Sorozatajánló | Dickensian

„Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szükségképpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhatik.”

 

Eredeti cím: Dickensian

Időtartam: 2015-2016

Évadok: 1

Epizódok: 20

Műfaj: dráma, minisorozat

Forgatókönyv: Tony Jordan, Chloe Moss, Sarah Phelps, Julie Rutterford, Simon Winstone, Justin Young

Rendező: Harry Bradbeer, Mark Brozel, Philippa Langdale, Andy Hay

Fontosabb szereplők: Ned Dennehy, Alexandra Moen, Sophie Rundle, Tuppence Middleton. Joseph Quinn, Stephen Rea, Robert Wilfort, Tom Weston-Jones, Ben Starr… (teljes cast ITT)

Tudjátok, ez a történet is épp úgy kezdődött, mint annyi másik – mármint az én történetem a sorozattal. A nővérem nézte, a nővérem ajánlgatta, a nővérem elmondta napjában háromszor, hogy mégis mennyire zseniális az egész, én meg annyit fűztem hozzá az elvárt passzivitással, hogy „eh”. Nagyjából. De hát miért is érdekelne egy ilyen sorozat, ha eddig konkrétan semmit sem olvastam még Dickenstől, gondoltam magamban – most már inkább azt a kérdést feszegetem belül, mégis hogy nem süllyedtem még szégyenemben a föld alá, hogy életem 19 éve nem volt elég rá, hogy akár csak egy regényét is kezembe vegyem ennek a zseninek. Ez tehát a jövőben változni fog, de most nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy néhány hónap visszafogottabb huzavona után egy múltheti estén elhangzott a jól bevált mondat, ami mindig megtöri a jeget (többnyire mindkét fél oldaláról, ugyanis szinte hobbink belebolondítani egymást olyan sorozatokba, amelyekről előzetesen azt mondtuk hogy na mi sosem…): „csak egy részt hadd mutassak meg legalább!”. Nem tudom persze, hogy tényleg csak próba-szerencse alapon lettem leültetve a Dickensian első epizódja elé, vagy a nővérem már jó előre tudta, hogy az a harminc perc úgyis elsőre beránt anélkül, hogy tovább kéne ajánlgatnia a sorozatot… mindenesetre hálásabb nem is lehetnék a kezdőlökésért, amit adott. A Dickensian talán az évem legmeghatározóbb, legtökéletesebb és legerőteljesebb sorozata lett, így hát most feltett szándékom megfelelően átadni ezt a bizonyos erőt nektek is, legalább annyira, hogy a lelkesedésem elvezessen benneteket az első részig. Utána azt hiszem már teszi a sorozat, amit tennie kell.

Amit elsősorban érdemes tudni, mielőtt bárki belevág ebbe a kalandba, hogy nem, nem fogja ez a húsz rész elspoilerezni a Dickens regényeket, így akkor sincs ok félni, ha azokat még nem olvastad hangsúlyoznám, még. A Dickensian ugyanis afféle előzmény-fikcióként fogható fel: a hatalmas klasszikus szerző műveiből kölcsönözte legtöbb karakterét, s azok hátterét is, ám a könyvek kezdete elé viszi vissza a nézőt, s egy olyan előzménytörténetet kelt életre, amelyben együtt élnek a Szép remények, a Karácsonyi ének, a Twist Olivér és még számos ismert, vagy éppen kicsit kevésbé ismert Dickens-regény szereplői a 19. századi Londonban. Mindannyiuknak megvan a személyes- avagy mikroközösségbeli drámája, ám sorsuk több ponton összekapcsolódik, ahogy kibontják a kettő-három igazán fontos központi szálat. A drámák oka változatos, fontos szereppel bír bennük egy gyilkosság, a pénz, cselszövés és a szerelem is – a készítők pedig olyan pszichológiai mélységgel és érzékenységgel ábrázolták az ezekből adódó konfliktusokat, hogy azzal ellehetetlenítik prioritások felállítását: a szenvedés minden esetben valódi volt, ebből adódóan pedig mondhatni egyenlő a központi karakterek esetében.

A történet egyik fő szervező eleme a Karácsonyi énekből jól ismert mogorva pénzkölcsönző, Scrooge üzlettársának, Jacob Marleynak a meggyilkolása: ennek kapcsán lép központi szerepbe a nyomozást vezető Bucket felügyelő, s ez az esemény tereli leginkább össze a város számos lakóját, elvégre ahogy Scrooge mondta, nem az a kihívás, hogy olyan embert találjunk, akinek indítéka volt megölni Marley-t, hanem az, hogy olyat találjunk, akinek nem. Az epizódok során ennek megfelelően rengetegen gyanúba keverednek, a nyomozás során az eredeti cél mellett más titkos ügyekre is fény derül, Bucket pedig klasszikus, szinte már Javert-ibe hajló elszántsággal szenteli magát részről részre egyre jobban ennek az ügynek, valamint annak, hogy az igazságot minden más fölé helyezze – s hogy mindeközben megőrizze emberségét is.

Amit különösen értékelek ebben a szálban, de igazából az egész sorozatban az az, hogy összetereli a korabeli London társadalmának valamennyi rétegét, s igyekszik hű képet festeni mindről, kezdve a szegényen, de szeretetben élő sokgyermekes családtól, a bűnözőkön és prostituáltakon keresztül, a pénzkölcsönzőn és lecsúszott kereskedőn át egészen a társadalmi elitig. Szemtanúi lehetünk az előkelő Havisham testvérpár révén a hatalmas örökségért folytatott végsőkig folytatott harcnak, ugyanakkor Cratchiték példáján keresztül egy olyan családba is beleláthatunk, ahol a beteg gyermeküknek egy néhány shillingbe kerülő orvosság megvásárlása is majdhogynem megoldhatatlan feladatnak ígérkezik. A Barbary család szálán keresztül a szerelem, és a túlélésért nyélbeütött érdekházasság ellentéte a meghatározó, míg a sorozat egészen London alvilágáig elrepít, ahol a nők nem egy bizonyos emelkedettebb életszínvonal reményében adják el maguk, hanem a puszta napi betevőért és hajlékért bocsátják áruba a testüket. Más-más szinten eltérő problémákkal néznek szembe a karakterek, s bár könnyű lenne elsőre ítélkezni, a kivitelezés érzékletességének hála szerintem a nyitott, empatikus nézők mind átérzik valamennyi különböző szituáció tragikumát. Mert őszintén mondom, ez a húsz rész maga is tragédia, mely során várunk és várunk, hogy az oly sokat szenvedett, és az epizódok alatt néhány esetben megkedvelt karakterek végre boldogságra leljenek… ám végül az utolsó perceket nézve talán inkább mind megkönnyeznénk a sorsukat.

Tehát mint írtam, az egyik fő elem a Marley-gyilkosság, s bár számtalan kisebb különálló történetet felvonultat a sorozat, én kettőt éreztem még elég hangsúlyosnak ahhoz, hogy egy szinten emlegessem a haláleset szálával. Az egyik a már emlegetett Havisham testvérek ellentéte, s az ebből eredő konfliktus: az édesapjuk végrendeletében fiára, Arthurra családi vállalkozásának mindössze tíz százalékát hagyja, míg minden más örökségét lányára, Ameliára testálja, kezdve a pénzétől, a hatalmas házukon át egészen a vállalata irányításáig. Bár ennek megvan a maga logikus és pozitív magyarázata, Arthur részéről ez - egy szintig érthető - ellenségeskedést szül; elsőre a helyzet talán sértő, megalázó és így tovább, Arthur pedig ennek megfelelően dühöng egy sort, de míg azt várnánk, hogy a kedélyek ezután talán csillapodnak, az ő haragja nyughatatlan, és olyan spirálba keveredik általa, amely végül tönkreteszi egyaránt a saját életét, és a nővéréét is. Ami eleinte baráti segítségnek tűnik barátja, Meriwether Compeyson felől, az valami sokkal sötétebbe és ördögibbe csap át – az ember csak nézi, és egyszerűen nem akarja elhinni, hogy létezik ilyen mértékű aljasság. Pedig nagyon is létezik…

Az űzött gyermek, a megvezethető lány és a báránybőrbe bújt farkas

Habár a sorozat nagy része egy gyilkos utáni nyomozás, az szinte eltörpül amellett, hogy Compeyson úgy jár-kel London utcáin mint maga a megtestesült Sátán – a nyomában pedig halálos fenyegetések, lelki terror, összekuszált szálak, és egy bántalmazó kapcsolat tökéletes prototípusa marad. Ami pedig igazán fájdalmas volt ebben – a végkifejlet drámaisága mellett természetesen – az az, ahogy Arthur sértett és felbuzdult szelleme elhervadt Compeyson öncélú mesterkedéseinek árnyékában, a helyét pedig egy kiszolgáltatott helyzetbe került kisfiú váltotta fel, aki hirtelen indulatában nagyobb bajba keverte magát, mint amiből ki tud mászni önmaga. Tudom, méltatlanul sokat élcelődtem a sorozat folyamán a vámpírokat megszégyenítő, világfájdalommal átitatott képén, de az igazság az, hogy a kezdeti ellenszenvem elég hamar elmúlt, onnantól pedig rettentően sajnáltam a karaktert, mert végtére is tényleg csak egy magára hagyott, komplexusokkal teli kisfiúnak tűnt, akinek elkélne a segítség. Nem tudom a távoli jövőbeli pszichológus éledt fel bennem, vagy valamiféle jól titkolt anyai ösztön, mindenesetre hatalmas erővel tört rám, hogy meg kell mentsem szegény fiút, ha már más nem teszi. Meglehet, a nővére ezzel még próbálkozott egy darabig, ám az idő előrehaladtával Amelia mintha elveszítette volna kissé önmagát – azt a nőt, akit eleinte megkedveltem és tiszteltem is. Mert gyönyörű volt és gazdag, de ezt nem is tékozolta el, s nem is élt vissza vele: jószívű volt és kedves, ugyanakkor nagyon is józan és határozott, olyan nő, akinek helyén van az esze minden helyzetben… de valahogy az ilyen „minden helyzet” alól a szerelem most is kihúzta magát. Innentől pedig értékvesztés áll be, s elkezdődik Amelia rohamos karakterromlása, ami amúgy meghatározó tendencia a Dickensian során. Egy-két szereplőt leszámítva pozitív irányú karakterfejlődésről nem beszélhetünk, a többség vagy inkább csak stagnál egy bizonyos szinten, vagy pedig kibontakozásával csak folyamatosan veszít az értékéből. Ilyen Amelia – akiből megvezethető és érzéketlen, naiv lány válik –, s a további példa kedvéért Mr. Barbary is, aki szerető apából olyanná válik, aki képes eladni a lányát, hogy megváltsa rajta a saját szabadságát és jóhírét, s akinek a nevével máris elérkeztünk a harmadik fontosabb történetszálig.

A sorozat ezen részletét a Barbary kereskedőcsalád nehézségei határozzák meg, egy csőd következtében ugyanis dominóelv alapján követik egymást a kellemetlenségek – nem mintha nem lett volna kellően zűrzavaros és nehézkes már a kiinduló helyzet is, melyet egy gyönyörű és ajnározott húg, egy csúnyácska és mindenki által elhanyagolt, gonosz nővér és egy csupán egyik lányával foglalkozó apa alkotott. Később még kifejtem, de engem különösen megfogott az ebben a szálban működő dinamika, a szülő-gyerek és a nővér-húg közti kötelék minősége, a mögöttük lévő – és ki nem derülő – indokok, a következmények, a viselkedések motivációi, melyek paradox módon ütik és segítik egymást. Az idősebb lány, Frances viselkedése nagyon próbálgatta a türelmemet, és bizony sokszor kinyílt miatta a bicska a zsebemben: mindig kerestem a lány tettei mögött a mélységet, kerestem a frusztrált rosszindulata gyökerét, de még mikor megtaláltam sem kaptam igazán magyarázatot arra, hogy lehet benne annyi keserűség, hogy saját kudarccal teli élete miatt tönkretegye a húga jövőjét is, megfossza a boldogságától, a családjától, a szerelemtől, ami neki kivételesen megadatott, és boldogsággal áldozza őt föl „jó célért”, miközben mintegy szándékosan alakította az eseményeket mindig a lehető legkilátástalanabbá. Szándékosan. Hiába néhány morzsányi magyarázat minderre… mert teljesen kikészített, miközben néztem, s bár eleinte nem tudtam azonosulni Honoria fiatalos, szerelemtől hajtott és könnyed természetével, az őt ért csapások egészen átformálták a karakterét, részben erős, felnőtt nővé, másrészt egy megtört és tönkretett kisgyerekké, akit éppen úgy sajnáltam, mint Arthurt. Meg mint Hawdon kapitányt a sötétbarna kiskutya tekintetével. Itt pedig megállok, mert túlságosan szeretném végigregélni a történéseket, és ha beszélek a Barbary szálról, akkor ki kell vesézzem a Havisham-Compeyson részt is, meg mindent, mindent, abszolút mindent, én pedig elhatároztam, hogy a lehető megminimálisabbra fogom csökkenteni a spoilerek számát… tehát most abbahagyom ezt. Lépjünk tovább, mielőtt kibukik belőlem néhány nem kért vallomás.

Szeretném finoman odairányítani a figyelmeteket arra a jóvágású, egyenruhás fiatalemberre...

Ez lett volna tehát a három alappillér, mondhatni a sorozat magja, amit még epizódszerűen szőnek át a város lakóinak apró-cseprő-, vagy akár jelentősebb ügyei. Mr. és Mrs. Bumble visszataszító ám mulatságos jellemükkel és párbeszédeikkel szórakoztatóak voltak, s végül az ő jeleneteik vezettek el egészen a Twist Olivér kiindulópontjáig ;hozzájuk hasonló kisstílű, ám üde színfoltot jelentő szereplőként pedig jelen volt még a város undorító és piás öregasszonya, Mrs. Gamp, valamint a közkedvelt helyi „kocsma” vezetője, Mr. Wegg. Mit ne mondjak, egyikük sem az az elbűvölő jellem, de hát ők nem is ezért voltak itt, inkább hogy népesítsék a várost, szélesítsék a szereplők színskáláját, akárcsak a rokonába szerelmes unokatestvér, a masszőrként és preparátorként dolgozó Mr. Venus, a rendkívül értelmes ügyvéd, vagy egy keménykalapos kisfiú, aki észrevétlenül tudja elemelni bárki tárcáját. Aztán persze ott volt a pénzkölcsönzőnél dolgozó Bob Cratchit és népes családja, akik minden tekintetben rengeteg lehetőséget hordoztak magukban, s apróbb szerepléseik alkalmával szerintem elég gyorsan belopták magukat a nézők szívébe; s végül Fagin, Bill és Nancy hármasa, ami elsőre egy vén futtató, egy erőszakos, durva fiatalember és egy prostituált koránt sem fényes csapatának tűnik, ám idővel megkapja azt a mélységet, amit az ember nézőként elvár. Magam részéről különösen nagyra értékeltem a Fagin és Nancy közt fűződő, szinte már apa-lánya kapcsolatba hajló szálakat – rendhagyók voltak és valószínűtlenek, mégis nagyon igazinak érződtek a képernyőn át.

Egy a sorozat rengeteg erőssége közül, hogy elsöprő erővel hat a nézőjére, de tényleg, felér egy intenzív érzelmi hullámvasúttal: húsz rész leforgása alatt szerelembe estem, de úgy igazából, elborzadtam az emberi aljasságtól, izgultam és undorodtam és sírtam és nevettem Scrooge hihetetlen méreteket öltő sztoikus nyugalommal prezentált bunkóságán. Amikor pedig leperegtek az utolsó percek… nem maradtam magamra. Ez nem az a fajta sorozat amit leteszel, mikor végeztél vele, vagy meguntad (bár ezt nem is lehet megunni), nem az, ami igazán véget ér egy epizódzárással: egyrészt folytatódik a történet magukban a könyvekben, másrészt a gondolatok az ember fejében… azok nem szűnnek meg. A zárás olyan mértékben és annyi oldalról nézve tragikus, hogy az ember önkéntelenül is arra állítja az agyát, hogy keressen valami szebb megoldást, de hamar rá kell jöjjön, hogy ilyen nincs, és ez teszi a történetet valóssá. Különlegessé. Meg persze rettentő fájdalmassá, de valljuk be, az örömükben tapsikoló és fel-le ugrándozó karakterek ritkán hoznak közel egy történetet bárkihez – a real dráma az, ami mindenki lelki és agyi működését beindítja, már ha az illető nincs kőből. Én egészen biztosan nem vagyok, ennek köszönhetően kellően összetört ez az egész – ugyanakkor megérintett, és én innen tudom biztosra, hogy igazán jó volt. Na meg azért, mert ez egyszerűen tagadhatatlan. Erről pedig nagyon szeretnék többet mesélni: le akarom lőni a csavarokat, ki akarom elemezni az egyes szituációkat, a különböző szálak befejezését, minden karakter minden tettéhez fűződő gondolataim és érzelmeim… de én úgy futottam neki ennek a sorozatnak, hogy alig tudtam róla valamit úgy igazán. És meglepett, lenyűgözött, kiakasztott, izgalomban tartott mindvégig. Ezt pedig nem szeretném elvenni senkitől – szóval ha ez a kisregény hosszúságú kiállásom a Dickensian mellett célba ért, és valaki aki most még itt ül a blogom előtt, nemsokára már a sorozatért fog böngészni valahol, akkor kívánom, hogy rá is hasson éppúgy az újdonság varázsával a sorozat, mint rám, ahogy kívánom azt is, hogy szeresse annyira, amennyire én szerettem és szeretem.

Kedvenc részek:

Lehet már ki lehetett találni abból, ahogy írtam róla, de engem a Barbary család szála fogott meg leginkább, azon belül is valami hihetetlen ereje volt az Honoria terhessége körüli epizódoknak, a gyereke sorsának, Frances alattomos szarkavarásának és Honoria Hawdon kapitánnyal való kapcsolatának. Annyira dolgozott végig a kapcsolati és a családi dinamika is, hogy Arthur Havisham szenvedését leszámítva egyedül itt futotta el olykor könny a szememet. Rettentő fájdalmas volt az egész, és mégis szerelmi oldalról gyönyörű, családiról meg iszonyat érdekes, hiszen hatalmas megfejtendő kérdés sokáig, hogy mi okozta a Frances és Honoria közti ellentétet, és miért nem képes az mindvégig megszűnni, mi motiválja az idősebb nővért, hogy mindenáron megkeserítse a körülötte élők életét… leszámítva persze az örökzöld „ha én szenvedek, szenvedjenek ők is” taktikát. Amitől már a fejem vertem a falba.

Kedvenc karakterek:

Betaláltam ezzel a kérdéssel saját magamnak, ugyanis elgondolkodva rajta egy kicsit rá kellett jönnöm, hogy több karaktert szerettem meg úgy igazán, mint eddig hittem. Előre venném például a senki számára sem ismeretlen Ebenezer Scrooge karakterét, aki eleinte bárhonnan is nézzük, iszonyatos ember, ugyanakkor szerintem kedvezőtlen megítélése leginkább abból adódik, hogy túl jól végzi a munkáját… elvégre pénzkölcsönző. Tény, nem egy kegyelmes fajta, ami könnyen ellenszenvessé teheti, de a viselkedése az én szememben inkább józan és korrekt, mintsem visszataszító, elvégre hol tartana az üzlete, ha nem tartaná azt olyan határozott, olykor kíméletlen kezekben. Ó, és akkor már el ne feledkezzünk a humoráról… ami fanyar és gonosz, de hát könyörgöm… annál nem sok szórakoztatóbb van.

Másodjára Bob Cratchit karakterét hoznám, nem egyéb okból, minthogy csodálatos apa és csodálatos férj. Ennél többet nem is tudnék mondani, ez volt ugyanis az, ami már az első egy-két részben nagyon kedvessé tette számomra. Hozzá hasonlóan szintén már a kezdetektől szimpátiámat élvezte Bucket felügyelő – több okból is, kezdve talán azzal, hogy arcra kissé a gimnáziumi történelemtanáromat juttatta eszembe, akit nagyon kedveltem, s folytatva azzal, hogy ahogy teltek az epizódok, a karaktere egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá nőtte ki magát. Olyan figurává vált, akit szétfeszítettek az ellentmondások, mégis ez vitte őt előre: az ellentéte a törvényes igazságszolgáltatásnak és az emberségéből adódó önkényességnek, az ellentéte a gondosságnak és hanyagságnak, törtetésnek és óvatosságnak. Ahogy összefogta a történet nagyrészét, észrevétlenül mintha ő maga vált volna a főszereplővé, s egyben az egyik legsokoldalúbb, legkiforrottabb jellemmé a történetben. S végül jöjjön az utolsó nagy kedvencem… azon címszó alatt, hogy mégiscsak nő lennék.

James Hawdon kapitány eleinte csak az a szereplő volt, akiről lépten-nyomon ha megjelent áradozhattam, hogy mennyire felháborítóan jóvágású, elbűvölően jóképű úriember – ez így is van, bár egy ideje már úgy hiszem nincs olyan, hogy „az esetem”, rá kellett jönnöm, hogy de, van, és az ő. Akárhogy is, míg eleinte csak egy gyönyörű arc, meg egy vonzó, egyenruhás test volt, nem ezért vált a kedvencemmé – azzá már az Honoriával kialakult drámai helyzetük tette, s az ilyen helyzetekben adott reakciói. Talán mert nem igazán van hitem abban, hogy a férfiak lehetnek úgy igazán szerelmesek – nem tudom miért, de mindig olyan nehezemre esik ezt elképzelni, észrevétlenül befészkelte magát a fejembe egy olyan gondolat, hogy ez az érzelem-dolog egyáltalán nincs a másik nem alaptermészetében… és épp ezért érintett meg az az őszinte érzelem, amit a Hawdont játszó színész prezentálni tudott. Megvolt benne az a plusz, az, amitől elhittem az egészet, és amitől a kapitány is nagyon-nagyon sokat emelkedett a szememben.

Véleményem pontokban: 10/10*

Trailer

Delia Owens - Ahol a folyami rákok énekelnek | Blogturné

„Mennyit hajlandó az ember feladni azért, hogy legyőzze a magányt?”

Eredeti cím: Where the Crawdads Sing

Oldalszám: 426

Megjelenés: 2019

Kiadó: Libir

Ár: 3999 –

Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önállátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.

A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több, mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből. 

Mit mondhatnék… Delia Owens, a soraiból áradó szívfacsaró magány, a sirályok, szitakötők, lápi páfrányok meg én másfél hónapon át küzdöttünk egymással. Küzdelmet mondok, de az utazás, amin együtt túlvagyunk igazából mellőzte a „küzdelem” szó negatív jelentésrétegeit: talán a megfelelő az lenne ha azt mondanám, szükség volt időre hogy beérjen a történet, hogy megemésszek minden újat amivel szembekerültem. Főszereplőnk, Kya életében a változások egyik napról a másikra következtek be, magány és család, élet és halál, nyugalom és fenyegetettség, szerelem és elhagyatottság valamennyi alkalommal jeges hirtelenséggel váltották egymást az életében, ezekhez kellett alkalmazkodjon. Az olvasó szerencséje annyiban áll ezzel szemben, hogy e lassú folyású, erőteljesen magával ragadó, mégis nyugodt hangulatvilágú regény elég teret enged apránként dolgozni fel mindazt a szörnyűséget, amivel a főszereplőnek kislánykora óta egyedül kellett megbirkóznia. És ha valami, akkor ez a küszködés. A küzdelem. Kyáé elsősorban – az írónő érzékletessége, az emberi érzelemvilág kristálytiszta feltérképezése nyomán pedig már a mienk is. Az enyém biztosan – de a regény sikere arra enged következtetni, hogy hozzám hasonlóan rengetegen érezték át az írónő minden mondanivalóját.

Elcsépelt fordulat, de az Ahol a folyami rákok énekelnek rendkívül különleges történet. Egy ezerszázalékosan megélt életút minden fájdalommal és szenvedéssel együtt ami hozzá tartozik: különleges a szereplői által, az egymásba fonódó szálai által, a rejtélyességének köszönhetően, különleges a lélektanisága, a mélysége, az érzelmi és tudományos telítettsége. Az a fajta olvasmány, aminek a végére érve megállapíthatja az olvasó, hogy ez a 400 oldal bizony magába foglalt mindent. Mindent – és mégsem lett túlzsúfolt, vagy efféle. Csak tartalmas, minden szempontból. Megpróbálhatjuk felcímkézni a történetet, de az a helyzet, hogy Delia Owens bemutatkozó kötete nem egy valami: az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre operál a krimik sejtelmes és kíváncsiságot generáló légkörével és a szerelmi történetek akadályokkal teli ugyanakkor magával ragadó természetével, miközben egy elmondhatatlanul érzékeny és finom fejlődéstörténetet bont ki a szemünk láttára, s ezen váltakozásában végig vezet minket az előítéletekkel teli kisvárostól kezdve az eldugott kunyhón és a lápvidéken keresztül, lepukkant motelszobákon, száz éve fennálló mólókon és egy életveszélyes tornyot át egészen a börtönig, tárgyalóteremig, félelemmel telített szívekig s végül a megnyugvásig. Amolyan igazi érzelmi hullámvasút módjára.

Ilyen tekintetben a regényt leginkább Jodi Picoult köteteivel állítanám párhuzamba, s ebből kifolyólag az írónő rajongóinak mindenképpen figyelmébe ajánlanám – sőt, mondjuk ki bátran, úgy érzem Delia Owensre érdemes lesz a jövőben mindenkinek sokkal nagyobb figyelmet fordítani, mert eszméletlen tudás van a kezében. Lélektani szempontból éppúgy, ahogy természettudományok tekintetében. Előbbinek hála kimunkált, tudatosan épített és életszerűen alakított karaktereket – s különösen főszereplőt – kaptunk, utóbbi pedig arról gondoskodott, hogy olvasás közben megelevenedjen mindannyiunk szeme előtt Észak-Karolina lápvidéke, annak minden különleges sajátosságával együtt, kezdve a növényzettől, a helyi levegő zamatán át egészen a legkülönfélébb madárfajokig. Hát… bevallom, az én szívemet nem ez vette meg, koránt sem állok olyan közel a természethez, mint szeretnék, így engem kiszámítható módon sokkal inkább a regényben lévő pszichológiai mélység fogott meg, de az nagyon. Az elhagyatottság, magány, kitaszítottság ábrázolása olyan pontos, szinte hasbavágja az embert, de legalábbis arra kényszerít, hogy próbáld magad Kya helyébe képzelni. Az pedig… nos, fáj. Nagyon.

Történetünk vezérfonala lényegében a lápi kunyhóban élő Kya küzdelme és rendületlen helytállása; az a folyamat, ahogy egy hatéves kislányból lassan felnőtt nő lesz, miközben nap mint nap saját maga kell megküzdjön a túléléséért. Akár egészében, akár részleteiben nézzük ezt, elég szürreálisnak tűnik elsőre, elvégre mennyi sikert jósolnánk annak, hogy egy kislány, akit elhagyott az anyja, a testvérei, az apja is, képes megélni egyáltalán a következő évet? Mégis, az írónő olyan okosan, logikusan építi ezt fel, s ezzel együtt olyan talpraesett, életrevaló főszereplőt alkot, hogy az egész hihetővé válik. Ennél fogva pedig torokszorítóbbá is. Jó sokat gondolkodtam olvasás közben meg-megállva, és egészen biztosan látom, hogy én képtelen lennék azt tenni, amit Kya. Egy rémisztő. kietlen és magányos helyen mindig megtalálni azokat az apró reménysugarakat, amelyek táplálják az embert testileg, de lelkileg is… ez hatalmas kihívás, és teljes nyugalomra van hozzá szükség. Kya pedig hideg fejjel nézett szembe az akadályokkal mindvégig.  Jézusom, hát gondoljatok csak bele, hogy egy hatéves kislányt még a sarki boltba sem szívesen engednénk el egyedül, Kya pedig ennyi idősen egyedül sütötte a kukoricatócsnit hogy ne haljon éhen, s nap mint nap rákot gyűjtött, hogy eladja, a pénzből pedig enni vehessen. Az istenit, én barbiztam mikor hat voltam. Fogadok, hogy ti is. Vagy legóztatok. Kisautókat tologattatok. Dínókkal játszottatok. Kyának nem volt gyerekkora, lényegében már akkor fel kellett nőjön, mikor a földből is alig nőtt ki, s nem elég, hogy a megélhetéséről önmaga kellett gondoskodjon, kemény kérdéssel kellett szembenéznie: hogy mégis miért hagyja őt el mindenki. Pontosabban, miért nem viszi őt senki magával.

Kya részeges és erőszakos apja lassan de biztosan a teljes családot szétzilálta: egyik testvér a másik után szivárog el az apró lápi viskóból, míg a történet kezdetén az édesanya is követi a példájukat, és hátrahagyja gyermekeit. Ez volt talán az első igazán komoly töréspont Kya Clark életében, s hosszú éveken át a legnagyobb kérdőjel. Ezt kutatja mindenhol, keresi a példákat és magyarázatokat, ha máshol nem tudja, akkor hát a mocsárvidék állatvilágában. Miért hagyja el egy anya a kicsinyeit? Ez egy korrekt kérdés. De hiába kapunk rá magyarázatot a későbbiek folyamán… azt már koránt sem érzem korrektnek. Sem elfogadhatónak. Körülményektől függetlenül. Értem én, hogy valamiféle tanulságot akart a szerző átadni azzal, ahogy Kya szerelmi életének buktatóit párhuzamba állítja az édesanyja életével, ezáltal segít a lánynak megérteni a múltját… de akkor is. Elismerem, hogy a megoldás érdekes és bravúros, általában szeretem is az ilyet, de az én szememben nem segített elfogadhatóvá tenni azt, hogy egy anya otthagyja a két legkisebb gyermekét egy olyan apával, aki őt magát is majdnem halálra vert.

Egy szó mint száz – megfogadtam, hogy nem tartok majd nagy kitérőket és szűkszavúra fogom az értékelést, de azt hiszem ezt elbuktam –, Kya, a bátyja Jodie, és az apjuk hárman maradnak, majd a szám tovább csökken, míg a kislány teljesen magára utalva kell boldoguljon. Tanítójává és igazi családjává eközben a természet válik, teljes harmóniába kerül az őt körülvevő vidékkel, majd miután egy közelben halászó fiatal fiú, Tate megtanítja olvasni, tágítani kezdi tudását, míg a városi népség szerint ostoba, analfabéta „lápi proliból” egy hatalmas tudású biológusnő válik.

Tate ha úgy tetszik, a  tudást képviseli a történetben és Kya életében is – épp úgy, ahogy neki köszönhetően tanul meg a lány írni, olvasni, ő lesz az is, ki a lány szeretetre éhes fiatalságában a legerősebb érzelmeket mutatja meg neki. A köztük kibontakozó barátság és az első szerelem bája és tisztasága is gyönyörűen jelenik meg előttünk a lapokon, mely után talán a kelleténél is fájdalmasabb a szükségszerű csalódás. Meg persze az újabb „szerelem”, mely első perceitől nyugtalan kíváncsiságot és kétkedést csempész az olvasó szívébe – az enyémbe legalábbis biztosan. A történet halvány romantikus vonulatának következő kulcskaraktere, Chase Andrews ugyanis egy ízig-vérig klisés, túl jól ismert karaktertípus megszemélyesítője: az észak-karolinai kisváros üdvöskéje, fényesen ragyogó csillaga – fene tudja amúgy, hogy mire fel –, aki mindenkit elbűvöl, aki után bomlanak a helyi kis csitrik, és akinek a szava persze mindenkié fölött áll. És persze az, aki ennek tudatában maximálisan vissza is él méltatlan népszerűségével. A „Lápi Lánnyal” való kapcsolata számomra éppen emiatt már a kezdetektől baljósnak tűnt, hiszen egyértelműen érződött, hogy egyik félt sem a megfelelő motiváció hajtja.

Ezzel elérkeztünk a kapcsolódási pontra, ugyanis az eddig ismertetett szállal párhuzamosan egy gyilkossági nyomozás folyik: mégpedig Chase Andrews halálának ügyében. A történet során ritkábban közbeékelt fejezetek újabb és újabb nyomokat tárnak fel, újabb és újabb vallomásokat ismertetnek, melyek segíthetnek eljutni a tetteshez, mindez pedig Kya előzetes letartóztatásával és egy Picoult-ot is megszégyenítő bírósági jelenetfolyammal csúcsosodik ki. A kivitelezése csodás. A tanúk kihallgatása, a körmönfont taktikák, a keresztkérdések, az esküdtekhez intézett záróbeszédek feltöltenek adrenalinnal, s bár mindezek után a lezárás már elég rövidre lett fogva – ha engem kérdeztek, kicsit talán el is lett kapkodva –, Delia Owens tett róla, hogy az utolsó oldalakon is okozzon meglepetést. Gondolkodásra serkentett, beindította az olvasó fantáziáját, hogy aztán még nagyobbat üssön a nemvárt fordulataival. Hát, sikerrel járt. Ütött. A legjobb értelemben ütött az egész történetével, az első fejezetktől egészen az utolsó oldalakig. Kezdhetnék még oldalakon át tartó további litániákba, de a mondanivalóm így a végére letisztult, és elég rövid meg tömör: OLVASD EL. Ennyi.

Kedvenc karakterek:

Nehéz volt egy darabig dűlőre jutni az érzelmeimmel, a szimpátiám többnyire jött és ment több karakter irányában is, és ennek köszönhető például az, hogy bár voltak percek, mikor Tate-et az egyik legszeretnivalóbb teremtménynek éreztem, végül én is fenntartásokkal kezdtem viseltetni iránta, épp mint Kya. Igen, sokáig ő tűnt befutónak, kedvelem őt – a történet végén kiderült egy s más miatt megkockáztatom, hogy még szeretem is –. de a bizalomvesztés nem játék. Így került végül a kedvenceim listájának élére Jumpin’ és Mabel. Emberek jöttek és mentek Kya életében, voltak köztük jók, kevésbé jók és semlegesek is, de egyedül ők voltak, akik végig kitartottak mellette kiszolgáltatott kislánykorától kezdve egészen addig, míg felnőtt nővé érett. Egy egyszerű és őszintén jószándékú házaspár, akik származásukból adódóan minden bizonnyal könnyedén átérezték a lány kitaszítottságát és negatív megkülönböztetés terheit melyek egyaránt voltak jelen az ő életükben, s más okból ugyan, de Kyáéban is. Apropó… néha nehezen vettem fel a fonalát, de attól még úgy érzem, nem léphetek túl a kedvenc karaktereken anélkül, hogy megemlíteném a regény valódi hősét: Kyát. Újabb litániákba nem kezdek róla, mert már megtettem, de figyelemre méltó, roppant erős karakter, akiről minden szörnyűség ellenére amin átment, jó volt olvasni.

Kedvenc részek:

A történet többnyire csak vitt előre, sodort mint a tengeráramlatok Kya motorcsónakját, így legtöbbször meg sem álltam úgy igazán átszellemülni – talán épp ezért mond sokat az az egy jelenet, aminél úgy éreztem, na most jönnek a könnyek. Kicsit megölt belül, mikor még a könyv kezdetén magára hagyja Kyát a bátyja, Jodie, és végül épp ilyen hevesen reagáltam arra is, mikor visszatért: gyanakodtam, gyanakodtam, végül mégis teljesen átszellemültem a testvéri szeretet lapokon átszivárgó fényétől. Bele sem gondoltam addig, de nem lett volna tökéletes a történet enélkül a gyönyörű reunion nélkül.

Kedvenc idézetek:

„– Azt hiszem vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, csak vagy megbocsátani, vagy nem.”

***

„Ahogy ott feküdtek, a mama megszólalt:

– Jól figyeljetek, mert ez egy életre szóló tanulság. Igén, zátonyra futottunk, de mit tettünk, mi lányok? Viccet csináltunk belőle, nevettünk rajta. A lánytestvérek, a barátnők már csak ilyenek. Összetartanak, még a sárban is, a sárban főleg.”

***

„– Az apja sokszor elmondta már Tate-nek, hogy az igazi férfi az, aki nem szégyell sírni, aki szívvel olvas verset, a lelkében érzi az operát, és mindent megtesz, ha meg kell védeni egy nőt.”

***

„Miért a sérülteknek, a még mindig vérzőknek kell magukra vállalni a megbocsátás terhét?”

***

„Ezt nem érti meg senki velem kapcsolatban. – Kya felemelte a hangját. – Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem, Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni. Nélküled. A mama nélkül. Mindenki nélkül.”

Borító: 5/5

Tudjátok mikor láttam meg ezt a szépséget? Az érettségi szóbelik előtti felkészülés kellők közepén. Elvileg könyvekre nagyon gondolnom sem kellett volna, sem olyanra ami megvan már, olyanra meg aztán pláne nem, ami még nincs. És mégis… úgy rabul ejtett első látásra, hogy ki nem hagyhattam, de nem is hibáztathattok érte, hiszen elég ránézni. A kép sejtelmes, gyönyörű, és finoman sugall valamit a témáról és hangulatról, ami a történet 400 oldalát jellemzi: elhozza a természetet, a krimi-szál homályát, az apró fényes pöttyökként tetsző szentjánosbogarakkal még némi romantikus felhangot is kölcsönöz az összképnek. Mindehhez a visszafogott beszédességhez pedig nagyszerű kiegészítés az egyszerű tipográfia. És mellesleg… most még csak a külső fedélről beszélünk… fontosnak érzem ezt megemlíteni, ugyanis egyik ámulatból a másikba estem, mikor meglestem mi lapul a védőborító alatt. A Libri minden erejével odatette magát azt hiszem, mert egy tetőtől-talpig igényes, álomszép kötetet kreáltak.

Pontozás: 5/4.5

Képzeljétek el azt, ahogy összefonódik egy természettudós szakmai pontossága, Jodi Picoult fordulatokkal teli, kiszámíthatatlan és szívhez szóló történetvezetése egy érzékletes, pszichológiailag hű fejlődéstörténet keretei közt… képzeljétek el, és megkaptok egy regényt, amiről a 2018-as megjelenése óta mindenki beszél, amit harmincakárhány nyelvre lefordítottak, amivel dugig tömve már minden könyves csoport: mégpedig egyáltalán nem ok nélkül. Delia Owens jól kimunkált karaktereivel, tehetséggel csűrt-csavart történetével és az amerikai lápvidék szinte megelevenedően pontos leírásaival rendkívüli erőt kölcsönzött debütáló kötetének. Hiába egy-két tökéletlenség néhol… én azok ellenére is úgy érzem, vétek lenne nem figyelni oda a nőre a továbbiakban.

Blogturné és nyereményjáték

Delia Owens biológusnő első regényében, az Ahol a folyami rákok énekelnekben szívszorító s egyben izgalommal teli módon jelenik meg az ember és természet egysége; a lápi növényzet és a madarak szárnyának csapkodása közt pedig egy krimi és egy szerelmi történet szálai fonódnak össze. Nem csoda, hogy a mű rohamosan bestsellerré vált - ahogy az sem, hogy a Libri Kiadó jóvoltából végre megérkezett a magyar olvasókhoz, köztük a Blogturné Klub tagjaihoz is, akik most egy hat állomásos turné keretein belül számolnak majd be a tapasztalataikról. Tartsatok velünk, hogy ti is megismerjétek Kya Clark, a “Lápi Lány” magával ragadó életét, s végül gazdagabbak lehessetek a regény egy példányával!

A szerző, Delia Owens természettudományos érdeklődésének és jártasságának a regényében is teret enged, ebből ered a főszereplő, Kya egyik hobbija is: a lány a lápi területen talált madártollakat gyűjti és rendszerezi. Nyereményjátékunk épp ehhez fog kapcsolódni: a turné valamennyi állomásán elbújtak egy-egy könyvben feltűnő madárfaj nevének betűi: a ti feladatotok az lesz, hogy megtaláljátok és helyes sorrendbe rendezzétek a betűket, az így kapott madárnevet pedig beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába! A helyes megfejtők közt gazdára lel majd a regény egy meseszép példánya, sok sikert!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

07.17. Kelly és Lupiolvas

07.19. Nem félünk a könyvektől

07.21. Könyv és Más

07.23. ASzofisztikált Macska

07.25. Never Let Me Go

07.27. Ambivalentina

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!