Q&A #3 | Konyhatündérkedés, bosszúságok és Andris

Hey there! Frissen szerzett szabadságom mondhatni megihletett, bár talán elég lenne úgy fogalmaznom, a bűntudat nélküli billentyűzetkoptatás beindította a nyelvét a bennem élő bloggerinának. Akárhogy is, hosszú idő után végre rászánhatom az időt arra, amit szeretek csinálni, úgyhogy vegyétek ezt jó hírnek, vagy sem, én bizony itt vagyok. Megint. Nem mintha ezt nem jelentettem volna már be párszor, mikor akár percnyi lopott szabadidőben is reménykedtem… de azért tegyetek már úgy a kedvemért, mintha legalább egy kicsit komolyan vehető lennék. Köszi. Tehát, diadalmasan túléltem az érettségiket – igen, a túlélés a megfelelő szó –, nekiálltam posztot írni a gimis éveimről, ami egyszer már a kukában végezte egy egyszerű „muszáj moderálnom magam” felkiáltás mellett, majd elhatároztam, hogy amíg ez beérik (meg a rakat elmaradt értékelésem is), addig elhasználom az első kérdezz-felelek körben kapott számok maradékát. Tudjátok, csapok egy újabb válaszolós-mesélős, népet untatós mulatást, ahol ezúttal olyan érdekfesztítő kérdések válaszáról rántom le a leplet, minthogy tudom-e csukott szemmel emelgetni a szemöldököm. Ezzel természetesen színvonalat csempészve az internet alantas bugyraiba.

Van valamilyen hasznos/különleges testi adottságod?

Ha van is, nem a terhelhetőségem az, az biztos! Viccet félretéve, tartozom egy vallomással: a lábfejem csodákra képes. Meg egyáltalán, fuckin csodás. Tudom, ez a kijelentés most több, mint fura, emberek szoktak büszkék lenni a gyönyörű szemükre, a dús hajukra, a csodás alakjukra, hát én meg kurvára a lábfejemmel vagyok a legelégedettebb. Egyrészt már azt hasznosnak találom, hogy van általa egy testrészem, amit a legelvetemültebb selfhate-es óráimban is szeretek magamon, de hogy a konkrétumok vizére evezzünk, elárulom, hogy képes vagyok egyenként mozgatni a lábujjaim - oké, ez lehet hogy nem hasznos, de tök vicces -, az alkalmak kb. 70 %-ában pedig mikor leejtek valamit, azzal spórolom meg a lehajolás fáradalmait a kilencvenéves gerincemnek, hogy a lábammal veszem fel a leesett cuccokat. Vágták már rá erre páran, hogy ez nekik is megy, de belebuktak, úgyhogy hajrá, kihívlak titeket.

Gondolj a kedvenc sorozatodra. Mit szeretsz benne a leginkább?

Tekintve, hogy nagyjából egy hónap alatt pörgettem le mind a 10 évadát, azt hiszem a Jóbarátok hivatalosan is a kedvencemnek minősülhet – annak apropóján, hogy konkrétan jobban tud érdekelni mint a saját életem, és ez baromi üdítő változatosság. Többet bőgtem Ross és Rachel drámai bénázásain, mint a sajátjaim miatt, nem is beszélve arról, hogy hányszor sírtam örömömben, vagy könnyeztem a nevetéstől ez alatt a kétszázakárhány epizód alatt. Ez a sorozat szélesebb teret engedett az érzelmeimnek e pár hét folyamán, mint a való élet évek leforgása alatt, és erre nagy szükségem volt – és van – hogy levezessem az összes szart valahogy, ami odabent van. Tudom, ez elvileg nem egy jó dolog, de vállaltan imádok más életekbe menekülni a valóság elől.

Képes vagy csukott szemmel emelgetni a szemöldöködet?

Persze. Van aki nem?

Mivel lehet lenyűgözni?

Nem egyszer mondtam, de nem is kétszer, hogy az én szívemhez a fülemen át vezet az út, egy szép hang, egy zongorakíséret vagy egy erőteljes, precíz gitárszóló és én már nem is állok a lábamon. A Bohemian Rhapsody gitárszólójától például konkrétan átfut rajtam a hideg, nem is bírom ki állva az egészet mert félek elájulok a gyönyörűségtől. De ahogy újabban kezdek rájönni visszanézve előző évek bajnokságait, egy szónoki szintű slam is eléggé meg tud borítani… szóval ne mondja nekem senki, hogy nem hagyok választási lehetőséget.

Mi az, amiért fizetnél valakinek, hogy csinálja meg helyetted? Miért?

Fizetnék mondjuk azért, hogy valaki egész hátralévő tanulmányaim során letegye helyettem a szóbeli vizsgáimat. Belőlem a stressz meg a drukk nem hirtelen energiacsúcsot vált ki, a felszökő adrenalintól nem nő a teljesítményem, ó nem, én leblokkolok, egy értelmes mondatot sem tudok alkotni, remegek mint egy Parkinsonos és elbaszok mindent. MINDENT. Úgyhogy örömmel venném ha én mondjuk kidolgozhatnám jövőbeli feleleteimet írásban, valaki pedig elmondaná őket helyettem. Várom is a jelentkezéseket fényképes önéletrajzzal a nemtudokfelelni@szánalom.com –ra.

Ha lenne egy lányod/fiad, hogy neveznéd el?

Gyerek ugyan még a hosszútávú terveim közt sem szerepel, azért van a tarsolyomban egy-két név, ha az élet, az a ribanc kicseszne velem egyszer. A fiamat ezer százalék, hogy Andrásnak hívnám, ez annyira örökzöld, imádnám kiskorában Bandinak becézni mert rohadt aranyos, aztán jöhet a szeretnivaló Andris majd a felnőtt András… szerintem ez tökéletes. Ha pedig lányom lenne, hazabeszélek kicsit, de szerintem Annának hívnám. Tudom, nem vagyok valami fantáziadús, de ezek a nevek szerintem örökké szépek maradnak, sosem avulnak el, és minden koroszályban viselhetők, úgyhogy totál praktikusak. Szerintem nem panaszkodhatnának a kölykök – elvégre nem Denerisznek meg Dzsonsznónak hívnák őket így, fonetikusan.

Egy egytől tízig terjedő skálán hogyan értékelnéd a konyhai tudományodat?

Az attól függ, az „egyedül muffint tudok csinálni, de azt eszméletlen finomat úgyhogy mindenkinek folyton azt sütök, hogy azt higgye mekkora konyhatündér vagyok holott még egy tisztességes rántottát sem tudok készíteni” szerintetek hány pontot ér?

Mit csináltál a legutóbbi születésnapodon?

Nos, a legutóbbin éppen a Smoke Damage volt a kedvenc számom, a Hi I’m Case-től úgyhogy teli torokból énekeltem hogy „I’d make new year’s resolutions but I didn’t really plan on waking up”. Ennyire élveztem a nagy 18-ast, és mennyire élem amúgy ezt a dalt még mindig, úristen… pedig nagyon nem kéne.

Mondj három dolgot, ami felbosszant!

Jó a kérdés, az egyedüli nehézséget az okozhatja, hogy megálljak háromnál… Először is, rettentően böki a csőröm az, hogy rengetegen nem tudják mit is jelent igazából a feminizmus, ezért fűre-fára hajtogatják, közben új, pejoratív jelentéssel ruházzák fel és lépten-nyomon összemossák a férfigyűlölettel, ami abszurdum, mert a kettő két egész más dolog. Szóval mindenekelőtt adnék egy értelmezési szótárat minden barom kezébe, aki határozott nővel találva magát szembe máris „feminista picsázik”. Kettő: teli tüdömből sikítanék attól, ahogy férfiak próbálnak beleszólni olyan dolgokba és döntésekbe, ami egy nő SAJÁT testével kapcsolatos. Javasolnám, hogy mielőtt szóba kerül részükről hogy mit tehetünk és mit nem, növesszenek méhet, menstruáljanak, essenek teherbe és szüljenek egy gyereket, aztán visszatérhetünk majd az ostoba ötleteikre és hozzáfűznivalóikra (már tisztelet a kivételnek… mert talán cinikus vagyok, de azért nem annyira, hogy ne higgyek benne, hogy léteznek normális emberek is. Biztos vannak. Mellesleg most szükségesnek érzem megjegyezni, hogy nem férfigyűlölet szól belőlem, nem lejáratni akartam a másik nemet, se semmi hasonló, tudom hogy rengeteg kivétel is van, csupán reflektálni akartam két komoly problémára, amibe folyton belefutok valahol, és szörnyen felbosszantanak.) És akkor jöjjön a harmadik, amivel kieresztenék kicsit az előző pontok komolyságát követően: idegesít, hogy nem gyártanak tisztességes melltartót kismellű nőkre. Igen, igazából sértőnek érzem, hogy mintha mi nem is léteznénk, értitek… húzzunk át a gyerekrészlegre Hello Kitty-s topokért vagy oldjuk meg ahogy akarjuk. Mintha nem lenne önmagában elég csapás az, hogy az ember – néhány szerencsétlen – lányának egy 12 éves kisfiú felsőtestét kell magán viselnie.

Kardio vagy súlyzózás?

Későesti tócsnivacsorák és sorozatnézés.

Ennyi voltam mára – első ránézésre nem sok, de közelebbről vizsgálva bőven épp elég. Hamarosan összekaparom a lelkierőm és befejezek minden hónapok óta félkészen várakozó posztot, addig viszont egyéb mondanivaló híján elbúcsúzom: ha lenne bármi mélyenszántó, vagy akár kevésbé magvas – szörnyülködhetsz például, mennyire nem kedvez a burgonya jelenlegi ára és állapota a nagyipari tócsnigyártáshoz, ígérem, helyeselni fogok – gondolatotok, ami kikívánkozik, akkor odalent az a sok kis billentyű arra való, hogy püföljétek egy sort és ne kíméljetek. Kellemes nyarat, és sose hagyjon el titeket a légkondi!

Nyári bakancslista | 2019

Hey there! Pénteken egyszer, s remélhetőleg mindenkorra leszámoltam az emelt érettségijeimmel, úgyhogy üdv nekem ismét itt, az élők sorában! Kemények voltak az elmúlt hetek: az éjjelre leterítő kiégésemet pedig estéről estére máshogy kezeltem: olykor bűntudattól keserédes Jóbarátok nézéssel kapcsoltam ki, máskor megírtam kínomban egy hatoldalas levelet, de leggyakrabban csak egy könnyes sóhajjal megpróbáltam kifújni magamból az igencsak hátráltató frusztrációmat, hogy este tizenegykor újra nekifuthassak a Tolnai Ottó tételemnek. Ez utóbbi nem egyszer torkollott sírásba, de az vesse rám az első követ, akit nem tölt el az agresszióval vegyes végső kétségbeesés a Világítótorony eladó c. remekművet, vagy a hozzá készült tételt olvasva. Na de hogy a tárgyra térjek: egy ilyen este eredménye volt a jegyzeteim közt megjelenő és egyre gyarapodó bakancslista féle is – annak a szellemében természetesen, hogy mikor tanulnom kéne, természetesen ötletek garmadája árasztja el az agyam, hogy mi mindent csinálnék jelen pillanatban szívesebben.  E költői kérdésre a válasz amúgy a „bármit”. Egy szó mint száz, ha már elvesztegettem az értékes, tanulásra szánt időmből úgy… nos, öt percet kigondolni, miket tervezek az idei nyárra, akkor gondoltam megosztom mindezt veletek is – hadd hüledezzen mindenki, hogy nem szerepel a felsorolásban sem fancy fesztivál, sem tengerparton lazulás, sem a lebarnulás ami még életem 18 éve alatt egyszer sem sikerült, de miért is ne szeretnék egész évben világítani mint egy led izzó. Let’s see!

1. Zongorázni

Bár sokszor úgy érzem, hogy mindennemű muzikális képességemet elhagytam valahol az általános harmadik-negyedik osztályában, pár hónapja elhatároztam, hogy igenis szorosabbra fűzöm kapcsolatomat a régi Petrof zongoránkkal, mert van valami végtelenül szomorú abban, ahogy csak áll évszámra anélkül, hogy bárki megszólaltatná. Egy ideje Queen számok első versszakainak szakadatlan ismétlésével emelem a hangulatot – remélem az egész utca élvezi –, de tervben van tovább bővíteni a sort, ha már kiakasztottam a telefonom memóriáját az oktató videókkal.

2. Életre hívni elveszettnek vélt kreativitásom and such things

Ez igazából több önálló részt magába foglal, egész egyszerűen csak úgy éreztem tartozom felétek annyi alapvető tisztelettel, hogy ne húzzam az időtöket feleslegesen x újabb ponttal. Csak ezzel a magyarázkodással, of course. Lényeg ami lényeg, szeretném ezt a nyarat részben a festésnek szentelni – májusban több-kevesebb sikerrel, de megkíséreltem lefesteni Brian Mayt, ez alatt pedig rájöttem, hogy ez egy nagyon is relaxáló tevékenység: egyrészt teljes koncentrációt igényel, másrészt segít elengedni magam. Másodszor: megígértem a húgomnak, hogy horgolok új ruhákat a babáinak – még általános környékén nagyon elragadott ez a horgolás dolog, és rengeteg apró ruhát készítettem, amelyeket… hát, ma már nem tartok a legjobbnak, úgyhogy eldöntöttem, nekifutok mégegyszer. Végül pedig, ha már textil – ami, valószínűleg nem tudjátok rólam, de örök kedvenc ágam a kézművességen belül –, eldöntöttem, hogy varrok magamnak egy király farmerszoknyát egy régi nadrágomból.

3. Életrajzokat olvasni

Talán írhattam volna csak egyszerűen azt, hogy „olvasni”, elvégre olyan dolgok is állnak a listámon példának okáért, mint az Iskola a határon, vagy A Mester és Margarita, amit elmulasztottam megejteni az emelt magyar érettségi előtt hoppá, de mindez ide vagy oda, a főszerepet jelenleg az életrajzoknak szentelném. Már nem is számolom hányat tornyoztam egymásra az asztalomon: Freddie Mercury, Rod Stewart, McCartney, Elvis, Madonna, Phil Collins, Bob Dylan… és valamilyen asszociatív kapcsolat alapján ide sorolnám az efféle kötetek mögé Arany és Petőfi levelezését is, amit néhány idézetnek (és meglepő módon az emeltre olvasás alatt megismert még több versüknek) hála már alig győzöm kivárni, hogy a kezemben tarthassam!

4. Fordítani

Nem akarnám ezt túlrészletezni: szeretnék megint elkezdeni dalokat fordítani mint néhány éve, mert amellett, hogy rettentő relaxálónak találtam, még bizonyos korlátozott szinten az angoltudásomnak is jót tett ez a tevékenység. Idén megpróbálkoznék néhány verssel is, ami előreláthatólag hasznára lehetne a „poézisemnek”, ha szerencsém van és direkt fogalmaztam ilyen nevetségesen fellengzős módon, mintha lehetne részemről poézisről beszélni egyáltalán, na de egy kis irónia még nem árthat meg senkinek. Ezen felül, mintha nem lenne ez is bőven sok célkitűzés egy magamfajtának, tervbevettem egy picit nagyobb fordítós projektet is, de azt fedje egyelőre jótékony homály.

5. Egy hétvége Barbival

Igen-igen, kilátásba került végre egy sis-reunion, ami már elég időszerű, tekintve hogy lassan két éve, hogy utoljára találkoztunk – ez pedig így leírva még keményebb, mint eddig hittem. Mindenesetre ha jól állnak nekünk a csillagok, Barbim leruccan majd ismét egy hétvégére, maga mögött hagyja a nagyváros zaját, hogy velem élvezze a kisváros eseménytelenségét és tiszta levegőjét.

6. Kihasználni, hogy lesz időm sorozatot nézni

Na nem mintha az idő hiánya gyakran visszatartott volna attól, hogy éjjel kettőig nyomjam a Jóbarátok maratonokat. Az elkövetkezendő időszakban viszont szeretnék a végére érni mind az Agymenőknek, mind az Így jártam anyátokkalnak, amiket szerintem már évek óta parkolópályára tettem, a fene tudja miért, mert imádom mindkettőt. Akárhogy is, a sitcom kedvem az egekben, úgyhogy hamarosan újra következik Robin és Barney shippelése a végletekig és persze a röhögés az olyan fizikás poénokon, amiket nem is értek. Másodszor, Barbi lelkesedésének hála felkerült a rövidtávú listámra a Gilmore Girls; haladnék tovább a Mr. Robottal, kíváncsi lennék a Csernobilra, folytatnám a Black Mirrort, és nővéremmel a Trónok harca is egyre inkább kísértésbe ejt minket… egy szó, mint száz, nem fogok sokat aludni.

7. Twilight-maraton

Ha már belemásztunk a sorozat-témába, akkor ez még idevág… tudom, egy szenny mind az öt film, és annak ellenére, hogy egészen szeretem az Alkonyatot, ezeket én sem bírom végigülni anélkül, hogy idegösszeroppannék kicsit meg hogy újranarrálnám az egészet, DE… számomra ez a széria maga a nosztalgia. És könyörgöm, itt állok a felnőttlét nevű bazinagy szakadék szélén, kell ez a kis időutazás most nyolcadikos koromba. Meg amúgy is, régen láttam már vámpírt csillogni. Apropó, mi lenne ha újrakezdeném a Vámpírnaplókat is? Vagy ne higgyem, hogy ennyi időm van? xd

8. Nyújtani, nyújtani és nyújtani

Szeretném azt írni, hogy edzeni, de bölcsebb vagyok annál, minthogy évek példáját követve ismét megfogadjam, hogy felkelek majd hajnalok hajnalán tornázni, aztán két nap után megszegjem. Nem, ennél már sokkal inkább koncentrálnék a nyújtásra, ugyanis ehhez az elmúlt hónapokban már meg is találtam a megfelelő módszert, rendszerint az esti sorozatnézés közben csinálom, így sikerül összekötnöm a kellemeset a hasznossal. Mondjuk eddig el-elcsaltam jónéhány napot, talán az az igazi cél, hogy ezeket a csalónapokat kiiktassam, és rendszeresebbé váljak. Hű, túl sokat akarok.

9. Posztok, posztok mindenhol

Avagy meghatároznám a havi minimumot mondjuk hat bejegyzésben: ez az idei havi átlagomat tekintve őrületesen magas elvárás önmagammal szemben, másrészt a tavaly augusztusi számokat nézve nagy elmaradás… tehát mindent egybevetve afféle középút, elsősorban ezt igyekszem majd megtartani, aztán reméljük a legjobbakat! Rettentően sajnálom, hogy az év első felében nem jutott az oldalra annyi időm, amennyit az márpedig érdemelne, és eléggé parázok, hogy ez a helyzet az egyetemmel kézenfogva jelenik majd meg ismét a küszöbömön, úgyhogy fontosnak érzem kihasználni az időm, amíg van.

10. Költözködni

Szeptembertől egyetem, én pedig nem a saját kisvárosomban kezdem majd meg a számtalan szemeszteren átívelő szenvedést, tehát át kell helyezzem megszokott életterem valahová máshova, de ha valamibe, ebbe tényleg nem mennék bele túl részletesen. A dolog épp amennyire izgalmas, épp annyira félelmetes, és egyben nyilvánvalóan rengeteg jövőbeli szorongásom okozója is, tekintve hogy legendásan szarul viselek mindennemű változást. Nincs mit tenni, lassan 19 év ide vagy oda,  egy nagy gyerek vagyok.

11. Kitágítani a zenei látóköröm

Kellemesebb vizekre evezve, elérkezettnek látom az időt, hogy megpróbáljak végre képbe kerülni minden olyan zenével, amivel egyáltalán megéri képben lenni: tehát a nagy legendákkal. Várólistáztam egy halom dokumentumfilmet, és ezért tornyoztam fel az asztalomon az anyukámtól kölcsönvett kupacnyi zenész-életrajzot is: ezek úgy érzem segítik majd a folyamatot, és ez rám is fér, tekintve hogy konkrétan egyetlen Elvis szám címe sem jut eszembe, és nálam Michael Jackson tudás is nagyjából megáll a Heal The Worldnél. Ha már itt tartunk: jó kis zeneajánlásokat szívesen várok kommentben, ne hagyjatok cserben pls!

12. Slam

Ez talán a számomra legkedvesebb pont, ugyanis hosszas kapálózás meg a tökéletes formák keresése után jöttem rá arra, hogy igenis létezik valamiféle út a tiszta költészet és a próza felé hajló művészet között, amiben már csak belegondolva is kényelmesen érzem magam, ez pedig a slam. Így tehát időben bővelkedve szeretnék írni párat, fejlődni benne, és ha úgy hozza az élet, el is néznék nyáron egy ilyes estre. Addig is néhány kedvenc Twitteresem videóival, meg Bárány Bence slamekkel hangolódok.

És veletek mi a helyzet? Ha megosztanátok velem, mit terveztek a nyárra, ne tartsátok magatokban, alább bátran fejeljetek a billentyűzetbe! Pussz!