoztam. Az írónő humora a régi, és különösen értékelem, ahogy ezzel játszik a szereplői felépítésekor is. Mindannyian megkapják a sajátos, egyedi stílusukhoz passzoló humort, mindenkin van miért nevetni, hol a helyzetek miatt, amikbe keverednek, hol a felvágott nyelvükből, esetleg túlméretezett egójukból kifolyólag.

„Mivel 100%-ig biztos vagyok a heteroszexualitásomban, még azt is megkockáztatom, hogy melegként nemcsak kefélni akarnék Garrett Grahammel, de gondolkodás nélkül hozzá is mennék.”

Kedveltem tehát a főszereplőket – bár sajnos nem jobban, mint a sorozat első kötetében… de Loganhez hasonlóan én is Team Garrett vagyok eddig xd –, a mellékszereplőkért viszont egyenesen bolondultam olykor… nagyon ütős húzás az írónőtől, ahogy teret hagy egyaránt az előző párosunknak s a többi hokis szépfiúnak… ezek által a jelenetek által megismerheti őket annyira az olvasó, hogy tűkön ülve várja az ő részüket is. Mert talán nem csúcskategória a sorozat… nem váltja meg a világot, meg semmi ilyesmi, viszont megnevetett, szórakoztat, ellazít… a kikapcsolódás és boldogság pedig rendkívül addiktív.  

Mindent összevetve ajánlom a könyvet azoknak, akik otthonosan mozognak ebben a romantikus, kissé erotikus műfajban, és jó humorú, gördülékeny olvasmányt keresnek egy kikapcsolódós szombat délelőttre. Természetesen különösképp ajánlom azoknak, akik Az üzlet révén már beleszerettek Garrett és Hannah történetébe – a folytatás ez esetben kötelező –, de azoknak is nyugodtan nyomnám a kezükbe, akik még nem ismerik a sorozatot, ugyanis az előzmények ismerete nélkül is jól érthető és élvezhető. Hoki- és sorozatgyilkos-rajongók előnyben! xD

Kedvenc karakterek:

Nehéz kérdés, ugyanis Ramonán kívül kábé mindenkit kedveltem… úgyhogy no offense, amiért nem említek minden csodálatosan bolond embert, aki közel került hozzám ez alatt a 350 oldal alatt, de ez van, választani kell, én pedig nőből vagyok… úgyhogy talán senki sem lepődik meg, ha a négy hokis szépfiú felé hajlok. Garrettet már az előző rész során megszerettem, Logant is egészen kedveltem – habár az előbbinél úgy érzem kevésbé –, és Tucker meg Dean jelenetein is sokat röhögtem. Eszméletlenek a srácok, úgyhogy várom már, hogy az ő történetüket is megismerjem.

Kedvenc részek:

Egyenesen következik a kedvenc karaktereim listájából, hogy minden olyan rész a kedvencemmé vált, ahol a fiúk négyen együtt bandáztak: oltogatták egymást, röhögtek, nagyon pasik voltak, de rendkívüli módon szórakoztattak.

Kedvenc idézetek:

„Mi a fene ütött az emberekbe? Hogy képzelik, hogy bármilyen bántó gusztustalanságot kilőhetnek a nagyvilágba, tekintet nélkül mások érzelmeire? Már nem is a pletykafészkekre vagyok a legdühösebb, hanem az internet feltalálóira, akik ekkora fegyvert adtak a világ seggfejeinek a kezébe. Most aztán boldog-boldogtalan szabadon köpködheti az epét. Rohadt internet”

***

„Dobj el mindent, amitől üresnek érzed magad! Szórakozz Hozd rendbe a dolgokat azzal a lánnyal, ha az tesz boldoggá. Hagyd abba a siránkozást, és az utolsó cseppig élvezd ki az utolsó évedet!

– Nem siránkozok.

– Lehet, de mást sem nagyon csinálsz.”

***

„ – Csak azért, mert a nevem kegyet jelent, még nem lehet egy sütivel megvásárolni.

– Ez jó volt.

– Nem vicceltem. Ez szimpla etimológia. […]

– Etimológia? Imádom, amikor csúnyán beszélsz.”

***

„A legjobb barátok együtt szenvednek, vagy sehogy.”

***

„Nem bízom azokban, akiknek a keresztneve is vezetéknév.”

Borító: 5/5

Tudom… alapból nekem sem eseteim az efféle félmeztelen-pasis borítók… de nézzetek csak rá! Ennek hogyan állhatnék ellen? Nem tudom mennyiben más a többi hasonlónál, de valami muszáj legyen, mert ezzel a borítóval egyszerűen szerelembe estem első… hát, mondanám hogy tapintásra, de nem akarok semmi kétértelmű gondolatot ébreszteni senkiben. xD A kép vonzó, bejön a fekete-fehér kivitelezés, és az a kis szín, amit a címmel sikerült belecsempészni. Még ha nem is csípem a lilát… itt valahogy jól mutat. Az egész… nyálcsorgatós.  Nagyon.

Pontozás: 5/4

Nem rosszindulatból, de úgy alakult, hogy kritikával vegyes kíváncsisággal álltam neki újból egy Elle Kennedy kötetnek: Az üzlet alatt ezerrel trükközött, hogy egy rakat kliséből valami igazán király dolgot építsen fel, s vártam, vajon tartja-e a szintet, vagy elvérzik ezúttal. Megint ő nyert – én pedig rájöttem, hogy ideje feladnom, és egész egyszerűen csak átadnom magam annak a vonzó, s humorban bővelkedő utazásnak, amit kínál. A baklövés újfent megmutatta, hogy ütős stílussal és szerethető szereplőkkel még a semmiből is lehet valami, mert ugyan a történet maga nem mond újat, a gördülékeny fogalmazásmód, a könnyed humor és helyzetkomikum, s az egyszerre erős és sérülékeny, komoly és vicces karakterek mellett könnyen repül el egy teljes délután, mikor végül azon kapod magad, hogy végeztél is. Tény, hogy nem a legmélyebb sorozat, de kikapcsolódásnak elsőosztályú, úgyhogy várom, hogy megkaparinthassam annak az eszement Deannek a kötetét – majd persze a csapat utolsó tagjáét, Tuckerét is. Ajánlom!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Személyes kihívás 10 lépésben

Ezerpuszi! A mai napra újból egy személyesebb taggel készültem… esküszöm, nem értem mikor és mi történt, de elkeserítő kis lényem egész kedvelt témája lett mostanában a posztjaimnak, s én magam is beleszerelmesedtem az efféle kihívásokba, amelyek által lehetőségem van jobban bemutatkozni nektek. Nem mintha nem jönne már ki mindenki könyökén, hogy mennyire nem vagyok normális… de hátha valakinek épp az én pár beteg gondolatfoszlányom hiányzik a tökéletes napjához. Szóval teszek egy szívességet.

Ezt a tag-féleséget Sára blogján, a Metaforaszennyezésen találtam – lessetek be hozzá is, rendkívül motiváló és minőségi posztjai vannak –, és eredetileg 10 napos személyes kihívás néven futott… de ismertek, a rendszeresség nem erősségem, mostanában pedig amúgy sem bírnék beígérni napi szintű posztolást. Így apró változtatásként összevontam mint a 10 pontot, s egyben hozom a válaszaim… tele lélekerővel meg életkedvvel meg mindennel. Vagy legalább megpróbálva úgy tenni, mintha lenne ilyenem. Szóval… nézzük, mit tartogat ez a mai csellendzstájm. Enjoy!

1. lépés

Ten secrets – 10 titok

1. Borzalmas szülő lennék, ezért nem is akarok gyerekeket.

2. Rettentően haragtartó vagyok, és ilyen tekintetben nagyjából beleférek a Mr. Darcy prototípus női modelljébe, ugyanis „ha jóindulatom elvész, elvész örökre”. Ez van. Jobb, ha vigyázol.

3. Folyton beszélhetnékem van, ami kétféleképpen nyilvánulhat meg: megtartom magamnak minden gondolatom, mert tudom, hogy más úgysem értené, vagy pedig egész egyszerűen lökök ki magamból minden hülyeséget. Ez utóbbit azt hiszem túl jól ismeritek már.

4. Utálok ajándékot kapni. Tudom, hogy különös, a legtöbb ember nem is igazán érti, ez miért van… de kifejezetten kellemetlennek érzem, mikor valaki ilyen formában gondol rám, akár szülinapi/karácsonyi ajándékról van szó, akár csak egy meglepi teáról a büféből. Úgy érzem tőle, mintha tartoznék, ezt a lekötelezettség-érzetet pedig nem viselem valami jól.

5. Szörnyen félek a vihartól. Nem bírok tőle aludni, ha pedig éjszaka tör ki, azonnal felébredek rá – ilyenkor szépen a fejemre húzom a takarót és egy ideig önmagamban szenvedek diszkréten sírdogálva, aztán egy idő után általában felkeltek valakit, aki ápolgatja a lelkem a villámlás fényében.

6. 2017. július 06-án kaptam az első csókomat, mégpedig éjfél és hajnali egy között valamikor, a kedvenc színházi előadásom után.

7. Sosem akarok jogosítványt szerezni. Ott a tény, hogy félek a kocsiktól – biciklisként nonstop, olykor pedig még bennük utazni is, ráadásul nem is igazán vagyok képes egyszerre sokfelé figyelni, ez pedig sajnos elengedhetetlen, ha az ember vezet. Tehát maradok az örök gyalogos és tömegközlekedő, és mosolyogva úgy teszek, mintha nem azért választanám ezt a lehetőséget, mert nyomi vagyok, hanem mert egyszerűen környezettudatos, és lehetőleg szent is. Alap.  

8. Pocsék filmnéző vagyok – talán ezért olvasok inkább. Már arra is nehezen veszem rá magam, hogy leüljek egy másfél-két órás filmet végignézni egyhuzamban – mi több, este például ez egyáltalán nem megy… ugyanis automatikusan bekapcsol a nyugger lámpaoltás-idő kapcsolóm –, de mikor igen… nos, arról tudnak mesélni azok, akik néztek már filmet velem. Kezdjük azzal, hogy az idő túlnyomó többségében nem értem, mi történik. Nekem a képernyőn túl gyorsan történik minden, így folyton kérdezgetem, hogy „most mi van?”, a környezetem meg persze határtalanul élvezi, hogy egy perc nyugta sincs tőlem. Ó, és el ne felejtsem a másik végletet, mikor nagyon is tudatában vagyok az eseményeknek: profi narrátor vagyok. De azt nem garantálom, hogy a film végére nem fulladsz meg.

9. Ölelés-függő vagyok, és tiszta depi leszek attól, mikor épp ölelésre vágyom értsd, mindig, de nem kaphatok. Ilyenkor egyik negatív gondolat követi a másikat, a végére konkrétan a létezésemet sem értem… és csak két dologra tudok gondolni: hogy minden szar, és hogy hol van már az az ölelés, ami annyira jól esne.

10. Fun fact: előrehozottan érettségizek idén informatikából meg angolból és ROHADTUL MINDJÁRT ITT VAN, ÚRISTEN! Hogy tanulok meg addig angolul?!

2. lépés

Nine loves – 9 dolog, amit imádok

1. Állatkert. Jó, értem én, hogy milyen kivetnivalót talál bennük egy csomó ember, aki nyilvánvalóan nagyobb állatbarát nálam – ami valljuk be, nem is olyan nehéz –, de én nem tudok kinőni az állatkertben jégkrémet és barackot falatozó kicsi-Virág nosztalgiaképéből.

2. Fagyi. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy vannak emberek, akik nem szeretik. Az egyik legjobb dolog a világon.

3. A frissen áthúzott ágyneműn fetrengeni.

4. Ha boldogok azok az emberek, akiket szeretek. Ugyanúgy, ahogy lehangol, mikor szomorúak, úgy picit jobb kedvem lesz attól, ha mosolyogni látom őket – hát még akkor, ha azt a mosolyt én okoztam.

5. Szarkazmus. Ezen nincs mit ragozni, szeretem a szarkasztikus embereket, a szarkasztikus képeket, pólófeliratokat, a legjobban pedig talán azt, mikor megértik az efféle megnyilvánulásaimat. Szarkazmus, szarkazmus mindenhol.

6. A klasszikus és szimfonikus rockot. Alapból a rockot is bírom, de sokkal közelebb állnak hozzám a valamiféle különlegesebb hangzásvilággal kevert fajtái, mint amilyen a klasszikus, szimfonikus, esetleg keresztény, ritkábban még a punk és alternatív is belefér.

7. A karácsonyt, Adventet és minden hozzájuk kapcsolódó dolgot, a díszítéstől és süti sütéstől kezdve egészen húgom áltsulis adventi kézműves délutánján át a töménytelen Carol of the Bells-hallgatásig és a gimis nyelvi karácsonyig.

8. Romantikus könyvek. Annyira valószínűtlenek, addiktívak és még rossz hatással is vannak az emberre, de nem bírok velük leállni… egyszerűen csak jól esik a kis lelkemnek arról olvasni, hogy a szerelem mindent legyőz és örökké tart meg szivárványok és unikornisok... 

9. Elfogulatlan emberek dicsérete és elismerése. Nem vagyok az az ember, akinek folyton kéne a környezete visszajelzése ahhoz, hogy meg tudja állapítani a munkája értékét – az igazat megvallva többnyire nem is veszem komolyan a dicséretet, egészen addig, amíg önmagam nem vagyok büszke arra, amit elértem. Na de azért meg tudja melengetni a szívem olykor, ha valaki tök idegen, aki nem család, nem barát, nem olyan, aki azt mondja minden percben ok nélkül hogy szép vagyok, meg okos meg ügyes meg jófej, megdicsér valamit, amivel dolgoztam, különösképp akkor, ha nehéz kivívni az elismerését. Az ilyen visszajelzéseknek nagyon van ám értéke.

3. lépés

Eight fears – 8 félelmem

1. Hogy elüt egy kocsi. Nem szorul különösebb magyarázatra – egyszerűen felpattanok a biciklimre, és már ott is vannak a rémképek a fejemben arról, hogy mutat majd a szétloccsant agyam az aszfalton. Megsúgom: nem túl szépen.

2. Tengerek, óceánok. Meg minden undi kis – de főleg nagy – lény, ami bennük él. Már a puszta hangulattól is feláll a szőr a hátamon.

3. Fogorvosok – meg amúgy bármilyen orvos. Azt hittem, ez afféle „gyerek-dolog” csupán, de én nem nőttem ki belőle. Egyszerűen nyugtalan leszek tőlük.

4. Hogy sikertelen maradok egész életemben. Teljesen kikészít a gondolat, hogy ne legyen értelme annak, hogy létezem.

5. Állatok. De úgy összességében, minden állat… az édes kiskutyák és cicák is, igennnn. Felteszem, még Bonnie, a macskánk is azt tervezgeti, mikor meglát, hogyan vessen véget az életemnek.

6. Túlságosan függni valakitől. Nem bírom a kiszolgáltatottságot.

7. Hogy a számomra fontos emberek is csak megtűrnek, de nem szeretnek.

8. Táblánál oldani meg matekfeladatot. Lehet röhögni, de tényleg tisztára bestresszelek rajta, nagyrészt azért, mert alapból is full hülye vagyok a matekhoz, de éles helyzetben méginkább kiesik a fejemből minden mikroméretű kis tudáselem. Könyörgöm, ilyenkor még a számológépet is rosszul használom.

4. lépés

Seven wants – 7 kívánság

1. Szerkesztőként dolgozni egy könyvkiadónál. Pár hónapja kipróbáltam magam picit ebben a szerepben – egy fenenagy letiltás lett a gyümölcse, de talán megérte, ugyanis ekkor döbbentem rá, hogy ezt szívesen csinálnám megélhetésért is.

2. Nem kötni ki a Mekiben a leendő magyar szakos diplomámmal – de még a Burger Kingben vagy a KFC-ben sem. Csábítanak a kedvezmények és a csípős stripsek, de beérném évente kétszer a Glamour-kuponokkal is, a „Szia, felvehetem a rendelésed?” már nem kell a csomagba.

3. Anyagilag és érzelmileg is tökéletesen független felnőttnek lenni.

4. Összeszedni valahogy az angol nyelvvizsgám szóbeli felét is. Avagy nem ártana lassan megtanulni beszélni.

5. Játszani valamilyen hangszeren. Alapból klisés módon a gitárra és a zongorára vagyok rákattanva, de az elmúlt időben még a dob is egészen megtetszett.

6. A kezemben fogni egyszer a saját kiadott könyvemet. Látni egy könyvesbolt polcain. Meg persze lerohadó kézzel dedikálni. De szép is lenne lesz.

7. Egészen rövidre vágatni a hajam. Mindig félek, hogy mi van, ha egész egyszerűen idiótán fogok kinézni úgy, de ami azt illeti, volt már rövid hajam olyan hat-hét éve, és emlékeim szerint nem is állt olyan rosszul… úgyhogy szeretnék vele megpróbálkozni újra.

5. lépés

Six places – 6 hely

1. Az ágyam… és ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Olyan, mint egy oltár, aminél az alvás és olvasás szent tevékenysége előtt hódolhatok.

2. Svájc – mert annak ellenére hogy dort sprechen Deutsch, szívesen kipróbálnám milyen egy ilyen helyen élni. Szóval… normális helyen élni, egyáltalán.

3. Dánia. Alapból bele vagyok kissé esve az északi országokba, de azok közül is Dánia a kedvencem, azóta pedig, hogy olvastam Meik Wiking – Hygge c. könyvét, még szimpatikusabbnak és érdekesebbnek találom mind a vidéket, mind az ott élő embereket, s az életstílusukat.

4. Könyvtár – ugyanis azt hiszem ez az egyetlen hely, ahol őszintén, kábé mindig megnyugszom, bármi bajom van. Bármikor zaklatott voltam, és oda mentem, perceken belül elszállt belőlem minden negatív érzés – legalább annyi időre, míg ott voltam –, és helyette minden gondolatomat a polcok közötti böngészés töltötte ki.

5. IKEA – mert imádok kóvályogni a hatalmas és kacskaringós piactéren, végigjárni a gyönyörűen bebútorozott szobákat, kipróbálni minden pihe-puha kanapét, rosszullétig enni a svéd húsgolyókat… talán fura, de nekem az egész helynek van egy sajátos feelingje, amiért odáig vagyok.

6. Liget, egész egyszerűen mert olyan békés és megnyugtató hely, két lépésre a színháztól, amit szintén imádok, ráadásul nem kevés szép emlék is köt oda.

6. lépés

Five food – 5 étel

1. Limonádé. Még jóindulattal sem nevezhető ételnek, de higgyétek el, egészen hidegen hagy. Jelenleg egész szorosan kitölti az agyamat a szezon várható első limonádézása, úgyhogy nem is kérdés, hogy itt a helye… kérdés maximum csak az lehet, mangósat kérek vagy epreset. Tippek?

2. Sajtos tészta – mert a következő ponttal egyetemben az örökérvényű kedvenc kajám, amiből nagyjából bármikor és bármennyit. Aztán rendszerint bajban vagyok, mikor anyukámnak megesik rajtam a szíve, és egyszerre kapom meg mindkettőt… tud ám fájni, mikor enni akarok, de már úgy érzem, nincs hova.

3. Borsó leves – sok borsó és nokedli az alap.

4. Csokis muffin, mert kiválóan el tudom készíteni – mármint mikor nem hagyom ki belőle a cukrot :P –, és egyszerűen… tiszta csoki. Ez már rossz nem is lehet.

5. Palacsinta. Team palacsinta. Ennyit fűznék hozzá.

7. lépés

Four books – 4 könyv

Próbáltam olyan négy könyvet válogatni össze, amelyekre egyaránt teljesül a feltétel, hogy eltaláltak a szívem közepéig valamilyen úton-módon, és emellett a „mindenkinek ajánlom” kategóriába is beleférnek. Valamennyinek megvan a maga tanulsága, mind rámutat valami igazán fontosra az életünkben, legyen szó a függetlenségünkről, a gyászról, a hitről és kitartásról vagy elhivatottságról.

1. Colleen Hoover – Velünk véget ér | Értékelés

2. Tisza Kata – Akik nem sírnak rendesen | Értékelés

3. Elizabeth Gilbert – Big Magic | Értékelés

4. Amy Harmon – Arctalan szerelem | Értékelés

8. lépés

Three movies – 3 film

1. Csillagainkban a hiba. Esküszöm, ha nem láttam már húszszor, akkor egyszer sem – megnéztem párszor egyedül, párszor nővéremmel, párszor anyukámmal, még a volt barátommal is megnézettem… de nem tudom megunni. Gyönyörű történet, egyszerre mosolygós és szomorkodós, ráadásul nagyon passzolnak a színészek és a filmzene is tökéletes. I-má-dom.

2. Holt költők társasága. Még a nővérem nézette meg velem régebben, és azóta, akárcsak az előző – és surprise-surprise a következő – jelöltet, ezt is láttam már azóta… nos, maradjunk annyiban, hogy nem egyszer. Robin Williams, a fiúk, az egész film mondanivalója, kivitelezése… nem is tudok rá mást mondani, minthogy tökéletes.

3. Ahol a szivárvány véget ér. Ami azt illeti, egészen egyszerű kis romantikus történet, de egykor nekem sokkal többet jelentett ennél, s bár azóta már nem kötnek hozzá olyan szoros és személyes érzések, a kedvenc titulus azért csak rajtamaradt. Pláne, hogy Lily Collins az egyik kedvenc színésznőm, Sam Claflinért egészen odavagyok, a filmnek pedig nem egy kedvenc zenémet köszönhetem.

9. lépés

Two songs – 2 dal

1. Lily Allen – Fuck You. Szerintem az életben nem fogom megunni, egyszerűen olyan számomra, mint valami életinduló. Megszólal az ébresztőm ami meglepő módon elég sokszor éppen ez a szám – Fuck You. Kikelek az ágyból reggel – Fuck You. Kilépek a kapunk – FUCK YOU, WORLD!

„Do you, do you really enjoy living a life that's so hateful? 'Cause there's a hole where your soul should be”

2. Passenger – Wrong Direction, mert épp egy olyan szociálisan elcseszett emberről szól, mint amilyen én vagyok, zenehallgatás közben pedig félpercenként szakad fel belőlem miatta egy-egy „jé, itt vagyok, szia, én!”

„You build your heart of plastic / Get cynical and sarcastic / And end up in the corner on your own”

„'Cause when you're apart you don't want to mingle / When you're together you want to be single”

10. lépés

One picture of myself – 1 kép magamról

Ennyi lett volna a jóból – azaz belőlem – mára… amennyiben volt valaki akkora elvetemült, hogy a poszt végéig itt maradt velem, akkor neki jár egy bazinagy virtuális ölelés, a posztot pedig viheti Isten hírével ami mondjuk tartalmaz egy forrásmegjelölést is, csak úgy, mert az nice dolog. Ezer puszi, és stay tuned meg minden, mert ha igaz ami igaz, akkor jövök egy poszttal holnap is… ha meg nem, tudjátok, hogy a túlzásba vitt infó-tétel tanulás fulladást okoz. Pussz!

Tarryn Fisher - Kapd be, szerelem!

„Kapd be, félelem! Kapd be, Kit! Kapd be, szerelem! Nincs szükségem ezekre a mugli szarokra!”

Eredeti cím: F*ck Love

Oldalszám: 428

Megjelenés: 2018.

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Helena Conway szerelmes lesz.

Akaratlanul.

Észrevétlenül.

De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna… Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni.

Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.

Elképesztőnek tartom, hogy Tarryn Fisher regénye már a magyar debütálás utáni első héten is mekkora port kavart – s eközben milyen ellentétes érzéseket váltott ki mindazokból, akik kézbe vették. Azt hiszem leginkább azért, mert nem mindennapi könyvről beszélünk – ami más, az pedig többnyire megosztja a tömeget. Elnézve az értékeléseket van, aki kedvencnek kiáltotta ki, más élete legborzalmasabb olvasmányának. Emberek egyaránt szenvedtek és szórakoztak olvasás közben, attól függően, milyen oldalukon találta el őket a történet – nekem megvolt az a szerencsém, hogy már az első oldalak elteltével szerelembe estem. A csavarral, ami a Kapd be, szerelmet átlagos romantikus könyvből valami különlegessé emelte; a stílussal, a nagyokat röhögős idézetekkel, Tarryn Fisher munkájával, basszus, szinte magával Helenával is. Könyörgöm, miatta talán még a heteroszexualitásomat is gondolkodás nélkül megkérdőjelezném! Őt – és szerintem magát a történetet is – a férfi főszereplő, Kit írta le leghűbben:

„Olyan vagy, mint egy holt nyelv, tudtad? Senki nem hasonlít rád és te sem hasonlítasz senkire.”

És ez az elsőszámú dolog, amitől a Kapd be, szerelem nálam elég hamar a kedvenc kategóriában találta magát. Hiába mutat néhány ponton egyértelműen a központi klisékölcsönzőből lopott elemeket, az alapsztori, a főszál, amire az egész cselekmény fel lett fűzve, s a kivitelezés mind-mind egyedi és az újdonság erejével teríti le az olvasót. Az egész olyan…. kicsit sem normális. Bolondos. Elrugaszkodott. És mégis, a lapok között, a szereplők furcsaságai és kirohanásai közepette ott van maga az élet, annak bölcsességével és értelmetlenségével egyaránt.

Hajlamosak vagyunk elsőre annyit venni le, hogy történetünk a szerelemről szól, és nem is tévedünk túl nagyot… de én úgy éreztem mindez csupán egy eszköz főszereplőnk útkereséséhez, egy erős lökés abba az irányba, hogy kimozduljon a mókuskerék-szerű életéből és elinduljon felfedezni önmagát. Még ha nem is mindig szép az, amit talál… és még ha ezek az utak őrültségekhez is vezetnek.

Főszereplőnkre, Helenára ugyanis leginkább ez jellemző: az őrültség – ennek ellenére rettenet motiválónak tartom a lépéseit, pláne mert mind mögött láthatom a lelkét kicsit lecsupaszítva, egészen emberien. Helena távol áll a tökéletestől. Nem néz ki- és nem is viselkedik hibátlanul. Zűrös. Tele van félelemmel. Semmiben sem kimondottan tehetséges. És bár semmi sem jött egészen magától, egy nap mégis képes elhatározni magát, hogy olyan életet éljen, amilyet megéri élni. Legyőzve a félelmeit – de legalábbis dacolva velük, megmutatva, ki is az erősebb. Változtatva, méghozzá egyik napról a másikra, úgy, hogy még saját magára is ráhozza a frászt. Kipróbálva mindent, élve az elé táruló lehetőségekkel – vagy ha ilyenek épp nincsenek, akkor teremtve magának valamilyen perspektívát. A lelkünk legmélyén szerintem mindnyájunknak él egy bébi-Helena, aki azt kívánja, bár elég bátor lenne szakítani a korábbi életével, és változtatni. Összecsomagolni egy doboz ruhát és átszelni az országot, hogy letelepedjen egy ismeretlen helyen. Talán a rémisztő dolgok a legizgalmasabbak.

Tehát főszereplőnk (aki mellesleg hangulat-selfie megszállott, és idegességében a félpár zoknijai társaságát tartja a legüdítőbbnek) járja a maga rögös útját a legbelsőbb énjét kutatva – de nem is egészen ok nélkül. És itt jön az a csavar, amitől az olvasó többnyire már az első fejezetet olvasva sem érti, hogy mi a franc történik. Becsuktam a könyvet, megforgattam párszor, bármi jelét keresve annak, hogy igazából valami természetfeletti történetet tartok a kezemben, de mondanom sem kell, nem találtam semmit. Annyit tehettem, hogy megbirkóztam valahogy a nem várt „misztikummal” aztán vártam a válaszokat ezer meg egy kérdésemre… Szerencsére a második fejezet már magyarázatot is ad a kezdeti fejetlenségre, onnantól pedig, hogy végre megértjük, mi történik, az írónő bátran folytathatja, amit elkezdett.

Történetünk vázát tehát az első fejezet adja – a címe találóan #miafranc lett, és megjegyzem, akárcsak magára erre a részletre, úgy a könyvön végighúzódó teljes eseménysorra tökéletesen ráillik a megnevezés. Alap hogy minden, ami történik velünk, a környezetünk, a hozzánk közel álló emberek, elejtett szavak, még álmok is formálnak minket, hozzánk tesznek valamit, árulkodnak rólunk… de figyelemmel kísérve, Helena életét hogyan forgatta fel gyökerestül egy álom, valóban a #miafranc a legzsigeribb reakció. Vagy – részemről – a jeez, mennyire király!

Szerintem valamennyien éreztünk már úgy, felébredve egy csodaszép álomból, hogy bárcsak valóra válna. Én ilyenkor rendszerint vagy három órával tovább fekszem az ágyban, próbálom nem kinyitni a szemem, és újrajátszani magamban mindent vagy milliószor, hogy megőrizhessem az emléket – közben pedig egyre inkább uralmat vesztve dacolok a szomorúságommal. Mert ugyebár, ami álom, az álom – vagy nem? A józan emberek most engedelmesen bólintanak és egyöntetűen kántálják, hogy „de”. Csakhogy Helena – legnagyobb örömömre – távol áll a józanságtól.

Így különös álma után – melyben évekkel később, legjobb barátnője aktuális pasijával látja magát házaspárként, gyerekekkel, harmóniában, fullos IKEA-katalógusból szalajtott házban – rögeszmésen igyekszik valamiképpen valósággá varázsolni ezt a víziót. Egy szinten ez indítja el az úton, hogy jobban megismerje önmagát, ugyanakkor egy vágyálom kergetése közben méginkább szétcsúszik az amúgy sem épp összeszedett élete. Elvégre… nehezen fér bele akármilyen képbe, ha az ember a barátnője pasijáról fantáziál.

De hogy kellően körültekintően lehessen megítélni ezt a koránt sem mindennapi helyzetet, nem árt az elátkozott szerelmi háromszögünk másik két csúcspontját is szemügyre venni. Szóval… Della. A legjobb barátnő. Vagyis… „legjobb barátnő”. Ha pontos akarok lenni. Della olyan karakter, akire igazából nem is akarnék szót áldozni… egész egyszerűen mert ennyi figyelmet sem érdemel. Sokan támadják Helenát, amiért nem gondol szép dolgokat róla… de vajon lenne-e oka bármi pozitív gondolatra Dellával kapcsolatban? A lány élete fényűzésből és a múlandó szépségéből áll, vásárolgatásból, szerelmes képek posztolásából és nagy semmittevésből – elvégre még egy szendvicset sem képes egyedül megalkotni. Számomra az első oldalaktól nyilvánvaló volt, mennyire kihasználja Helenát. Nem volt őszinte a barátságuk, és nagyrészt miatta volt egy így, tehát nem tudtam sajnálni, akármilyen helyzetbe is került. Odáig nem mennék, hogy megérdemelte, mert olyan szörnyű dolgokat is megélt, amelyeket senkinek nem kíván az ember, de sajnálni nem tudom.

És ott van persze Kit is… akiről őszintén, fogalmam sincs, mit gondolok.

„Könnyű elfelejteni egy srácot, akinek csokitekintete és melankolikus arca van. Nem kérek ebből az életből.”

A maga módján lenyűgözött: egy kicsit titokzatos, rejtélyes karakterű, inkább magának való srácnak ismerhetjük meg, amit vonzónak találtam, aztán Helena mellett egy csupa meglepetés, kissé elvarázsolt de azért normális figurává bontakozott ki – amitől, mondanom sem kell, méginkább elaléltam. De az események sűrűsödésével egye gyengébben vette az akadályokat… és rájöttem, hogy minden megvan benne, de logika és tartás már kevésbé, így pörögtek a lapok, és a végére teljesen elvesztette a szimpátiámat.

És ebből kiindulva bevallom, egyetlen ponton úgy érzem, mégiscsak csalódtam a könyvben… ez pedig a vége, vegyük úgy, az utolsó ötven oldal. Ahogy Kit kiesett a kegyeimből, és a helyzet is egyre megoldhatatlanabbnak tűnt, az én fejemben megszületett az a megoldás, ami szerény véleményem szerint tökéletes zárása lett volna Helena útkeresésének. Ami nagyobb happy end, mint egy „boldogan éltek, míg meg nem haltak” – együtt. Nem értettem, minek oda Muslim, nem értettem, minek oda Kit… ahogy a történet során végigkísérhettük, ahogy Helena megtanul teljesen függetlenné válni a környezetétől, a korábbi életétől, ahogy láthattuk a maga lábára állni, meghozni a saját döntéseit, én őszintén szólva egy Első tánc-féle befejezésben reménykedtem… aki olvasta, érti, aki nem, az… olvassa el. Azt is. Ezt is. Mert a legfontosabb dolog szerintem, amit az ember – talán főleg mi, nők – megtanulhat, hogy a boldogságunkért egyedül mi felelünk.

Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, közülük is elsősorban azoknak – csak hogy egy előszűrésen túlessünk –, akiknek még mindig belefér a repertoárba egy szerelmi háromszög. Ajánlom azoknak, akik valami újdonságra vágynak, talán egy olyan felállásra, amihez még nem volt szerencséjük, vagy egy páratlan írói stílusra, amitől bizony nem nehéz olykor addig nevetni míg a könnyünk is kicsordul. Ajánlom azoknak, akik nem vetnek meg egy kis bolondságot… vagy sokat. Mert az bizony van, de a lehető legjobb értelemben. S végül… csak kiegészítésképpen ajánlom azoknak is, akik vannak akkora HP fanok, mint Tarryn. És Helena. :D Meg ajánlom a könyvet azoknak is, akik nem akarják kivívni a haragomat. Komolyan. Olvassátok!

Kedvenc karakterek:

Nem túloztam azzal, hogy főszereplőnk, Helena egy csoda. Meg persze bizonyítottan őrült is… de mérhetetlenül szerettem minden kis és olykor nagy bolondságát. Nagyon tudott félni, mégis merészebb volt, mint a legtöbb ember. Tudott küzdeni, változtatni, kész volt akár gyökerestül felforgatni az életét, ha kattant a fejében valami, és ez épp úgy jó dolog, ahogy picit rossz is… de mindenesetre emberi. Már kifejtettem bővebben is, mitől voltam annyira oda Helena karakterében, úgyhogy talán nem kéne újra… mindenesetre ő lett a legnagyobb kedvencem, s talán még megemlíthetném Greert is… szintén hóbortos figura volt kissé, de tele volt élettel.

Kedvenc részek:

Majdnem egy teljes kötegnyi rózsaszín jelölőt elhasználtam, azt hiszem ez jelent valamit. Imádtam. Az egészet, úgy, ahogy volt. Nem győztem jelölni a fontos oldalakat, aztán feladtam, mert rájöttem, ennyi erővel minden lapról lóghatna egy-egy post it. Egyedül az utolsó, úgy ötven oldallal voltam elégedetlenke, de ami előtte van… az egy egybefüggő, hatalmas kötegnyi kedvenc.

Kedvenc idézetek:

„Valóban van hely a szívemben a megbocsátásra; de az életemben nincs hely egy olyan embernek, akinek folyamatosan szüksége van rá.”

***

„ – Nem kávézom – jegyzi meg Kit.

Nagyot kortyolok, és értetlenül nézek rá a bögrém fölött.

– Ezért nem mosolyogsz soha. Jobban tennéd, ha rászoknál.”

***

„Ha gyakran ölelgetsz valakit, ismerős lesz az illata, amit a meghittség, közelség és vigasz érzésével társítasz.”

***

„Semmiben nem vagyok igazán jó, de nagyon szeretnék az lenni. És ez éppen elég ahhoz, hogy a gondolataim folyamatosan festmények, agyag és a szavak között cikázzanak. Egyvalamire viszont nem vagyok hajlandó: bármi olyasmit tenni, amit azelőtt. Igazán fegyelmezettnek kell lennem, hogy ezt betartsam, mivel az emberek a szokások rabjai. Nem eszem a megszokott gabonapelyhemet; nem iszom szójatejes kávét édesítőszerrel. Nem nézek valóság show-kat, és nem olvasok romantikus regényeket, hogy kitöltsem az életemet olyan dolgokkal, amik hiányoznak belőle.”

***

„Úgy gondolom, azért leszel nehezen szerelmes, mert szereted kézben tartani a dolgokat, és mivel nem irányíthatod, hogy a másik ember mit tegyen, vagy mit érezzen, inkább megtartod magadnak az összes kártyát.”

Borító: 5/5*

Olyan szinten lélegzetelállító, hogy arra szavakat is nehezen találok… arra szintén, hogy igazából mit is ábrázol a borító. Nem vagyok benne biztos, mindig, mikor ránézek, sikerül picit mást látnom benne. Egyszer szív, egyszer rózsa… a sötét pacák pedig olykor vérfoltok, máskor rózsalevelek – de akármelyik is legyen, a lényegen számomra nem sokat változtat. A vizualitás csillagos ötös, egy szimbolikus vonulat mindkét lehetőség mögött felfedezhető – ami nálam mindig plusz –, imádom a betűtípust, a színvilágot… az egészet!  

Pontozás: 5/4.5*

Tarryn Fisher könyve éppen az, amit a címe is: egy bazinagy feltartott középsőujj a világnak. Egy hangosan a levegőbekiáltott „kapd be!” egyaránt címezve mindennek és mindenkinek, aki visszafog minket attól, hogy olyan életet éljünk, amilyet megéri, felesleges fájdalom nélkül. Kapja be a félelem – a kudarctól, a következményektől –, ami nem hagyja az embert kiteljesedni; kapják be a hazug barátok, akik úgy tudnak padlóra küldeni, hogy a legjobban fájjon; kapják be a társadalmi elvárások, amelyek azt diktálják, hogy normális kell legyél, mint a többi ember; és persze kapja be a szerelem… mert mindig csak megnehezíti az ember életét. Mindez kicsit lázadó módon, egy – néha úgy tűnik – feje tetejére állt életen és útkeresésen keresztül, maximálisan bolond szereplőkkel és lehengerlő stílussal adva elő. Az írónő nem a világot akarja megváltani: csupán annyit, hogy emlékezz rá. És garantálom, hogy erre emlékezni is fogsz.

„Azoknak, akik utálnak.

Kapjátok be!”

(Az írónő ajánlása a könyv elején)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!