Grecsó Krisztián: Lányos apa | Könyvértékelés

„Az apaság egy tükörben tükröződő tükör, ezer meg ezer apa vonásai olvadnak egymásra, de ha belenézel, csak magadat látod, te vagy mindegyik arc helyén. Vagy talán úgy pontosabb, hogy az ő arcuk mosódik össze eggyé: és lesz az, amit a sajátomnak gondolok.”

Oldalszám: 248
Megjelenés: 2023
Kiadó: Magvető

Családi történetek olvashatók ebben a könyvben: a szülőkről, akik nevelnek minket, vagy épp a szülőkről, akikké válhatunk. Hogyan határozzák meg a saját gyerekkorunk történetei a felnőttkori választásainkat? Meg lehet-e szakítani a rossz mintákat, meg lehet-e őrizni a jókat? Hogyan lehet érvényesen elmesélni, mekkora boldogság – minden nehézség ellenére – apává válni? 

Grecsó Krisztián történetei mindig egy apróságból indulnak – legyen az egy játszótéri séta a kislányával vagy egy kamaszkori emlék –, ám rendre olyan távlatot keresnek, amelynek segítségével nemcsak a szerző, de az olvasó is megértheti saját sorskérdéseit. A nehéz témák elmesélésén is átüt a derű, a boldogság keresése, amely minden ellenkező híresztelés ellenére nagyon bonyolult állapot. 

Egyszer a Grecsó-szüzességemet is el kellett már veszítsem, az isten se tudta volna előre megmondani, hogy ennyire fog ez fájni (a pénztárcámnak). Drámai belépő, lehengerlő hatás, sírtam is párszor (nem fogom bevallani hányszor, részben mert én sem emlékszem), aztán úgy alakult, hogy egy hónap leforgása alatt bevásároltam a szerzői életmű majdnem egészét. Talán itt kéne abbahagynom az értékelést, mert ez önmagában beszédesebb, mint amit még összemakoghatok a továbbiakban, tudniillik, szavak szűkében vagyok, ha a közel tökéletesre keresek odaillő fogalmakat.

Profán távolságból közelítek, a kötet struktúrájával, formai jellemzőivel indítanék. Mégsem kezdhetek azzal, melyik oldalakon sírtam a legtöbbet, ugye, erre idő közben meg kell érni. A Lányos apa rövid, többnyire 2-5 oldal terjedelmű tárcák, tárcanovellák gyűjteménye – én ezt kapásból nagyra értékelem, mert mély, lélektani tartalma mellett ez mégis biztosítja a megfelelő emészthetőséget; nem kell megszakítani egy harmincoldalas fejezetet, hogy megtöröld a szemed vagy elindulj a munkába, pont odafér egy történet a reggeli készülődésbe, beilleszthető lefekvés előtt, kávé mellé, a villamoson, meg a „na jó, csak még egyet” jeligére gyakorlatilag a nap bármely percébe. Mondom én ezt úgy, mintha a könyv háromnegyede nem együltő helyemben csúszott volna le. Lehet vele ilyet is.   

A kötet három nagyobb egységből épül fel, hangulatában, alaptémájában – ami a kapcsolódás számos fajtája – és minőségében azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló színvonalat, irányvonalat képviselve, mégis egymástól elkülönülve, tovább tematizálva, és ezáltal a múlt-jelen-jövő fonalára fűzve a szerző életének jeleneteit. A földek emberei ciklus a szerző gyerekkorára, fiatalkorára, de méginkább a családja generációkon átívelő történetére fókuszál, bemutatja, milyen közös évszázados történet formálta őt és a hozzá legközelebb állókat. Ezekben az írásaiban rendre visszaköszön a hetvenes-nyolcvanas évek paraszti világa – a birkanyírás, a címerezés, a köröm alá ragadt nedves föld, a szénfüst szaga –, a megszokás,  változatlanság, az állóképbe fagyasztott múlt iránti nosztalgia, a korabeli női szerepelvárások, s végül a férfi- és apakép folyamatos alakulása is, melynek végén a szerző elérkezik saját apai identitásához. Utóbbi szempontból az Apákat éreztem a ciklus egyik legkiemelkedőbb, legközpontibb tárcájának. Őszinte volt és lényegretörő, egy személyes vallomás, afféle apai-családfa, amiben Grecsó végigtekint férfi felmenői életén és személyén, hogy végül mindannyiuk küzdelmének kettősségeit megtalálja önmagában. Ezen a ponton a tizennyolcadik oldalnál jártam, tehát úgy 13%-ánál a kötetnek, és már szilárdan ki mertem jelenteni, hogy nem olvastam még olyan szerzőtől, aki Grecsónál nagyobb érzelmi intelligenciával élt és írt volna. Előre irigylem a leendő unokáit, akik ha leülnek majd a nagypapa történeteit hallgatni, ezeket kapják majd.

A Földindulás volt az Apák tökéletes komplementere a kedvenceim között, mert míg utóbbi a család férfi ágán navigált, előbbi a családban és házasságban elfoglalt női szerepeket, azok változásait, a boldogtalanság dicsőítésének toxikus hagyományát és a tradícióval való szakítást, illetve a generációs tűrés kultúrájából való gyógyulást, a női boldogság keresését boncolgatta. Nagy megértéssel és éleslátással. Teljesen belopta magát a szívembe.

A második kötetbéli ciklus maga a Lányos apa elnevezést kapta, és címéből kiolvashatóan itt a szerző már saját apaságának kérdéseit, dilemmáit, szorongásait, érzelmi felfedezéseit, szépségeit feszegeti, és kicsit talán azt, ahogy egy apró kislány szemével újra felfedezi a világot. Érzelgős szar vagyok, én is tudom, ti is tudjátok. Már eddig is küszködtem, de itt jöttek csak igazán a könnyek. Tegyük félre azt a szerény tényt, hogy Grecsó csak úgy effortlessly a létezésével adja vissza a férfiakba vetett hitét az ember lányának – az ő szeretetteli, aggodalmas szavait olvasva szívfacsaróan törnek fel a saját élmények, a létező múlt és elképzelt jövő: az én lányos apámmal kapcsolatos kérdések, amiket nincs ki megválaszoljon, és a még nem is létező gyerekeim apás élményei, ahogy én képzelem és vágyom nekik, hogy azt érezzék, két szerető, jelenlévő szülő neveli őket.

A tárcák – bár hangulati fekvésük elég hasonló –, az apai élmények és gondolatok széles skáláját ölelik fel. A félelmet, hogy nem érzed majd magad eléggé apának. Az időnyomást, miközben meg kell érj rá, hogy azzá akarj válni. Hogy mekkora végeláthatatlan, elbizonytalanító útvesztő a nevelés tudománya. Hogy az etetés maga a szeretet. Azt, mennyire félted azt az apró lényt a patriarchális játszmáktól, amik már kisgyermekkortól körülveszik, akármennyire óvnád tőlük. Hogy milyen örökké tartó egymás megismerése – nem mondhatod, hogy ismersz valakit, ez nem befejezett, hanem folyamatos jelenidő. Hogy hogyan adsz szavakat az érzésekre, hogyan lesz a szótagokból beszéd, a mondatokból humor, a pólyás babából felfedező. Hogy hogyan kell meghaladni önmagunkat, a szorongásunkat, a korlátainkat, ha szólít a kötelesség. Hogy mennyire imádják a nők Beck Zolit. Na ezeket naphosszat tudnám sorolni, sőt, fel is olvasom nektek szóról szóra ha kell, de tényleg.

Végül az utolsó ciklus a Minden könnyű volt címet viseli, melyben a szerző a fiatalság, barátság, régi szerelmek, szárnypróbálgatások, inspiráló diák-pedagógus mozzanatok emlékképeit vetíti elénk. Bár a családi tematika pozitívabban hatott a bevonódásomra, ezek is értékes darabok voltak, és egyben érdekes cikkelyek a szerző életútjának és személyiségalakulásának kirakósában. Most már szeretnék gátlástalanul színt vallani: Grecsó Krisztiánnak még a bevásárlólistáját is szívesen elolvasnám.

Összességében tudom, hogy ez nem mindenkinek a csésze teája, lesz, akinek túl sok benne a méz, másnak pedig túl töményre ázott, az én szájízemhez viszont nem is passzolhatna jobban. A Lányos apa személyes és naplószerű, tele van érzéssel – szeretettel, emlékezéssel, aggodalommal, szorongással, meghatódottsággal, kétségekkel –, az őszinteségéhez pedig páratlan igényesség és fogalmazásmód társul. Zokog örömében a papír, amire ez az ember ír, mondhatni ő teszi a szépséget a szépirodalomba.

Idézetek

„Mert az asztalnál nálunk általában a férfiak vitték a szót, és ittak, de a földön a nők is szóhoz jutottak, ott az ő szavaiknak is volt súlya. És a nők mindig másképpen emlékeztek.”

***

„Nagyanyám sohasem bocsátotta meg anyámnak, hogy nem maradt özvegyen. Hogy a kötelező gyászév után elengedte a magányt. Nem is értette, hogyan tehet ilyet. A boldogság nőidegen dolog, képtelenség, nem is vágyunk rá. A nőiséget csak hagyományosan lehet elviselni, minden nyűgével és abszurditásával, úgy, hogy tudjuk, más is szenved tőle. Márta mamám úgy gondolta, nőnek lenni felelősség, teher és áldozat. Semmi más.”

***

„Igaz, egy fél életen át kitartott a mellett a férfi mellett, aki nem tudta eléggé sajnálni magát, és akinek másra nem is maradt ereje.”

Borító: 5/5

Bár kézben most fogtam először bármely darabját, már régóta nagy áhítattal figyelem és csodálom a Grecsó-életműsorozat szépen összecsengő borítóit, uniform mégis egyedi dizájnját, amiben tényleg sehol egy darab kivetnivalót nem találok, mindenük ott van a szeren, kezdve a betűtípustól, egészen a minimalista, életszerű és hangulatos képekig, amiket háttérül választottak. Huh, de hosszú mondat lett. Egy szó, mint száz, a Lányos apa küllemével is abszolút elégedett vagyok, és külön öröm, hogy az óriáskerék mint konkrét, a kötetben megjelenő történetelem, és egyben a szülői szorongások legyőzésének szimbóluma kapja itt a főszerepet. Sokoldalúan átgondolt, megfontolt választás.

Összegezve: 5/5*

Íme a Grecsó-életmű kimaxolós olvasói karriertervem első mérföldköve, az összes/1. Ezúton is szeretném megkérni a szerzőt, hogy hagyjuk a játszmákat, mit nekem egy újabb meg újabb Líra rendelés… csak fogja a bankkártyám, vigye minden pénzem, és árasszon el a műveivel, fel tudok szabadítani még egy polcot, ha kell.

A Lányos apa az érzékeny lelkű olvasók álma: személyes és naplószerű, tele van érzéssel – szeretettel, emlékezéssel, aggodalommal, szorongással, meghatódottsággal, kétségekkel –, az őszinteségéhez pedig a megvalósítás szintjén is páratlan igényesség társul. Ilyen az igazán szép szépirodalom – nem túlírt, mégis költői és megismételhetetlen képek, hasonlatok, kifejezések, bölcsesség, műveltség, de legfőképp határtalan emberség és érzelmi intelligencia tükröződik benne. Pontosan ilyen az, amikor az ember nem csak úgy él bele a világba, hanem keresi az értelmet, a magyarázatot, az összefüggést – ami persze keserédes, mert egy szorongós, aggodalmas lelkialkatot fest elénk, másrészt viszont egy szenzitív, szívszorítóan szeretnivaló figurát, akinek a világlátása sok gondolkodnivalót ad, emellett pedig szép és szomorú sírásokat indukál, ha valakit olyan könnyű hasonló tartalmakkal meghatni, mint engem.

Ugyanakkor megnyugtat, hogy a könnyekkel nem vagyok egyedül, mert zokog örömében a papír, amire ez az ember ír. Sok ilyet még.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

„Elbúcsúzott. Az ajtóhoz lépett, visszanézett. Azt látta a doktornő arcán, amire számított: a sötét, merev tekintetből sugárzott, mit érez. A másság előtti iszonyatot, ahogy a normalitás utasítja el azt, ami kívül van az emberin. S iszonyodást Harriettől, aki ezt a Bent szülte.”

Eredeti cím: The Fifth Child
Oldalszám: 244
Megjelenés: 2007
Kiadó: Ulpius-ház

A ​fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Meg vagyok lőve az értékeléssel, ugyanis a regény minden sora megérte a ráfordított időt, mégis tartom magam ahhoz, hogy végtelen szétcincálhatósági potenciállal rendelkezik: annyi aspektusa és minősége támadható megalapozott, valid érvekkel, hogy ha ezt valaki olvasás előtt kiterítette volna elém az asztalra, biztosra vettem volna, hogy a könyv a „csapnivaló” fogalmának 250 oldalas megtestesülése. Nem az, amúgy. Eskü.

Persze lehívható egy izmos lista arról, mit nem ad Az ötödik gyerek: nem karakter-regény, nem cselekmény-regény, nem „elolvadok a szépirodalmi magasröptűségétől”-regény – nem, mert a szereplők üres héjai megfeszülnek a tradicionális ideálokba való belesimulástól, a cselekmény jobbára „húsvét, karácsony, húsvét, húsvét, karácsony”, a stílus pedig egy gyengébb képességű általános iskolás fogalmazásait idézi, a totál gatya fordításról már nem is beszélve. Tényleg, ezek alapján bárki jogosan hihetné, hogy objektív tényt közöl azzal, hogy Az ötödik gyerek egyszerűen rossz könyv – de ezzel teljesen figyelmen kívül hagyná a valódi funkcióját.

Mert Az ötödik gyerek igazából morál-regény. A végtelen internális feszültség tárgyi kivetülése, a döntések és dilemmák konténere, a „mit tennék én?” és a „mit tehetne bárki?” jellegű megválaszolhatatlan kérdések előcsalogatója. Éppen ettől válik egyedülálló és emlékezetes olvasmánnyá: a központi krízis mögött átlagos emberek átlagos életét és átlagos hülyeségeit sorakoztatja fel, hogy átlagos olvasóként is érezd a kilátástalanságot, amint rájössz arra, hogy 1) nem létezik jó döntés. 2) ez akár veled is történhetne.

Hogy ne lógjon teljesen levegőben amiről beszélek, az alaptörténet szűken így szól: fiatal házaspár a szülésszám biológiai határait feszegetve rohamtempóban elkezdi feltölteni gyerekekkel a kölcsönpénzből vett szállodaméretű házukat, mígnem a családi idillt megtöri Ben, a különleges ötödik. Aki talán földönkívüli, talán nem – annyi bizonyos, hogy ember nem lehet, hiszen annyira más.  Különösen viselkedik, furcsán néz, bántja a többieket – és napról napra próbára teszi az anyai ösztönt. A kérdés tehát ez: merre billen a mérleg nyele egy különleges igényű sérült gyermek és a család többi része között? Lemondhatsz-e – le tudsz-e mondani – anyaként a problémás egyről, hogy a többit megóvd, vagy oda tudod-e szentelni magad teljesen, még annak árán is, hogy a szép, színes családi festmény többi alakja közben kikopik a képről? Létezik-e kompromisszum, egy olyan alternatív valóság, ahol a fehérkerítéses idill és a káosz egymás mellett létezhet? És végül bármit is választasz, hogy birkózol meg vele, hogy az nem jár a jó döntés megelégedettségével, csak veszteséggel és hiánnyal? Nehéz olvasás közben nem vonódni bele az iménti gondolatmenetbe, és úgy érzem, ez is a cél: hogy ne pörgesd végig ezt a 250 oldalt olyan szenvtelenül, hagyd, hogy emberileg beszippantson ez a húsbavágó őrlődés. Well, mission accoplished. 

Elárulom, hogy engem a regény szakmailag is stimulált: mint valaki, aki nap-mint-nap különleges gyerekekkel foglalkozik, elég hamar elkapott a téma reális, tudományos megközelítésű oldala is, úgyhogy hamar elkezdtem kombinálni a tapasztalataim, egyetemi óráim, és a könyvben olvasottakat.

A történetben következetesen úgy beszélnek Benről, mintha mesebeli lidérc, másik faj, netán egy földön kívüli létforma földi megtestesülése, vagy egyszerűen atavizmus lenne; valami alapvetően nem emberi, valami idegen és visszamaradott. Ugyanakkor nincs a könyvnek olyan „ufók potyognak a marsról” atmoszférája, ha értitek mire gondolok; épp annyira realista és érzékletes, hogy minden dehumanizáló körítés ellenére tudja az olvasó, hogy inkább tudatlanság, mintsem paranormalitás rejtőzik a gyermek megítélése mögött. Ebből kiindulva tehát elkezdtem összeadogatni a korszellemet, a korabeli „tudományos” vélekedéseket, Ben viselkedéseit, mindent, amit találtam. A gyermek hiányosságait a társas és érzelmi kölcsönösségben – a szokatlan szociális viselkedését, az interakciók kezdeményezésének hiányát, a csökkent érdeklődést és érzelemkifejezést –, a normától eltérő nonverbális kommunikációját, a beszéddel összefüggő zavarait – mint a távirati közlések, ismételgetés, az, hogy magáról E/3-ban beszél, meg úgy alapból a beszédkésését – és még annyi mást. Én nem mondok semmit, de ez kiad egy képet. Kiváltképp, ha melléteszem a kb. korabeli „fridzsiderszülő” hozzáállást, és azt, ahogy az orvosok, tanárok tekintettek az anyára.

Komplex élmény volt ezt az édesanya szemszögén át követni végig: érdekes, szívszorító és rendkívül dühítő, figyelembe véve a nehézségeket és elvárásokat, na meg a végeérhetetlen hibáztatást, amivel szembesülnie kellett, miközben semmiféle mentőövet nem dobtak neki. Elkönyvelték, hogy a beteg gyerek az ő bűne, úgyhogy állhatatosan bántották, akkor amikor… *nagylevegő* nos, mindig. Amikor nem tudta szeretni Bent, majd akkor is, amikor megszánta és közeledett felé; amikor terhes volt vele, amikor megszülte, amikor nem hagyta meghalni, amikor vigyázott rá, amikor felemésztette az idejét hogy nevelje mert az apa nyilván elhatárolódott, hát ugyan már, neki nem lehet ez a gyereke, amikor azt mondta egészséges, amikor azt mondta, beteg… értitek a lényeget. Nem olyan helyzet ez ahol nyerni lehet, mint látszik. Megvan a véleményem az anyáról, de az elbánás amit minden felől kapott, az ettől függetlenül is kibaszott dühítő.

Mindazonáltal… itt jön annak az ominózius „megvan a véleményem”-nek a helye. Hadd mondjam el ugyanis, hogy nincs ennél a könyvnél hatékonyabb fogamzásgátló, nincs jobb intés a megszállott gyerekszülési láz ellen – és nem, nem Ben, mint sérült gyerek az eltántorító erő, sokkal inkább a szülők arrogáns és felelőtlen hozzáállása. Tudjátok, az a fajta, amivel manapság is szüleszteni akarnak: „a gyermek az élet egyetlen célja” így, „csak ebben lehet kiteljesedni” úgy, fehérkerítés, hatalmas ház, tucat gyerek all the way. Nulla átgondoltság, semmi tervezés, az óvszer derogál, egy gyerekre sincs pénz, de „ahol szeretet van ott elfér még négy”, meg hasonló bullshitek. Egy gyerek, két gyerek, meg sem állnak amíg van üres szoba, és a tökéletes kis teremtményeiket az étkezőasztalnál nagyság szerinti sorba ültetve tartják az éves büszküldét, ahol körbe lehet mutogatni „milyük van”. A tökéletesen önmegvalósított áloméletüket, a gondosan berendezett kirakatot, miközben a nagyszülők pénze és cselédmunkája tartja egyben – és életben – a családot.

Ez az arrogancia, meg a felelőtlen döntésekre és környezetük végtelen kiszipolyozására épülő eszményi családkép szinte kiált érte, hogy láthassuk összedőlni főszereplőink életének kis kártyavárát: szimbolikusan értelmezve erre a célra jelenik meg Ben, az ötödik gyerek. Aki mondhatni része a mestertervnek, hiszen ő is csak egy újabb trófea lenne a családi ház emeletén – de nemhogy nem fér bele a szülők mesebeli elvárásaiba, mintha még az is feltett célja volna, hogy porig rombolja addigi életüket.

Összesítve tehát a megélés minden létező szintjén gyomron vág a történet: fáj a realitása, dühít és elszomorít a háttere, és sokkol a mondanivalója – de ami az utolsó, gyilkos tőr az ember szívébe, az… a fordítás. Nyilván viccelek, ilyen kérdés labdába sem rúg a regény felsorolt aspektusai mellett, de muszáj megemlítsem. Olyan alapvető fordítási bakikba kell itt lépten-nyomon ütközni, ami még az én retekszar angolommal is megüti az ingerküszöböt: magyartalanul ragozott szavak, értelmetlen mondatok, konkrét tükörfordítások (így lett  apublic schoolból nyilvános iskola, isten gyerele). Trehány és felületes munka ez egy ilyen fontos, Nobel-díjas regényhez, na.

Borító: 5/2

Ronda, kellemetlen, inkább idéz ősrégi, szabványborítós spiri meg önsegítő könyveket, mint egy komoly lélektani regényt, de mondjuk meg őszintén… illik, hogy ennek a könyvnek sokkal szebb fedele legyen? Nem lenne visszás? Nem terelné a figyelmet…? Ez a kis csúfság valahogy az élmény részét alkotja, úgy vélem – mindemellett nagyon sokatmondó grafikája van, ami minimalista módon tapint rá a történet központi elemére. A fehér, makulátlan hátteret elcsúfító záptojás? Micsoda szimbolika.

Értékelés: 5/4

Ambivalens érzésekkel teli kihívás Az ötödik gyerekről írni: mint olvasó, aki könyvet értékel, be kell valljam, nem sok jót mondhatok – kritikák kész listáját gördíthetem alá a stílusról, fordításról, szerkesztésről, karakterekről, stb. –,  azonban mint ember, aki a történetet és élményt veszi számba, úgy őszintén le vagyok nyűgözve, már csak azért is, mert kiválóan rétegelt regényről van szó. Elsőre nyilván a legemberibb, legföldhözragadtabb szintjébe fogunk belebotlani: megéljük olvasás közben a döntések és felelősségek súlyát, és ezzel egyidőben önkéntelenül is mérlegelünk, mi vajon mit tennénk hasonló helyzetekben – pontosan tudva, hogy nemhogy jó, de kevésbé rossz választás sem igazán létezik. Aztán ha kicsit távolabbról nézünk rá, egész tisztán kirajzolódik a történet szakmai és történelmi kontextusának rétege, a gyermekkori zavarok társadalmi megítélése és intézményes ellátása – vagy inkább annak hiánya. Végül pedig egy elvontabb szintre merülve rá kell jönnünk, hogy Az ötödik gyerek akkora szimbólum, mint a ház: a felelőtlen, önhitt és illúziókat kergető ember büntetésének szimbóluma. Mindemellett pedig nem elhanyagolható mennyiségű diszkomfort gyűjtőkonténere is; húsbavágó, érzékletes, a legváratlanabb helyeken pedig teljesen üres, tovább fokozva a kellemetlenséget. Szörnyű, és egyben kihagyhatatlan élmény.