„Kapd be, félelem!
Kapd be, Kit! Kapd be, szerelem! Nincs szükségem ezekre a mugli szarokra!”
Eredeti cím: F*ck Love
Oldalszám: 428
Megjelenés: 2018.
Kiadó: Könyvmolyképző
(Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –
Helena Conway
szerelmes lesz.
Akaratlanul.
Észrevétlenül.
De nem véletlenül. Kit
Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem
óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna… Ha nem Helena legjobb barátnőjével
találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és
másokra is gondolni.
Egészen addig, amíg
fittyet nem hány az egészre.
Elképesztőnek tartom, hogy Tarryn Fisher regénye már a
magyar debütálás utáni első héten is mekkora port kavart – s eközben milyen
ellentétes érzéseket váltott ki mindazokból, akik kézbe vették. Azt hiszem
leginkább azért, mert nem mindennapi könyvről beszélünk – ami más, az pedig
többnyire megosztja a tömeget. Elnézve az értékeléseket van, aki kedvencnek
kiáltotta ki, más élete legborzalmasabb olvasmányának. Emberek egyaránt
szenvedtek és szórakoztak olvasás közben, attól függően, milyen oldalukon
találta el őket a történet – nekem megvolt az a szerencsém, hogy már az első
oldalak elteltével szerelembe estem. A csavarral, ami a Kapd be, szerelmet átlagos romantikus könyvből valami különlegessé
emelte; a stílussal, a nagyokat röhögős idézetekkel, Tarryn Fisher munkájával,
basszus, szinte magával Helenával is. Könyörgöm, miatta talán még a
heteroszexualitásomat is gondolkodás nélkül megkérdőjelezném! Őt – és szerintem
magát a történetet is – a férfi főszereplő, Kit írta le leghűbben:
„Olyan vagy, mint egy
holt nyelv, tudtad? Senki nem hasonlít rád és te sem hasonlítasz senkire.”
És ez az elsőszámú dolog, amitől a Kapd be, szerelem nálam elég hamar a kedvenc kategóriában találta
magát. Hiába mutat néhány ponton egyértelműen a központi klisékölcsönzőből
lopott elemeket, az alapsztori, a főszál, amire az egész cselekmény fel lett
fűzve, s a kivitelezés mind-mind egyedi és az újdonság erejével teríti le az
olvasót. Az egész olyan…. kicsit sem normális. Bolondos. Elrugaszkodott. És
mégis, a lapok között, a szereplők furcsaságai és kirohanásai közepette ott van
maga az élet, annak bölcsességével és értelmetlenségével egyaránt.
Hajlamosak vagyunk elsőre annyit venni le, hogy történetünk
a szerelemről szól, és nem is tévedünk túl nagyot… de én úgy éreztem mindez
csupán egy eszköz főszereplőnk útkereséséhez, egy erős lökés abba az irányba,
hogy kimozduljon a mókuskerék-szerű életéből és elinduljon felfedezni önmagát.
Még ha nem is mindig szép az, amit talál… és még ha ezek az utak őrültségekhez
is vezetnek.
Főszereplőnkre, Helenára ugyanis leginkább ez jellemző: az
őrültség – ennek ellenére rettenet motiválónak tartom a lépéseit, pláne mert
mind mögött láthatom a lelkét kicsit lecsupaszítva, egészen emberien. Helena
távol áll a tökéletestől. Nem néz ki- és nem is viselkedik hibátlanul. Zűrös. Tele
van félelemmel. Semmiben sem kimondottan tehetséges. És bár semmi sem jött
egészen magától, egy nap mégis képes elhatározni magát, hogy olyan életet
éljen, amilyet megéri élni. Legyőzve a félelmeit – de legalábbis dacolva velük,
megmutatva, ki is az erősebb. Változtatva, méghozzá egyik napról a másikra,
úgy, hogy még saját magára is ráhozza a frászt. Kipróbálva mindent, élve az elé
táruló lehetőségekkel – vagy ha ilyenek épp nincsenek, akkor teremtve magának
valamilyen perspektívát. A lelkünk legmélyén szerintem mindnyájunknak él egy
bébi-Helena, aki azt kívánja, bár elég bátor lenne szakítani a korábbi
életével, és változtatni. Összecsomagolni egy doboz ruhát és átszelni az
országot, hogy letelepedjen egy ismeretlen helyen. Talán a rémisztő dolgok a
legizgalmasabbak.
Tehát főszereplőnk (aki mellesleg hangulat-selfie
megszállott, és idegességében a félpár zoknijai társaságát tartja a legüdítőbbnek)
járja a maga rögös útját a legbelsőbb énjét kutatva – de nem is egészen ok
nélkül. És itt jön az a csavar, amitől az olvasó többnyire már az első
fejezetet olvasva sem érti, hogy mi a franc történik. Becsuktam a könyvet,
megforgattam párszor, bármi jelét keresve annak, hogy igazából valami
természetfeletti történetet tartok a kezemben, de mondanom sem kell, nem
találtam semmit. Annyit tehettem, hogy megbirkóztam valahogy a nem várt
„misztikummal” aztán vártam a válaszokat ezer meg egy kérdésemre… Szerencsére a
második fejezet már magyarázatot is ad a kezdeti fejetlenségre, onnantól pedig,
hogy végre megértjük, mi történik, az írónő bátran folytathatja, amit
elkezdett.
Történetünk vázát tehát az első fejezet adja – a címe
találóan #miafranc lett, és megjegyzem,
akárcsak magára erre a részletre, úgy a könyvön végighúzódó teljes eseménysorra
tökéletesen ráillik a megnevezés. Alap hogy minden, ami történik velünk, a
környezetünk, a hozzánk közel álló emberek, elejtett szavak, még álmok is
formálnak minket, hozzánk tesznek valamit, árulkodnak rólunk… de figyelemmel
kísérve, Helena életét hogyan forgatta fel gyökerestül egy álom, valóban a
#miafranc a legzsigeribb reakció. Vagy – részemről – a jeez, mennyire király!
Szerintem valamennyien éreztünk már úgy, felébredve egy
csodaszép álomból, hogy bárcsak valóra válna. Én ilyenkor rendszerint vagy
három órával tovább fekszem az ágyban, próbálom nem kinyitni a szemem, és
újrajátszani magamban mindent vagy milliószor, hogy megőrizhessem az emléket –
közben pedig egyre inkább uralmat vesztve dacolok a szomorúságommal. Mert
ugyebár, ami álom, az álom – vagy nem? A józan emberek most engedelmesen
bólintanak és egyöntetűen kántálják, hogy „de”. Csakhogy Helena – legnagyobb
örömömre – távol áll a józanságtól.
Így különös álma után – melyben évekkel később, legjobb
barátnője aktuális pasijával látja magát házaspárként, gyerekekkel, harmóniában,
fullos IKEA-katalógusból szalajtott házban – rögeszmésen igyekszik valamiképpen
valósággá varázsolni ezt a víziót. Egy szinten ez indítja el az úton, hogy jobban
megismerje önmagát, ugyanakkor egy vágyálom kergetése közben méginkább
szétcsúszik az amúgy sem épp összeszedett élete. Elvégre… nehezen fér bele
akármilyen képbe, ha az ember a barátnője pasijáról fantáziál.
De hogy kellően körültekintően lehessen megítélni ezt a
koránt sem mindennapi helyzetet, nem árt az elátkozott szerelmi háromszögünk
másik két csúcspontját is szemügyre venni. Szóval… Della. A legjobb barátnő.
Vagyis… „legjobb barátnő”. Ha pontos akarok lenni. Della olyan karakter, akire
igazából nem is akarnék szót áldozni… egész egyszerűen mert ennyi figyelmet sem
érdemel. Sokan támadják Helenát, amiért nem gondol szép dolgokat róla… de vajon
lenne-e oka bármi pozitív gondolatra Dellával kapcsolatban? A lány élete
fényűzésből és a múlandó szépségéből áll, vásárolgatásból, szerelmes
képek posztolásából és nagy semmittevésből – elvégre még egy szendvicset sem
képes egyedül megalkotni. Számomra az első oldalaktól nyilvánvaló volt,
mennyire kihasználja Helenát. Nem volt őszinte a barátságuk, és nagyrészt
miatta volt egy így, tehát nem tudtam sajnálni, akármilyen helyzetbe is került.
Odáig nem mennék, hogy megérdemelte, mert olyan szörnyű dolgokat is megélt,
amelyeket senkinek nem kíván az ember, de sajnálni nem tudom.
És ott van persze Kit is… akiről őszintén, fogalmam sincs,
mit gondolok.
„Könnyű elfelejteni egy srácot, akinek csokitekintete és melankolikus arca van. Nem kérek ebből az életből.”
A maga módján lenyűgözött: egy kicsit titokzatos, rejtélyes
karakterű, inkább magának való srácnak ismerhetjük meg, amit vonzónak találtam,
aztán Helena mellett egy csupa meglepetés, kissé elvarázsolt de azért normális
figurává bontakozott ki – amitől, mondanom sem kell, méginkább elaléltam. De az
események sűrűsödésével egye gyengébben vette az akadályokat… és rájöttem, hogy
minden megvan benne, de logika és tartás már kevésbé, így pörögtek a lapok, és
a végére teljesen elvesztette a szimpátiámat.
És ebből kiindulva bevallom, egyetlen ponton úgy érzem,
mégiscsak csalódtam a könyvben… ez pedig a vége, vegyük úgy, az utolsó ötven
oldal. Ahogy Kit kiesett a kegyeimből, és a helyzet is egyre
megoldhatatlanabbnak tűnt, az én fejemben megszületett az a megoldás, ami
szerény véleményem szerint tökéletes zárása lett volna Helena útkeresésének.
Ami nagyobb happy end, mint egy „boldogan éltek, míg meg nem haltak” – együtt. Nem
értettem, minek oda Muslim, nem értettem, minek oda Kit… ahogy a történet során
végigkísérhettük, ahogy Helena megtanul teljesen függetlenné válni a
környezetétől, a korábbi életétől, ahogy láthattuk a maga lábára állni, meghozni
a saját döntéseit, én őszintén szólva egy Első
tánc-féle befejezésben reménykedtem… aki olvasta, érti, aki nem, az…
olvassa el. Azt is. Ezt is. Mert a legfontosabb dolog szerintem, amit az ember –
talán főleg mi, nők – megtanulhat, hogy a boldogságunkért egyedül mi felelünk.
Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, közülük is
elsősorban azoknak – csak hogy egy előszűrésen túlessünk –, akiknek még mindig
belefér a repertoárba egy szerelmi háromszög. Ajánlom azoknak, akik valami
újdonságra vágynak, talán egy olyan felállásra, amihez még nem volt
szerencséjük, vagy egy páratlan írói stílusra, amitől bizony nem nehéz olykor
addig nevetni míg a könnyünk is kicsordul. Ajánlom azoknak, akik nem vetnek meg
egy kis bolondságot… vagy sokat. Mert az bizony van, de a lehető legjobb
értelemben. S végül… csak kiegészítésképpen ajánlom azoknak is, akik vannak
akkora HP fanok, mint Tarryn. És Helena. :D Meg ajánlom a könyvet azoknak is,
akik nem akarják kivívni a haragomat. Komolyan. Olvassátok!
Kedvenc
karakterek:
Nem túloztam azzal, hogy főszereplőnk, Helena egy csoda. Meg
persze bizonyítottan őrült is… de mérhetetlenül szerettem minden kis és
olykor nagy bolondságát. Nagyon tudott félni, mégis merészebb volt, mint a
legtöbb ember. Tudott küzdeni, változtatni, kész volt akár gyökerestül
felforgatni az életét, ha kattant a fejében valami, és ez épp úgy jó dolog,
ahogy picit rossz is… de mindenesetre emberi. Már kifejtettem bővebben is,
mitől voltam annyira oda Helena karakterében, úgyhogy talán nem kéne újra…
mindenesetre ő lett a legnagyobb kedvencem, s talán még megemlíthetném Greert
is… szintén hóbortos figura volt kissé, de tele volt élettel.
Kedvenc
részek:
Majdnem egy teljes kötegnyi rózsaszín jelölőt elhasználtam,
azt hiszem ez jelent valamit. Imádtam. Az egészet, úgy, ahogy volt. Nem győztem
jelölni a fontos oldalakat, aztán feladtam, mert rájöttem, ennyi erővel minden
lapról lóghatna egy-egy post it. Egyedül az utolsó, úgy ötven oldallal voltam
elégedetlenke, de ami előtte van… az
egy egybefüggő, hatalmas kötegnyi kedvenc.
Kedvenc
idézetek:
„Valóban van hely a
szívemben a megbocsátásra; de az életemben nincs hely egy olyan embernek,
akinek folyamatosan szüksége van rá.”
***
„ – Nem kávézom – jegyzi meg Kit.
Nagyot kortyolok, és értetlenül nézek rá a bögrém fölött.
– Ezért nem mosolyogsz soha. Jobban tennéd, ha rászoknál.”
***
„Ha gyakran ölelgetsz
valakit, ismerős lesz az illata, amit a meghittség, közelség és vigasz
érzésével társítasz.”
***
„Semmiben nem vagyok
igazán jó, de nagyon szeretnék az lenni. És ez éppen elég ahhoz, hogy a
gondolataim folyamatosan festmények, agyag és a szavak között cikázzanak.
Egyvalamire viszont nem vagyok hajlandó: bármi olyasmit tenni, amit azelőtt.
Igazán fegyelmezettnek kell lennem, hogy ezt betartsam, mivel az emberek a
szokások rabjai. Nem eszem a megszokott gabonapelyhemet; nem iszom szójatejes
kávét édesítőszerrel. Nem nézek valóság show-kat, és nem olvasok romantikus
regényeket, hogy kitöltsem az életemet olyan dolgokkal, amik hiányoznak
belőle.”
***
„Úgy gondolom, azért
leszel nehezen szerelmes, mert szereted kézben tartani a dolgokat, és mivel nem
irányíthatod, hogy a másik ember mit tegyen, vagy mit érezzen, inkább megtartod
magadnak az összes kártyát.”
Borító:
5/5*
Olyan szinten lélegzetelállító, hogy arra szavakat is
nehezen találok… arra szintén, hogy igazából mit is ábrázol a borító. Nem vagyok
benne biztos, mindig, mikor ránézek, sikerül picit mást látnom benne. Egyszer
szív, egyszer rózsa… a sötét pacák pedig olykor vérfoltok, máskor rózsalevelek
– de akármelyik is legyen, a lényegen számomra nem sokat változtat. A
vizualitás csillagos ötös, egy szimbolikus vonulat mindkét lehetőség mögött
felfedezhető – ami nálam mindig plusz –, imádom a betűtípust, a színvilágot… az
egészet!
Pontozás:
5/4.5*
Tarryn Fisher könyve éppen az, amit a címe is: egy bazinagy
feltartott középsőujj a világnak. Egy hangosan a levegőbekiáltott „kapd be!”
egyaránt címezve mindennek és mindenkinek, aki visszafog minket attól, hogy
olyan életet éljünk, amilyet megéri, felesleges fájdalom nélkül. Kapja be a
félelem – a kudarctól, a következményektől –, ami nem hagyja az embert
kiteljesedni; kapják be a hazug barátok, akik úgy tudnak padlóra küldeni, hogy
a legjobban fájjon; kapják be a társadalmi elvárások, amelyek azt diktálják,
hogy normális kell legyél, mint a többi ember; és persze kapja be a szerelem…
mert mindig csak megnehezíti az ember életét. Mindez kicsit lázadó módon, egy –
néha úgy tűnik – feje tetejére állt életen és útkeresésen keresztül,
maximálisan bolond szereplőkkel és lehengerlő stílussal adva elő. Az írónő nem
a világot akarja megváltani: csupán annyit, hogy emlékezz rá. És garantálom,
hogy erre emlékezni is fogsz.
„Azoknak, akik utálnak.
Kapjátok be!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése