„Ez az
egész időtlen és ideiglenes volt, valóságos és valószínűtlen egyszerre. És én
is a része lehettem, és szerettem volna állandóan így élni.”
Eredeti cím: The Siren
Oldalszám: 296
Megjelenés: 2018.
Kiadó: GABO
Ár: 3490 –
A
szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.
Sok
évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta
szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba
csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni
a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos
embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet,
és élhet közöttük.
Kahlen
már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor
találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti
mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis
hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem
is akarja megtagadni.
Az
Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre
el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen
elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az
egyszer a szívét fogja követni.
Furcsa kettőséget fogalmazott meg bennem
Kiera Cass regénye, miközben laponként háromszor csekkoltam, hány oldalam van
még hátra, ugyanakkor méltatlankodva konstatáltam, hogy ez bizony egyrészes
remekmű – nem, nincs folytatás, ami alatt újfent azon moroghatnék, mikor érek
már a végére. Az elválás egyszerre jelentette számomra a megváltást és a
szomorú búcsút, egyszerre volt valami jó és valami rossz vége, és őszintén,
magam sem tudom, melyik érzésem jelent többet most, hogy próbálom megítélni az
elmúlt pár nap olvasási élményét.
Azt biztosra tudom, hogy a maga módján
egy igazán különleges könyvet tarthattam a kezemben – olyan atmoszféra lengte
körbe, amilyenhez eddig még sosem volt szerencsém, és ami teljesen
megbabonázott az újdonságával. Kiera Cass a Párválasztó
sorozat folyamán már bőven bizonyította számomra, hogy nincs híján
képzelőerőnek, ez az észrevételem azonban tovább erősödött, ahogy az írónő
kiegészítette a palettáját Illéa gyöngyházas, előkelő színe után a tengeri
mitológia egy újabb, kékes-zöldes árnyalatával.
Tehát ha valami, akkor Kiera Cass
hatalmas, és rendkívül gazdag fantáziája megkérdőjelezhetetlen, olvasás közben
azonban az egyik legelszomorítóbb problémával találtam magam szembe: azzal,
mikor ennyi nem elég. A fenébe is, tudjátok, hogy nem okoz gondot lehordani
valamit a sárga földig, mikor egyszerűen azt érdemli, ahogy a dicsérettel sem
szoktam fukarkodni, ha egy történet annyira elvarázsolt… az ilyen esetekkel
viszont nem tudom, vagy nem is akarom tudni, mit kezdjek. Jó volt, de mégsem –
rossz is volt, de azért ez így túlzás… Leginkább úgy tudom megfogalmazni a
lényeget, ha A szirént egy darab
grafithoz hasonlítom: az összetétele gyakorlatilag megegyezik a gyémántéval,
lehetett volna ő is csillogó meg értékes… de valamiért akkor is csak egy kis
fekete, maszatolós szénmódosulat maradt. Ez van. A szirénben is ott van a csoda, a lehetőségek végtelen tárháza… ám
sajnos kiaknázatlanul. Lehetne több. Lehetne ütősebb. Lélegzetelállító. A téma,
az alapötletek, a írónő által csodásan elgondolt világ mind magában hordozza
ezeknek a csíráját, de van egy titkos adalék, ami nélkül nem hajt ki a csoda. Valami
plusz. Sőt, egy kész elixír – amiből az elsőkönyves szerzőknek általában nem
osztogat a sors bő kézzel de persze tisztelet a kivételnek. Úgy érzem,
hosszú évekkel ezelőtt félresiklott egy pillanat, ami egycsapásra megoldaná
most a problémám: az, mikor Kiera Cass össze kellett volna rendezgesse a
kézirata a lapjait, összetűzni szépen, majd eltenni pihenni az asztalfiókba pár
hónapra, vagy akár évre. Hogy később érettebben, a kimunkáltabb írói tehetségét
kamatoztatva tudjon rátekinteni újra, és a korábbi képzelőerejének gyümölcsét
megkoronázza azzal a profi kivitelezéssel, amit ez a történet érdemelne.
De mint mondtam, ez a pillanat elszállt,
belőlem pedig ezért nem dől olyan könnyen a szó meg a kicsattanó pozitivitás és
öröm, amit pedig – úgy érzem jogosan – vártam a könyvtől. Imádtam, amit Kiera
Cass mesélni akart. Azon viszont, ahogy tette, kishíján elaludtam. Pontosan ki
tudtam olvasni a sorok közül, hogy mennyire igyekezett szépen, választékosan,
hatásosan fogalmazni meg minden mondatot, de azt is tisztán láttam, hogy mindez
hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Lehetett a történet maga akármilyen
ütőképes, az írásmód lelassította és kioltotta az esetlegesen a cselekmény
általi izgalomból fakadó tüzet bár az sem igazán volt. Untatott.
Igazából azt hiszem, maga az élet volt, amit hiányoltam…
Igen, az élet, a sodrás, a lendület.
Mert nagyszerű, van egy szuper alap, egy jól elgondolt – bár azért koránt sem
maradéktalanul kibontott – világ, de ez oly keveset ér, ha egyszer nem ragad
magával közben sem a szerző stílusa, de még a cselekmény, vagy akár a
szereplőkért való izgulás sem. Teljes közömbösségbe süppedtem ott, ahol
mindenki érzelgett… és most marhára nem tudom, velem van-e a baj.
Mert – meglepetés! – én például azt a
sokat emlegetett mély szomorúságot, depressziót, érzelmességet sem találtam
meg: csupán lyukakat itt-ott, amelyeket ezekkel kellett volna betömni, mégis
üresen tátongtak. Őszintén… az egész történet alatt csak ezeket a lyukakat
láttam. Megértettem, hogy mit akar az írónő, azt viszont már sosem láttam,
hogyan valósította meg úgy, hogy valóban az olvasók lelkéig hatoljon vele.
Leírta Kahlen fájdalmát, de nem éreztette velem. Dobálózott a szerelem szóval,
mint alsós kölykök a hógolyóval télen, de nem tudott olyat mutatni, ami nálam
is megmozgat valamit szívtájékon. Hiába beszélt a szirénnővérek közti hatalmas
kötelékről… nem úgy éreztem, mintha túl jól bemutatná, milyen is az. Kiera Cass
próbált sokat mondani, de a szavaiban nem volt lélek, és így a könyvben se
lett.
Az érzelmi-monologikus oldal tehát itt
bukott egy hatalmasat, ezt pedig csillogó szemmel, dalolva követte a cselekmény
is – mint akit elbűvöl egy szirén éneke, egyszerűen kivetette magát az írónő
fejéből a halálba. A karakterek jobb híján, mikor épp nem szenvedtek, akkor
bulizni jártak, tortát sütöttek, és halandó fiúkat csábítottak el, mikor pedig
éppen felütötte fejét valami számottevőbb epizód… akkor kénytelen voltam
rájönni, hogy ami történetünk során a tragikumot vagy tetőpontot jelölné, az
normál könyvben átlagtörténés kaliberű eseménynek számít, így újfent
visszaköszön A szirén leghűségesebb
kísérője: a vérszegénység.
Nézzük, hol állunk… van egy nyerő ötletünk,
meg 300 oldalunk, amin nem történik közel semmi, általános élettelen hangulat,
egy rakás ellenszenves karakter, meg egy nevetséges szerelmi szál, amit leírva
reszket az ujjam, hogy nyomjak két idézőjelet. Könyörgöm, nőj fel, Kahlen.
Nem vagy szerelmes. Értem én, hogy nagy szívás ez a szirén élet, meg az
elszigeteltség, de könyörgöm, hogy lesz az az első adandó alkalommal
„szerelem”, hogy valaki nyomja neked a rizsát, még akkor is, ha tudja, nem
fogsz válaszolni? Igazán nem Akinli ellen mondom, hiszen a maga esetlenségében
egész szerethető karakter volt, de ez az egész akkor is nonsense. A furanevű
srác szövegel, abszolút mindenről, ami a csövön kifér, Kahlen pedig igen-nem
válaszokat jelel olykor, meg süt egy tortát. Gyerekek… ez már instant love. De
persze, hogy ne ússzuk meg ennyivel, bekapcsol Kahlen Edward Cullen-mutatója,
kapunk egy kismonológot arról, hogy „nem lehetek vele”, „csak veszélybe
sodrom”, satöbbi, aztán nyomás a Föld másik oldala lehetőleg még randi
közben, hátha sokkal több gondot lehet így okozni, mintha ottmaradt volna.
De ezt sose rója föl neki senki. Akinli sem, mikor újra látja. Alap. Még mindig
dúl a szerelem. Összeköltözés, csók, fulladásos halál… színtiszta romantika. Arról
a fordulatról pedig, ami az utolsó úgy harminc oldalt alakítja, esküszöm az
égre, inkább egy szót sem szólok.
Jól van, világ, rohadtul bocsáss meg, de
ez van, én szenvedtem. És amúgy is, az egészet nagyon nem kellett volna… nekem
elolvasni, de talán az írónőnek megírni sem. Vagy talán elég lett volna, ha
Kahlen személyében nem egy önző, önsajnáló és nulla-huszonnégyben picsogó virágszálat kapunk, hanem mondjuk egy
életrevaló hősnőt? Nem, nyilván én akarok sokat.
Mert zavarjon akármennyire is az unalom,
ami olykor elkapott olvasás közben, várjak bármennyit, hogy történjen valami,
és gondoljak akármit erről a kifacsarodott és lehetetlen szerelmi szálról…
talán akivel a legnehezebben boldogultam végig, az maga Kahlen, a főszereplőnk.
Mint írtam, értem én a problémáját. A szirénélet, a sokszáz kioltott élet,
hallani a fuldoklók utolsó sípoló lélegzetét és sikolyát mikor a tüdejük
megtelik vízzel, és együttélni a tudattal, hogy te vagy érte a felelős, és
nincs más választásod… nyilván megviselő. Kahlen állandó rémálmai, a
depresszióra való hajlama, minden szomorú belsőmonológja igazolhatná azt,
mennyire érző lelkű és tiszta… de az a mennyiség, amit kapunk, és abban a
minőségben, ahogy érkezik épp az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Nem sokat
akartam jobban, mint benyúlni a lapok közé, elkapni a grabancát és jól
megrázni, mert talán nem tűnt fel neki, de nem volt egyedül. Emberek halnak
meg, de őt kell sajnálni, amiért ezt kell tegye. Ártatlanok hullanak,
Elizabeth, Aisling, Miaka, Padma, s még maga a nagy Óceán is megküzd valahogy a
háborgó lelkiismeretével, amit nem tud lenyugtatni, hiszen nincs lehetősége
szembefordulni a sorsával… de Kahlen csak bevágja a szobaajtót és sajnálja
magát, mintha ő lenne az egyetlen. Gyönyörű.
Őszintén… elég korán eljött az a pont,
ahol folytatni sem akartam, végül mégis sajnáltam volna, ha teljesen kárbavész
az addig befektetett idő. Esélyt akartam adni… nem vagyok biztos, jól tettem-e.
Összességében csak hibát látok hibára halmozva, a rengeteg lehetőséget, amit
Kiera Cass ezúttal elszalasztott, mikor viszont mélyebben belegondolok, tudom,
hogy akadtak részek, amelyeknél képes voltam elfeledkezni az addigi kellemetlen
tapasztalataimról. Felnevettem egy-két szófordulaton, belefeledkeztem egy-egy
fejezetbe, és gondolkodnivalót is kaptam… bőven. A szirénes ötletet továbbra is
nagy dobásnak tartom, s bár vannak vakfoltok, melyek birizgálják még a
fantáziám, összességében elégedett vagyok azzal, ahogy az írónő ezt a szálat
kivitelezte. Valami finom tisztasággal vegyített misztikummal és borzongással,
különösen tekintettel az Óceánra, és hogy mennyi arcát mutatta meg a történet
során.
Úgy érzem, mintha csak csaponganék egyik
gondolattól a másikig nyilván mert így is teszek – de maga a történet is
ekkora kuszaság, nem is beszélve arról, amit iránta érzek… Utáltam és szerettem
egyszerre, szabadultam volna tőle, és maradtam volna a világában, haragudtam
rá… végül viszont, minden negatív tapasztalatom ellenére örülök, hogy megadtam
azt az esélyt, ami járt neki. Egészen biztos, hogy többé a közelébe nem
merészkedem… és remélhetőleg hamar elfelejtem minden bosszúságomat vele
kapcsolatban, ugyanakkor talán emlékezni fogok rá, hogy minden tengeriszonyom
ellenére mennyire megkedveltem itt ezt az ismeretlen, félig víz alatti fantasy
világot.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik még nem
olvastak az írónőtől – ha sokakhoz hasonlóan ők is megtalálják A szirén szépségét (amit nekem annyira
nem sikerült…), akkor határtalanul élvezni fogják, utána pedig csak egyre jobb
és jobb lesz Kiera Cass későbbi, minden kötettel egyre ütősebb írásait venni
kézbe. Ajánlom a fantasy rajongóknak, akik úgy érzik, sok lesz már a csillogó
vámpírokból meg a bukott angyalok románcaiból, és feltérképeznének egy eddig
talán kevésbé kitaposott ösvényt is a műfajban. Ajánlom azoknak, akik
érdeklődnek a mitológia, s a szirének élete iránt. Ajánlom tavaszi, de még
inkább nyári hangolódásnak – a finom szerelmi szállal, az Óceánnal, a
helyszínek átadta igazán tengerparti hangulattal, amitől szinte hallani lehet a
víz morajlását meg a zúgást a hatalmas kagylókban. Ajánlom mindazoknak, akik
úgy érzik, megéri tenniük vele egy próbát
KEDVENC KARAKTEREK:
Bár a történet leforgása alatt
mindenkiről pontos képet alakítottam ki magamban, s nem mondhatom, hogy
kimondottan negatív érzéseket táplálnék irántuk ezek után - leszámítva a főhőst, ugyebár -, sajnálatomra ez
fordítva sem mondható el. A legtöbb szereplő az én szememben egyszerűen csak
volt: hol jól, hol rosszul, hol aktívan, hol úgy, hogy nem is érdekelt igazán…
de különösebben belopni maguk a szívembe egyiküknek sem sikerült, legfeljebb
bosszantani de azt néha nagyon.
KEDVENC RÉSZEK:
A szerelmi szál kezdeti békéjét,
mondhatni a vihar előtt csendet a maga gyermeki, első bimbózó vonzalom módján bájosnak találtam, így a tortasütős randiról még szerettem is olvasni, ám ez a kapcsolat legutoljára kábé itt ragadott magával, a regény
további részében sokkal inkább lekötöttek azok a jelenetek, amelyek által
jobban kibontakozott a szemem előtt ez a mitikus világ, és a szirén-kultusz.
Kahlen elmélkedései, a szirén-lét megtárgyalása, vagy az Óceánnak folytatott
beszélgetései erre kiválóak tudtak lenni, én pedig örültem, hogy többet
tudhatok meg erről a számomra eddig ismeretlen világról.
KEDVENC IDÉZETEK:
„ –
Komolyan mondom. Nem tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent
alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem
tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el.
Keverni
kezdtem a tésztát. Örültem, hogy Akinli nem tudja, mennyi minden összetörtem a
hosszú évek során… Hajókat, amelyek több millió dollárba kerültek, életeket,
amelyeknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. De tetszett a gondolat, hogy
valahol, a lelkem mélyén képes vagyok helyrehozni a dolgokat.”
***
„Elegem
volt a sírásból. Elegem volt a sós vízből. De nem szabadulhattam tőle. Ha éppen
nem úsztam benne, akkor a szememből folyt ki.”
***
„Egy
örökkévalóság óta vártam erre! De még tovább is hajlandó lettem volna várni rá.
Arra lettem teremtve, hogy megcsókoljam ezt a fiút, az volt a sorsom, hogy a
karjaiban tartson. Minden óvatosságról megfeledkeztem, és magamhoz vontam, azt
kívánva, bárcsak még közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Mi voltunk a csillagok.
Mi voltunk a zene. Mi voltunk az idő.”
BORÍTÓ: 5/5
Kiera Cass neve a toppon, egy tőle
megszokott bámulatos ruhaköltemény, a minden ízében témához passzoló
kalligráfia és a visszafogottság ellenére is tomboló tengerpart-hangulat,
mintha csak sikerült volna befőttesüvegbe zárni a kagylókat, a pergős homokot,
az Óceán illatát, a hullámok csapkodását, ahogy a partot nyaldossák… nem értem,
lehet ezt nem szeretni? A szirén borítója minden porcikájában ámulatbaejtő, s
egyszerre ragad meg bánatot és önfeledtséget, misztikumot és egy átlagos nyári
napot. Egyszerűen öröm látni.
PONTOZÁS: 5/2,5
Az igazat megvallva sosem érdeklődtem
különösebben a vízi élőlények, s azok mitológiája iránt – belőlem ez a közeg
erősebb borzongást mint elragadtatást vált ki – Kiera Cass alkotása azonban
elemi erővel vonzott e bizonytalan terep felé. Kissé tartottam a témától, ám
utólag látom, hogy a teljes tökéletlenségével csak ez a regény szemléltethette
igazán a szirének varázslatát a saját példámon keresztül – mert túl közel 300
oldalon, három napnyi vergődésen és konstans elkeseredett vágyon, hogy véget
vessek ennek, úgy látom, A szirén
maga is egy szirén. Teljesen a bűvkörébe kerültem a szép, hívogató külsejének,
és a húzónévnek a borító tetején amivel magához édesgetett, majd egyszerűen
romlásba döntött – már ha szabad ekkora költői túlzással élnem. Fáj a rengeteg
kiaknázatlan lehetőség, fáj a mértéktelen fantázia, a csodálatosan megteremtett
néma világ, amit az írónő elrejtett a történetben, de még jobban fáj, hogy nem
hagyta mindezt még a fiókban pár évre, hogy immár tapasztaltabb, kiforrottabb
szerzőként térhessen vissza rá. Úgy érzem elpazarolt egy csodás ötletet, ami
így csak monoton sodrásban, valami egész élettelen tengerben lebeg, érzelmek és
különösebben jó társaság nélkül. Kár volt érte.
HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG
ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése