Never Let Me Go: Naomi Novik - Ezüstfonás | Blogturné + nyereményjáték

„A mágiára fog számítani, arra a varázserőre, amely kizárólag akkor jelentkezik, ha az ember szavakkal és tettekkel önmaga fölé kerekedik, vállalja az ígéretét, aztán valahogy akkorára nő, hogy végül képes teljesíteni.”

Eredeti cím: Spinning Silver

Oldalszám: 456

Megjelenés: 2018

Kiadó: GABO

Ár: 4990 –

Mirjem pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

Amikor az erdőben meggondolatlanul henceg képességével, felkelti a fák között kísértő, zord, jégtestű lények, a sztarikok királyának figyelmét. A névtelen király lehetetlen feladatot tűz Mirjem elé, aki akaratlanul szövött cselszövésébe vonja Vandát is, a parasztlányt, meg egy boldogtalan hercegnőt, akit a cár feleségének szánnak.

Csakhogy a cár, az ifjú Mirnácjusz sem az, akinek látszik. Gondosan őrzött titka az emberek és a sztarikok országát is fenyegeti. A rossz döntések között őrlődő Mirjem valószínűtlen szövetségeseivel indul felfeezőútjára, amely áldozatkészségét, erejét és szeretetre való képességét is próbára teszi.

A mítoszokból és tündérmesékből merítő Ezüstfonás varázslatos és sokrétegű története éppúgy elbűvöli majd olvasóit, mint Novik Rengeteg című Nebula-, Lovus- és Mythopoeic-díjas regénye tette.

Az elmúlt, aktívan olvasással töltött napjaim során számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, mégis mit keres a kezemben egy fantasy regény, és miféle lélek vitt rá az olvasására. Mert valljuk be, a műfaj és én… többnyire külön utakon járunk. Volt egy masszívabb urban fantasy-s korszakom – a klisészerűen szükséges vámpírmániával kezdve és az örök kedvenc Cassandra Clare-rel bezárólag –, mióta viszont leszálltam többnyire a realitás talajára, nem mondanám, hogy a boldogságomhoz vezető út mágiával és természetfelettiséggel van kikövezve.

De nem ez lesz az az értékelés, melyben ezt taglalom. Tény, a fantasy-tól való idegenkedésem miatt a történet olykor megizzasztott, néha talán még küzdelemnek is hatott a lapozás, de mint minden jó mese végén, idővel itt is győzedelmeskedett a jó, s sikerre segítette közös pályafutásunkat az Ezüstfonással. Hogy ez hogyan alakult végül, ezúttal kissé rendhagyó módon adnám elő, pontokba szedve minden negatív és pozitív érzésem és tapasztalatom, mely a regényhez fűz.

Negatívumok:

– A nevek. Talán nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget a dolognak, ha a nővérem – aki korábban angolul olvasta a könyvet – nem hívja fel a figyelmem rá, így viszont már önkéntelenül is szúrta a szemem egész végig. Valami megmagyarázhatatlan módon a fantasy történetekbe mindig belefér a szerző részéről néhány totál lehetetlen névválasztás, és ezzel nincs is bajom… de hogy micsoda sátáni erő vette rá a fordítót, hogy ezeket fonetikusan írva vegye át, képtelen vagyok felfogni emberi ésszel. Mirjem? Mirnácjusz? Azért vannak határok.

– A rétestészta-taktika. A könyv végére érve megállapíthattam, hogy visszatekintve nincsenek felesleges mondatok, nincsenek felesleges jelenetek, s lényegében a leírtak egésze jelentőséggel bír a történet alakulása szempontjából. Efelé a felismerés felé tartva azonban sokáig csak egy dolgot éreztem: toporgást. Valami egy lépés előre, fél vissza feelinget, amivel ugyan folytak ki az oldalak a kezem közül, de ha elgondolkodtam sem tudtam megmondani, mi fontos történt az elmúlt x fejezetben. Gyönyörű leírások, gondolatmenetek, visszaemlékezések… amiket amúgy ne értsetek félre, igenis mind értékeltem és szerettem, de még így is hiányoltam valami pörgést és feszültséggel teli izgalmat.

Pozitívumok:

+ Írásmód. Ha már éppen az előbb említettem a leírásokat, most áthúznám őket ide, a pozitívumok listájába is, mert sok egyéb mellett ezek emelték igazán magasra az Ezüstfonás minőségét. Sok szerző munkássága áll vagy bukik ott, hogy mennyire birtokolják az íráshoz elengedhetetlen két összetevőt: a kreativitást meg képzelőerőt, valamint az írói tehetséget. Naomi Noviknak viszont úgy érzem semmi félnivalója, mert az egy dolog, hogy összeállt a fejében egy ilyen lehengerlő történet, de mindezt precízen és érzékletesen, művészibe hajlóan tudta formába önteni. Mindegy, hogy hömpölygő érzéseket, dolgok tapintását, a falusi ember természetét vagy a hófödte téli tájat festette le éppen, engem ugyanolyan mértékben lenyűgözött minden alkalommal

+ Egyedülálló világépítés és ezzel járó hangulat. A másik említett összetevő, ami elengedhetetlen a sikerhez, az a különleges alap, és a szárnyaló fantázia, ami az éppen csak csírázó ötleteket ágak és levelek hatalmas, elburjánzó szövevényévé változtatja – ez pedig 120 %-osan megvolt Naomi Novik meseadaptációjában. Nagyon tetszett az a kissé középkorias, mondhatni visszamaradott, ugyanakkor igenis varázslatos ország, amit bemutatott, ahogy a párhuzamos világként fennálló sztarik birodalom, sőt, egyáltalán, a sztarikok létezése is. A jeges lények, az általuk pusztító hosszú, kemény tél, a félelem, a kiszolgáltatottság, a terror, amit okoztak… ezek összességében elég kilátástalan és sötét hangulatot teremtettek, azonban az egyre inkább lángra kapó mágia felélesztette a klasszikus meséknek azt a reményteli érzését, mikor kezdheti a befogadó kapiskálni, hogy van még esély a jó győzedelmeskedésére. Összességében a mesebeli világ felépítéséért és az így teremtett hangulatvilágért szerintem jár a csillagos ötös.

+ Képzeletbeli látványvilág. Vehettem volna a leírások pont alá, és befejezhetném a posztot hamarabb, de nem akarok spórolni sem a plusztpontokkal, sem a szép szavakkal, ha erről a regényről van szó. Már említettem, hogy az írónő leírásai kiválóak – azt viszont eddig elmulasztottam közölni, hogy nem marad el mögöttük gyönyörűségben maga a lefestett táj sem. Litvász útjai, erdei, apró kunyhói, a hóval borított jeges táj, a sztarikok országának jégpalotája… mind-mind megelevenedett a szemem előtt, s úgy láttam, mint valami filmet – vagy inkább mesét?

+ A mesei alap. Nagy mese rajongó vagyok, de ez szégyenszemre nálam leginkább a Disney feltétlen szeretetével jelent egyet – de akárhogy is, jó kis retellingeknek, feldolgozásoknak így sem vagyok soha ellenére, s nyitott vagyok az újdonságokra… az Ezüstfonás után pedig úgy érzem hódításom következő csapásiránya az orosz népmesék és mítoszok felé fog vezetni. Nem titok, hogy ezek adják a történet hátterét, ezekből merített az írónő, mikor megalkotta mesebeli királyságait. Nos, jól tette. Minden oldal sugárzott valami oroszos életérzést, amiben hideg a tél és nehéz az élet, így az emberek hozzáedződnek a fájdalomhoz, megkeményítik magukat, s kitartanak.

+ Erős, emberi főszereplő. E hozzáállásnak ékes példája főszereplőnk, Mirjem, a pénzkölcsönző lánya. Miután apja túl szelíden kezeli a kölcsön-törlesztés kérdését, s ezzel éhezésbe és nyomorgásba sodorja családját, lánya úgy dönt, átveszi munkáját: a szenvedéstől megedződve, könyörtelen szívvel, mégis racionális hozzáállással elindul beszedni az adósok pénzét, ezzel helyreállítva családja egykori vagyonát – mi több, egyre inkább gazdagodva a nagyszerű üzleti érzéke által. Efféle képességnek azonban híre megy egy olyan világban, hol mindenki a javakra vágyik, így Mirjem kihívás elé kerül: feladata három alkalommal arannyá változtatni a sztarik fejedelem ezüstpénzét, cserébe pedig nem csupán megtarthatja életét, de az uralkodó feleségévé is válik.

Ez mind szép. És mind jó. Azonban mivé lenne ez a közel 500 oldal, ha kivégeznénk itt helyben a lány életében adódó izgalmat és veszélyt! Bár a három próba bőven elég félelmet szül – elvégre Mirjem élete a tét –, s az ember azt gondolná, nyugalomra lelhet, miután mindet teljesítette, igazából hasonlóan kemény idők köszöntenek rá a sztarik birodalom jégpalotájában, ahol mintegy rabként él királynő létére, s nap mint nap aranyat varázsol három kérdésért cserébe. A lány azonban újra és újra bizonyítja, hogy sokkal több lakozik benne némi varázslatos képességnél – s erről lassan a királyt is meggyőzi. Tudja, milyen kérdéseket kell feltegyen, hogy előrébb jusson, hogy érvényt szerezhessen szavának ebben az új, fagyos világban, hogy visszajuthasson saját földjére, s megmenthesse a faggyal és éhezéssel sújtott Litvász lakóit. Meglehet, voltak rossz döntései, de ez csak az emberségét bizonyította. Összességében megtestesítette azt, amit én erős női karakternek hívok.

+ Igényesen megformált karakterek, látványos jellemfejlődés. Történetünk nem egy fontos szereplőt felsorakoztatott, ami akár zavaró is lehetett volna, ám az írónő akkora műgonddal alkotta meg őket, s annyira odafigyelt a sorsukra egész végig, hogy sokkal inkább előnyére szolgált a regénynek. Valamennyien – Irina hercegnő, Vanda, a testvérei, Mirnácjusz – a múlt tapasztalataitól fejlődve váltak azokká az emberekké, akiket a mese folyamán megismerhetünk, de szerencsére nem állt meg itt a kibontakozásuk, Naomi Novik tovább alakítgatta őket, hagyta, hogy az események otthagyják rajtuk a nyomukat, s akár meg is változtassák őket. A legnagyobb jellemfejlődést Mirnácjusz cáron és a sztarikok fejedelmét észleltem – bár alapvetően negatív képet kapunk róluk, a történések során egyre emberibb arcukat ismerhetjük meg, míg végül kifejezetten rokonszenvessé is válhatnak.

Gyönyörű fanartok az Ezüstfonás fontos szereplőcsoportjairól

+ Szemszögváltás. Ez szerintem szorosan összefügg az előző ponttal, elvégre nem létezhetne a kettő egymás nélkül: szükség volt rá, hogy belehelyezkedhessünk minél több karakter bőrébe, elvégre így ismerhettük meg őket, érzéseiket, gondolkodásukat, belső mozgatórugóikat igazán – ugyanakkor mit sem ért volna ez a bemutatásukra törekvő aprólékosság, ha nincs a személyiségükben potenciál.

+ Az első és utolsó fejezet. Nem, keretről semmi szó nincs, nem azért emelem ki külön a történet e két egységét, viszont szó nélkül sem hagyhatom őket, ugyanis vasmarokkal ragadják magukhoz az olvasót: előbbi gondoskodik róla, hogy érdemesnek tartsd a könyvet a folytatásra, utóbbi pedig bizonyságot ad róla, hogy megérte az együtt töltött idő. A meseszerű kezdés nálam betalált, szeretem az efféle beépített „mítoszokat”, a megérdemelt és nagyon várt happy end pedig rendesen megmelengette a szívem, úgyhogy abszolút kellemes benyomások maradtak bennem.

Kedvenc karakterek:

A mese utolsó fejezeteit elnézve mi sem természetesebb, minthogy a sztarik király egyre inkább megszerettette magát velem – de hogy meglepetést is okozzak, bevallom, hogy őt már a történet elég korai szakaszától kezdve nagyon kedveltem. Arrogáns volt és bántó, meg persze kórosan büszke és lehengerlően tiszteletet parancsoló… igazi kemény, fagyos királyfigura, de sugárzott belőle valami megkapó erő, ami mellett nem lehetett elmenni szó nélkül – arról már nem is beszélve, hogy alapvetően vonzanak az efféle karakterek. A zárófejezet ezek után már csak hab volt a tortán.

Kedvenc részek:

Leszögezhetjük, hogy történetünk telis-tele figyelemre méltó karakterekkel, ám leginkább Mirjem és a sztarikok történetszála tartotta fenn az érdeklődésemet: ezen belül is különösen nagy hatást gyakorolt rám a már fent is emlegetett zárófejezet – az utolsó mondat, édes Istenem –, s az, mikor Mirjem nevet adott a sztarik szolgáknak, majd a kislánynak.

Kedvenc idézetek:

„Vajon hiányoztam az otthoniaknak? Vagy egyszerűen elfeledkeztek rólam, ahogy az én fejemből is elillant a sztarik, amikor éppen nem őt néztem? Emlékezett még anyám arra, miért nem mentem haza? Vagy rólam is teljes egészében megfeledkezett? Elködösült a fejében a tudat, hogy van egy lánya, aki túl sok pénzt csinált, aranycsináló képességével kérkedett, és ezért elrabolta egy király?”

***

„ – […] hogy merészelsz szembeszegülni velem, és egyenrangúnak tartani magadat…?

– Te választottál magaddal egyenrangúnak, amikor koronát tettél a fejemre! – tiltakoztam. Egyszerre diadalmasan és dühösen kezdett remegni a kezem, ezért ökölbe szorítottam. – Sem alattvalód, sem szolgád nem vagyok, és ha alázatos kisegeret akartál feleségül venni, egy másik aranycsinálót kellett volna keresned!”

***

„A haragot mindig olyan hiábavalóságnak tartottam, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. Mi értelme volt haragudni az apámra, a mostohaanyámra, vagy a velem gorombáskodó szolgákra? Az emberek sokszor az időjárásra is haragudtak, dúltak-fúltak, ha beütötték a lábujjukat vagy elvágták a kezüket, mintha a tárgyak szándékosan vétettek volna ellenük. Ezt is értelmetlennek éreztem. A düh a rács mögött lobogó tűzre hasonlított, és az én kandallómban soha nem volt fa. Egészen mostanáig.”

***

„Anyámnak volt némi varázsereje, és a halála előtt három áldást mondott rám – mondtam, mire a cár ösztönösen közelebb hajolt, hogy hallja. – Az első az elmésség, a második a szépség, a harmadik pedig az… hogy az ostobák egyiket se ismerjék fel.”

***

„Hölgyem, amikor engedélyed nélkül elhoztalak az otthonodból, nem hittem, hogy képes vagy értelmes alkut kötni, és csak az ajándékodnak tulajdonítottam értéket. De most már tisztán látok. Háromszor is visszafizettél a sérelemért, és így megtudtam, mennyit érsz: többet az életemnél, az egész birodalmamnál, és a benne élőknél. Bár tűzbe küldted a népemet, nem követelhetek rajtad semmiféle tartozást. Igazságos egyezség született.”

Borító: 5/5

Tudniillik, nekem először angolul volt meg a könyv, a külföldi borítót elnézve pedig biztos voltam benne, hogy annál nincs is szebb. Most itt pihen mellettem a hazai fedéllel… és bajban vagyok, mert úgy érzem, ennél sincs szebb. Stílusos, mesés, illik Novik előző könyvének külsejéhez, kellően misztikus benyomást kelt, és NÉZZÉTEK, EZÜSTÖSEN CSILLOG. Passzolhatna ennél is jobban?!

Pontozás: 5/4.5

Akkor vezessük ezt le: iszonyú nehezen vettem rá magam az olvasásra, tudatában annak, hogy számomra a fantasy-k ideje már lejárt. De 450 oldallal később még ennél is nehezebb vettem rá magam, hogy letegyem ezt a csodával telített féltéglát, ugyanis számtalan alkalommal bizonyította, hogy tévedtem korábbi bizonyosságomban. Ha eddig nem éreztem magaménak a műfajt… nos, valószínűleg csak nem volt szerencsém efféle kifogástalanul minőségi képviselőjéhez. Persze megszenvedtem ezért a felismerésért: nehezen rázódtam bele ebbe az elvont világba, küszköve vettem fel a varázslat fonalát, végül mégis értelmet nyert mindez: egy sokrétegű, aprólékosan kidolgozott világ és történet bontakozott ki a szemem előtt, igazi, háromdimenziós karakterekkel, mesteri és nem várt fordulatokkal, érzelmekkel és csodás tájakkal. Bár nem az apróságok számítanak a könyv célközönségének, körém mégis a gyerekkori mesék melengető burkát vonta az Ezüstfonás az elvarázsolt tájaival, a szörnyeivel, mesés lényeivel és bús hercegnőjével – ha ezt várhatom a klasszik orosz népmeséktől is, akkor egy szót se többet, ide nekem azokat is! Meg persze a Rengeteget – ezek után nem is kérdéses.

Blogturné és nyereményjáték

Naomi Novik már bebizonyította a Rengeteggel, hogy milyen nagyszerű történetmesélő, most pedig itt van a legújabb könyve, az Ezüstfonás, amely szintén a szláv mesevilágba kalauzolja el az olvasókat. Ha szeretnétek ti is a részesei lenni ennek az izgalmas világnak, akkor tartsatok a Blogturné Klub hat bloggerével és játsszatok a könyvért!

Az Ezüstfonás bővelkedik mesei elemekben, úgyhogy a játékban ezúttal híres szláv/orosz mitológiai alakok neveit kell kitalálnotok a képek és a leírások segítségével.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A gonosz istene. Tőle eredeztették a rossz időjárást, a járványokat, és hasonló csapásokat.