„Életünk során számos sorsfordító
pillanat adódik. Némelyik egy döntés következménye, mások talán a világegyetem,
a sors, Isten, egy magasabb hatalom, hívjuk aminek akarjuk, beavatkozásának
tulajdoníthatók.
Eredeti cím: The Light We Lost
Oldalszám: 336
Megjelenés: 2018
Kiadó: XXI. század
Ár: 3690 –
Két
élet. Két szerelem. Egy választás.
Ő
ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó
is?
Lucy az
életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell
elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és
Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a
Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt
döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán
számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná,
hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró
lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő
tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken,
megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És
az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek
őket, mindig van helyük egymás szívében.
Jill
Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe
életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba
borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a
biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első
szerelem elpusztíthatatlan erejéről.
Sokféle szerelem van. Van elsöprő,
elementáris erejű, ami magával sodor, beléd tép, lángra lobbant majd hirtelen
lehűt, mintha egy vödör jeges vizet öntenének a nyakadba. Van a gyermekszerelem
– ami talán nem is az, de szeretnénk annak hinni. Őszinte és naiv. Ott az első
szerelem, azzal az ostoba rózsaszín szemüvegével, amitől egy ideig minden
gyönyörűnek és tökéletesnek látszik, amitől őrültségeket teszünk és meggondolatlanságokat
beszélünk. Vannak hosszú évek alatt szeretetté csillapodott szerelmek, amit a
házaspárok egymásba vetett hite és biztonságérzete táplál, ugyanakkor van
szerelem, ami már a kezdetektől nyugodt, békés és szilárd. Nem éget, nem
perzsel, de attól még van, igazi és csodaszép. Aztán persze beszélhetünk a
szerelem első látásra elméletéről is, ami ugyan messze áll ettől az érzéstől, s
nagyrészt szexuális vonzódás táplálja, sokan mégis ebbe a kategóriába helyezik.
Van szerelem, ami gyógyít, és van, ami összetör, van ami melegséggel tölt el, s
van, ami forrósággal. Van, ami elmúlik és van, ami örökké nyomot hagy. Az egyik
szép emlék, a másik sajgó űr a múltból. S bár én most abban megcsömörlött állapotban vagyok, mikor nem
értem a szerelmet, a természetét, hogy mitől érezzük és miért, és ki találta ki,
és miért kell mindenkinek… könyvünk végzetesen tökéletlen és folyton a
boldogságot hajszoló főszereplőit elnézve, végére érve ennek a keserédes
háromszáz oldalnak elhiszem, hogy létezik.
Millió formában, hol áldásként, hol átokként… amit nem is lehetett volna
szebben szemléltetni, mint ahogy Jill Santopolo tette.
Történetünk a könyvvel elsősorban
vonzalommal és pozitív első benyomással indult – megfogott a gyönyörű borító, a
biztató értékelések és az első oldalak –, az érzés azonban az történet
előrehaladtával szerelemmé erősödött: elrabolta a szívem egy darabját, cserébe
nekem adta az övét, megtöltötte a fejem gondolkodnivalóval, a lelkem pedig
szétáradó szépséggel és fájdalommal. Elvett és adott, bántott és felmelegített.
A fény,
amit elvesztettünk az igaz szerelem regénye – de
ennél sokkal többé is. A felelősségé, az álmainké, önmagunké, a máé, legfőképp
pedig a döntéseké, amikkel életeket változtatunk meg. A döntéseké, amelyek
elsőre jónak tűnnek, később visszanézve viszont rájövünk, ostobaságot követtünk
el, s azoké a döntéseké is, amelyek fájnak, égetnek, úgy érezzük,
szétfeszítenek belül, a lelkünk mélyén mégis tudjuk, hogy helyesen
cselekedtünk. Az írónő pedig mindezt gyönyörű s egyben szívet tépő példán át,
rengeteg érzéssel tárja elénk, s bár rettenet klisésen hangzik, épp a lelkem
legközepébe talált vele.
Főszereplőpárosunk, Lucy és Gabe több,
mint egy évtizeden átívelő szerelme fontos kérdéseket vet föl, amelyeken
mindenkinek érdemes lenne rágódni picit egy kapcsolat kezdetén – már ha az
emberek képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni ilyen állapotban. Egy
közösségben valaki mással az én-e a legfontosabb számunkra, vagy a mi?
Érdemes-e feladni másért az álmainkat? Létezik-e ilyenkor kompromisszum?
Mennyit bocsátunk meg és nézünk el annak, akit szeretünk? A saját érdekünk elé
tudjuk-e helyezni másét? Meddig beszélhetünk holnapról? Mégis meddig
halogathatunk anélkül, hogy már nem lenne következő alkalom? Miben áll az első
szerelem varázsa? Létezhet-e olyan, egy személy örökre ott marad a szívünkben?
Mi a hűség? Mi a megalkuvás? Mi az igaz szerelem?
Nem mondom, hogy erre vágytam, de végül
rengeteget gondolkoztam a fenti kérdéseken, s még sok máson… és akárhányszor is
ítéltem el szereplőinket végtelen önzésük miatt, rá kellett jönnöm, hogy én is
az vagyok. Minden romantikus könyvben arról olvashatunk, azt látjuk a filmekben
is, hogy mikor az ember szerelmes lesz, akkor kvázi megszűnik az én, hogy mi lehessen belőle. Azt mutatják, hogy az igaz szerelem mindent
legyőz, hogy egy pár olyan, mint egy lélek két testben… holott igazából sokkal
nehezebb így, önfeladással, teljesen önzetlenül szeretni valakit. Valljuk be,
mindannyiunkban ott van az ördög. Valahányszor nem mutatunk hajlandóságot a kompromisszumra,
vagy birtokolni akarunk valakit, netalán a saját érdekünket tartjuk szem előtt
első sorban, mikor nem akarjuk érteni a másik álmait vagy félelmeit. Ettől
rossz embernek tűnünk… vagy olyannak, akik nem szeret eléggé. Holott ez az
érzés messze összetettebb ennél, könyvünk pedig több oldalról szemlélteti a
folyamatot, mesélő főszereplőnket egyaránt helyezve el az egyik, s másik
szerepben is. Bevallom, nekem is épp ez segített helyre tenni fejben a
jelenséget: míg eleinte gyűlöltem Gabe-et a döntései miatt, az idő
előrehaladtával, ahogy Lucy is ilyen helyzetbe került, egy szempillantás alatt
megértettem a lényeget. Megtanultam elfogadni, ahogy azt akarnám, hogy
elfogadjanak engem is.
De nagyon előreugrottam… így akárcsak
Lucy, úgy jobb lenne, ha én is az alapoktól indulnék. Az alapoktól, amelyek
annyira értékessé és egyedivé tették számomra Santopolo művét.
Az első dolog például, ami kapásból
feltűnik, a nem mindennapi elbeszélésmód: Lucy, a szerelme ágya mellett ülve
elmesélt története kettejük életéről, s arról, ahogy szétváltak útjaik, de
mindig visszataláltak egymáshoz. Így főszereplőnk ugyan E/1-ben szólal meg, nem
a vakvilágba beszél, minden mondata megszólítottja Gabe, egykori s örök
szerelme. Ettől a módszertől szinte az olvasó is úgy érzi, mintha különleges
titkokba avatnák be, mintha maga is részese lehetne ennek a rendkívül bizalmas
köteléknek, ami összeköti Lucy-t és Gabe-et.
Lucy a mesélést valóban kettejük
történetének legelején kezdi, így szinte egyáltalán nem kell várnunk a nagy
találkozásra: amely nem mellesleg egyben egy gyászos dátum az USA
történelmében. A 2001. szeptember 11-es események pedig épp amilyen meghatározóak
az ország szempontjából, épp annyira éreztették hatásukat ennek a két kitalált
személynek az életében, formálták a céljaik, s a közös jövőjük. Ezen a napon
együtt élik meg a katasztrófát, s bár furcsán hangzik, ez a közös „élmény”
teremti meg a köztük lévő köteléket. Ők maguk szakadhatnak el akárhányszor… ez
a kapocs kettejük között megmaradt. Az első perctől az utolsóig.
Kapunk szeleteket, milyen az idill, a
mennyország, két lélek teljes összhangja, mikor értik egymás gondolatait,
motivációit… kétségtelen, hogy Lucy és Gabe párosát elnézve születhetett volna
a „lelkitárs” fogalom. Gyönyörű szerelem volt – szenvedélyes, mégis békés,
lángoló, mégsem bántó… eleinte. Csakhogy az élet nem ilyen, nem egy tündérmese…
és hálás vagyok az írónőnek, amiért ezt nem félt megmutatni. Nincs boldogan
éltek… csak akadályok, küzdelem, elengedés, kapaszkodás, egy érzelmi szélvihar,
ami minduntalan visszafújja szereplőinket egymáshoz, noha elég korán szétváltak
útjaik. Az egész könyvet végigkíséri a karrier/álmok és a szerelem közti
vívódás, az olvasó pedig nem tudja, az érzéseire hallgasson, az eszére, a
megérzéseire… mert Santopolo mindig ad egy új perspektívát amiből az adott
kérdést szemlélhetjük. Az évek múlásával változik a döntések minősége: ez
megmutatja, mennyi befolyásunk van, vagy éppen nincs az életünkre. Mennyire
kiszámítható a jövő. Talán semennyire.
Az írónő megmutatja milyen az igaz
szerelem, ugyanakkor nem próbálja leplezni a sötét oldalát sem. Nyilvánvalóvá
teszi, hogy mennyire erős érzések kötik össze Lucy-t Gabe-bel, mégis kétkedő
gondolatokat kelt: mikor Gabe az álmait választja, mikor csak párhavonta, majd
évek múltán jelentkezik, s többnyire csak akkor, mikor valami baja van. Dúskál
az önzésben, mégis, a karakterén keresztül láthatjuk, milyenek az emberek. Nem
idealizálva, nem megszokott könyves-filmes keretek között. Mert erről szól az
élet. Emberek lépnek be az életünkbe, majd egyszer csak eltűnnek, és onnantól
kezdve nyomuk vész a világban. Talán eszünkbe jutnak néha, talán eszükbe
jutunk, de ettől még eltűntek. Lehet ellene küzdeni, de több fáradsággal jár,
mint örömmel. Aki menni akar, hagyni kell elmenni. Így akármekkora is volt Lucy
fájdalma, idővel ő is megpróbált együtt élni az űrrel, amit a fiú hagyott.
Örökké emlékezett, de megpróbálta folytatni az életét. Dolgozott. Törődött a
barátaival, a családjával. Majd megismerkedett Darrennel – ezzel pedig
fordulóponthoz ért.
„(…) minden szerelem, amit átél, olyan, mint egy bizonyos tűzfajta. Egyesek futótüzek: elsöprők, parancsolók, fenségesek és veszélyesek, és képesek megégetni, mielőtt még rájönnél, hogy elemésztett. Mások inkább kandallótüzek: nyugalmasak, barátságosak, egyenletesek és meleget adók.”
Darren volt Lucy tökéletes kandallótüze:
a megnyugvás, a vigasz, a béke Gabe futótűz szerű pusztítását követően.
Melegséget adó, biztonságot nyújtó… és mégsem lehetett sosem elég. Végig
érdeklődve figyeltem a kapcsolatuk alakulását, Lucy vívódását, azt, ahogy szép
lassan szerelembe esett újra, noha maga sem igazán hitte el, hogy képes rá. Más
szerelem volt. Egészen idilli. Én pedig az első pillanattól kezdve imádtam:
bárki megmondhatja, aki a könyvet olvasta, hogy Darren olyan férfiként
mutatkozott be, amilyenről minden nő joggal álmodhat. Figyelmes volt, törődő,
odaadó, türelmes, kitartó. Idővel azonban, másik férfi főszereplőnkhöz
hasonlóan ő is bemutatkozott más oldalról. Épp mint a való életben: az
embereknek el kell tölteniük egymás mellett bizonyos időt, hogy kiismerjék a
másikat, az eleinte mutatott tökéletességük alatti negatívabb vonásaikkal együtt.
Épp így térképezte föl lassacskán Lucy is Darren olykor elég szexista nézeteit,
ismerte meg a hangját, mikor lekicsinylő volt vele, vagy a munkájával szemben.
Azt akarta, hogy adja föl az álmait. Adja föl, amit szeret. Egyáltalán… nem
sokra tartotta azt, amit Lucy csinált, és az ilyen pillanatok alatt rombolta le
szép lassan a belé vetett hitem. Összességében nem utálnivaló karakter, mégis,
azt hiszem apró dolgok teszik az embert egyre ellenszenvesebbé. Hiába értettem
meg sokszor. Most komolyan… ebben a könyvben mindenki követ el hibákat, és én
abszolút megértem mindet. De attól ezek nem jó dolgok. Csak… átlagosak.
Mégis… ennek ellenére, s annak dacára,
hogy a karakterek valóban dühítettek olykor, az események folyása történhetett
volna szépen, ha mindent máshogy tesznek, talán még boldogok is lehettek volna
más döntések mellett… én mégis azt mondom, hogy így kellett történjen minden.
Szívfacsaróan, de valóságosan, mert az élet nem játék, nem mese. Akármit teszel
vagy nem teszel, annak következménye van. Muszáj eldöntened, melyik irányba
indulsz: biztonságban maradsz, vagy mész az álmaid után. Mert talán egy
lehetőséged van. A fény, amit elvesztettünk, megtanította, mekkora jelentősége
lehet minden apró, akár semmiségnek tűnő percnek az életben. Talán csak egy
fejrázás, egy kósza gondolat… de igenis számít. Számít, mikor lemondasz vagy
elhalasztasz egy találkozót. Mikor félsz valamit megtenni. Mikor nem
kockáztatsz, mikor kéne, és mikor megteszed, holott felesleges. Leckét mutatott
a szerelemről, önmagunkról, az álmainkról, az életről és a halálról. Minden
oldaláért hálás vagyok, mert adott valamit, amit magammal hordozhatok
mostantól, valamit, amitől még biztos vagyok benne, hogy jó sokszor fogom
kézbevenni a regényt, akármennyire is megríkatott olykor.
Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj
kedvelőinek, azon belül is inkább azoknak, akik ezúttal valami komolyabb,
mélyebb, elgondolkodtatóbb történetre vágynak. Nem lesz könnyű menet, ahogy az
élet sem az, nem lesz happy end, ahogy a valóságban sincs, viszont van rengeteg
érzelem és gondolat, szerelem és fájdalom, mert ezek léteznek, Jill Santopolo
pedig mesterien adja őket vissza, köntörfalazás és díszcsomagolás nélkül.
Életszínűen. Ajánlom azoknak is, akik általában nem részesítik előnyben a
szerelmi sztorikat: mert ugyan a fő témát ez adja, a szerző koránt sem
mindennapi történeteket mesél, és színes szálakkal szövi tele őket, amitől A
fény, amit elvesztettünk több lesz mezei romantikus regénynél. Megjelenik a
háború, az élet, család, karrier. Mély és magával ragadó. Ajánlom azoknak, akik
szerették Amy Harmon – Arctalan szerelem
c. könyvét – én ugyanis leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Bárkinek ajánlom,
aki érez szemernyi hajlandóságot. És azoknak is, akik nem. Olvassátok!
Kedvenc karakterek:
Sajnáltam, de mire történetünk végére
értem, megértettem valamennyi karaktert: megértettem a motivációjuk, a
jellemük, a cselekedeteiket, érzéseiket… de szeretni már egyiküket sem tudtam.
Felbosszantottak a döntéseikkel, noha a legtöbbel maximálisan egyet kellett értsek…
összességében mégis csak azt láttam, ahogy lépten-nyomon mindenki saját
maga és mások boldogságának útjában áll.
Egyikük sem érdemelte ezt.
Kedvenc részek:
Az első oldaltól az utolsóig nem szűnt
meg a könyv varázsa, nem szűnt meg az az erő, ami magával ragadott, de nem
tagadhatom azt sem, mennyit dühöngtem, mikor a karakterek viselkedésén,
cselekedetein, mikor az események alakulásán. Egy intervallum azonban akadt,
mikor tökéletes harmóniát és boldogságot éreztem, mégpedig Lucy és Darren
kapcsolatának kezdete. Problémák nélkül, még csak az éledező szerelemben
lubickolva. Persze bizonytalanul, de már útban a boldogság felé. Összességében:
szerettem úgy olvasni, hogy szeretni tudtam Darrent, így ezt említeném
kedvencként… plusz az első oldalt. Mert azt muszáj. Gyönyörű, megkapó, tele
szerelemmel.
Kedvenc idézetek:
„Furdalt
a lelkiismeret, hogy az első csókunk akkor esett, amikor égett a város,
szégyelltem, hogy éppen akkor elmerültem benned. De később megtudtam, hogy nem
mi voltunk az egyetlenek. Suttogva vallották be az emberek, hogy szeretkeztek
aznap. Gyermeket nemzettek. Eljegyezték egymást. Életükben először mondták
egymásnak, hogy Szeretlek. Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak. Mi is élni
akartunk aznap, és nem hibáztatom magunkat ezért. Már nem.”
***
„Olyan
illatod volt, mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok
valaki mellett, és megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz.
Még ma is így van. Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy
illat, ami rám emlékeztetett?”
***
„Láttam
az arcodra vésett fájdalmat. Csupasz és sebezhető voltál. Boldogtalan.
Elveszett. Ahogy azon az estén, amikor a Faces
and Namesben újból találkoztunk. És ez
volt az én gránátalmamagom, az énednek az az oldala, ami miatt még mindig nehéz
elfordulom tőled. Amikor ezt a sebezhető oldaladat mutatod, felelősnek érzem
magam. Mert az igazi énünket csak azoknak mutatjuk meg, akik igazán fontosak
számunkra.”
***
„Néha
ránéztem, és csak erre gondoltam: Az enyém. A
barátom, a test, amit babusgathatok, a kéz, amit foghatok. Veled kapcsolatban sosem éreztem, hogy az enyém volnál abban az
értelemben, ahogy Darren volt, illetve van. Mindig az volt az érzésem, hogy te
a saját tulajdonod vagy, és kölcsönadod magad, mikor kedved tartja.”
***
„Mindent a saját vágyaink és
megbánásaink, reményeink és félelmeink szemüvegén át látunk.”
Borító: 5/5
Bár első ránézésre is minden kétséget
kizárólag a „lélegzetelállító” kategóriába sorolható, azt hiszem akkor válik
igazán csodává, ha az ember megáll felette pár percre értelmezi a részleteit. A
betűtípusok, az elrendezés, a kifinomult kék-arany kombináció már önmagában
megkapó, az ábrázolt kép pedig szerintem messze több ennél. Középen a
főszereplő páros, történetünk mozgatórugói, a háttérben New York-i látkép,
amely szintén meghatározó szereppel bír… de nekem valahogy azok a szállingózó
darabkák a kedvenceim. Fogalmam sincs, van-e valódi jelentőségük, vagy csak én képzelek
beléjük annyi mindent… de ahogy az emberalakok ezekre a fénydarabkákra hullnak
szét, olyan, mintha a lelkük, az emlékeik, a szívük egy-egy darabkája kapna
szárnyra. Imádom <3
Pontozás: 5/5
Jill Santopolo tudja, hogy az ember
lelkének melyik pontját kell eltalálja, ha könnyeket akar látni… tudja, hogy
árassza el a szíveket melegséggel és tudja, hogyan fájdalommal – ezt a
képességét pedig maximálisan ki is használja. Egy szelet életet ad, a maga
minden szépségével és kegyetlenségével együtt: az érzést, hogy így kellett
lennie, és az üvöltést, hogy mindez igazságtalan. Mert erről szól az élet.
Tudja az írónő, tudjuk mi, olvasók, s rögös utakon járva a karakterek is
megtanulják, miközben szüntelen keresik a választ a sors által eléjük gördített
buktatók során felvetődő kérdésekre. Megtanulják mérlegre helyezni a
kapcsolataikat s a saját érdekeiket másokéval szemben, megtanulják mi a
szerelem, mi az elengedés, és mit jelent az „örökké” ebben az elkeserítően
véges világban. Megtanulnak küzdeni, kitartani, álmokat kergetni és valósítani
meg. Szívből szeretni és elfogadni. S akár a boldogságban lubickoltak épp, akár
a könnyeikben, szereplőink a maguk tökéletlenségével mindig tanítottak valami
fontosat, ezer meg ezer feldolgozni való gondolatot, és megfejteni váró érzést
hagyva maguk után a szívünkben és agyunkban. Csodás és tartalmas élmény volt,
amit szívesen adnék tovább bárkinek, aki nyitottnak érzi magát a csodára.
A recenziós példányt hálásan
köszönöm a XXI. század Kiadónak! *-*
Ha érdekel a könyv, rendeld
meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése