Amanda Lovelace - The princess saves herself in this one

„once upon a time, the princess rose from the ashes her dragon lovers made of her & crowned herself the mother-fucking queen of herself.”

Eredeti cím: the princess saves herself in this one

Oldalszám: 156

Megjelenés: 2016

Kiadó: CreateSpace

Ár: 4490 –

„ah, life – the thing that happens to us while we’re off somewhere else blowing on dandelions & wishing ourself into the pages of our favourite fairy tales.”

a poetry collection divided into four different parts: the princess, the damsel, the queen, & you. the princess, the damsel, & the queen piece together the life of the author in three stages, while you serves as a note to the reader & all of humankind. explores life & all of its love, loss, grief, healing, empowerment, & inspirations.

Tudom. Most jogosan kérdezhetitek, mégis miért teszem ezt magammal megint, miért, mégis miért hagyom, hogy a mazochizmus időről időre újra meg újra eluralkodjon fölöttem. Talán többen is élénken emlékszünk arra, ahogy – szigorúan nem szó szerint, de – majdhogynem hajtépést rendeztem rupi kaur – milk and honey c. úgynevezett „verseskötete” fölött: a kétszavanként ütött enterek, a közhelyes sirámok és a művészetnek csúfolt drámai középszerűség miatt. Miért lenne akkor ez most más? Amanda Lovelace – nincs bőr a pofámon az ő nevét is következetesen kisbetűvel írni egy teljes poszton keresztül, a szépérzékem már legutóbb is halálhörgött emiatt – kötete ugyanazokat a formai sajátosságokat prezentálja, amelyek ellen tavaly nyáron már kíméletlenül szót emeltem egyszer, de itt a nemvárt varázslat: ezúttal nem fájt ez senkinek. Nem folyt vér. Sehol az immár összehúzott szemmel kelletlenül várt csatatér és szópárbaj. Adjatok egy percet, és megmagyarázom.

Gyanakvás nyilván volt bennem a kezdetekkor. Meg kétely, bizalmatlanság, s ha őszinte akarok lenni akkor még nem kevés előítélet is. Előzetes tapasztalatom az efféle modern szabadversek – szerintem kissé mondvacsinált – műfajával enyhén szólva is viharos volt, és szent igaz, hogy rengeteg dolgot nem értek továbbra sem. Nem tartom magam túlontúl maradinak, nyitott vagyok az újdonságokra, de még így sem vagyok képes elfogadni művészeti ágnak, versnek azt, ahogy egy egyszerű mondatot egy-két szavanként új sorokba tördelünk, s emellett még egy kósza rímmel sem vagyunk képesek megszánni. Különösen ha a tartalma sem képvisel semmiféle értéket, és még a helyesírás szent szabályai ellen is vét. Ahh, hogy ezt de jól esett ismét kimondani! Szó ami szó, az imént felsorolt indokok vágtak el engem anno teljesen rupi kaur gyűjteményétől – valamint igazából ezek vonták le azt a jószívű egy pontot is ennek a Lovelave kötetnek az értékeléséből. Figyeljetek: csak egyet.

Tény, továbbra is nehezen barátkoztam meg ezzel a nagyon huszonegyedik századi formával, húztam a szám kissé erre a papírpocsékoló tördelésre, a szívfájdító rímhiányra, s arra is, ahogy az írónő időről időre visszakanyarodott a „poétika” kifejezéséhez, amitől márpedig oly nagyon távol áll, amit művelt. Mégis. Amanda Lovelace tudott valami olyat, amit rupi kaur nem. Ő mondott valamit.

Végső soron ez az apróság mentette meg a The princess saves herself in this one-t attól, hogy ugyanolyan sorsra jusson egy kritikus blogger irodalmi vágódeszkáján, mint a milk and honey. Ugyanitt még gyorsan elnézést kérnék, amiért az értékelésem úgy alakul eddig – és lehet úgy fog a továbbiakban is – mint valami összehasonlító elemzés, de nagyon úgy látszik, hogy az által mutathatom meg legélesebben, mit szerettem a kötetben, ha elárulom azt is egyúttal, mint vetettem meg a másikban. Kell a kontraszt, tudjátok. Tehát!

A tartalmi problémáim a milk and honey-val szerintem egészen egyszerűek voltak: rupi kaur próbált mély témákhoz folyamodni és valami nagyon megrázót és elgondolkodtatót alkotni, végül mégis minden igyekezete semlegességbe fúlt; hiába szólaltatott meg olykor erőteljesebb szólamokat, hiába próbált a feminizmus és női öntudat égisze alatt alkotni valamit ami által a nem képviselői egyesíthetik az erejüket… végül mindennek az ütését olyan közömbös és semmitmondó mondatokkal tompította, minthogy „szeretek az ölelésedben aludni el” vagy „összetörtem mikor elhagytál”. Igazából hasonló problémám volt már több, alapvetően feministának titulált művel is, ugyanis gyakran ami eredetileg a nők önállóságára akarja felhívni a figyelmet, az végül mégis picsogásba csap át, és ez… marha ellentmondásos, és nem kedvelem az üzenetét. Olyan „minden függetlennek tűnő nő álarca mögött ott egy hülye liba akinek sír a szája, amiért nincs senkije” feelingje van. Tehát számomra ott fúlt ki rupi kaur igyekezete, hogy egyszerre próbált erőszakról és szerelemről beszélni, s bár egy mérlegre téve érezzük, minek van nagyobb súlya, ő mégis túltolta a kapcsolat kontentet – már ha fogalmazhatok így, de mivel a könyve egy insta- vagy tumblr gyűjtemény szintjén áll, szerintem megtehetem.

Na most… nem tagadhatom, hogy Amanda Lovelace is megörökítette kötetében a kapcsolatai által felmerülő gondolatait, hiszen kijutott neki is egyaránt jóból és rosszból, ez pedig nyilvánvalóan hatással volt rá, formálta őt, így helye is volt a fejlődési folyamatának, addigi életének leírásában. De itt jön a nagy különbség: ő nem rendelte alá a kötetet afféle „szerelmi szenvedésnek” vagy hasonló. Sokkal színesebb palettáról dolgozott, számos komoly témát magába foglalt, és tiszteletben tartotta az ezek közti fontossági arányt.

A the princess saves herself in this one stációnként halad végig a szerző életének rögös útján, megmutatja az érzelmi mélységet, a még mélyebb élethelyzeteket és az azokból való felemelkedést is a hercegnő, az elhagyatott lányka és a királynő allegóriáját használva (majd kiegészítve mindezt egy külön olvasókhoz szóló, általánosabb, de szintúgy ütős fejezettel, ami a „you” címet viseli). Fájdalmas családdinamikát ábrázol, az anyjával való viszonyán keresztül bemutatja a lelki bántalmazást, amivel teljesen tönkre lehet tenni egy gyermeket és fiatalt is, olykor utal nemi erőszakra és annak hatására bár látszik, hogy erről nehezen beszél, ugyanakkor többszöri témája az evés- és testképzavar, az öngyilkosság, gyász, a testvérek közti kötelék, és így tovább. És ha már ezek megteremtettek egy őszinte és fájdalmas, de meghallgatni érdemes gondolatokkal teli erős alapot a kötetnek, akkor igen, végül ő is hozzáadta a szerelmi kapcsolatainak tapasztalatát, beszámolt csalódásról, majd a sok szenvedésért járó kiérdemelt jutalmáról. A megfelelő egyensúly fenntartásával. El sem hittem előtte, hogy ilyet is lehet…

Végül a saját történetre és annak tanulságaira építette fel az írónő a negyedik fejezetet, s míg az első három inkább kissé öncélú volt, főleg magához szólt bennük Lovelace, mondhatni kiírta magából az őt nyomasztó gondolatokat, addig a You már kifejezetten az olvasókhoz szól, igazságokat és tanácsokat fogalmaz meg motiváló stílusban. Ezekben az írásokban jobban teret kapott a női öntudat és a boldogságkeresés, önszeretet – ez leginkább úgy értelmezhető, hogy a fejezet számos olyan gondolatot fogalmaz meg, amire azonnal ugrik twitteren a sok incel barom. Ugyanis Lovelace egyaránt kitér a nők saját testükhöz és saját döntéseikhez való jogára, arra, hogy az erőszakot – akár nemi, akár verbális, akár másféle – nem érdemeljük meg, és ha valakit bántanak, az nem azért van, mert értéktelen, vagy nem érdemel többet; arra, hogy az önszeretet felé vezető út magába foglalja, hogy kigyomláljuk az olyan embereket az életünkből, akik csak lehúznak és elbizonytalanítanak magunkban, s ugyanakkor olyan embereket érdemlünk, akik érzékeltetik velünk a valódi értékünk. S végül megfogalmazza a kötet címadó gondolatának lényegét: hogy az elesett hercegnőből akkor lesz királynő, mikor megtanulja megmenteni önmagát ahelyett, hogy mástól várná ezt.

„make it your mission to save yourself”

Szerintem ez volt a gyűjtemény tökéletes zárszava, s bár nálam még jön a szokásos ez az, tudjátok, azt hiszem bölcs lenne a poszt törzsét nekem is ezzel zárni. A kötetet ezúttal jó szívvel ajánlom, rettenetesen őszinte, érzelmes és szerethető, valamint olvasási szempontból praktikus a benne szereplő rövid irományok miatt.

Kedvenc idézetek:

„if you don’t want to end up in someone else’s poem, than maybe you should start treating people better for a change.”

***

„if i ever have a daughter, the first thing i will teach her to love will be the word „no” & i will not let her feel guilty for using it. – „no” is short for „fuck off”.”

***

„he is even better than books.”

***

„i had a big smile on my face as i burned the bridges to all the things i could not repair.”

***

„i have so much love to give, but no one ever wants it.”

***

„you are not obligated to have children just because you body has the capability. you are so so much more than the possibility of children. you give birth to oceans every single day.”

Borító: 5/5

A kötet épp azt kapta a fedőlapjára, amit igényelt: egyszerűséget és letisztultságot. A fekete és fehér, a jó és a rossz, a fájdalom és az öröm, a mélypont és fénypont kontrasztjait. Én már csak alapjáraton is a minimalizmus híve vagyok, de ha van olyan könyv, ami ezt fokozottan meg is követeli, hát az efféle csendes de lélektől lélekig ható „verseskötetek” azok. Perfekt.

Pontozás: 5/4

Sosem akarom majd százszázalékosan elhinni, hogy a 21. században versnek nevezhetünk valamit, aminek nincs se ritmusa, se ríme, és lényegében a shiftenter tartja egyben. Ugyanakkor a lehetőség, hogy a kötetre úgy tekintsek, mint egy ilyen szokatlan, modern műfajú életrajzi vallomásra, tele értékes, valamint egyszerre egyszerű és mély gondolatokkal… ez tetszik. A témák, a súlyuk, az arányok mind rendben voltak, az írások egyszerre voltak szörnyen személyesek és mégis olyanok, amelyek képesek megérinteni egy empatikus olvasót… ezzel pedig úgy érzem, a the princess saves herself in this one küldetése be is teljesedett.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Már elment a Mesijás? | Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Az apa szava olyan, mint a meleg ruha. Aki magára ölti, azt megóvja”, mondja. „Csak a fájdalomtól nem véd meg semmi”, mondja anyám. „Meg a csalódástól”, teszi még hozzá szomorúan.”

Eredeti cím: Nincstelenek

Oldalszám: 324

Megjelenés: 2013

Kiadó: Kalligram

Ár: 3000 –

A szerző új kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.

Borbély Szilárd regénye az emelt magyar érettségi szóbeli tételsorának hála került a kezembe – megjegyzem, ennek köszönhető az is, hogy kimondottan bűntudattal ültem le valamikor hetekkel ezelőtt értékelést írni, elvégre hány és hány kötelező várt még rám abban a maradék időben… Akárhogy is, úgy éreztem ez az olvasmányélmény megérdemel egy posztot, s én is megérdemlek egy lehetőséget, hogy megosszam veletek a gondolataimat erről a nagyszerű, ám felkavaró könyvről.

Kezdjük a legelején, mondhatni a feketelevessel, ugyanis a mű minden értéke ide vagy oda, annyi ezer százalék, hogy ez nem olyan történet, amit fel szabadna adni kötelező olvasmánynak. Ez épp annyira alap, mint hogy nem ültethetsz le húsvétkor egy általános iskolás kisgyereket megnézni a Passiót kötelező jelleggel, mert egyszerűen rohadtul máshol van az emberek ingerküszöbe.  Míg valaki már egy kis vértől is hány, addig a másik rezzenéstelen arccal végignézné a képernyő előtt azt is, ahogy valakinek húsvágóbárddal centinként leszeletelik az egész karját. Vizuális típus vagy? Szívesen! Ugyanígy van olyan, aki a Nincstelenekkel sokáig kell küzdjön mert egyszerűen kikészül attól a sok rémségtől, amiről beszámol a szerző, míg más képes túllépni a leírtakon. Magam szerencsére kevésbé borultam ki olvasás közben – bár Barbi drágám kellően felkészített rá előre –, de ennek ellenére erősen úgy érzem, hogy ezt nem kéne senkinek sem erőszakkal a kezébe nyomni. A lélekrombolást meg lehetne hagyni fakultatívnak. Mondjuk… azt hiszem, én ilyen esetben is vállalnám Borbély Szilárd regényét. Nem mazochizmusból, most nem. De ellenére annak az elsöprően negatív, nyomasztó erőnek amivel a mű operált, én igenis örülök, hogy a kezembe került – persze, levett az életről olykor a sok kegyetlenségével, de annyira… teli volt élettel, kendőzetlen, csúf, de igazi élettel ez a 300 oldal, hogy igenis azt érzem utána, hogy megérte.

A történet, bár megnevezetlenül, de a szerző gyerekkorának helyszínére, a csupán földrajzi koordinátákkal megadott Túrricsére kalauzol minket, a Kádár-korszak beli faluvilágba. Ebből kifolyólag a mű egészére egyaránt mély hatást gyakorol a vidékies, elmaradott környezet, valamint a fennálló rezsim és a szovjet minta hatása, ez formálja a karakterek társadalomban elfoglalt helyzetét, gondolkodásmódját és mindennapjait is. Ezek közül talán egyik sem igényel részletesebb bemutatást, ám miután ezekben rejlik a regény lényegének egy-egy csomópontja, így mégis kitérek rájuk.

Nem akarnék túlságosan tételszagúvá válni, de regényünk központi szervező eleme a múlt-emlékezet-identitás hármas összefüggése. Talán vagytok még, akik emlékeztek dolgokra, amiket a dédszüleitek meséltek, vagy akár csak a nagyszülők: dolgokra, amelyek nem voltak részei számotokra a múltnak, egészen addig, míg meg nem ismertétek őket, míg át nem adta nektek valaki ezeknek az eseményeknek az emlékezetét. Vagy ne menjük vissza annyira: gondolom senki sem emlékszik élete első hónapjaira, talán első pár évére sem kifejezetten, mégis számos történetet ismer arról, mégis hány hétig nem hagyta aludni a szüleit, mi volt az első szava, vagy hogy mindig beszorult valahova, halálra rémisztve így az anyukáját ez utóbbi true story, én voltam az. Ezeknek az emlékeknek a tudatba való beépülését segítik például szüleink ezerszer is újramesélt történetei; ezek teszik mindazt amit leírtam, és amire magunk nem emlékezünk, a múltunk összetevőivé. A Nincstelenek épp erre épül: az innen-onnan halott, múltba beépülő történetekre és a saját tapasztalásokra, mégpedig egy mindössze ötéves kisfiú szemüvegén át.  Sokat lát az ember ez alatt a 300 oldal alatt, de minden olvasottból egy konklúzió vonható le: főszereplőnk minden emlékét negatív alaphangulat lengi át. Múltja és jelene egyaránt zavaros, erőszakkal és fájdalommal, elesettséggel és kiszolgáltatottsággal teli, olyannyira, hogy az ember egyszerűen nem hajlandó olvasás során tudatosítani, hogy mindez igenis egy óvodáskorú kisfiú tapasztalata. És ha ez önmagában még nem elég megterhelő, nem árt belegondolni, hogy a leírtak nem vehetők ezer százalékosan fikciónak, köztudott, hogy a szerző részben életrajzi elemekből táplálkozott. Erről röviden annyit, hogy senki se virágos jókedvében vágjon bele a Nincstelenekbe. De azért az öngyilkosság határán se. Szuperérzékeny lelkűek meg soha. 

Ahogy fent már belekezdtem egyszer: faluvilág és Kádár-korszak, ez két nagyon is meghatározó eleme a történet „világépítésének”, ha használhatom itt ezt a szót. Az említett rendszer milyensége ebben a könyvben leginkább az uralkodó társadalmi helyzetekben mutatkozik meg. Valószínűleg bárkinek, aki elvégezte a középiskolát – vagy akár csak az általánost – a kuláküldözés lesz az első fogalmak egyike, ami a kommunizmusról eszébe jut – és egészen biztos, hogy főszereplőnk felmenőinek is gyakran járt az eszében, ugyanis a Rákosi-rendszer alatt egyetlen föld megvétele választotta el őket a kulákká nyilvánítástól. Végül elálltak a vételtől, ez pedig kivonta őket ennek ellenségnek vélt társadalmi csoportnak a keretei közül, mégis megfigyelhetővé vált a megbélyegzésük bizonyos helyzetekben, akár ebből adódóan, akár származásuk miatt. Utóbbi elég összetett és ellentmondásos, különböző családtagok történetei szerint változó eredetet határoz meg. A főszereplő kisfiúba hol azt sulykolják, hogy ő nem paraszt, hol az ellenkezőjét; a család egy ága azt mondja ruszin, azon belül is hucul, míg egy másik románnak bélyegzi; a legkétesebb azonban a család zsidósághoz fűződő viszonya. Az édesanya görög katolikus nevelésben részesült és úgy tűnik tart is keresztény szokásokat, ugyanakkor visszatérő kérdés az apa zsidó származása, amit hol tagadnak, hol elfogadnak, s akárhányszor szóba kerül, eltérő módon magyaráznak. Egyik-másik feltételezésről kiderül, mennyire igaz, ám akármelyik legyen is épp a befutó, muszáj észrevennünk azt a tulajdonságot, amely valamennyi lehetőséget összefogja: a korabeli viszonyok alapján mindegyik csoport a társadalom számkivetettjei közé tartozott. Az „idegenek”, a zsidóság, a kereszténység, a kulákok, a cigányság… bármilyen eredetmítosz jöjjön is számításba, az kiveti a főszereplő családot abból a falusi életből, amit a többi lakos elfogad.

Ebből adódik, hogy bár a falusi élet alapjában véve sem egyszerű, főszereplőnk és szülei, testvérei azon belül is kifejezetten válságos körülmények közé kerültek. Az édesapát származása, esetleges zsidósága, a „majdnem-kulák” felmenői burkoltan ugyan, de a rendszer ellenségévé teszik, munkáiból sorra elbocsátják, sehol sem látják szívesen, így a családja helyzete kiszámíthatatlanná válik, mindennapossá válik a nélkülözés.

De a szónak – „nélkülözés” – rengeteg jelentésrétege jelenik meg a mű során: eleinte a nincstelenség pusztán az anyagai javak hiányát jelenti, majd minden oldallal egyre mélyebb oldaláról mutatkozik meg a szó, kiszélesíti értelmét, s mondhatni hatáskörét is.

Igen, anonim főhősünk a szó legszorosabb értelmében nincstelen. Az oldalakon érzékletesen és fájdalmasan jelenik meg az éhezés, s az olyan mértékű takarékoskodás, mely bővebben azt jelentette, hogy a gyerekek ma is éhesen mennek aludni, hogy maradjon egy falat kenyér holnapra is… de a legnagyobb problémát szerintem a történet során nem ez jelenti. Vagyis nem csak ez. Szereplőink ugyanis minden más téren is nincstelenek. Nincs szabadságuk, kiutuk abból a szegénységgel és duvasággal teli faluvilágból amely teljes életterükké szűkült, nincs identitástudatuk, nincs valós önképük, nincs stabil helyük a világban. Ezt különösen jól szemlélteti, hogy főszereplőnknek még csak a nevét sem tudjuk meg, egyszer sem említik ugyanis: talán ez által jelenik meg, hogy maga sem tudja, ki ő.

A könyv során legfeltűnőbb jelenség azonban az érzelmi nincstelenség. Persze, mindenki tudja, hogy falun mások az emberek többségében, de amit itt tapasztalunk, az egy határon túl esik, és szerintem az olvasóban is életre kelti az események nyomában megjelenő érzelmeket: megalázottságot, fájdalmat, félelmet, nyomott hangulatot, elhagyatottságot. Karaktereink mindennapjainak szerves része a durvaság, ezt pedig jobbára mindenki a nála gyengébbre örökít át: bár az apa jelentéktelen és gyenge figurának tűnik olykor, igazából erőszakos a feleségével, aki bár olykor eléggé karakánnak és bátornak tűnik, igazából gyermekeire fókuszálja át frusztráltságát, veri és fenyegeti, lelki terrorban tartja őket, a gyerekek pedig jobbára az állatokon vezetik le mindezt. Bár az ágszerű lebontást mellőzve is jellemző az erőszak, az állatkínzás, a lelki bizonytalanság a megjelenített életekben. Ezek közül számomra a legszívszorítóbb talán az édesanya állandó fenyegetőzése volt: időről időre hisztérikussá vált, s öngyilkosságot tervezgetett gyermekei jelenlétében, hol a padláson akarta felkötni magát, hol kútba ugrott volna, nagyobbik lánya és fia pedig ilyen napokon felváltva végigvirrasztották az éjszakát, hogy ne tehessen a nő semmit.

De ugyanúgy megjelenik a durvaság más helybéli viszonyokban is: a koszos falusi gyerekek például megdobálják – hogy jobban érezzük az összefüggéseket: megkövezik – a főszereplő fiút, a felnőttek pedig megalázzák az ártatlan és jóhiszemű, Messijásnak csúfolt cigányt. Itt felfigyeltem egy párhuzamra, ami nem tudom, mennyire sántít, de továbbra is úgy érzem, érdemes rajta elgondolkodni. Mesijást hasonlítottam össze fejben a Messiással: míg előbbit a falusiak arra alkalmazzák, hogy megszabadítsa őket a szennyvíztől, addig a megváltó, mint tudjuk, a bűnöktől váltotta meg a gyarló embereket, a történet végén pedig Mesijás megalázása szerintem párhuzamba vonható Jézus szenvedéstörténetével. De ki tudja, talán csak én agyaltam ezen.

Lényeg a lényeg, az állandó kemény tettlegesség, valamint a durva beszéd, az egymás iránti minimális tisztelet nélkülözése, az emberek egyedüli önmagukra utaltsága mind-mind egy szeretet nélküli, rideg, és valóban teljesen nincstelen környezetet teremtettek. Bevallom, rohadtul fájt néha olvasni… de éreztem benne a tapasztalatot, amitől az egész olyan valóságos lett, és ami miatt azt hihetem, megérte mindezt megírni, és elolvasni is. Minden borzalom ellenére.

Kedvenc idézetek:

„A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”

***

„Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat”, mondja mindig anyám. Mert megbánja utólag és akkor meg azért sír. Olyankor mi szoktuk vigasztalni. Meg azt mondjuk, hogy nem fájt. De ez nem igaz.”

***

„Előbb-utóbb aztán mind elfáradnak és átadják magukat a női sors méltóságának, amely a fájdalom dajkálása és felnevelése. A szenvedés gondozása egy életen át. Egészen a sírig.”

***

„Mert soha semminek se lesz vége. Ahogy a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.”

Borító: 5/5

Sok ragoznivaló nincs a látványon: egyéb cifraságot külsőségekben sem igényelt volna a könyv, mi több, nem is illett volna hozzá. Ez a letisztultság a kopár, homályba vesző tájjal és az egészen egyszerű tipográfiával tökéletes választás, elvégre megadja a kissé nyomasztó alaphangulatot, de eközben nem tereli el a figyelmet a lényegről, a belbecsről.

Pontozás: 5/4.5

Illik magasztalni valamit, amiben ennyi szörnyűség és kegyetlenség összegződik? Illik magasztalni egy ember szenvedésalapú, életrajzi ihletésű sorait, egy ötéves kisfiú harcát az élettel, az ő megtört vallomásait? Egyszerűen nem érzem helyesnek… közben viszont nem tudom megállni azt sem, hogy szenteljek pár sort a mű iránti tiszteletemnek.  A szerző iránti elismerésemnek – noha ez olyan dolog, aminek ő már nem lehet tudatában, hiszen nem élte meg még azt sem, hogy a regénye kötelező olvasmány legyen. Mindenestre én hálás vagyok ez utóbbi tényért, és hogy az érettséginek hála kezembe akadt a Nincstelenek. Kemény perceket okozott olykor, de a vége után nem a megrökönyödöttség maradt: csupán a vegytiszta lenyűgözöttség, valami fájó, de magával ragadott lelkiállapot. Hiába tűnik elsőre végtelenül egyszerűnek ez a történet, hiába fest úgy, mintha az oldalanként megismétlődő állatkínzásról, erőszakról, durvaságról szólna mindössze. A lényeg igazából mindezek mögött van. És utána, valahol a jövőben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!