Jill Santopolo - A fény, amit ellvesztettünk


„Életünk során számos sorsfordító pillanat adódik. Némelyik egy döntés következménye, mások talán a világegyetem, a sors, Isten, egy magasabb hatalom, hívjuk aminek akarjuk, beavatkozásának tulajdoníthatók.

Eredeti cím: The Light We Lost
Oldalszám: 336
Megjelenés: 2018
Kiadó: XXI. század
Ár: 3690 –

Két ​élet. Két szerelem. Egy választás.
Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is?
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

Sokféle szerelem van. Van elsöprő, elementáris erejű, ami magával sodor, beléd tép, lángra lobbant majd hirtelen lehűt, mintha egy vödör jeges vizet öntenének a nyakadba. Van a gyermekszerelem – ami talán nem is az, de szeretnénk annak hinni. Őszinte és naiv. Ott az első szerelem, azzal az ostoba rózsaszín szemüvegével, amitől egy ideig minden gyönyörűnek és tökéletesnek látszik, amitől őrültségeket teszünk és meggondolatlanságokat beszélünk. Vannak hosszú évek alatt szeretetté csillapodott szerelmek, amit a házaspárok egymásba vetett hite és biztonságérzete táplál, ugyanakkor van szerelem, ami már a kezdetektől nyugodt, békés és szilárd. Nem éget, nem perzsel, de attól még van, igazi és csodaszép. Aztán persze beszélhetünk a szerelem első látásra elméletéről is, ami ugyan messze áll ettől az érzéstől, s nagyrészt szexuális vonzódás táplálja, sokan mégis ebbe a kategóriába helyezik. Van szerelem, ami gyógyít, és van, ami összetör, van ami melegséggel tölt el, s van, ami forrósággal. Van, ami elmúlik és van, ami örökké nyomot hagy. Az egyik szép emlék, a másik sajgó űr a múltból. S bár én most abban  megcsömörlött állapotban vagyok, mikor nem értem a szerelmet, a természetét, hogy mitől érezzük és miért, és ki találta ki, és miért kell mindenkinek… könyvünk végzetesen tökéletlen és folyton a boldogságot hajszoló főszereplőit elnézve, végére érve ennek a keserédes háromszáz oldalnak elhiszem, hogy  létezik. Millió formában, hol áldásként, hol átokként… amit nem is lehetett volna szebben szemléltetni, mint ahogy Jill Santopolo tette.

Történetünk a könyvvel elsősorban vonzalommal és pozitív első benyomással indult – megfogott a gyönyörű borító, a biztató értékelések és az első oldalak –, az érzés azonban az történet előrehaladtával szerelemmé erősödött: elrabolta a szívem egy darabját, cserébe nekem adta az övét, megtöltötte a fejem gondolkodnivalóval, a lelkem pedig szétáradó szépséggel és fájdalommal. Elvett és adott, bántott és felmelegített.

A fény, amit elvesztettünk az igaz szerelem regénye – de ennél sokkal többé is. A felelősségé, az álmainké, önmagunké, a máé, legfőképp pedig a döntéseké, amikkel életeket változtatunk meg. A döntéseké, amelyek elsőre jónak tűnnek, később visszanézve viszont rájövünk, ostobaságot követtünk el, s azoké a döntéseké is, amelyek fájnak, égetnek, úgy érezzük, szétfeszítenek belül, a lelkünk mélyén mégis tudjuk, hogy helyesen cselekedtünk. Az írónő pedig mindezt gyönyörű s egyben szívet tépő példán át, rengeteg érzéssel tárja elénk, s bár rettenet klisésen hangzik, épp a lelkem legközepébe talált vele.

Főszereplőpárosunk, Lucy és Gabe több, mint egy évtizeden átívelő szerelme fontos kérdéseket vet föl, amelyeken mindenkinek érdemes lenne rágódni picit egy kapcsolat kezdetén – már ha az emberek képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni ilyen állapotban. Egy közösségben valaki mással az én-e a legfontosabb számunkra, vagy a mi? Érdemes-e feladni másért az álmainkat? Létezik-e ilyenkor kompromisszum? Mennyit bocsátunk meg és nézünk el annak, akit szeretünk? A saját érdekünk elé tudjuk-e helyezni másét? Meddig beszélhetünk holnapról? Mégis meddig halogathatunk anélkül, hogy már nem lenne következő alkalom? Miben áll az első szerelem varázsa? Létezhet-e olyan, egy személy örökre ott marad a szívünkben? Mi a hűség? Mi a megalkuvás? Mi az igaz szerelem?


Nem mondom, hogy erre vágytam, de végül rengeteget gondolkoztam a fenti kérdéseken, s még sok máson… és akárhányszor is ítéltem el szereplőinket végtelen önzésük miatt, rá kellett jönnöm, hogy én is az vagyok. Minden romantikus könyvben arról olvashatunk, azt látjuk a filmekben is, hogy mikor az ember szerelmes lesz, akkor kvázi megszűnik az én, hogy mi lehessen belőle. Azt mutatják, hogy az igaz szerelem mindent legyőz, hogy egy pár olyan, mint egy lélek két testben… holott igazából sokkal nehezebb így, önfeladással, teljesen önzetlenül szeretni valakit. Valljuk be, mindannyiunkban ott van az ördög. Valahányszor nem mutatunk hajlandóságot a kompromisszumra, vagy birtokolni akarunk valakit, netalán a saját érdekünket tartjuk szem előtt első sorban, mikor nem akarjuk érteni a másik álmait vagy félelmeit. Ettől rossz embernek tűnünk… vagy olyannak, akik nem szeret eléggé. Holott ez az érzés messze összetettebb ennél, könyvünk pedig több oldalról szemlélteti a folyamatot, mesélő főszereplőnket egyaránt helyezve el az egyik, s másik szerepben is. Bevallom, nekem is épp ez segített helyre tenni fejben a jelenséget: míg eleinte gyűlöltem Gabe-et a döntései miatt, az idő előrehaladtával, ahogy Lucy is ilyen helyzetbe került, egy szempillantás alatt megértettem a lényeget. Megtanultam elfogadni, ahogy azt akarnám, hogy elfogadjanak engem is.

De nagyon előreugrottam… így akárcsak Lucy, úgy jobb lenne, ha én is az alapoktól indulnék. Az alapoktól, amelyek annyira értékessé és egyedivé tették számomra Santopolo művét.

Az első dolog például, ami kapásból feltűnik, a nem mindennapi elbeszélésmód: Lucy, a szerelme ágya mellett ülve elmesélt története kettejük életéről, s arról, ahogy szétváltak útjaik, de mindig visszataláltak egymáshoz. Így főszereplőnk ugyan E/1-ben szólal meg, nem a vakvilágba beszél, minden mondata megszólítottja Gabe, egykori s örök szerelme. Ettől a módszertől szinte az olvasó is úgy érzi, mintha különleges titkokba avatnák be, mintha maga is részese lehetne ennek a rendkívül bizalmas köteléknek, ami összeköti Lucy-t és Gabe-et.

Lucy a mesélést valóban kettejük történetének legelején kezdi, így szinte egyáltalán nem kell várnunk a nagy találkozásra: amely nem mellesleg egyben egy gyászos dátum az USA történelmében. A 2001. szeptember 11-es események pedig épp amilyen meghatározóak az ország szempontjából, épp annyira éreztették hatásukat ennek a két kitalált személynek az életében, formálták a céljaik, s a közös jövőjük. Ezen a napon együtt élik meg a katasztrófát, s bár furcsán hangzik, ez a közös „élmény” teremti meg a köztük lévő köteléket. Ők maguk szakadhatnak el akárhányszor… ez a kapocs kettejük között megmaradt. Az első perctől az utolsóig.


Kapunk szeleteket, milyen az idill, a mennyország, két lélek teljes összhangja, mikor értik egymás gondolatait, motivációit… kétségtelen, hogy Lucy és Gabe párosát elnézve születhetett volna a „lelkitárs” fogalom. Gyönyörű szerelem volt – szenvedélyes, mégis békés, lángoló, mégsem bántó… eleinte. Csakhogy az élet nem ilyen, nem egy tündérmese… és hálás vagyok az írónőnek, amiért ezt nem félt megmutatni. Nincs boldogan éltek… csak akadályok, küzdelem, elengedés, kapaszkodás, egy érzelmi szélvihar, ami minduntalan visszafújja szereplőinket egymáshoz, noha elég korán szétváltak útjaik. Az egész könyvet végigkíséri a karrier/álmok és a szerelem közti vívódás, az olvasó pedig nem tudja, az érzéseire hallgasson, az eszére, a megérzéseire… mert Santopolo mindig ad egy új perspektívát amiből az adott kérdést szemlélhetjük. Az évek múlásával változik a döntések minősége: ez megmutatja, mennyi befolyásunk van, vagy éppen nincs az életünkre. Mennyire kiszámítható a jövő. Talán semennyire.

Az írónő megmutatja milyen az igaz szerelem, ugyanakkor nem próbálja leplezni a sötét oldalát sem. Nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire erős érzések kötik össze Lucy-t Gabe-bel, mégis kétkedő gondolatokat kelt: mikor Gabe az álmait választja, mikor csak párhavonta, majd évek múltán jelentkezik, s többnyire csak akkor, mikor valami baja van. Dúskál az önzésben, mégis, a karakterén keresztül láthatjuk, milyenek az emberek. Nem idealizálva, nem megszokott könyves-filmes keretek között. Mert erről szól az élet. Emberek lépnek be az életünkbe, majd egyszer csak eltűnnek, és onnantól kezdve nyomuk vész a világban. Talán eszünkbe jutnak néha, talán eszükbe jutunk, de ettől még eltűntek. Lehet ellene küzdeni, de több fáradsággal jár, mint örömmel. Aki menni akar, hagyni kell elmenni. Így akármekkora is volt Lucy fájdalma, idővel ő is megpróbált együtt élni az űrrel, amit a fiú hagyott. Örökké emlékezett, de megpróbálta folytatni az életét. Dolgozott. Törődött a barátaival, a családjával. Majd megismerkedett Darrennel – ezzel pedig fordulóponthoz ért.

„(…) minden szerelem, amit átél, olyan, mint egy bizonyos tűzfajta. Egyesek futótüzek: elsöprők, parancsolók, fenségesek és veszélyesek, és képesek megégetni, mielőtt még rájönnél, hogy elemésztett. Mások inkább kandallótüzek: nyugalmasak, barátságosak, egyenletesek és meleget adók.”

Darren volt Lucy tökéletes kandallótüze: a megnyugvás, a vigasz, a béke Gabe futótűz szerű pusztítását követően. Melegséget adó, biztonságot nyújtó… és mégsem lehetett sosem elég. Végig érdeklődve figyeltem a kapcsolatuk alakulását, Lucy vívódását, azt, ahogy szép lassan szerelembe esett újra, noha maga sem igazán hitte el, hogy képes rá. Más szerelem volt. Egészen idilli. Én pedig az első pillanattól kezdve imádtam: bárki megmondhatja, aki a könyvet olvasta, hogy Darren olyan férfiként mutatkozott be, amilyenről minden nő joggal álmodhat. Figyelmes volt, törődő, odaadó, türelmes, kitartó. Idővel azonban, másik férfi főszereplőnkhöz hasonlóan ő is bemutatkozott más oldalról. Épp mint a való életben: az embereknek el kell tölteniük egymás mellett bizonyos időt, hogy kiismerjék a másikat, az eleinte mutatott tökéletességük alatti negatívabb vonásaikkal együtt. Épp így térképezte föl lassacskán Lucy is Darren olykor elég szexista nézeteit, ismerte meg a hangját, mikor lekicsinylő volt vele, vagy a munkájával szemben. Azt akarta, hogy adja föl az álmait. Adja föl, amit szeret. Egyáltalán… nem sokra tartotta azt, amit Lucy csinált, és az ilyen pillanatok alatt rombolta le szép lassan a belé vetett hitem. Összességében nem utálnivaló karakter, mégis, azt hiszem apró dolgok teszik az embert egyre ellenszenvesebbé. Hiába értettem meg sokszor. Most komolyan… ebben a könyvben mindenki követ el hibákat, és én abszolút megértem mindet. De attól ezek nem jó dolgok. Csak… átlagosak.

Mégis… ennek ellenére, s annak dacára, hogy a karakterek valóban dühítettek olykor, az események folyása történhetett volna szépen, ha mindent máshogy tesznek, talán még boldogok is lehettek volna más döntések mellett… én mégis azt mondom, hogy így kellett történjen minden. Szívfacsaróan, de valóságosan, mert az élet nem játék, nem mese. Akármit teszel vagy nem teszel, annak következménye van. Muszáj eldöntened, melyik irányba indulsz: biztonságban maradsz, vagy mész az álmaid után. Mert talán egy lehetőséged van. A fény, amit elvesztettünk, megtanította, mekkora jelentősége lehet minden apró, akár semmiségnek tűnő percnek az életben. Talán csak egy fejrázás, egy kósza gondolat… de igenis számít. Számít, mikor lemondasz vagy elhalasztasz egy találkozót. Mikor félsz valamit megtenni. Mikor nem kockáztatsz, mikor kéne, és mikor megteszed, holott felesleges. Leckét mutatott a szerelemről, önmagunkról, az álmainkról, az életről és a halálról. Minden oldaláért hálás vagyok, mert adott valamit, amit magammal hordozhatok mostantól, valamit, amitől még biztos vagyok benne, hogy jó sokszor fogom kézbevenni a regényt, akármennyire is megríkatott olykor.


Ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, azon belül is inkább azoknak, akik ezúttal valami komolyabb, mélyebb, elgondolkodtatóbb történetre vágynak. Nem lesz könnyű menet, ahogy az élet sem az, nem lesz happy end, ahogy a valóságban sincs, viszont van rengeteg érzelem és gondolat, szerelem és fájdalom, mert ezek léteznek, Jill Santopolo pedig mesterien adja őket vissza, köntörfalazás és díszcsomagolás nélkül. Életszínűen. Ajánlom azoknak is, akik általában nem részesítik előnyben a szerelmi sztorikat: mert ugyan a fő témát ez adja, a szerző koránt sem mindennapi történeteket mesél, és színes szálakkal szövi tele őket, amitől A fény, amit elvesztettünk több lesz mezei romantikus regénynél. Megjelenik a háború, az élet, család, karrier. Mély és magával ragadó. Ajánlom azoknak, akik szerették Amy Harmon – Arctalan szerelem c. könyvét – én ugyanis leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Bárkinek ajánlom, aki érez szemernyi hajlandóságot. És azoknak is, akik nem. Olvassátok!

Kedvenc karakterek:

Sajnáltam, de mire történetünk végére értem, megértettem valamennyi karaktert: megértettem a motivációjuk, a jellemük, a cselekedeteiket, érzéseiket… de szeretni már egyiküket sem tudtam. Felbosszantottak a döntéseikkel, noha a legtöbbel maximálisan egyet kellett értsek… összességében mégis csak azt láttam, ahogy lépten-nyomon mindenki saját maga  és mások boldogságának útjában áll. Egyikük sem érdemelte ezt.

Kedvenc részek:

Az első oldaltól az utolsóig nem szűnt meg a könyv varázsa, nem szűnt meg az az erő, ami magával ragadott, de nem tagadhatom azt sem, mennyit dühöngtem, mikor a karakterek viselkedésén, cselekedetein, mikor az események alakulásán. Egy intervallum azonban akadt, mikor tökéletes harmóniát és boldogságot éreztem, mégpedig Lucy és Darren kapcsolatának kezdete. Problémák nélkül, még csak az éledező szerelemben lubickolva. Persze bizonytalanul, de már útban a boldogság felé. Összességében: szerettem úgy olvasni, hogy szeretni tudtam Darrent, így ezt említeném kedvencként… plusz az első oldalt. Mert azt muszáj. Gyönyörű, megkapó, tele szerelemmel.

Kedvenc idézetek:

„Furdalt a lelkiismeret, hogy az első csókunk akkor esett, amikor égett a város, szégyelltem, hogy éppen akkor elmerültem benned. De később megtudtam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek. Suttogva vallották be az emberek, hogy szeretkeztek aznap. Gyermeket nemzettek. Eljegyezték egymást. Életükben először mondták egymásnak, hogy Szeretlek. Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak. Mi is élni akartunk aznap, és nem hibáztatom magunkat ezért. Már nem.”

***

„Olyan illatod volt, mintha most léptél volna ki egy hajszalonból. Néha elsétálok valaki mellett, és megcsap ez az illat, és máris visszarepít ahhoz a naphoz. Még ma is így van. Veled történt már ilyesmi? Visszarepített az időben egy illat, ami rám emlékeztetett?”

***

„Láttam az arcodra vésett fájdalmat. Csupasz és sebezhető voltál. Boldogtalan. Elveszett. Ahogy azon az estén, amikor a Faces and Namesben újból találkoztunk. És ez volt az én gránátalmamagom, az énednek az az oldala, ami miatt még mindig nehéz elfordulom tőled. Amikor ezt a sebezhető oldaladat mutatod, felelősnek érzem magam. Mert az igazi énünket csak azoknak mutatjuk meg, akik igazán fontosak számunkra.”

***

„Néha ránéztem, és csak erre gondoltam: Az enyém. A barátom, a test, amit babusgathatok, a kéz, amit foghatok. Veled kapcsolatban sosem éreztem, hogy az enyém volnál abban az értelemben, ahogy Darren volt, illetve van. Mindig az volt az érzésem, hogy te a saját tulajdonod vagy, és kölcsönadod magad, mikor kedved tartja.”

***

„Mindent a saját vágyaink és megbánásaink, reményeink és félelmeink szemüvegén át látunk.”

Borító: 5/5

Bár első ránézésre is minden kétséget kizárólag a „lélegzetelállító” kategóriába sorolható, azt hiszem akkor válik igazán csodává, ha az ember megáll felette pár percre értelmezi a részleteit. A betűtípusok, az elrendezés, a kifinomult kék-arany kombináció már önmagában megkapó, az ábrázolt kép pedig szerintem messze több ennél. Középen a főszereplő páros, történetünk mozgatórugói, a háttérben New York-i látkép, amely szintén meghatározó szereppel bír… de nekem valahogy azok a szállingózó darabkák a kedvenceim. Fogalmam sincs, van-e valódi jelentőségük, vagy csak én képzelek beléjük annyi mindent… de ahogy az emberalakok ezekre a fénydarabkákra hullnak szét, olyan, mintha a lelkük, az emlékeik, a szívük egy-egy darabkája kapna szárnyra. Imádom <3

Pontozás: 5/5


Jill Santopolo tudja, hogy az ember lelkének melyik pontját kell eltalálja, ha könnyeket akar látni… tudja, hogy árassza el a szíveket melegséggel és tudja, hogyan fájdalommal – ezt a képességét pedig maximálisan ki is használja. Egy szelet életet ad, a maga minden szépségével és kegyetlenségével együtt: az érzést, hogy így kellett lennie, és az üvöltést, hogy mindez igazságtalan. Mert erről szól az élet. Tudja az írónő, tudjuk mi, olvasók, s rögös utakon járva a karakterek is megtanulják, miközben szüntelen keresik a választ a sors által eléjük gördített buktatók során felvetődő kérdésekre. Megtanulják mérlegre helyezni a kapcsolataikat s a saját érdekeiket másokéval szemben, megtanulják mi a szerelem, mi az elengedés, és mit jelent az „örökké” ebben az elkeserítően véges világban. Megtanulnak küzdeni, kitartani, álmokat kergetni és valósítani meg. Szívből szeretni és elfogadni. S akár a boldogságban lubickoltak épp, akár a könnyeikben, szereplőink a maguk tökéletlenségével mindig tanítottak valami fontosat, ezer meg ezer feldolgozni való gondolatot, és megfejteni váró érzést hagyva maguk után a szívünkben és agyunkban. Csodás és tartalmas élmény volt, amit szívesen adnék tovább bárkinek, aki nyitottnak érzi magát a csodára.

A recenziós példányt hálásan köszönöm a XXI. század Kiadónak! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése