Jill Santopolo - A fény, amit ellvesztettünk

„Életünk során számos sorsfordító pillanat adódik. Némelyik egy döntés következménye, mások talán a világegyetem, a sors, Isten, egy magasabb hatalom, hívjuk aminek akarjuk, beavatkozásának tulajdoníthatók.

Eredeti cím: The Light We Lost

Oldalszám: 336

Megjelenés: 2018

Kiadó: XXI. század

Ár: 3690 –

Két ​élet. Két szerelem. Egy választás.

Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is?

Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.

Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

Sokféle szerelem van. Van elsöprő, elementáris erejű, ami magával sodor, beléd tép, lángra lobbant majd hirtelen lehűt, mintha egy vödör jeges vizet öntenének a nyakadba. Van a gyermekszerelem – ami talán nem is az, de szeretnénk annak hinni. Őszinte és naiv. Ott az első szerelem, azzal az ostoba rózsaszín szemüvegével, amitől egy ideig minden gyönyörűnek és tökéletesnek látszik, amitől őrültségeket teszünk és meggondolatlanságokat beszélünk. Vannak hosszú évek alatt szeretetté csillapodott szerelmek, amit a házaspárok egymásba vetett hite és biztonságérzete táplál, ugyanakkor van szerelem, ami már a kezdetektől nyugodt, békés és szilárd. Nem éget, nem perzsel, de attól még van, igazi és csodaszép. Aztán persze beszélhetünk a szerelem első látásra elméletéről is, ami ugyan messze áll ettől az érzéstől, s nagyrészt szexuális vonzódás táplálja, sokan mégis ebbe a kategóriába helyezik. Van szerelem, ami gyógyít, és van, ami összetör, van ami melegséggel tölt el, s van, ami forrósággal. Van, ami elmúlik és van, ami örökké nyomot hagy. Az egyik szép emlék, a másik sajgó űr a múltból. S bár én most abban  megcsömörlött állapotban vagyok, mikor nem értem a szerelmet, a természetét, hogy mitől érezzük és miért, és ki találta ki, és miért kell mindenkinek… könyvünk végzetesen tökéletlen és folyton a boldogságot hajszoló főszereplőit elnézve, végére érve ennek a keserédes háromszáz oldalnak elhiszem, hogy  létezik. Millió formában, hol áldásként, hol átokként… amit nem is lehetett volna szebben szemléltetni, mint ahogy Jill Santopolo tette.

Történetünk a könyvvel elsősorban vonzalommal és pozitív első benyomással indult – megfogott a gyönyörű borító, a biztató értékelések és az első oldalak –, az érzés azonban az történet előrehaladtával szerelemmé erősödött: elrabolta a szívem egy darabját, cserébe nekem adta az övét, megtöltötte a fejem gondolkodnivalóval, a lelkem pedig szétáradó szépséggel és fájdalommal. Elvett és adott, bántott és felmelegített.

A fény, amit elvesztettünk az igaz szerelem regénye – de ennél sokkal többé is. A felelősségé, az álmainké, önmagunké, a máé, legfőképp pedig a döntéseké, amikkel életeket változtatunk meg. A döntéseké, amelyek elsőre jónak tűnnek, később visszanézve viszont rájövünk, ostobaságot követtünk el, s azoké a döntéseké is, amelyek fájnak, égetnek, úgy érezzük, szétfeszítenek belül, a lelkünk mélyén mégis tudjuk, hogy helyesen cselekedtünk. Az írónő pedig mindezt gyönyörű s egyben szívet tépő példán át, rengeteg érzéssel tárja elénk, s bár rettenet klisésen hangzik, épp a lelkem legközepébe talált vele.

Főszereplőpárosunk, Lucy és Gabe több, mint egy évtizeden átívelő szerelme fontos kérdéseket vet föl, amelyeken mindenkinek érdemes lenne rágódni picit egy kapcsolat kezdetén – már ha az emberek képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni ilyen állapotban. Egy közösségben valaki mással az én-e a legfontosabb számunkra, vagy a mi? Érdemes-e feladni másért az álmainkat? Létezik-e ilyenkor kompromisszum? Mennyit bocsátunk meg és nézünk el annak, akit szeretünk? A saját érdekünk elé tudjuk-e helyezni másét? Meddig beszélhetünk holnapról? Mégis meddig halogathatunk anélkül, hogy már nem lenne következő alkalom? Miben áll az első szerelem varázsa? Létezhet-e olyan, egy személy örökre ott marad a szívünkben? Mi a hűség? Mi a megalkuvás? Mi az igaz szerelem?

Nem mondom, hogy erre vágytam, de végül rengeteget gondolkoztam a fenti kérdéseken, s még sok máson… és akárhányszor is ítéltem el szereplőinket végtelen önzésük miatt, rá kellett jönnöm, hogy én is az vagyok. Minden romantikus könyvben arról olvashatunk, azt látjuk a filmekben is, hogy mikor az ember szerelmes lesz, akkor kvázi megszűnik az én, hogy mi lehessen belőle. Azt mutatják, hogy az igaz szerelem mindent legyőz, hogy egy pár olyan, mint egy lélek két testben… holott igazából sokkal nehezebb így, önfeladással, teljesen önzetlenül szeretni valakit. Valljuk be, mindannyiunkban ott van az ördög. Valahányszor nem mutatunk hajlandóságot a kompromisszumra, vagy birtokolni akarunk valakit, netalán a saját érdekünket tartjuk szem előtt első sorban, mikor nem akarjuk érteni a másik álmait vagy félelmeit. Ettől rossz embernek tűnünk… vagy olyannak, akik nem szeret eléggé. Holott ez az érzés messze összetettebb ennél, könyvünk pedig több oldalról szemlélteti a folyamatot, mesélő főszereplőnket egyaránt helyezve el az egyik, s másik szerepben is. Bevallom, nekem is épp ez segített helyre tenni fejben a jelenséget: míg eleinte gyűlöltem Gabe-et a döntései miatt, az idő előrehaladtával, ahogy Lucy is ilyen helyzetbe került, egy szempillantás alatt megértettem a lényeget. Megtanultam elfogadni, ahogy azt akarnám, hogy elfogadjanak engem is.

De nagyon előreugrottam… így akárcsak Lucy, úgy jobb lenne, ha én is az alapoktól indulnék. Az alapoktól, amelyek annyira értékessé és egyedivé tették számomra Santopolo művét.

Az első dolog például, ami kapásból feltűnik, a nem mindennapi elbeszélésmód: Lucy, a szerelme ágya mellett ülve elmesélt története kettejük életéről, s arról, ahogy szétváltak útjaik, de mindig visszataláltak egymáshoz. Így főszereplőnk ugyan E/1-ben szólal meg, nem a vakvilágba beszél, minden mondata megszólítottja Gabe, egykori s örök szerelme. Ettől a módszertől szinte az olvasó is úgy érzi, mintha különleges titkokba avatnák be, mintha maga is részese lehetne ennek a rendkívül bizalmas köteléknek, ami összeköti Lucy-t és Gabe-et.

Lucy a mesélést valóban kettejük történetének legelején kezdi, így szinte egyáltalán nem kell várnunk a nagy találkozásra: amely nem mellesleg egyben egy gyászos dátum az USA történelmében. A 2001. szeptember 11-es események pedig épp amilyen meghatározóak az ország szempontjából, épp annyira éreztették hatásukat ennek a két kitalált személynek az életében, formálták a céljaik, s a közös jövőjük. Ezen a napon együtt élik meg a katasztrófát, s bár furcsán hangzik, ez a közös „élmény” teremti meg a köztük lévő köteléket. Ők maguk szakadhatnak el akárhányszor… ez a kapocs kettejük között megmaradt. Az első perctől az utolsóig.

Kapunk szeleteket, milyen az idill, a mennyország, két lélek teljes összhangja, mikor értik egymás gondolatait, motivációit… kétségtelen, hogy Lucy és Gabe párosát elnézve születhetett volna a „lelkitárs” fogalom. Gyönyörű szerelem volt – szenvedélyes, mégis békés, lángoló, mégsem bántó… eleinte. Csakhogy az élet nem ilyen, nem egy tündérmese… és hálás vagyok az írónőnek, amiért ezt nem félt megmutatni. Nincs boldogan éltek… csak akadályok, küzdelem, elengedés, kapaszkodás, egy érzelmi szélvihar, ami minduntalan visszafújja szereplőinket egymáshoz, noha elég korán szétváltak útjaik. Az egész könyvet végigkíséri a karrier/álmok és a szerelem közti vívódás, az olvasó pedig nem tudja, az érzéseire hallgasson, az eszére, a megérzéseire… mert Santopolo mindig ad egy új perspektívát amiből az adott kérdést szemlélhetjük. Az évek múlásával változik a döntések minősége: ez megmutatja, mennyi befolyásunk van, vagy éppen nincs az életünkre. Mennyire kiszámítható a jövő. Talán semennyire.

Az írónő megmutatja milyen az igaz szerelem, ugyanakkor nem próbálja leplezni a sötét oldalát sem. Nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire erős érzések kötik össze Lucy-t Gabe-bel, mégis kétkedő gondolatokat kelt: mikor Gabe az álmait választja, mikor csak párhavonta, majd évek múltán jelentkezik, s többnyire csak akkor, mikor valami baja van. Dúskál az önzésben, mégis, a karakterén keresztül láthatjuk, milyenek az emberek. Nem idealizálva, nem megszokott könyves-filmes keretek között. Mert erről szól az élet. Emberek lépnek be az életünkbe, majd egyszer csak eltűnnek, és onnantól kezdve nyomuk vész a világban. Talán eszünkbe jutnak néha, talán eszükbe jutunk, de ettől még eltűntek. Lehet ellene küzdeni, de több fáradsággal jár, mint örömmel. Aki menni akar, hagyni kell elmenni. Így akármekkora is volt Lucy fájdalma, idővel ő is megpróbált együtt élni az űrrel, amit a fiú hagyott. Örökké emlékezett, de megpróbálta folytatni az életét. Dolgozott. Törődött a barátaival, a családjával. Majd megismerkedett Darrennel – ezzel pedig fordulóponthoz ért.

„(…) minden szerelem, amit átél, olyan, mint egy bizonyos tűzfajta. Egyesek futótüzek: elsöprők, parancsolók, fenségesek és veszélyesek, és képesek megégetni, mielőtt még rájönnél, hogy elemésztett. Mások inkább kandallótüzek: nyugalmasak, barátságosak, egyenletesek és meleget adók.”

Darren volt Lucy tökéletes kandallótüze: a megnyugvás, a vigasz, a béke Gabe futótűz szerű pusztítását követően. Melegséget adó, biztonságot nyújtó… és mégsem lehetett sosem elég. Végig érdeklődve figyeltem a kapcsolatuk alakulását, Lucy vívódását, azt, ahogy szép lassan szerelembe esett újra, noha maga sem igazán hitte el, hogy képes rá. Más szerelem volt. Egészen idilli. Én pedig az első pillanattól kezdve imádtam: bárki megmondhatja, aki a könyvet olvasta, hogy Darren olyan férfiként mutatkozott be, amilyenről minden nő joggal álmodhat. Figyelmes volt, törődő, odaadó, türelmes, kitartó. Idővel azonban, másik férfi főszereplőnkhöz hasonlóan ő is bemutatkozott más oldalról. Épp mint a való életben: az embereknek el kell tölteniük egymás mellett bizonyos időt, hogy kiismerjék a másikat, az eleinte mutatott tökéletességük alatti negatívabb vonásaikkal együtt. Épp így térképezte föl lassacskán Lucy is Darren olykor elég szexista nézeteit, ismerte meg a hangját, mikor lekicsinylő volt vele, vagy a munkájával szemben. Azt akarta, hogy adja föl az álmait. Adja föl, amit szeret. Egyáltalán… nem sokra tartotta azt, amit Lucy csinált, és az ilyen pillanatok alatt rombolta le szép lassan a belé vetett hitem. Összességében nem utálnivaló karakter, mégis, azt hiszem apró dolgok teszik az embert egyre ellenszenvesebbé. Hiába értettem meg sokszor. Most komolyan… ebben a könyvben mindenki követ el hibákat, és én abszolút megértem mindet. De attól ezek nem jó dolgok. Csak… átlagosak.

Mégis… ennek ellenére, s annak dacára, hogy a karakterek valóban dühítettek olykor, az események folyása történhetett volna szépen, ha mindent máshogy tesznek, talán még boldogok is lehettek volna más döntések mellett… én mégis azt mondom, hogy így kellett történjen minden. Szívfacsaróan, de valóságosan, mert az élet nem játék, nem mese. Akármit teszel vagy nem teszel, annak következménye van. Muszáj eldöntened, melyik irányba indulsz: biztonságban maradsz, vagy mész az álmaid után. Mert talán egy lehetőséged van. A fény, amit elvesztettünk, megtanította, mekkora jelentősége lehet minden apró, akár semmiségnek tűnő percnek az életben. Talán csak egy fejrázás, egy kósza gondolat… de igenis számít. Számít, mikor lemondasz vagy elhalasztasz egy találkozót. Mikor félsz valamit megtenni. Mikor nem kockáztatsz, mikor kéne, és mikor megteszed, holott felesleges. Leckét mutatott a szerelemről, önmagunkról, az álmainkról, az életről és a halálról. Minden oldaláért hálás vagyok, mert adott valamit, amit magammal hordozhatok mostantól, valamit, amitől még biztos vagyok benne, hogy jó sokszor fogom kézbevenni a regényt, akármennyire is megríkatott olykor.

Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, azon belül is inkább azoknak, akik ezúttal valami komolyabb, mélyebb, elgondolkodtatóbb történetre vágynak. Nem lesz könnyű menet, ahogy az élet sem az, nem lesz happy end, ahogy a valóságban sincs, viszont van rengeteg érzelem és gondolat, szerelem és fájdalom, mert ezek léteznek, Jill Santopolo pedig mesterien adja őket vissza, köntörfalazás és díszcsomagolás nélkül. Életszínűen. Ajánlom azoknak is, akik általában nem részesítik előnyben a szerelmi sztorikat: mert ugyan a fő témát ez adja, a szerző koránt sem mindennapi történeteket mesél, és színes szálakkal szövi tele őket, amitől A fény, amit elvesztettünk több lesz mezei romantikus regénynél. Megjelenik a háború, az élet, család, karrier. Mély és magával ragadó. Ajánlom azoknak, akik szerették Amy Harmon – Arctalan szerelem c. könyvét – én ugyanis leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Bárkinek ajánlom, aki érez szemernyi hajlandóságot. És azoknak is, akik nem. Olvassátok!

Kedvenc karakterek:

Sajnáltam, de mire történetünk végére értem, megértettem valamennyi karaktert: megértettem a motivációjuk, a jellemük, a cselekedeteiket, érzéseiket… de szeretni már egyiküket sem tudtam. Felbosszantottak a döntéseikkel, noha a legtöbbel maximálisan egyet kellett értsek… összességében mégis csak azt láttam, ahogy lépten-nyomon mindenki saját maga  és mások boldogságának útjában áll. Egyikük sem érdemelte ezt.

Kedvenc részek:

Az első oldaltól az utolsóig nem szűnt meg a könyv varázsa, nem szűnt meg az az erő, ami magával ragadott, de nem tagadhatom azt sem, mennyit dühöngtem, mikor a karakterek viselkedésén, cselekedetein, mikor az események alakulásán. Egy intervallum azonban akadt, mikor tökéletes harmóniát és boldogságot éreztem, mégpedig Lucy és Darren kapcsolatának kezdete. Problémák nélkül, még csak az éledező szerelemben lubickolva. Persze bizonytalanul, de már útban a boldogság felé. Összességében: szerettem úgy olvasni, hogy szeretni tudtam Darrent, így ezt említeném kedvencként… plusz az első oldalt. Mert azt muszáj. Gyönyörű, megkapó, tele szerelemmel.

Kedvenc idézetek:

„Furdalt a lelkiismeret, hogy az első csókunk akkor esett, amikor égett a város, szégyelltem, hogy éppen akkor elmerültem benned. De később megtudtam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek. Suttogva vallották be az emberek, hogy szeretkeztek aznap. Gyermeket nemzettek. Eljegyezték egymást. Életükben először mondták egymásnak, hogy Szeretlek. Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak. Mi is élni akartunk aznap, és nem hibáztatom magunkat ezért. Már nem.”

***

„Olyan illatod volt, mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok valaki mellett, és megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz. Még ma is így van. Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy illat, ami rám emlékeztetett?”

***

„Láttam az arcodra vésett fájdalmat. Csupasz és sebezhető voltál. Boldogtalan. Elveszett. Ahogy azon az estén, amikor a Faces and Namesben újból találkoztunk. És ez volt az én gránátalmamagom, az énednek az az oldala, ami miatt még mindig nehéz elfordulom tőled. Amikor ezt a sebezhető oldaladat mutatod, felelősnek érzem magam. Mert az igazi énünket csak azoknak mutatjuk meg, akik igazán fontosak számunkra.”

***

„Néha ránéztem, és csak erre gondoltam: Az enyém. A barátom, a test, amit babusgathatok, a kéz, amit foghatok. Veled kapcsolatban sosem éreztem, hogy az enyém volnál abban az értelemben, ahogy Darren volt, illetve van. Mindig az volt az érzésem, hogy te a saját tulajdonod vagy, és kölcsönadod magad, mikor kedved tartja.”

***

„Mindent a saját vágyaink és megbánásaink, reményeink és félelmeink szemüvegén át látunk.”

Borító: 5/5

Bár első ránézésre is minden kétséget kizárólag a „lélegzetelállító” kategóriába sorolható, azt hiszem akkor válik igazán csodává, ha az ember megáll felette pár percre értelmezi a részleteit. A betűtípusok, az elrendezés, a kifinomult kék-arany kombináció már önmagában megkapó, az ábrázolt kép pedig szerintem messze több ennél. Középen a főszereplő páros, történetünk mozgatórugói, a háttérben New York-i látkép, amely szintén meghatározó szereppel bír… de nekem valahogy azok a szállingózó darabkák a kedvenceim. Fogalmam sincs, van-e valódi jelentőségük, vagy csak én képzelek beléjük annyi mindent… de ahogy az emberalakok ezekre a fénydarabkákra hullnak szét, olyan, mintha a lelkük, az emlékeik, a szívük egy-egy darabkája kapna szárnyra. Imádom <3

Pontozás: 5/5

Jill Santopolo tudja, hogy az ember lelkének melyik pontját kell eltalálja, ha könnyeket akar látni… tudja, hogy árassza el a szíveket melegséggel és tudja, hogyan fájdalommal – ezt a képességét pedig maximálisan ki is használja. Egy szelet életet ad, a maga minden szépségével és kegyetlenségével együtt: az érzést, hogy így kellett lennie, és az üvöltést, hogy mindez igazságtalan. Mert erről szól az élet. Tudja az írónő, tudjuk mi, olvasók, s rögös utakon járva a karakterek is megtanulják, miközben szüntelen keresik a választ a sors által eléjük gördített buktatók során felvetődő kérdésekre. Megtanulják mérlegre helyezni a kapcsolataikat s a saját érdekeiket másokéval szemben, megtanulják mi a szerelem, mi az elengedés, és mit jelent az „örökké” ebben az elkeserítően véges világban. Megtanulnak küzdeni, kitartani, álmokat kergetni és valósítani meg. Szívből szeretni és elfogadni. S akár a boldogságban lubickoltak épp, akár a könnyeikben, szereplőink a maguk tökéletlenségével mindig tanítottak valami fontosat, ezer meg ezer feldolgozni való gondolatot, és megfejteni váró érzést hagyva maguk után a szívünkben és agyunkban. Csodás és tartalmas élmény volt, amit szívesen adnék tovább bárkinek, aki nyitottnak érzi magát a csodára.

A recenziós példányt hálásan köszönöm a XXI. század Kiadónak! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Tisza Kata - Akik nem sírnak rendesen

„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”

Eredeti cím: Akik nem sírnak rendesen

Oldalszám: 226

Megjelenés: 2017

Kiadó: Scolar

Ár: 3490 –

Tisza Kata pszichoprózái (és versei) különös, kagylószerű szövegek. Egyszerre mélyen személyesek, ugyanakkor merítenek a kollektív tudattalanból: mindenki a saját sorsára ismerhet bennük. Olyan vékony mezsgyén járunk, a talajvesztés két iránya, a zuhanás és a repülés közt, hogy nem marad másunk, mint az életösztön egyensúlya. Az Akik nem sírnak rendesen egy érintetlen, sima vízfelszín áttetszőségével mutatja meg az emberi kapcsolatok mögött húzódó fullasztó valóságokat. És az elmúlást. És a halálfélelmet. És a gyászt. Legnemesebb érzelmeink álarca mögül ördögök közönyös arca bámul. Hiába fordítunk hátat, a szembesülés elkerülhetetlen. Egyszerre szívszorító és gyógyító könyv.

Magam sem tudom, mire számítottam, mikor kézbe vettem Tisza Kata könyvét – ami azt illeti, közel elvárások nélkül vágtam bele, némi óvatossággal, talán cseppnyi félelemmel, de sokkal nagyobb érdeklődéssel és kíváncsisággal. Talán picit úgy, ahogy a holnapokat várjuk, az életet kezeljük: várjuk, mit hoz, de nem tudhatjuk, s túl sok beleszólásunk sincs: sodródunk, de azért forgatjuk a fejünk valami kapaszkodót keresve. Alig kellett egy-két oldal hogy rájöjjek, talán azért van így, mert mindez az érzelmekről szól. Csak semmi konkrétum. Villanások – fájdalmas, reményteli, elveszett, megtalált, belenyugodott, szenvedélyes, kiüresedett villanások. Bőrkanapék a terapeutánál. Sötét szobák elhúzott függönnyel. Fekete-fehéren pörgő throwbackek az élet által ellopott gyerekszobákról. A motor hangja, ahogy valaki beül a kocsiba, és soha vissza nem tér.

A teljes kötet lényegében ezen képek gyors egymásutánja, sokszor érthetetlen, egészen kusza és követhetetlen, de úgy hiszem éppen ez volt az írónő szándéka. Nem regényt írt, nem történetfüzért. Az Akik nem sírnak rendesen egy érzelemláncolat, az érzelmek maguk pedig már csak ilyenek: gyakran lehetetlen őket megfejteni. Szavakat keresünk rájuk, holott nincsenek. Próbáljuk őket körülírni, hogy megérthesse más is, de igazából csak az képes erre, aki maga is érzi – éppen ettől hullámzott a mi kapcsolatunk is a könyvvel. Olykor nem tudtam hova tenni, megint máskor megtaláltam benne önmagam, olyan lelki folyamatokat, amelyeket talán képtelen lennék kifejezni, Tisza Kata szavainak gondos egymásutánja viszont visszaadta a lényegüket. És egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanez történik majd, ha te veszed kézbe ezt a különleges kötetet: legyél nő vagy férfi, tizennyolc vagy ötven, magányos, vagy kapcsolatban, elégedett vagy boldogtalan… talán egyetlen prózát fogsz a magadénak érezni, talán láncra fűzheted mind a tizet-huszat, ki tudja mennyit, amennyiben megtalálod a lelked egy darabkáját. De úgy érzem, ebben mindenki benne van kicsit – hisz valamennyien voltunk már életünkben legalább egyszer boldogtalanok, magányosak, elhagyatottak, megbántottak, ért minket veszteség, szakadt meg a szívünk, gyászoltuk a szerelmet, a békét, az elvesztegetett időt, más életét, vagy éppen a sajátunkat. Vagy ha nem így volt, hát minden bizonnyal így lesz… egyszer biztosan. A fájdalom mint olyan az élet szerves részét képezi, és nem igen lehet kikerülni, változatos alakokban, szituációkban üti fel a fejét, mint azt a könyvben fellelhető rengeteg történet bizonyítja.

Másnak okozzuk, mások okozzák nekünk, vagy mi önmagunknak – annyi bizonyos, hogy a fájdalom nem jön önmagától, az elfojtott érzelmek ösvényén haladva pedig visszatalálhatunk egészen a gyökeréig. Sokszor örökölt, vagy átvett viselkedésminták eredményeképp jelentkezik, általa visszaköszön az elcseszett gyerekkor, a szülőkkel való problémás kapcsolatok és a szülők problémás kapcsolatai, minden negatív tényező, ami normálisként épül be az ember tudatába. A problémát persze mi magunk is megteremthetjük épp olyan jól, mint a szüleink: lehet forrása a rossz kommunikáció, a megfelelni akarás, a figyelmetlenség, a csönd, a változástól és változtatástól való zsigeri félelem. A társadalom által belénk plántált elvárások szintén sok kapcsolatot torzíthatnak el. Tisza Kata pedig valamennyit ugyanolyan érzékletességgel festi le, pár szóból is több erőt csikarva ki, mint amennyit más talán száoldalakból képes lenne.

Mondatai, szerkezetei olykor kuszák, olykor mesteriek, van, hogy szögegyenesek, máskor el kell merülni bennük kicsit, búvárkodni a szavak között, hogy megtaláljuk, pontosan mit is jelentenek. Az összkép pedig több, mint szokatlan, egyenesen furcsa, s ha úgy tetszik, formabontó, de a maga egyedi módján életmentő, tanító és elgondolkodtató.

Higgyetek nekem: ha létezik olyan könyv, amit mindenkinek jószívvel a kezébe nyomnék, akkor ez az. Teljesen mindegy, hogy középkorú vagy, idős, vagy éppen csak a felnőttkorba léptél. Lehetsz nő vagy férfi. Bárki lehetsz. Ez a könyv így is, úgy is elvesz majd tőled valamit, hogy adjon cserébe egy darabot magából. Talán értékelni fogod ezt. Talán nem. De szerintem egy próbát mindenképp megér, így ajánlom a könyvet mindenkinek, aki ezt a posztot olvassa; ajánlom nektek, ajánlom a rokonaitoknak, a barátaitoknak, ellenségeiteknek, az idegeneknek, akik nap mint nap szembesétálnak az utcán. Olvassátok. Még nem kezdtétek el? Gyerünk, emberek. Ne dühítsetek fel.

Kedvenc részek:

Volt egy vicces pillanat olvasás közben, mikor barátnőm meglátta a könyvből kilógó millió fecnit, és megkérdezte, hogy „ja, te nem csak simán elolvasol egy könyvet?” – a válaszom pedig, nem, én már csak ilyen őrült, cetlizős ember vagyok, úgy általánosságban… de az Akik nem sírnak rendesen esetében még nagyobb lendülettel szórtam a színes jelölőimet, egyik színnel az idézeteket, a sorokat jelöltem, másikkal a többinél még fontosabb mondatokat, zölddel pedig azokat a prózákat, amelyek a legtöbbet jelentették számomra, vagy valamiképp a kedvencemmé váltak. Ennek köszönhetően – talán a világtörténelemben először és utoljára – egy percig sem jelent gondot visszaidézni a kedvenc részeim. Sokat mondott annak a nőnek a története, aki számba vett valamennyi semmit, amije volt (21. oldal), aki szerteszét hagyta a hajszálait a szeretője házában (59. oldal), akinek a nyakába odacsücsült a bánat, aki épp oly bánatos volt, mint mindenki más (63. oldal). A hiányból fakadó fájdalom (74. oldal), az elpazarolt, érzelmek nélküli tíz év (199. oldal), a menekülés egy-egy kiragadott pillanata (208. oldal)… valamilyen módon mind különösen került hozzám, talán mert némelyiket éreztem, a másik meg egyszerűen csak elgondolkodtatott, megtöltötte a fejem pár percre, órára, napra.

„A döntés felszabadított. Lekerült rólam a vívódás terhe. Vége. Vége. Vége. Dörömbölt a fejemben. Törmelékek, szövetek, szervek, szétszakítva mind. Legyőztem a szerelmet.”

Ha ott áll a polcon ez a remekmű… szánjatok rá pár percet,  olvassatok bele. Vagy kölcsönözzétek ki. Vegyétek meg. Kérjétek kölcsön. Adjatok egy esélyt, hogy ti is úgy meglelhessétek magatok, mint én.

Kedvenc idézetek:

„A gyerekkorom érdekelte. Kereste, hol, mikor és ki hagyott el engem. Hogy onnan fogadhasson örökbe.”

***

„Azon gondolkodtam, egész úton, a vonaton, hogy kibasztál velem. Volt egy álmom, hogy együtt majd jó lesz, és nem lett jó. Aztán áttették a vonatot egy másik sínre, és az ugrott be, hogy én basztam ki veled. Volt egy álmod, hogy jó lesz. És nem lett jó. Mire a vonat megérkezett, arra jutottam, hogy kibasztunk magunkkal mindketten. Minek álmodni, ha lehetnénk ébren?”

***

„Nem szeretném a végtelent veled

Súlya bírhatatlan érzés lehet

Én inkább egy végest szeretnék

Csak ami szabad az lehet szép”

***

„Van nézet, amely szerint a magyar nyelvben a fájdalom szó leírása képtelenség. Telítődött és kimerült egyszerre, terhelt és üres, súlytalan és álságos. A nyelvet ez bosszantja viszont, mert  fájdalomban gondolkodik, és háborog. Trükközöm a nyelvvel, a fájdalom helyett kínt használok, ha nagyon kell, a tartalom bennreked magában, a kimondhatatlan fogságában.”

***

„A szerelem, mint illúzió, él az agyban. A hozzá társított képekkel, amelyek vagy emlékek, vagy kulturálisan konstruált kollektív képek. Tehát a szerelem puha, meleg, jó szagú, bor, mámor, kín, de mégis jó, felemel, persze el is ejt, de azt törli a vízió olykor, érzem, ahogy elkap, ringat, inspiratív, katartikus, orgazmikus, a kép igen részletes.”

Borító: 5/5

Mint azt már nagyon sokszor említhettem, mikor borítóelemzésre került a sor, egyszerűen odáig vagyok a minimalista, de erősen szimbolikus jelentéssel bíró könyvfedelekért: talán az Akik nem sírnak rendesen is ezért vonzotta olyan hamar magára a figyelmem. Őszintén, akármeddig agyalhatnék a kapcsolatok valamiféle képi megjelenítésén, ez a megoldás valószínűleg eszembe nem jutna, pedig a vezeték/elosztó/konnektor a maga egyszerű mégis különleges kivitelezésével teljesen átadja a lényeget. Külön pluszpont azért, ami a védőborító alól nézett rám vissza, ugyanis nem tudtam betelni a letisztult, fekete-fehér külsővel, a vezetékből megformázott koponyával. Tökéletes.

Pontozás: 5/4,5

Tisza Kata tesz róla, hogy pár szóval, néhány csupán érzésből egymás után fűzött mondattal komoly gondolkodóba ejtse az olvasóját. Egyszerre szólal meg az emberiség hangján, és személyesen a mienken, külön-külön, egyszerre mesél és hallgat, néhol egy szituáció felületét súrolja, míg máskor csontig hatoló mélységgel tárja fel a XXI. század emberének végtelenül elcseszett lelkivilágát, fájdalmát, komplexusait. Érzékenyen festi le a múlt, a jelen, a jövő összefüggéseit, a gyerekkorból hozott viselkedésminták ördögi körét, az elengedést, a kapaszkodást, még magát a semmit is – leginkább viszont azt a belső zűrzavart, amit a boldogító könnyek híján elfojtott érzelmek örvénylése hozott létre. Azt a kiüresedettséget, amivel már a terapeutád sem bír mit kezdeni. Megmutatja, hogy töltünk el hónapokat, éveket boldogtalanul, csendbe és magányba burkolózva, holott talán csak egy ölelés kell, egy fél szó, egy segélykérés, egy kiadós sírás. Egy kis változtatás, amitől félünk, és ami bizony fájhat. Ez a könyv a szó legszorosabb értelmében csupa érzelem: elvesz valamit a szívedből, aztán hozzáfoltoz egy kis darabkát, kifejez téged, és közben megmutatja az érzelmeid egy olyan oldalát, amit talán te magad sem ismertél. Ha van könyv, amit mindenkinek a kezébe nyomnék, akkor ez az, minden kuszaságával és megfejthetetlenségével, mert a sorok között mindenkiből ott van egy boldogtalan, fájdalommal és hiánnyal élő szelet. Ugye Ti sírtok rendesen?

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ismerj meg jobban! | #ezvagyokén

Hey, emberkék! Tudhatjátok alapjáraton, hogy írjak akármiről épp, könyvről, zenéről, életről, bármiről, egyszerűen kivitelezhetetlen számomra, hogy kimaradjak a születendő poszt lényegi részéből. Így vagy úgy, de mindig ott pofátlankodok a sorok között: a szereplők éppen szenvednek, én meg bekapcsolódok, és mesélek róla, mekkora szívás az élet, milyen szépen süt a nap, vagy mennyire imádom a barna szemeket. Szerintem már nem kell nagyon bemutatkoznom nektek… mégis úgy döntöttem megteszem, amihez hatalmas lendületet adott a közelmúltban Csenge, és jelölése az #ezvagyokén kihívásra – az ő posztját ITT érhetitek el –, minek keretein belül ki tudja hány mélyebb kérdés ad lehetőséget, hogy még többet tudjatok meg rólam, mint eddig. Szóval ha már marhára eleged van a képemből, itt az utolsó lehetőség lelépni, amennyiben viszont úgy hiszed, tudok még újat mondani… enjoy!

KI VAGY TE?

Hm… ki vagyok én? Egyesek Törpnek tartanak. Mások bloggernek. Van, aki a lányának, a testvérének. Páran talán bolondnak. Van aki soknak, megint más semminek. De ha engem kérdeztek, azt mondanám, én vagyok Virág, a két lábon járó ellentmondás, és az ebből adódó teljes káosz – noha ez a fejvesztés túlnyomó többségben inkább csak az én beteg kis introvertált agyamban játszódik le. Hogy ez mit takar? Imádom az ésszerűséget és az értelmet, én magam mégis fájdalmasan logikátlanul működök, többnyire az érzelmeim elnyomásában, de legalábbis állandó polgárháborúban a kis dögökkel. A produktivitás az egyik kedvenc szavam, a lustaság viszont az életem. Imádom a spontaneitást, ugyanakkor még egy nyomi matekfeladatot is előre megoldok, mielőtt kimennék a táblához. Kedvesnek meg ártatlannak gondolsz – ne is tagadd –, de ha olvasnál a gondolataimban… nos, egészen más következtetésre jutnál. Tele vagyok mondanivalóval, de hallgatok – máskor merő agymenés vagyok csupán, de be nem áll a szám. Nehezen barátkozok, bízok és szeretek – de mikor igen, akkor nagyon. Nem mellesleg pedig töltöm a helyet – fogyasztom az áramot, amíg két sor helyett egy oldalt gépelek, és gyilkolászom a fákat, ahogy füzeteket töltök meg gondolatokkal, rímekkel meg hasonló haszontalan dolgokkal, amikben örömöm lelem. És megint nem tudok leállni. Please, valaki leállítana végre?!

MI AZ ÁLMOD?

Azt hiszem lassan a teljes vénséghez közeledve elértem azt az állapotot, mikor már nem vágyódom lehetetlen és nagy dolgok iránt. Szeretnék egy nyugis, egyszemélyes kis emeleti lakást a főváros egy biztonságosabb részén, egy stabil szerkesztői állást és némi motivációt a mindennapokra. Persze jelenleg talán elég lenne sikeres angol szóbeliről álmodnom, vagy arról, hogy felfogom érettségire az adatbáziskezelés csodáit… de ha hosszútávról beszélünk, akkor csak a fenti képet látom a szemeim előtt – amibe, ha nagyon elengedem a fantáziám, belefér egy kiadott regény, vagy verseskötet is. Szerintem ez még okés.  

MI A KEDVENC EMLÉKED?

Sokat elárul a gondolkodásomról, ha elárulom, a rossz emlékeimet sokkal egyszerűbben szedném csokorba… mégis van pár villanás a fejemben olya percekről, amiket szívesen átélnék újra. Amennyire emlékszem, vicces volt bőrig ázni szemétszedés közben, ahogy következik a sorban egy olyan kép is, ahogy derékig állok a mocsárban. Ó igen, akkor egyiket sem találtam túl kellemesnek, visszagondolva mégis buli mindkettő. Aztán…ott van a teljes 2017. Mindig melegséggel és fénnyel tölti el a szívem, ha rágondolok az elmúlt évemre – mert emlékszem, mennyi reménnyel és pozitivitással voltam tele akkor tavasszal, mennyire tudtam örülni mindennek, egy napsugárnak, egy illatnak, egy hangnak, még egy hétfő reggelnek is. Szívesen gondolok vissza arra, milyen volt valaki ölelésében aludni el, vagy mikor először fogták a kezem. Aztán mikor januárban nővéremmel élőben is megnézhettem végre a Nyomorultak musicalt. Ami azt illeti, sokkal többször kéne minderre, és minden szép dologra emlékeznem.

MI JELENTI SZÁMODRA A BOLDOGSÁGOT?

Nemrég írtam egy posztot, amelyben 100 apró, vagy épp kevésbé apró dolgot szedtem össze a mindennapokból, amelyek boldoggá tesznek, így ezzel talán most nem gyarapítom a szót… úgyis fogom még mással bőven :D Az alábbi képre kattintva elolvashatjátok a listám – vagyis nem csak elolvashatjátok… húzzatok elolvasni, most, gyerünk! :P

MI JUT ARRÓL A SZÓRÓL ESZEDBE, HOGY SZÉPSÉG?

Valami természetfeletti képesség, amivel kizárólag akkor rendelkezem, mikor senki se lát. Túllépve a szépség alapvető és elsődleges jelentésén az első dolog, ami eszembe jutott egy kétszereplős kis kép: egy férfi és egy kisgyerek, mert nem sok mindent találok szebbnek, mint egy jó apafigurát, egy férfit, aki igazán ért a gyerekekhez. Az a gondoskodás, figyelem, szeretet… egyszerűen nincs is rá szól. Ízi apakomplexus.

SZERINTED HOGYAN ÍRNÁNAK TÉGED KÖRÜL A KÖRNYEZETEDBEN ÉLŐK? MENNYIRE EGYEZIK AZ ELSŐ KÉRDÉSRE ADOTT VÁLASZODDAL?

Le merném fogadni, hogy semennyire. Őszintén, a legtöbb ember nem vesz annyi fáradságot, hogy meg akarjon ismerni, így én sem töröm magam, hogy megismerhessenek: ebben a patthelyzetben pedig marad a standard kép, amit le lehet rólam olvasni abban a környezetben, amit a leginkább utálok. Csöndes hahaha, pedig talán csak azért hallgatok, mert utállak, te gyökér, átlagos lány, könyvvel a kezében, nem sok vizet zavarva, a maga tökéletesen antiszoc jelenlétével. Van akinek kedves, van akinek kegyetlen vagy bunkó. Összességében az ember is csak olyan mint az ogrék, rétegekből áll, és elég kevesen vannak, akik beláthatnak többé-kevésbé ez alá a réteg alá… ők viszont meglepetésemre nem szaladnak el mindig fejvesztve az én őrült kis világomból amin komolyan még én is elcsodálkozok néha. Ejha, mik vannak. Talán lehetséges velem szót érteni.

HOGYAN LÁTOD MAGAD EGY ÉV MÚLVA?

Őszintén? Marha idegesnek! Tény, hogy most sem vagyok a nyugalom mintapéldánya, de jövőre ilyenkor – megint – kalapáccsal fog dörömbölni az ajtómon az érettségi, aki erőszakos egy dög, és sehogy sem lehet kikerülni… szóval jövőre ilyenkor a matektól fosva, a töritől hisztirohamokat kapva és az emelt magyar feladatsorokkal nyugtatva magam fogom tengetni a napjaim a legnagyobb valószínűség szerint. Biztos lesz akkora fun, mint kevesebb mint két hónap alatt megtanulni valahogy angolul meg számtechül.

KI VAGY MI AZ ELSŐ SZÁMÚ MOTIVÁCIÓD?

Emberi példaképem nincs, és ahogy emlékszem soha nem is volt igazán, ellenben motivációm az – akármennyire is úgy érzem sokszor, hogy nincs – van, mégpedig elég konkrét: a teljes függetlenség. Bár egyszerűen nem érzem az idő múlásával azt, hogy felnőnék – csak a csontjaim ropogása meg a gyenge szívkapacitásom juttatja eszembe, hogy vénülök –, mikor egyszer valóban, tényleg az leszek, szeretnék két baromi erős lábbal állni a földön. Boldogan, de nem függve senkitől, sem anyagilag sem érzelmileg. Ehhez persze meg kell acélozza a lelkét az ember, és fontos, hogy a szíve előtt elsősorban az eszére tudjon hallgatni… de remélem, ez épp amennyire nehéz, épp annyira kifizetődő lesz hosszútávon.

MIT CSINÁLSZ, HA VALAKI ELKEZDI IGAZSÁGTALANUL KRITIZÁLNI EGY BARÁTODAT, DE NEM TUDJA, HOGY KÖZEL ÁLL HOZZÁD?

Hát… az a valaki hamar azon kaphatja magát, hogy olyan szépen és barokkosan elküldöm az anyjába, hogy olyat még életében nem látott. A barátaimat egyedül egy ember bánthatja, az pedig én vagyok, szóval back off, everybody.

ÖT ÉV MÚLVA EMLÉKEZNI FOGSZ ARRA, MIT CSINÁLTÁL TEGNAP?

Őszintén: már most alig emlékszem, hogy mit csináltam tegnap… talán azért mert semmi különöset. Elcsesztem az időm semmittevéssel, kaját tömtem magamba és önsajnáltam, minden valószínűség szerint. Vagy az már tegnap előtt volt? Összefolyik az összes egyforma délután… Akárhogy is, kizárt, hogy emlékeznék rá öt év távlatából – de tulajdonképpen nem is akarok. Erre nem éri meg.

FEJEZD BE A MONDATOT! ARRA VÁGYOM, HOGY…

…minden nap azt érezhessem, mikor lefekszem aludni, hogy megérte reggel felkelnem. Annyit szeretnék, hogy minden napban megtaláljam, vagy meg tudjam teremteni valahogy azt a szépséget, ami feledteti a rossz perceket, ami miatt megéri végigküzdeni mindent. Arra vágyom leginkább, hogy azt érezzem, élek, és nem csak létezem – jelenleg ugyanis a legnagyobb jóindulattal is csak az utóbbival írhatom le, amit nap mint nap csinálok. Arra vágyom, hogy legyenek emlékeim, perceim, amikre vissza tudok gondolni. Programokat akarok szervezni. Embereket ismerni meg. Hosszú ölelésekre vágyom. Nagy nevetésekre. Lazy szombat délelőttökre. Bűntudat nélküli pihenésre és rohanás nélküli kávézásra. Talán csak… valami kis boldogságra a mindennapokban.

Ennyi lett volna… mit ne mondjak, elfáradtam rendesen, és még én is ráuntam saját magamra, de merem remélni velem együtt kitartottatok még páran idáig. Még egyszer hatalmas köszönet Csengének, a Varázstinta bloggerinájának, hogy elkészítette ezt a posztot, hogy motivált vele – s azt is, hogy odakerült a nevem, mint kihívott blogger. Ennél több noszogatás már nem is kellett, hogy én is nekiálljak végre bemutatkozni… mert hiába ez a külön menüpont odafönt, azt elnézve rájövök, hogy egy ilyen poszt mennyivel többet képes mondani. Úgyhogy én sem hagynám annyiban a dolgot: ajánlom tehát a kérdéssort Flora, a Flora The Sweaterist oldal szerzőjének, és Sára, a Metaforaszennyezés bloggerinájának figyelmébe, mert szívesen olvasnám az ő válaszaikat, az ő bemutatkozásukat is. Ezerpuszi <3

Mi voltunk a csillagok | Kiera Cass - A szirén

„Ez az egész időtlen és ideiglenes volt, valóságos és valószínűtlen egyszerre. És én is a része lehettem, és szerettem volna állandóan így élni.”

Eredeti cím: The Siren

Oldalszám: 296

Megjelenés: 2018.

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

A szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.

Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük.

Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.

Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Furcsa kettőséget fogalmazott meg bennem Kiera Cass regénye, miközben laponként háromszor csekkoltam, hány oldalam van még hátra, ugyanakkor méltatlankodva konstatáltam, hogy ez bizony egyrészes remekmű – nem, nincs folytatás, ami alatt újfent azon moroghatnék, mikor érek már a végére. Az elválás egyszerre jelentette számomra a megváltást és a szomorú búcsút, egyszerre volt valami jó és valami rossz vége, és őszintén, magam sem tudom, melyik érzésem jelent többet most, hogy próbálom megítélni az elmúlt pár nap olvasási élményét.

Azt biztosra tudom, hogy a maga módján egy igazán különleges könyvet tarthattam a kezemben – olyan atmoszféra lengte körbe, amilyenhez eddig még sosem volt szerencsém, és ami teljesen megbabonázott az újdonságával. Kiera Cass a Párválasztó sorozat folyamán már bőven bizonyította számomra, hogy nincs híján képzelőerőnek, ez az észrevételem azonban tovább erősödött, ahogy az írónő kiegészítette a palettáját Illéa gyöngyházas, előkelő színe után a tengeri mitológia egy újabb, kékes-zöldes árnyalatával.

Tehát ha valami, akkor Kiera Cass hatalmas, és rendkívül gazdag fantáziája megkérdőjelezhetetlen, olvasás közben azonban az egyik legelszomorítóbb problémával találtam magam szembe: azzal, mikor ennyi nem elég. A fenébe is, tudjátok, hogy nem okoz gondot lehordani valamit a sárga földig, mikor egyszerűen azt érdemli, ahogy a dicsérettel sem szoktam fukarkodni, ha egy történet annyira elvarázsolt… az ilyen esetekkel viszont nem tudom, vagy nem is akarom tudni, mit kezdjek. Jó volt, de mégsem – rossz is volt, de azért ez így túlzás… Leginkább úgy tudom megfogalmazni a lényeget, ha A szirént egy darab grafithoz hasonlítom: az összetétele gyakorlatilag megegyezik a gyémántéval, lehetett volna ő is csillogó meg értékes… de valamiért akkor is csak egy kis fekete, maszatolós szénmódosulat maradt. Ez van. A szirénben is ott van a csoda, a lehetőségek végtelen tárháza… ám sajnos kiaknázatlanul. Lehetne több. Lehetne ütősebb. Lélegzetelállító. A téma, az alapötletek, a írónő által csodásan elgondolt világ mind magában hordozza ezeknek a csíráját, de van egy titkos adalék, ami nélkül nem hajt ki a csoda. Valami plusz. Sőt, egy kész elixír – amiből az elsőkönyves szerzőknek általában nem osztogat a sors bő kézzel de persze tisztelet a kivételnek. Úgy érzem, hosszú évekkel ezelőtt félresiklott egy pillanat, ami egycsapásra megoldaná most a problémám: az, mikor Kiera Cass össze kellett volna rendezgesse a kézirata a lapjait, összetűzni szépen, majd eltenni pihenni az asztalfiókba pár hónapra, vagy akár évre. Hogy később érettebben, a kimunkáltabb írói tehetségét kamatoztatva tudjon rátekinteni újra, és a korábbi képzelőerejének gyümölcsét megkoronázza azzal a profi kivitelezéssel, amit ez a történet érdemelne.

De mint mondtam, ez a pillanat elszállt, belőlem pedig ezért nem dől olyan könnyen a szó meg a kicsattanó pozitivitás és öröm, amit pedig – úgy érzem jogosan – vártam a könyvtől. Imádtam, amit Kiera Cass mesélni akart. Azon viszont, ahogy tette, kishíján elaludtam. Pontosan ki tudtam olvasni a sorok közül, hogy mennyire igyekezett szépen, választékosan, hatásosan fogalmazni meg minden mondatot, de azt is tisztán láttam, hogy mindez hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Lehetett a történet maga akármilyen ütőképes, az írásmód lelassította és kioltotta az esetlegesen a cselekmény általi izgalomból fakadó tüzet bár az sem igazán volt. Untatott. Igazából azt hiszem, maga az élet volt, amit hiányoltam…

Igen, az élet, a sodrás, a lendület. Mert nagyszerű, van egy szuper alap, egy jól elgondolt – bár azért koránt sem maradéktalanul kibontott – világ, de ez oly keveset ér, ha egyszer nem ragad magával közben sem a szerző stílusa, de még a cselekmény, vagy akár a szereplőkért való izgulás sem. Teljes közömbösségbe süppedtem ott, ahol mindenki érzelgett… és most marhára nem tudom, velem van-e a baj.

Mert – meglepetés! – én például azt a sokat emlegetett mély szomorúságot, depressziót, érzelmességet sem találtam meg: csupán lyukakat itt-ott, amelyeket ezekkel kellett volna betömni, mégis üresen tátongtak. Őszintén… az egész történet alatt csak ezeket a lyukakat láttam. Megértettem, hogy mit akar az írónő, azt viszont már sosem láttam, hogyan valósította meg úgy, hogy valóban az olvasók lelkéig hatoljon vele. Leírta Kahlen fájdalmát, de nem éreztette velem. Dobálózott a szerelem szóval, mint alsós kölykök a hógolyóval télen, de nem tudott olyat mutatni, ami nálam is megmozgat valamit szívtájékon. Hiába beszélt a szirénnővérek közti hatalmas kötelékről… nem úgy éreztem, mintha túl jól bemutatná, milyen is az. Kiera Cass próbált sokat mondani, de a szavaiban nem volt lélek, és így a könyvben se lett.

Az érzelmi-monologikus oldal tehát itt bukott egy hatalmasat, ezt pedig csillogó szemmel, dalolva követte a cselekmény is – mint akit elbűvöl egy szirén éneke, egyszerűen kivetette magát az írónő fejéből a halálba. A karakterek jobb híján, mikor épp nem szenvedtek, akkor bulizni jártak, tortát sütöttek, és halandó fiúkat csábítottak el, mikor pedig éppen felütötte fejét valami számottevőbb epizód… akkor kénytelen voltam rájönni, hogy ami történetünk során a tragikumot vagy tetőpontot jelölné, az normál könyvben átlagtörténés kaliberű eseménynek számít, így újfent visszaköszön A szirén leghűségesebb kísérője: a vérszegénység.

Nézzük, hol állunk… van egy nyerő ötletünk, meg 300 oldalunk, amin nem történik közel semmi, általános élettelen hangulat, egy rakás ellenszenves karakter, meg egy nevetséges szerelmi szál, amit leírva reszket az ujjam, hogy nyomjak két idézőjelet. Könyörgöm, nőj fel, Kahlen. Nem vagy szerelmes. Értem én, hogy nagy szívás ez a szirén élet, meg az elszigeteltség, de könyörgöm, hogy lesz az az első adandó alkalommal „szerelem”, hogy valaki nyomja neked a rizsát, még akkor is, ha tudja, nem fogsz válaszolni? Igazán nem Akinli ellen mondom, hiszen a maga esetlenségében egész szerethető karakter volt, de ez az egész akkor is nonsense. A furanevű srác szövegel, abszolút mindenről, ami a csövön kifér, Kahlen pedig igen-nem válaszokat jelel olykor, meg süt egy tortát. Gyerekek… ez már instant love. De persze, hogy ne ússzuk meg ennyivel, bekapcsol Kahlen Edward Cullen-mutatója, kapunk egy kismonológot arról, hogy „nem lehetek vele”, „csak veszélybe sodrom”, satöbbi, aztán nyomás a Föld másik oldala lehetőleg még randi közben, hátha sokkal több gondot lehet így okozni, mintha ottmaradt volna. De ezt sose rója föl neki senki. Akinli sem, mikor újra látja. Alap. Még mindig dúl a szerelem. Összeköltözés, csók, fulladásos halál… színtiszta romantika. Arról a fordulatról pedig, ami az utolsó úgy harminc oldalt alakítja, esküszöm az égre, inkább egy szót sem szólok.

Jól van, világ, rohadtul bocsáss meg, de ez van, én szenvedtem. És amúgy is, az egészet nagyon nem kellett volna… nekem elolvasni, de talán az írónőnek megírni sem. Vagy talán elég lett volna, ha Kahlen személyében nem egy önző, önsajnáló és nulla-huszonnégyben picsogó  virágszálat kapunk, hanem mondjuk egy életrevaló hősnőt? Nem, nyilván én akarok sokat.

Mert zavarjon akármennyire is az unalom, ami olykor elkapott olvasás közben, várjak bármennyit, hogy történjen valami, és gondoljak akármit erről a kifacsarodott és lehetetlen szerelmi szálról… talán akivel a legnehezebben boldogultam végig, az maga Kahlen, a főszereplőnk. Mint írtam, értem én a problémáját. A szirénélet, a sokszáz kioltott élet, hallani a fuldoklók utolsó sípoló lélegzetét és sikolyát mikor a tüdejük megtelik vízzel, és együttélni a tudattal, hogy te vagy érte a felelős, és nincs más választásod… nyilván megviselő. Kahlen állandó rémálmai, a depresszióra való hajlama, minden szomorú belsőmonológja igazolhatná azt, mennyire érző lelkű és tiszta… de az a mennyiség, amit kapunk, és abban a minőségben, ahogy érkezik épp az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Nem sokat akartam jobban, mint benyúlni a lapok közé, elkapni a grabancát és jól megrázni, mert talán nem tűnt fel neki, de nem volt egyedül. Emberek halnak meg, de őt kell sajnálni, amiért ezt kell tegye. Ártatlanok hullanak, Elizabeth, Aisling, Miaka, Padma, s még maga a nagy Óceán is megküzd valahogy a háborgó lelkiismeretével, amit nem tud lenyugtatni, hiszen nincs lehetősége szembefordulni a sorsával… de Kahlen csak bevágja a szobaajtót és sajnálja magát, mintha ő lenne az egyetlen. Gyönyörű.

Őszintén… elég korán eljött az a pont, ahol folytatni sem akartam, végül mégis sajnáltam volna, ha teljesen kárbavész az addig befektetett idő. Esélyt akartam adni… nem vagyok biztos, jól tettem-e. Összességében csak hibát látok hibára halmozva, a rengeteg lehetőséget, amit Kiera Cass ezúttal elszalasztott, mikor viszont mélyebben belegondolok, tudom, hogy akadtak részek, amelyeknél képes voltam elfeledkezni az addigi kellemetlen tapasztalataimról. Felnevettem egy-két szófordulaton, belefeledkeztem egy-egy fejezetbe, és gondolkodnivalót is kaptam… bőven. A szirénes ötletet továbbra is nagy dobásnak tartom, s bár vannak vakfoltok, melyek birizgálják még a fantáziám, összességében elégedett vagyok azzal, ahogy az írónő ezt a szálat kivitelezte. Valami finom tisztasággal vegyített misztikummal és borzongással, különösen tekintettel az Óceánra, és hogy mennyi arcát mutatta meg a történet során.

Úgy érzem, mintha csak csaponganék egyik gondolattól a másikig nyilván mert így is teszek – de maga a történet is ekkora kuszaság, nem is beszélve arról, amit iránta érzek… Utáltam és szerettem egyszerre, szabadultam volna tőle, és maradtam volna a világában, haragudtam rá… végül viszont, minden negatív tapasztalatom ellenére örülök, hogy megadtam azt az esélyt, ami járt neki. Egészen biztos, hogy többé a közelébe nem merészkedem… és remélhetőleg hamar elfelejtem minden bosszúságomat vele kapcsolatban, ugyanakkor talán emlékezni fogok rá, hogy minden tengeriszonyom ellenére mennyire megkedveltem itt ezt az ismeretlen, félig víz alatti fantasy világot.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől – ha sokakhoz hasonlóan ők is megtalálják A szirén szépségét (amit nekem annyira nem sikerült…), akkor határtalanul élvezni fogják, utána pedig csak egyre jobb és jobb lesz Kiera Cass későbbi, minden kötettel egyre ütősebb írásait venni kézbe. Ajánlom a fantasy rajongóknak, akik úgy érzik, sok lesz már a csillogó vámpírokból meg a bukott angyalok románcaiból, és feltérképeznének egy eddig talán kevésbé kitaposott ösvényt is a műfajban. Ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a mitológia, s a szirének élete iránt. Ajánlom tavaszi, de még inkább nyári hangolódásnak – a finom szerelmi szállal, az Óceánnal, a helyszínek átadta igazán tengerparti hangulattal, amitől szinte hallani lehet a víz morajlását meg a zúgást a hatalmas kagylókban. Ajánlom mindazoknak, akik úgy érzik, megéri tenniük vele egy próbát

KEDVENC KARAKTEREK:

Bár a történet leforgása alatt mindenkiről pontos képet alakítottam ki magamban, s nem mondhatom, hogy kimondottan negatív érzéseket táplálnék irántuk ezek után - leszámítva a főhőst, ugyebár -, sajnálatomra ez fordítva sem mondható el. A legtöbb szereplő az én szememben egyszerűen csak volt: hol jól, hol rosszul, hol aktívan, hol úgy, hogy nem is érdekelt igazán… de különösebben belopni maguk a szívembe egyiküknek sem sikerült, legfeljebb bosszantani de azt néha nagyon.

KEDVENC RÉSZEK:

A szerelmi szál kezdeti békéjét, mondhatni a vihar előtt csendet a maga gyermeki, első bimbózó vonzalom módján bájosnak  találtam, így a tortasütős randiról még szerettem is olvasni, ám ez a kapcsolat legutoljára kábé itt ragadott magával, a regény további részében sokkal inkább lekötöttek azok a jelenetek, amelyek által jobban kibontakozott a szemem előtt ez a mitikus világ, és a szirén-kultusz. Kahlen elmélkedései, a szirén-lét megtárgyalása, vagy az Óceánnak folytatott beszélgetései erre kiválóak tudtak lenni, én pedig örültem, hogy többet tudhatok meg erről a számomra eddig ismeretlen világról.

KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Komolyan mondom. Nem tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el.

Keverni kezdtem a tésztát. Örültem, hogy Akinli nem tudja, mennyi minden összetörtem a hosszú évek során… Hajókat, amelyek több millió dollárba kerültek, életeket, amelyeknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. De tetszett a gondolat, hogy valahol, a lelkem mélyén képes vagyok helyrehozni a dolgokat.”

***

„Elegem volt a sírásból. Elegem volt a sós vízből. De nem szabadulhattam tőle. Ha éppen nem úsztam benne, akkor a szememből folyt ki.”

***

„Egy örökkévalóság óta vártam erre! De még tovább is hajlandó lettem volna várni rá. Arra lettem teremtve, hogy megcsókoljam ezt a fiút, az volt a sorsom, hogy a karjaiban tartson. Minden óvatosságról megfeledkeztem, és magamhoz vontam, azt kívánva, bárcsak még közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Mi voltunk a csillagok. Mi voltunk a zene. Mi voltunk az idő.”

BORÍTÓ: 5/5

Kiera Cass neve a toppon, egy tőle megszokott bámulatos ruhaköltemény, a minden ízében témához passzoló kalligráfia és a visszafogottság ellenére is tomboló tengerpart-hangulat, mintha csak sikerült volna befőttesüvegbe zárni a kagylókat, a pergős homokot, az Óceán illatát, a hullámok csapkodását, ahogy a partot nyaldossák… nem értem, lehet ezt nem szeretni? A szirén borítója minden porcikájában ámulatbaejtő, s egyszerre ragad meg bánatot és önfeledtséget, misztikumot és egy átlagos nyári napot. Egyszerűen öröm látni.

PONTOZÁS: 5/2,5

Az igazat megvallva sosem érdeklődtem különösebben a vízi élőlények, s azok mitológiája iránt – belőlem ez a közeg erősebb borzongást mint elragadtatást vált ki – Kiera Cass alkotása azonban elemi erővel vonzott e bizonytalan terep felé. Kissé tartottam a témától, ám utólag látom, hogy a teljes tökéletlenségével csak ez a regény szemléltethette igazán a szirének varázslatát a saját példámon keresztül – mert túl közel 300 oldalon, három napnyi vergődésen és konstans elkeseredett vágyon, hogy véget vessek ennek, úgy látom, A szirén maga is egy szirén. Teljesen a bűvkörébe kerültem a szép, hívogató külsejének, és a húzónévnek a borító tetején amivel magához édesgetett, majd egyszerűen romlásba döntött – már ha szabad ekkora költői túlzással élnem. Fáj a rengeteg kiaknázatlan lehetőség, fáj a mértéktelen fantázia, a csodálatosan megteremtett néma világ, amit az írónő elrejtett a történetben, de még jobban fáj, hogy nem hagyta mindezt még a fiókban pár évre, hogy immár tapasztaltabb, kiforrottabb szerzőként térhessen vissza rá. Úgy érzem elpazarolt egy csodás ötletet, ami így csak monoton sodrásban, valami egész élettelen tengerben lebeg, érzelmek és különösebben jó társaság nélkül. Kár volt érte.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!