The Ultimate Swiftie Music Tag

Gyermekeim az Úrban, nem bírok magammal, és ezt feltett célom mindenki problémájává tenni. Október második napját írjuk, a körömlakkom narancssárga, a fák levelei szintén próbálkoznak legalábbis, én pedig a környezetem legnagyobb örömére élőben közvetítem egy Spotify visszaszámlálás pillanatnyi állásait úgy félóránként. Kivettem holnapra a szabim, beállítottam hajnalra az ébresztőm. Mert ilyen egy showgirl élete… szóval tűkönülésemre való tekintettel beharangozom magam az újabb legendás visszatérésre kész Taylor Swift írott formátumú előzenekaraként. Órák vannak hátra addig, míg a The Life of a Showgirl jóvoltából újabb kedvenc albumot avathatok… addig viszont feltett szándékom rongyosra jártatni a szám az eddigi 11(+) albumról, kedvencekről, rejtett gyöngyszemekről és fájdalmasan relatable dalszövegekről, mégpedig egy kiadós Swiftie Questionnaire keretei között. Enjoy!

1. Örök kedvenc szám

Korán van még a mentális egészségemről vallani, de ha ez a kérdés, akkor ez, a válasz pedig aggasztó: a You’re On Your Own, Kid és az I Can Do It With a Broken Heart örök időkre szóló hellyel bír a kedvenceim toplistáján. Különleges szereppel és hatással működnek az életemben: nehéz percekben az életemet is megmentik, de boldog békeidőkben rizikós, hogy kizökkentenek a lelki békémből. Elég sok érzelmileg kódolt emlékkel vannak felruházva, na. Annyit megígérnék még az elején, hogy ennél többet nem emlegetem őket – minden második kérdésre válaszok lehetnének, de ennyire nem akarok uncsi lenni. Csak a miheztartás végett…

2. Kedvenc album / era

Nehéz választani a sad witch autum, a depression with a hint of glitter meg a hospitalized & ready to be lobotomized esztétikái közül… úgyhogy nem is fogok. Bár a korai klasszik albumok idején váltam Swiftie-vé, tagadhatatlanul az evermore, Midnights és TTPD szentháromsága folyik az ereimben: az első az őszi albumom, a utolsó a depressziós albumom, a Midnights pedig a biztonsági kártyám, amit bármikor kijátszhatok – és ki is játszok. A folkos, majd pedig synth-popos hangzás, a nyers érzelmi tartalom, az egyszerre húsbavágó, meglepő, és szépirodalmi dalszövegek mind-mind megszilárdították ennek a három kiválasztottnak a helyét a képzeletbeli dobogómon.

3. Legkevésbé hallgatott album

Nem valami egyedülálló állásfoglalás ez szerintem, de a Debut elég nehezen csúszik le a torkomon… emlékszem még a 2012-es kezdő Swiftie korszakomra, amikor a Teardrops on My Guitar top notch aláfestőzene volt a szerelmi bánatomhoz, az Our Song meg a Should’ve Said No pedig csakugyan kihagyhatatlan klasszikusok, de az akkori vokálok jelenleg eléggé kivetnek magukból – épp emiatt ebben rejlik a legsokkolóbb rerecording potenciálja, ahogy azt maga Taylor is említette a New Heights interjújában. Közel 20 év fejlődése, hangképzése, tréningje… nem vagyok telhetetlen, komolyan, de azért kicsit tűkön ülve várom ezt is.

4. Kedvenc élő előadás

Hol is kezdjem? Mint valaki, aki az egészségesnél lényegesen több alkalommal látta az Eras Tour koncertfilmet, kapásból ajánlanék nektek ehhez a ponthoz egy röpke három és fél órás programot… de önmagamat meghazudtolva tömör leszek és lényegretörő. A setlistről a Cruel Summer abszolút top élmény: minden hang, minden kis változtatás, az oh hi!, a PROVE IT, minden mozdulat a helyén van. Kedvem támad tőle élni. A surprise songok közül választani már annál nehezebb… de az első gondolatom a How Did It End legelső élő előadása volt, úgyhogy kitartanék emellett. Mikor már azt hittem, az album audio-t nem lehet felülmúlni… oh boy. Ha pedig kicsit visszautazok az időben, akkor a Death By a Thousand Cuts és a Cornelia Street párizsi koncertfelvételei is nagyon közel állnak a szívemhez – többet szólnak nálam, mint az eredetik, és ez nagy szó. Ha pedig abszolút elhanyagolt csodát szeretnék kiemelni, akkor az legyen a Better Man Bluebird Cafe-s verziója.

5. Egy alulértékelt kedvenc

Miután egy szám szerves részévé válik a lejátszási listáimnak, oly keveset agyalok rajta, vajon mennyien hallgatják még rajtam kívül – egyszerűen adottnak veszem, hogy az kurvajó zene, és kész. Szóval ennél a kérdésnél megálltam elgondolkodni, aztán meg sem álltam, míg végig nem zongoráztam majdnem minden albumon a kedvenc rejtett gyöngyszemeim után kutatva, amelyekről sokkkkal többet kellene beszélnünk. Úgyhogy jöjjön 11 album – és 11 hidden gem!

Debut: A Perfectly Good Heart | Nem hallgatni egy dolog, de hogy mennyien vannak, akik egyenesen utálják…?!! Szívtelenek vagytok.

Fearless: Tell Me Why | Terapeutikusan őszinte – annyira, amennyire a legtöbben sosem tudunk lenni egy konfliktushelyzetben, de álmodozni róla és erőre kapni a szövegtől… na az valamit pótol.

Speak Now: Castles Crumbling | Fantasy soundtracknek kéremszépen. <3

Red: Nothing New | Életkezdeti válság, egzisztenciális krízis, szorongás, változástól, felnövéstől, értékvesztéstől való félelem ilyen pontosan, húsbavágóan kifejezve… és mégsem volt ott CD-mellékletként egyetlen pszichológia tankönyvem belső oldalán sem. Shame.

1989: Now That We Don’t Talk | Egyedülálló és egészen meglepő darab szerintem; az építkezése, dinamikája szokatlan, de jól működik, a vokálok és a hangterjedelem pedig eszelős…

Reputation: New Year’s Day | Kiváló kérdés, hogy ez hogyan került egy albumra a Ready For Ittel vagy az I Did Something Baddel… de lefogadom, hogy ha 2-3 erával később pottyant volna a tracklistre, akkor közönségkedvenc is lehetett volna. RIP.

Lover: I Think He Knows | Ha ezt meghallom… szökdécselek. Komolyan. Ne is akarjátok látni.

folklore: seven | Sötét történet, ártatlan szemszög… könnyes szemek. Egyszerű recept, mégis fáj végigvinni.

evermore: ivy | Egyszerűen nem tudom magam túltenni rajta: dallamon, a hajlításokon, a finom, metaforák és egyszerű életképek közt ingadozó történetmesélésen, a bridge-en… sosem unom meg.

Midnights: The Great War | Taylor minden joggal nevezi magát az irodalomtanárunknak, de ez az allegóriája szerintem minden eddigin túltesz.

TTPD: I Look In Peoples Windows | Fura így, creepy úgy… basszus, ha kicsit sem tudsz kapcsolódni valami kínoshoz és kellemetlenhez, mégis miért olvasol bármit amit írok?

6. Kedvenc klip

Nagyon régóta nem nézek klipeket, egyszerűen nem szokásom, olyannyira, hogy még az elmúlt kb. 10(???) év TS videóit is csak tavaly pótoltam be a TTPD megjelenése előtti zsongásomban. Ennek ellenére meglepő gyorsasággal ugrott be a válasz. 

Kegyetlen önreflexióval és jól palástolt szorongással teli műalkotás ez, ami épp oda üt, ahol fáj – de egyúttal megért és megérint. A szám már önmagában zseniális, de a hozzárendelt képi világ merészsége és érzékletessége teszi teljessé az élményt, elvégre annyira megfoghatóan kelti életre a démonainkat, a fejünkben suttogó gonosz belső hangot… amiket ugyebár elég sokan jól ismerünk. Btw, top prioritású tetkó inspirációm ez a klip, és érik, hogy ennek megadjam magam.

7. Szám, amit a zuhany alatt énekelsz

Hát ennek egész komoly rendszere van, és nem értem miért alakult így… de a hajnali kondi utáni zuhanyzós számom a Cornelia Street, az esti rózsaillatomat pedig az Invisible String támogatja, aminek a hajlításaihoz nem létezik jobb a fürdőszoba akusztikájánál.

8. A legszebb romantikus szám

Tudjátok minden becsmérlő szó, minden picsogás és nyavalygás csak fehér zaj számomra... nekem akkor is a So High School a legszebb szerelmes szám, amit ez a nő valaha írt. Nem mondom, vannak büszke különdíjasok páran (pl. Begin Again, Timeless, Holy Ground, You Are In Love, Mine, Ours, csak hogy néhányat említsek), de semmi sem fogható ahhoz, ahogy Taylor a SHS sorai alatt kivirágzik… vicces, autentikus, büszke, felszabadult – szorongástól mentes. Valami ilyenre vágyunk a legtöbben, nem?

9. Kedvenc Track 5

Szerintem a YOYOK-ot zárjuk ki a mezőnyből, mielőtt minden létező babért learat… így nézve az „annyira fáj, hogy bele kell halni” kóddal ellátott számok közül a Tolerate It és a How Did It End a két vezető kedvenc.

10. Kedvenc album-nyitó

Nehéz szülés volt; kihívás elé állított, hogy ne kész listát hozzak, hanem csak egyet… az egyet… ha értitek. A the 1 már az első sorokkal beránt az új korszak hangulatába, megadja az alaphangot, a mottót. „I 'm doing good, I'm on some new shit / Been saying "yes" instead of "no"” Tökéletes kezdés, tényleg – de nem áll meg a rajongásom a felütésnél, mi több, jövő hét ilyenkor már tetkóként hozom haza magamon a szám egyik legfontosabb üzenetét, úgyhogy értitek… kiérdemelte ezt a helyet.

11. Kedvenc album-záró

A sírómaratonok elkerülése érdekében vagy egy évig jótékonyan skippeltem a The Manuscriptet… de mikor beütött, akkor nagyon beütött, és tart ez azóta is. Őrült egy dolog azzal zárni, nemhogy egy dalt, de egy egész albumot, egy teljes erát, hogy „Now and then I reread the manuscript / But the story isn't mine anymore”. Olyan, mintha kitépnék a szíved, de mindegy. Szóval ez nyilván mindent visz, de van még említésre méltó ezüst- és bronzérmesem is. Először is indítsátok el most azonnal a Dear Readert, mert lefogadom, hogy nem szoktátok és ez hatalmas hiba. Másodszor pedig: "I wanna be defined by the things that I love / Not the things I hate / Not the things I'm afraid of, I'm afraid of / The things that haunt me in the middle of the night, I / I just think that you are what you love"

12. Ha azt mondják, csak szakítós számokat ír, akkor én…

…hozok egy ütős kis listát, amivel rácáfolhatok! Mert miről is ír…? Miről nem? Úgy döntöttem, úszok az árral, és azt a három címet dobom be, ami először eszembe jut. Szóval ír kitalált bűnügyi történeteket mesteri történetmeséléssel (no body, no crime), ír szexizmusról, nemi egyenlőtlenségről (The Man), és ír a mentális betegséggel való küzdelemről és öngyilkosságról is (Forever Winter). Az persze jó kérdés, miért rendre az akarja megszakérteni a dalait, aki csak a Shake It Offot meg a We Are Never Ever Getting Back Togethert ismeri… kész talány.

13. Kedvenc kollab

Ez a nő mesteri érzékkel veszi magát körül a lehető legjobb együttműködési partnerekkel ez a megfogalmazás nagyon corporate shit, de értitek, erről egy korábbi posztomban már ódákat zengtem, és továbbra is tartom magam hozzá. Annyi jó példával alá tudnám támasztani: ott az exile, a no body, no crime, a Castles Crumbling… de a kézenfekvő válaszoknál mélyebbre ásva rejlik két kedvencem, amit messze nem ismernek és hallgatnak szerintem elegen. Ó igen, most jön az a rész, hogy azt akarom, nektek is fájjon… úgyhogy hallgassátok a Renegade-et és a The Alcottot. Előbbi a Big Red Machine, utóbbi a The National száma, és ha szemfülesek vagytok, egyiknél is, másiknál is ismerős arcokba és hangokba botlotok, ha a jártasak vagytok a folkmore tracklistekben.

14. Kollab, amiért szurkolsz

Kész kis listám van, de mindenekelőtt hadd fejezzem ki hálám és csodálatom, amiért egyszerre két szőke boszi is meghallgatta a fűzfaerdőben rituális áldozatbemutatással kísért vajákolásomat az évszázad együttműködéséért! Gyerekek, már csak néhány óra van hátra míg Taylor és Sabrina erői egyesülnek! Ennek a popkulturális jelentősége vetekszik Krisztus második eljövetelével, csak mondom.

Na de fejlődő mindset meg minden, mindig van újabb elérendő cél amiért küzdhetünk, úgyhogy következő sámánkodásaim alkalmával már Noah Kahan meg Hozier kollabokat fogok vizionálni – illetve ha igazán nagyratörő akarok lenni, akkor valami klasszikusabbat is el tudnék képzelni, mondjuk Elton Johnt vagy Paul McCartneyt. És az a poén, hogy ez nem is olyan elrugaszkodott, mint amennyire elsőre tűnik!

15. Szám, amire nem tudod rávenni magad

So Long London – megöl, kikészít, megsemmisít, kiüríti az amúgy is napról napra sorvadó lelkivilágom, nyomorba taszít, kiapasztja a könnycsatornáimat… folytassam még? Na jó, nyilván nem ennyire vészes a helyzet, de a „kiüresedett tekintettel a semmibe bámulok” sem sokkal jobb következmény úgyhogy ezt ennyiben hagyom. Az első sortól, nem, az első hangtól az utolsóig kifogástalannak tartom, de ha jó napom van, inkább bele sem kezdek.

16.  Gym-playlist 5 számból!

A Rep, 1989 és Lover egy az egyben jól kondizható albumok, de ha már ilyen szűkre szabjuk, akkor íme a toplistám:

1.     Ready For It: ezzel illik kezdeni a gyilkos bolgár guggolásokat, például

2.     Cruel Summer: szigorúan az Eras Tour élő verzióval és üres emelettel, ahol a bridge szabadon és szégyen nélkül üvölthető

3.     Bejeweld:

4.     All You Had To Do Was Stay:

5.     Better Than Revenge: az „every petty queen needs a killer abs&core day sometimes” munkacímű edzéstervem állandó darabja

Oké, nem bírok magammal, de ti magatok sem hittétek, hogy itt hagylak titeket egy +1 nélkül… szóval végső csapásként belököm a fájdalommal és haraggal tüzelt workoutok alapdarabját: „Now I'm down bad crying at the gym”…

17. Kedvenc „From The Voult”

Mi van akkor, ha azt mondom, a Red és a 1989 The Voultját repeaten tudom önmagában is hallgatni? Semmi értelme nekiállnom válogatni… ahogy annak sincs semmi értelme, hogy olyan bangerek mint az Is It Over Now, tízperces All Too Well, az I Bet You Think About Me vagy az I Can See You anno lemaradtak az eredeti albumokról. Felfoghatatlan.

18. Kedvenc dalszöveg

Nem, nem fogom felfedni egyesével minden elborult gondolatom a kiragadott idézetek által… úgyhogy címlista it is, mégpedig szűkre szabva, mert… mert kellenek határok, vagy mi. Íme a legszebb bokrétám, amit csak össze tudtam állítani: Fresh Out The Slammer, Renegade, Maroon, Bejeweled, The Lakes, I Did Someting Bad, All Too Well (10 Minutes Version), Wonderland, Would've, Could've, Should've, Dear Reader, The Great War, Cassandra, The Botler, But Daddy I Love Him… hát kezdem látni, hogy ez így se volt egyszerűbb, mintha idézeteket hoztam volna. Nehéz abbahagyni a válogatást… úgyhogy inkább abbahagyom a posztot. :)

18 kérdés után aggasztóan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy oda-vissza ismerve, hallgatva, szeretve, hype-olva, reklámozva és jó igeként terjesztve az eddigi 11 albumot, minden rerecordingot, kollaborációt és élő felvételt, talán megérettem rá, hogy néhány órán belül álmos fejjel, kondicuccban mosva a fogam nekiálljak megismerkedni az idei Spotify Wrappedem leendő 12 újoncával. Remélem hasonló lelkesedéssel köszöntitek ti is a hajnalt, remélem lélekben látjuk majd egymást a beharangozott interjúk online nézőterén, és remélem együtt minden létező kurva rekordot megdöntünk – mert ilyen fából vagyunk faragva. Ha 5 A/4-es oldalnyi szófosásom után még itt vagy, és az utolsó soraimat is olvasod, akkor tuti te is abból vagy. Köszönöm, hogy itt voltál, köszönöm, hogy végighallgattál minden belinkelt számot tudom, hogy megtetted… ugye?, és köszönöm, hogy bekommenteled a legszívettépőbb TS idézetedet a lelki épülésem javára. Bye Bye Baby!

Moa Herngren: A válás

„– Nem volt ijesztő belevágni? – kérdezi.

– Dehogynem. De a gondolat, hogy ne tegyek semmit, sokkal ijesztőbb volt.”

Eredeti cím: Skilsmässan
Oldalszám: 404
Megjelenés: 2024
Kiadó: Helikon
Trigger warning: öngyilkosság, halálos betegség 

Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…

Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek.

Az elmúlt évek olvasási válsága óta nem volt rá példa, hogy egy-két nap leforgása alatt ilyen töretlen lendülettel végigpörgessek 400 oldalt, de sikerrel beválasztottam A válást egy időjárási Armageddon és MÁV-összeomlás előtti vonatos kiruccanásom kijelölt olvasmányává – és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna, ugyanis túlzást mellőzve belebotlottam 2025 nagybetűs Év Olvasmányába. Minden volt itt egy rakáson, ami lebilincsel és lehoz az életről, minden, amit cseppet sem kellemes olvasni, miközben lehetetlen letenni… Tudjátok, ami olyan, mint belefolyni idegen emberek drámájába: tudod, hogy nem kéne élvezni, és piszkosul fájna, ha érintett lennél, de kívülről érdekes, meg így okosnak lenni is könnyű. Főleg, mert szakmai szempontból olyan kiválóan intelligens és szétcincálható regényről van szó, hogy utána kellett nézzek, Moa Herngren hol végezte a pszichológia szakot – amúgy az élet iskolájában, de ha azt mondaná, hogy a Harvardon, lehet elhinném.

A válás igazából rendkívül szűk tartományú történet, melynek középpontjában egy középkorú, látszategyensúlyban élő házaspár „utolsó csepp” jellegű konfliktusából kibontakozó válása áll. Ilyen cselekményért akár átcsengethetünk a szomszédba is: figyelmetlenség, cseszegetés, összeveszés, elviharzás, könyörgés, vagyonmegosztás… klasszikus. De azért mégiscsak itt van ez a 400 oldal és a 92%-os molyos értékelés… szóval gyaníthatjuk, hogy ehhez a minimalista recepthez prémium fűszerezés társul.

Az általam bálványozott regények sorához hasonlatosan A válás is inkább karakter-, mintsem cselekmény-fókuszú regény, így a főszereplők (Bea és Niklas) központi krízishez kapcsolódó egyéni élményein és érzésein van nagyobb hangsúly – ennek kibontakoztatásához pedig tökéletes választás az írónő részéről a nézőpontok jól időzített váltogatása. Az első harmad egy az egyben a feleségé, a második harmad a férjé, míg a „végjáték” kettejük szemszögének dinamikus váltogatásával operál. És ami igazán zseniális: bár mindkettejük sztorija teljesen hétköznapi, unalomig ismert elemekből épül fel, mégis magával ránt, érzelmi örvényként von be hol az egyik, hol a másik oldal. Te pedig olvasóként bólogatsz jobbra, bólogatsz balra, és próbálsz közben jogerős és igazságos ítéletet hozni két olyan ember közt, akik mindketten elhibázottak, tökéletlenek és a legrosszabbat hozzák ki egymásból és környezetükből, miközben alapvetően nem rossz emberek. De nem is jók. Talán csak… emberek. 

Bea első fejezetei alatt bevallom, női dühtől forrt a vérem, mert gyomorszorítóan átérezhető és valóságos képet festett a háztartással, gyerekekkel, szervezéssel, mental loaddal magára hagyott nők helyzetéről és érzelemvilágáról. Az aránytalan tehermegosztás, feloldatlan konfliktusok és évtizedes neheztelés következményeként szüntelen fortyogó harag, ingerlékenység és legkisebb szelepeken is folyton szivárgó mérgező feszültség ennyire még nem ütött nagyot papíron át. Egy férj aki az egyetlen rábízott feladatot is elfelejti és minden mást a családja elé helyez?? Mekkora f…! Olyan könnyű volt mindezt feltétel nélkül elhinni, aztán átlépve Niklas szekciójába hirtelen változott a szélállás, én pedig egy jól irányzott AHHAAAA kíséretében belemerültem a felelősségek és érzelmi elnémítás csapdájában őrlődő, minden szikráját elveszített férfi lelki posványába, megintcsak ezer százalékos beleéléssel. A minden teherrel magára hagyott feleség és szó nélkül lelépő, rideg férj mellett fokozatosan kibontakozott egy labilis, felszínes, érzéketlen nő és egy érzelmileg elhanyagolt, kiégés és depresszió határán billegő, önmegtagadásban élő férfi képe is. A „jogosan feldúlt” és a „drámaian konfliktuskereső”; a „kegyetlen” és az „empátiásan kiégett”; a „szánalmasan megbocsátó” és a „passzív agresszív”; az „egzisztenciális függőségben élő” és a „kiszipolyozó”; az „anyagilag kizsákmányolt” és a „magára hagyó” – mind összeolvadnak egy-egy karakterré, megmutatva a válás múltja, jelene és jövője során született problémás döntések és kapcsolati dinamikák minden oldalát.  

Hogy ez sablonos-e? Igen, sablonos. De sosem rónám fel A válás hibájaként azt, hogy ezt a sztorit már hallottam egyszer, kétszer, százszor: mint írtam, hasonlóért átmehetünk a szomszédba, felkereshetünk egy barátot, nagynénit, kollégát, kasszánál sorba álló random idegent, mert az ilyen történeteket egyszerűen az élet írja. Fúj, de klisésen hangzik ez, de igaz. Az élet marhára sablonos. Körülnézünk, és azt kell lássuk, hogy emberek milliói ugyanazokban a lelki ingoványokban tengődnek, elhibázott életeik olykor egymás tökéletes másaiként tetszenek. Kiszámítható hibákat vétenek, toxikus szerepekbe bújnak, megállíthatatlan lejtőn zúgnak lefelé, ezek pedig olyan visszatérő mintákká formálódnak, amik sok-sok kapcsolatban és családban okoznak egymáshoz megszólalásig hasonló kríziseket. De ezekben általában felveszünk egy meghatározott szerepet: mi vagyunk a nő, a férfi, a gyerek, a szülő, a szomszéd, a kívülálló szem… de fixen nem mind egyszerre, akármilyen bazi empatáknak is tartjuk magunkat. Hát ezért volt érdemes az írónőnek elmondani újra ezt az unalomig ismételt történetet. Így lépünk át síkból 3D-be.

A sokoldalú nézőpont mellett a regény hatalmas erősségének tartom azt is, hogy a válást nem izolált problémaként szemléli, bemutatja ennek a döntésnek nem csak a jelenét, hanem a múltját és jövőjét is, részletes kontextust teremtve a kísérő problémák széles tárházából. Niklas oldaláról nézve nagy hangsúlyt kap például a munkahelyi- és az empátiás kiégés jelensége, a szociális szorongás, a kései identitáskrízis és az érzelmi megcsalás. Utóbbit, tekintve hogy a testi megcsalást klasszikusan a férfiakhoz, az érzelmit a nőkhöz társítják, kifejezetten sztereotípia-bontó szerzői döntésnek tekintem, ami mellesleg tökéletesen illik pszichológiai szempontból a sztori realitásához. Beán keresztül terítékre kerülnek az anyasebek, a feltételhez kötött szeretet, és a toxikus családi koalíció-kötések (pl. szövetkezés az anyóssal a férje ellen, barátok bevonása a házastársi konfliktusba, gyerekek apjuk ellen hangolása), továbbá nem elhanyagolható módon közös pont közte és Niklas közt a patológiás gyász és a köznyelviesen csak trauma-bondingnak nevezett reakció. 

Mint látjátok, ahogy a két főszereplő, úgy a kettejük kapcsolata is erősen terhelt, ebből adódóan pedig nem beszélhetünk kimondottan… nos, nemhogy szerethető, de még csak kedvelhető karakterekről sem. Mindketten a maguk módján tragikusak, és én mondom, ez nem is változik sokat ez alatt a 400 oldal alatt, szóval szeretném határozottan elutasítani a „túl gyors karakterfejlődésről” szóló pletykákat, mert őszintén, mi a fasz. Nem tudom, mennyi jóhiszeműséget khm, naivitást igényel, hogy valaki tényleges változásnak vélje pl. Bea belső narrációjának pillanatnyi szélállásait, de én inkább az instabil kognitív működését láttam benne tükröződni, semmint kijózanodós talpraállást, így a lezárást teljesen konzisztensnek éreztem a karakterével. Hasonló szkepticizmussal fogadtam Niklas szárnypróbálgatásait is: akármennyire is szaladt érzelmi szárazságtól a másodvirágzása felé, nem tudtam rá gyógyult emberként tekinteni – bár megmutatta, hogy igenis változhat ez-az, ha valaki legalább öntözi a földet. Az ő hirtelen állapotjavulása szerintem nem objektív realitás: csupán annyit mutat be, hogy mennyit változtat a magadhoz való viszonyodon és alapvető életkedveden, ha valaki emberként viszonyul hozzád, és hagy emberként érezni, emberként viselkedni. Emellett pedig természetesen rengeteg munka és energia árán építheti újra az évtizedek alatt feloldódott identitását a valódi önmagává – amihez szerintem meglesz benne a kellő önreflektív potenciál. De az új kapcsolatba eső, nappalit átfestő, tetováltató Niklas még a közelében sincs ennek a stációnak – csak rálépett az útra, amin feldolgozhatja, helyére teheti az elvesztegetett idejét.

Összességében a végsőkig elmegyek, hogy A válást megvédjem és legnagyobb meggyőződésemmel ajánljam, gyakorlatilag bárkinek, aki kellő érzelmi intelligenciával érzi magát felvértezve. A tökéletes olvasmányélményhez elsődlegesen nyugalmat és az előítéletek fiók mélyére süllyesztését javaslom, valamint egy csillogóra suvickolt kézitükröt, mert általános, hétköznapi realitásából fakadóan a regény sokakat fájó önreflexióra sarkallhat beleértve engem is.

Idézetek

„Általában elszomorodik, ha Bea szomorú, elkeseredik, ha Bea dühös, és rosszkedvű lesz, ha Bea boldogtalan. Most miért nem áll meg és kér bocsánatot, ahogy szokta? Miért nem magyarázkodik? Azt kellene mondania, hogy igen, ezt elszúrta, ez teljes mértékben az ő hibája. Vállalnia kellene a felelősséget, és megpróbálnia megoldani a helyzetet. Csakhogy ezúttal minden porcikája tiltakozik ellene. Üresnek érzi magát, akár egy korsó, amiből az utolsó csepp víz is elpárolgott. Nem maradt benne semmi, amit adhatna.”

***

„Niklas érzi, amint a boldogság utolsó kis cseppje is elpárolog belőle. Erőtlenné és üressé válik. Minden el van tervezve, és ő a sofőr. Nem szólhat bele, hogy mi történik. Sem ma este, sem holnap, sem holnapután. Elfogadni és alkalmazkodni.”

***

„- Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Egyszerűen légy önmagad.

Csakhogy épp ez a probléma. Hogy önmaga legyen. Tudja, hogy kell viselkednie, amíg van egy adott szerepe - az, hogy orvos, férj vagy apa. Ezeknek a szerepeknek változó intenzitással tud eleget tenni, de legalább világos és egyértelmű elvárásokkal szembesül. És ez biztonságot ad. Más kontextusban azonban bizonytalannak és elveszettnek érzi magát. Niklas egész egyszerűen félénk. És tekintve, hogy az ötvenes évei elején jár, magas beosztású orvos és kétgyerekes apa, ez a félénkség annyira kínos, hogy még magának is szégyelli bevallani.”

***

„Van valami Bea viselkedésében, ami rettentően irritálja. Eleinte nem tudja megfogalmazni, mi az, de miután a gondolatai egy ideig szabadon kalandoztak, egyszer csak rájön: Bea viselkedése Lillisre emlékezteti. Ahogy lekezelő vállveregetéssel kioktatja arról, hogy a döntései helytelenek. Hogy mindent rosszul csinál, és úgy viselkedik, mint akinek elment az esze, holott ő csak próbál hű maradni önmagához. Az üzenet az, hogy az ő érzéseire nem érdemes szót vesztegetni, nem számítanak, ahogy a döntései és preferenciái sem.”

Borító: 5/5

A Helikon egyike annak a néhány kivételes kiadónak, akik sosem okoznak csalódást borító-fronton (sem), ehhez hűen pedig már jóval azelőtt elhivatott jövőbeli olvasójává tettek A válásnak, mielőtt tudtam volna egyáltalán miről szól. A fedél kellemes tapintású (konkrétan a kedvenc borító-textúrám), minimalista, de rendkívül esztétikus, az egymásba mosódó piros-kék színtéma pedig finoman prezentálja a regény alatt domináns női-férfi nézőpontok ellentétét és történeti összefonódását is. Mellesleg nem korlátozódnék egyedül ennek a kötetnek a borítójára, a sorozat minden darabja egy egyre fokozódó esztétikai élmény, ha engem kérdeztek.

Értékelés: 5/5*

Hiszek a minimalista történetek erejében és rafinált módszertanában: abban, ahogy meztelenül rántják be az olvasót a nagyítós tükör elé, leplezetlenül és őszintén mutatva be az ember egyszerűségét, komplexitását, és eredendő gyarlóságát is – nem többet, és nem kevesebbet, mint ami az átlagban rejtőzik. Valahol e gondolat mentén vált számomra A válás – már így megelőlegezetten is – a 2025-ös Év Olvasmányává.

A történet kiindulópontja szörnyen egyszerű: az elfojtott érzelmekben és évtizedek toxikus dinamikájában fulladozó középkorú házaspár a válás fordulópontjához ér – ami persze „teljesen a semmiből jött”. Vagy mégsem. És bár a teljes 400 oldal ennek az elég gyakori krízisnek a múltját, jelenét és jövőjét taglalja, ennek során igazi pszichológiai kincsesbányára nyit ajtót, melyben a központi témán túl megjelenik többek között a munkahelyi és empátiás kiégés jelensége, szociális szorongás, patológiás gyász, trauma-bonding és a családon belüli koalícióképzés is.

Mindez felsorolás alapján túl soknak tűnhet, de egyáltalán nem lesz tőle érzelmileg túlzsúfolt a regény – inkább csak segít leképezni azt a képzeletbeli, egyre súlyosabb és súlyosabb poggyászt, melyet egész életünkön keresztül pakolunk és cipelünk magunkkal, tele kritikus jelentőségű élményekkel és azokból merített tapasztalatainkkal, meggyőződéseinkkel, világlátásunkkal.

Rég olvastam ennyire elkeserítően és bicskanyitogatóan életszerű történetet, ráadásul ilyen pszichológiai érzékenységgel és pontossággal megírva.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!