Q&A #1 | Gondolatolvasásról, selfloveról és hálószobai szőnyegről

Hey there, virágszálaim! Ha még emlékeztek, tartottam egy maratoni untatást a múlt hónapban még tavaly igen, ez a poszt is megcsúszott rendesen, de ne mondjátok, hogy ez még bárkit meglep: 25 randomságot gyűjtöttem össze magamról, és egyúttal elejtettem valami olyasmi meggondolatlan ígéretet is, hogy kész rovattal készülök, hogy jobban megismerhessetek – még ha ti ezt nem is akarjátok. Én igen, szóval szívás. Egyszer arra kértelek titeket Instán, hogy írjatok egy számot a megadott intervallumon belül, és nem volt egészen véletlen – találtam az internet bugyraiban egy 400+ pontos kérdéssort, így elhatároztam, a ti segítségetekkel minden hónapban kiválasztok a felsoroltak közül véletlenszerűen tízet, és voila! Máris varázsütésre kész egy kérdezz-felelek! Mára az általatok beküldött számok közül az első tízhez kapcsolódó kérdést hoztam el, remélem maradtok és nem hagytok magamra a hülyeségekkel, amiket firkáltam ;) Enjoy!

Mit választanál: a szüleid olvassanak a gondolataidban, vagy az, aki tetszik?

Számomra a teljes gondolatolvasás téma üti a maximális parafaktort: talán már említettem korábban, de a gondolatolvasás okozta pánik engem a legváratlanabb pillanatokban képes magával ragadni, mondjuk matekórán ülve, vagy szünetben a padon fekve. Ezt most hallotta valaki? Az a valaki tudta, hogy az én fejemet hallja? Ha fejben más hangján beszélek, azzal összezavarhatom? Ilyesmi. Ó, és igen, tudom, hogy ez beteges. Lényeg a lényeg, a két opció közül azt a harmadikat választanám, mely szerint rendelkezhetek Bella Swan blokkoló képességével, így nem olvashat a gondolataimban sem egy perverz vámpír, se más. De oké, ha meghal a világ az értékes LOL gondolataim nélkül, inkább olvasson a fejemben az a srác, aki tetszik. Pláne mert ilyen nincs. Elvégre ennek még haszna is lehet. Ha visszagondolok arra, mikor még együtt voltunk a barátommal – sőt, még utána is –, számtalanszor kívántam, mikor nem tudtam valamit megfelelően kifejezni, vagy nehezemre esett beszélni valamiről, hogy bárcsak magától is tudná, mi jár a fejemben.  

Milyen színű a hálószobai szőnyeged?

Adjatok egy percet, hogy megpróbálhassam feldolgozni ennek a kérdésnek a létjogosultságát… huh. Világosbarna. Barna a szőnyegem.

Mi a legnevetségesebb dolog, amiért valaha kórházba kerültél?

Igazából az egész életem elég nevetséges, de amennyiben a születésem nem számít, nos, azt hiszem ér az is, hogy öt-hat évesen féltem átmenni a sötét étkezőn, ezért rohantam mint a hülye, elbotlottam a szék lábában és előreesve szépen, hosszában elharaptam a nyelvem és a szám. Miután hüppögve megállapítottam, hogy „kicsit nagyon fáj”, kocsiba ültünk az éjszaka közepén, hogy rendbe tegyék a vérző fejemet a kórházban. Szép volt, akárcsak a heg, ami azóta is ott a számon.  

Csók vagy ölelés?

Már jól tudhatjátok rólam, hogy az öleléssel való kapcsolatom leginkább a „függés” szóval írható le, így a válaszom is egyértelmű. Nem mintha a csókot nem értékelném, mert az is király cucc ám, ha valaki tudja, hogy kell… de egyszerűen abban is az ölelést tartom a legkellemesebbnek; egyszerűen megszáll tőle a béke - arra pedig nagy szükségem van. Amúgy meg fun fact, de ennek ellenére én egyáltalán nem alakítok ki könnyen fizikai kapcsolatot az emberekkel – mármint barátit se –, mindig csak nézem, hogy mások tök lazán átkarolják, megölelik egymást, csak úgy, mert miért is ne, de nekem ez még egy baráti kapcsolatban is olyan szintű intimitás, amit nehezen alakítok ki. Szóval íme egy újabb virágos ellentmondás: imádom az ölelést, de nehezen ölelek meg valakit. Szeretnék úgy működni, mint aki normális, komolyan szeretnék.

Allergiás vagy valamire?

A porra, meg az életre – utóbbira elég durván.

Mi a legrosszabb jegy, amit egy dolgozatra kaptál?

Matek egyes – és ha ez nem írja le tökéletesen, hogyan állunk mi az algebrával, akkor semmi sem.

Inkább lenne hat fiad vagy hat lányod?

Esetleg hat szeretőm.

Tudsz fütyülni?

Igen, de csak nagy titokban szoktam, mert nagymamám egyszer azt mondta, hogy Szűz Mária nem szereti, ha a lányok fütyülnek… LOL, na jó, tudok fütyülni, de nem megy valami jól, úgyhogy többnyire hanyagolom, és inkább énekelek, ha valakinek bántani akarom a fülét.

Mit szeretsz leginkább magadon/magadban?

Felnevettem ezen a kérdésen, mert igazából mindenről tök őszintén tudok nektek írni, csak szelflávról nem… de azért elgondolkodtam, ahogy a kérdés azt megköveteli. Ami a külsőmet illeti, bár állandóan kemény hadviselésben állunk egymással, mégis a hajam a kedvencem: full kezelhetetlen és még csak nem is igazán szép… de annyira én vagyok, hogy hosszú évek csatározása után egészen megszerettem, még ha előtte titkolom is. Ami pedig a rejtett belső erényeimet illeti… hát, jó alaposan elrejtőztek, nem igaz? Talán azt szeretem magamban leginkább, hogy nagyon empatikus tudok lenni – és ezzel valamennyire összefügg, de elég érzelmes is vagyok, ami bár megkeseríti az életemet (és nem csak az enyém), úgy vélem, mindenképp pozitív tulajdonság kell legyen. Sőt, ha belegondolok, egészen bírom a hülye humoromat is, meg persze azt, hogy nem vagyok egészen inkompetens az íráshoz.

Tudsz magad tankolni?

Tekintve hogy lábbusszal közlekedek, ez teljességgel szükségtelen… bár ránézésre nem tűnik olyan bonyolult műveletnek. De azért inkább ne kérjetek meg, hogy tankoljak nektek, mert nem ígérek semmit.

Tört már el bármid?

Meggyőződésem hogy az orrom attól ilyen deformált, hogy eltörtem, mikor kiskoromban ráejtettem egy üveget, amit le akartam venni a hűtő polcáról… de anyukám szerint hülyeség. Hm.

Szívesen olvasnátok több efféle posztot? Tudassátok velem kommentben! ;)

Ui.: alátámasztanám a hetes pontot azzal, hogy mint utólag rájöttem, elszámoltam magam, és 10 helyett 11 kérdés maradt bent. Ne bántsátok a hülye fejem.

Brittainy C. Cherry - Gravitáció | Blogturné és nyereményjáték

„A nő, aki mindent érzett, szinte egybeolvadt azzal a férfival, aki nem érzett semmit.”

Eredeti cím: The Gravity of Us

Sorozat: Elements – Az vagy nekem 4.

Oldalszám: 380

Megjelenés: 2019

Kiadó: Libri Insomnia

Ár: 3599 –

Engem az érzelmeim vezéreltek, ő fásult volt és közönyös. Én álmodoztam, ő rémálmokban élt. Én gyakran sírtam, neki nem voltak könnyei. Bár jégből volt a szíve, voltak röpke percek, amikor összekapcsolódott a pillantásunk és megláttuk egymás lelkében a titkokat, és amikor az ajka megízlelte a lelkemet mardosó félelmeket, én pedig magamba szívtam az ő fájdalmát. Néha még azt is elképzeltük, milyen lenne egymást szeretni, de a közénk furakodó, csúf valóság rendre a földre kényszerített minket.

Nem tudta, hogyan kell szeretni, és ugyanezt rólam is el lehetett mondani. Mégis… ha esélyt kapnék arra, hogy újra szerethessek, ismét őt választanám.

Még akkor is, ha tudnám, hogy fájni fog. Még akkor is, ha újra és újra földhöz vágna bennünket a gravitáció.

Lucy és Graham szívbemarkoló története megmutatja, milyen az, amikor a szavak már nem elegendők. Ami segíthet, az egy ölelés, amiben a lelkek érintkeznek, és egy tekintet, ami többet mond bármely szónál. Olyankor beszélnek igazán – azon a nyelven, amit a legjobban értenek.

A tavalyi évem első olvasmánya volt Brittainy C. Cherry sorozatának nyitókötete, a Lebegés – s bár az emlékeim azóta nyilvánvalóan folyamatosan megkoptak, a pozitív benyomások attól még éltek bennem, s olykor kopogtattak egyet-egyet az agyamban, hogy talán ideje lenne levenni a polcról a következő kötetet. Hogy utána mi jött, tudjátok: nem voltam abban az állapotban, mikor túl sok kedvem lett volna a romantikához, úgyhogy a folytatás kérdését a lehető legvirágosabban kezeltem: magyarán halogattam. Mígnem megjelent a molyos hírfolyamomban a negyedik rész, az pedig megingatott eddigi nyugalmamban – a lehető legjobb értelemben szerencsére, ugyanis egy ideje már szokatlan módon elkapott az izgalom, hogy ezt el kell olvassam. Meggyőző fülszöveg? Felcsigázó értékelések? Naah… az indok ismeretlen, leginkább a „mert csak” sémát húzhatom rá, de már nem is érdekel – mondhatni a végeredmény az, ami számít. Az pedig több, mint jó.

Persze általános lelkesedésem mellett lappangott bennem némi szkepticizmus, elvégre way too much kidolgozott izom a borítón, a modell népszerű példát követve elhagyta az ingét, a fülszöveg némileg csöpög, meg amúgy is minden new adult regény arról szól, hogy mindenki szenved a sötét titkaitól és terheitől, melyektől csak az igaz szerelem szabadíthatja meg. A hozzáállásom tehát még mindig kiváló. Rossz szemmel nézve közelítettem, mégis elemi erővel vonzott a történet – aztán megtörtént a csoda az első fejezettel ismerkedve. Majd minden oldallal és újabb fejezettel egyre inkább kibontakozott előttem a teljes térképe annak, miként kerülte meg az írónő minden előítéletemet. Ugyanis amit a kezemben tartottam, elég messze állt a legtöbb romantikus könyvtől, amit olvastam.

Mi több, úgy érzem a Gravitáció nem is igazán megtört lelkek egymásra találásáról szólt, és sokkal több volt egyszerű szerelmi történetnél. Természetesen kibontakozott a regény folyamán egy olyan oldala is az eseményeknek, a hangsúly azonban sokkal inkább a családon volt ezúttal. Annak a bemutatásán, mennyit számít, milyen szülő az ember, hogy mennyi életet változtat meg általa és mit örökít tovább a jövő nemzedékének. Az írónő ezúttal nem csupán arra fókuszált, merre tartanak a szereplői: megpróbálta érzékletesen lefesteni, honnan jöttek, ugyanis semmi sem befolyásolja annyira egy egyén személyiségét, mint hogy milyen családban, milyen emberek között töltötte életének legsérülékenyebb időszakát. Ez amúgy is tény, de főszereplőink ezt kiváltképp jól prezentálják.

Adott a kissé kiégett író, Graham – az ő szálának a kezdete bennem egy az egyben felidézte a BBC Patrick Melrose c. sorozatának első jelenetét, hogy miért is, azt az alábbi idézet elárulja:

„ – Megtennél nekem egy apró szívességet? […] Megpróbálnál szomorúnak látszani a temetésen? Az emberek a szájukra vesznek, ha mosolyogni látnak. […] És most mondd szépen utánam: az apámat sokan szerették, és mindenkinek hiányozni fog.

– Az apám egy faszfej volt, és nem fog hiányozni senkinek.”

Innentől már járhat az agyunk, vajon milyen gyermekkor állhat a férfi mögött, amiben az apaszerep ilyen negatív értelemben volt meghatározó – s ami után az apja halálhíre ilyen pozitív fordulatot jelent az életében. Az írónő apránként adagolja be a lényegretörőbb információkat, közben pedig a férfi gondolkodásmódjának és érzelemvilágának, viselkedésének bemutatásával érzékelteti annak a múltnak a hatását, mit ekkor még homály fed. Graham mélyről indul, erős indulatok fűtik, s ő ezeket nem tudja máshogy kezelni, minthogy magába zárkózik – de így válik annál csodálatosabbá, ahogy lassan végigkövethetjük karakterfejlődését, megnyílását a világ felé, még ha éppen csak annyira nyitotta is ki a lelkét, hogy egy apró fénysugár betaláljon.

Másik főszereplőnk, Lucy – vagyis Lucille – éppen Graham szöges ellentéte, de hát ez szinte elvárható. Nagyon mennek ezek az „ellentétek vonzzák egymást” sztorik, noha a valóságban ez jóval nehezebb terep – mármint, nehezen látom lelki szemeim előtt, hogy egy Grahamhez hasonló személyiség az érzelmi túlcsordulásaimat pozitívumként fogja fel, s ne teherként, de ki beszél most erről. Én, nyilván én térek el a tárgytól előszeretettel bármikor. Lényeg a lényeg, ha Graham keménységét, komorságát, pesszimizmusát, elzárkózását ellensúlyozván megjelenik a színen Lucy a kirobbanóan pozitív és érzelemdús személyiségével, felteszem káprázni kezd mindenki szeme a kontraszttól. Színes ruhák, színes gondolkodás, színes érzelmi paletta: Lucy az a lány, aki a legőszintébben nevet, s a legkeservesebb könnyeket sírja; az, aki virágokat tűz a hajába, meghatódik egy daltól, idegesítően sok kérdést tesz fel, de mindig ott van, mikor a segítségére van szükség, akkor is, ha az a bizonyos valaki túl büszke ahhoz, hogy ténylegesen szívességet kérjen tőle. Mindenki rémálma és egyben legnagyobb kedvence, mert ugyan túlpörög, a szíve tele szeretettel és gondoskodással.

Ennek némileg ellentmond, hogy mögötte is nehéz évek állnak, édesanyját elvesztette, éveken át a rákkal és válásával küzdő nővérét ápolta, míg másik testvére sorsukra hagyta őket, mintha nem is lenne köztük semmiféle családi kötelék. Ám Lucy gyerekkorából igenis pozitív értékeket hozott magával, a kitartást és szabadságot, a maktubot és a szeretetet… és azt hiszem ez az, ami számít, ami nem hagyta, hogy összetörjön bármiféle negatív esemény súlya alatt.

Tehát külön-külön is érdekes megfigyelni, hogyan alakult főszereplőink személyisége, azonban újabb érdekes topikot nyit életük nem mindennapi találkozása, ezzel ugyanis új szinten kezdhetünk foglalkozni a szülőség kérdéskörével. Fordulatos és nemspoilerezemel körülmények hozzák úgy, hogy Lucy váljon Graham elsőszámú segítőjévé, mikor magára marad koraszülött gyerekével, s szegényem azt sem tudja, hogy fogja meg, hogy ne törje össze. Emiatt úgyis örvendezek még eleget, úgyhogy egyelőre visszafognám… valahogy. A lényeg az, hogy párosunk lényegében együtt vág neki felnevelni a kiskölyköt – természetesen szem előtt tartva, hogy nincsenek együtt, és Lucy nem a kis Talon anyja, mégis, minden különbözőségük ellenére elkezd működni köztük az összhang. Minden erejüket bedobják, hogy a lehető legtöbbet kihozzák a jó szülők fogalmából, igyekeznek a tökéletes biztonságot és szeretetet nyújtani a babának – közben azonban észrevétlenül kinyílnak egymás felé is, amiből egyre gyakrabban kéretlen tanácsok lesznek, azokból szócsaták, majd végül kelletlen egyetértések. Egymás támogatása és a közös cél így hozta apró lépésekkel haladva egyre közelebb egymáshoz Lucy-t és Grahamet: s bár a vége felé néha úgy éreztem, túl nagy ugrásokat teszünk, összességében még így is reális ütemben bontakozott ki a szerelmi szál, amiért nagy respect.

És végül jöjjön a neheze… mármint, csak egy fél mondat erejéig, mert akad a könyvnek egy szála, ami oly mértékű indulatokat kelt bennem, hogy ha módomban állna, megrángatnék egy-egy karaktert, de úgy istenesen. Jól beharangoztam, hogy történetünk középpontjában a családi kapcsolatok állnak: igazából fontos szereppel egy testvérpár, bár talán okosabb úgy mondanom, három nővér bír. Lucy, Mari és Lyric – és én tényleg, nem akarok belefolyni a kapcsolatuk természetébe, mert egész egyszerűen dühít, amikor pedig nem, akkor végtelenül szomorúvá tesz. Nekem legalábbis megadatott az a szerencse, hogy nagyon jó kapcsolatom van mind a nővéremmel, mind a húgommal, és minden alkalommal megüt kissé, mikor azt látom, mások között kihagy ez az összetartás: márpedig Lyric nem csupán „nem jön ki jól” a húgaival, őt egyenesen gyűlölet fűti, ezt pedig éppen annyira nem tudtam hova tenni értelmes magyarázat híján, mint Mari köpönyegforgatását. Egyszerűen… á, hagyjuk ezt. Az írónő kiválóan festette le a fennálló feszült szituációkat a testvérek között, de egyes részei ennek a szálnak elbírtak volna picivel több indoklást.

Összességében azoknak ajánlom a Gravitációt, akik egy érzelemdús, magával ragadó regényt keresnek, nyitottak a romantikára, de annál mégis jóval többet várnak egy könyvtől; akik szívesen bocsátkoznak fejtegetésekbe emberi kapcsolatokról, családról, szülőségről, szeretetről és szerelemről, s még annál is szívesebben olvasnak ezek összességéről egy pompás, szerethető történet által egybekötve.

Kedvenc karakterek:

Mennyit árul el, ha azt mondom, Graham a kedvencem, mert jó apa, továbbá Ollie a másik favorit, mert ő is jó apa? Elég sokat szerintem. Mint fent már kifejtettem, szerintem a történet központi témája a szülőség, s e két férfi kitűnő példával szolgál arra, hogyan is kell azt jól csinálni. Ugyan a személyiségük egymásénak a szöges ellentéte – elvégre Oliver egy élénk, életvidám, alapvetően optimista karakter, míg Grahamet maga alá temeti valami borús légkör –, mindkettejük felszíne alatt ott rejtőzik a jóság, csak míg egyikükből könnyebben szabadul fel, addig másikuk rögös utat jár végig, míg megtanulja kimutatni.

Kedvenc részek:

Hadd legyen kiszámítható azzal, hogy Graham tipikus, apukás pillanatait emelem ki elsősorban – a kengurumódszer, a félelme, hogy elront valamit, s az igyekvése, eltökéltsége, hogy ne történjen így, meg persze az összes lelkesedése, mikor a kis Talon valami újat tanult, mind-mind bizonyították, hogy igenis érző ember, sőt, hogy egyenesen hatalmas szíve van. A másik kedvencem pedig szintén ő volt, mégpedig Ollie és Mary lányának esküvőjén, mikor az oltárhoz kísérte a lányt. Apróságnak tűnhet, pedig hatalmas, és rettentő törődő gesztus volt.

Kedvenc idézetek:

„Apa bárkiből lehetett. De apuka csak abból, akiben megvolt a bátorság ahhoz, hogy felvállalja ezt a nem mindig könnyű szerepet.”

***

„A magány a legnagyobb hazudozó, Lucille – mondta Graham, miközben leült az ágya végébe. – Mérgező, és a legtöbbször halálos is. Azzal áltatja az embert, hogy az ördöggel is jobb, mint egyedül, és ezt valahogy mindenki hajlamos elhinni, mert úgy véli, hogy az egyedüllét a bukással egyenlő. Hogy azért hagyták el, mert nem elég jó. Így hát, az esetek túlnyomó többségében, a magányosság mérge átszivárog az ember szerveibe, és elhiteti vele, hogy a legálságosabb kötelék is a szeretet jele. Pedig a magányosságból fakadó szeretet csupáncsak színjáték. Én már csak tudom, hiszen magányos voltam egész életemben.”

***

„ – Nem bánok jól a szavakkal.

Visszafordult és megrázta a fejét.

– Dehogynem. Jól bánsz velük. Talán túlságosan is. Én már csak tudom, hiszen minden könyvedet elolvastam. Nem a szavakkal nem tudsz bánni, hanem az emberekkel.”

***

„A feleségem sohasem kapott tőlem virágot. És csokoládét sem Valentin napon. A plüssállatokat röhejesnek találtam, így azt sem vettem neki, és fogalmam sem volt, hogy mi a kedvenc színe. Ő sem tudta, hogy nekem melyik a kedvencem, én ezzel szemben tudtam, hogy ki a kedvenc politikusa. Ismertem a globális felmelegedéssel kapcsolatos nézeteit, ahogy ő is tisztában volt azzal, hogy én miként viszonyulok a valláshoz. És mindketten tudtuk egymásról, hogy mit gondolunk a gyerekvállalásról. Nem akartunk gyereket. Soha.”

Borító: 5/4.5

Brittainy C. Cherry-re és az Elements sorozatra gondolva elég sok jelző és gondolat megfordulhat az ember fejében: tehetség, érzelmek, érzékletesség, mélység… de én azért kiegészíteném a sort egy újabb fontos tényezővel: a gyönyörű borítókkal. Bár sokáig ágáltam az élőszereplős borítók ellen, a sorozat valamennyi kötete lélegzetelállítóra sikerült szerintem – a Lebegés modelljének szakállától még mindig elfog a szemgazmus –, és ez alól a Gravitáció sem lehet kivétel. Hozzáteszem persze, hogy hosszas, közeli bámulás után megállapítottam, hogy ezek a felfújt izomkötegek nem igazán jönnek be, de talán én szemlélődtem túl behatóan, s ez rontotta a hatást: mindenesetre akár van Graham bicepszének is bicepsze – mint azt Lucy megállapította –, így is, úgy is egy kifejezetten kellemes küllemű könyvről beszélünk.

Pontozás: 5/4.5

Azt mondod, hogy egy újabb könnytenger new adult könyv, a már amúgy is túltelített romantikus regények piacán? Két megtört lélek találkozása és elkerülhetetlen szenvedése a végső csillagfényes és szikraröpködős egymásra találásig? Nos… én meg azt mondom, hogy egy jól irányzott gyomorszájon vágás, ami azt üzeni, ideje félretenni a félmeztelen pasis borítók és hatásvadász fülszövegek által generált előítéleteinket. A Gravitáció igazából sokkal többet rejt, mint azt elsőre gondolnánk: már az első oldalakon a szív legmélyéről indul, s olyan lelki jelenségeket és folyamatokat ábrázol, melyeknek végül csak elenyésző része szól a szerelemről. Brittainy C. Cherry ezúttal családi kapcsolatok, valamint a szülőség témakörét boncolgatja, s több különféle példán át szemlélteti, mekkora hatása van az egyén természetére, érzelmi életére és gondolkodásmódjára a környezet, amelyben felnőtt, a benyomások, melyek fiatalként érték. Mindezt érzékletesen, sokszor bizony szívszorítóan teszi – s szinte csak afféle ráadásként koronázza meg egy gyönyörű, őszinte, és reálisan, lépésről lépésre haladó szerelmi szállal. Ezek után egy-egy apró hiba ide vagy oda… Graham, Lucy, Oliver és Talon akkor is maradandóan belopták magukat a szívembe – és szerintem még sokakkal teszik majd ugyanezt.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné + nyereményjáték

A blogturné állomásain található betűhalmazok elemeit helyes sorrendbe rendezve az Az vagy nekem sorozat részeinek egy-egy főszereplője nevét olvashatjátok össze. A rafflecopter megfelelő sorába pedig azt kell beírnotok, hogy az adott karakter hányadik kötetben szerepelt.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

AAGHMR ACEHILM ELLRSSU

Állomáslista:

02.23. – Angelika blogja

02.24. – Hagyjatok! Olvasok!

02.25. – Never Let Me Go

02.26. – Dreamworld

02.27. – Deszy könyvajánlója

02.28. – CBooks

03.01. – Zakkant olvas

Naomi Novik - Ezüstfonás | Blogturné + nyereményjáték

„A mágiára fog számítani, arra a varázserőre, amely kizárólag akkor jelentkezik, ha az ember szavakkal és tettekkel önmaga fölé kerekedik, vállalja az ígéretét, aztán valahogy akkorára nő, hogy végül képes teljesíteni.”

Eredeti cím: Spinning Silver

Oldalszám: 456

Megjelenés: 2018

Kiadó: GABO

Ár: 4990 –

Mirjem pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

Amikor az erdőben meggondolatlanul henceg képességével, felkelti a fák között kísértő, zord, jégtestű lények, a sztarikok királyának figyelmét. A névtelen király lehetetlen feladatot tűz Mirjem elé, aki akaratlanul szövött cselszövésébe vonja Vandát is, a parasztlányt, meg egy boldogtalan hercegnőt, akit a cár feleségének szánnak.

Csakhogy a cár, az ifjú Mirnácjusz sem az, akinek látszik. Gondosan őrzött titka az emberek és a sztarikok országát is fenyegeti. A rossz döntések között őrlődő Mirjem valószínűtlen szövetségeseivel indul felfeezőútjára, amely áldozatkészségét, erejét és szeretetre való képességét is próbára teszi.

A mítoszokból és tündérmesékből merítő Ezüstfonás varázslatos és sokrétegű története éppúgy elbűvöli majd olvasóit, mint Novik Rengeteg című Nebula-, Lovus- és Mythopoeic-díjas regénye tette.

Az elmúlt, aktívan olvasással töltött napjaim során számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, mégis mit keres a kezemben egy fantasy regény, és miféle lélek vitt rá az olvasására. Mert valljuk be, a műfaj és én… többnyire külön utakon járunk. Volt egy masszívabb urban fantasy-s korszakom – a klisészerűen szükséges vámpírmániával kezdve és az örök kedvenc Cassandra Clare-rel bezárólag –, mióta viszont leszálltam többnyire a realitás talajára, nem mondanám, hogy a boldogságomhoz vezető út mágiával és természetfelettiséggel van kikövezve.

De nem ez lesz az az értékelés, melyben ezt taglalom. Tény, a fantasy-tól való idegenkedésem miatt a történet olykor megizzasztott, néha talán még küzdelemnek is hatott a lapozás, de mint minden jó mese végén, idővel itt is győzedelmeskedett a jó, s sikerre segítette közös pályafutásunkat az Ezüstfonással. Hogy ez hogyan alakult végül, ezúttal kissé rendhagyó módon adnám elő, pontokba szedve minden negatív és pozitív érzésem és tapasztalatom, mely a regényhez fűz.

Negatívumok:

– A nevek. Talán nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget a dolognak, ha a nővérem – aki korábban angolul olvasta a könyvet – nem hívja fel a figyelmem rá, így viszont már önkéntelenül is szúrta a szemem egész végig. Valami megmagyarázhatatlan módon a fantasy történetekbe mindig belefér a szerző részéről néhány totál lehetetlen névválasztás, és ezzel nincs is bajom… de hogy micsoda sátáni erő vette rá a fordítót, hogy ezeket fonetikusan írva vegye át, képtelen vagyok felfogni emberi ésszel. Mirjem? Mirnácjusz? Azért vannak határok.

– A rétestészta-taktika. A könyv végére érve megállapíthattam, hogy visszatekintve nincsenek felesleges mondatok, nincsenek felesleges jelenetek, s lényegében a leírtak egésze jelentőséggel bír a történet alakulása szempontjából. Efelé a felismerés felé tartva azonban sokáig csak egy dolgot éreztem: toporgást. Valami egy lépés előre, fél vissza feelinget, amivel ugyan folytak ki az oldalak a kezem közül, de ha elgondolkodtam sem tudtam megmondani, mi fontos történt az elmúlt x fejezetben. Gyönyörű leírások, gondolatmenetek, visszaemlékezések… amiket amúgy ne értsetek félre, igenis mind értékeltem és szerettem, de még így is hiányoltam valami pörgést és feszültséggel teli izgalmat.

Pozitívumok:

+ Írásmód. Ha már éppen az előbb említettem a leírásokat, most áthúznám őket ide, a pozitívumok listájába is, mert sok egyéb mellett ezek emelték igazán magasra az Ezüstfonás minőségét. Sok szerző munkássága áll vagy bukik ott, hogy mennyire birtokolják az íráshoz elengedhetetlen két összetevőt: a kreativitást meg képzelőerőt, valamint az írói tehetséget. Naomi Noviknak viszont úgy érzem semmi félnivalója, mert az egy dolog, hogy összeállt a fejében egy ilyen lehengerlő történet, de mindezt precízen és érzékletesen, művészibe hajlóan tudta formába önteni. Mindegy, hogy hömpölygő érzéseket, dolgok tapintását, a falusi ember természetét vagy a hófödte téli tájat festette le éppen, engem ugyanolyan mértékben lenyűgözött minden alkalommal

+ Egyedülálló világépítés és ezzel járó hangulat. A másik említett összetevő, ami elengedhetetlen a sikerhez, az a különleges alap, és a szárnyaló fantázia, ami az éppen csak csírázó ötleteket ágak és levelek hatalmas, elburjánzó szövevényévé változtatja – ez pedig 120 %-osan megvolt Naomi Novik meseadaptációjában. Nagyon tetszett az a kissé középkorias, mondhatni visszamaradott, ugyanakkor igenis varázslatos ország, amit bemutatott, ahogy a párhuzamos világként fennálló sztarik birodalom, sőt, egyáltalán, a sztarikok létezése is. A jeges lények, az általuk pusztító hosszú, kemény tél, a félelem, a kiszolgáltatottság, a terror, amit okoztak… ezek összességében elég kilátástalan és sötét hangulatot teremtettek, azonban az egyre inkább lángra kapó mágia felélesztette a klasszikus meséknek azt a reményteli érzését, mikor kezdheti a befogadó kapiskálni, hogy van még esély a jó győzedelmeskedésére. Összességében a mesebeli világ felépítéséért és az így teremtett hangulatvilágért szerintem jár a csillagos ötös.

+ Képzeletbeli látványvilág. Vehettem volna a leírások pont alá, és befejezhetném a posztot hamarabb, de nem akarok spórolni sem a plusztpontokkal, sem a szép szavakkal, ha erről a regényről van szó. Már említettem, hogy az írónő leírásai kiválóak – azt viszont eddig elmulasztottam közölni, hogy nem marad el mögöttük gyönyörűségben maga a lefestett táj sem. Litvász útjai, erdei, apró kunyhói, a hóval borított jeges táj, a sztarikok országának jégpalotája… mind-mind megelevenedett a szemem előtt, s úgy láttam, mint valami filmet – vagy inkább mesét?

+ A mesei alap. Nagy mese rajongó vagyok, de ez szégyenszemre nálam leginkább a Disney feltétlen szeretetével jelent egyet – de akárhogy is, jó kis retellingeknek, feldolgozásoknak így sem vagyok soha ellenére, s nyitott vagyok az újdonságokra… az Ezüstfonás után pedig úgy érzem hódításom következő csapásiránya az orosz népmesék és mítoszok felé fog vezetni. Nem titok, hogy ezek adják a történet hátterét, ezekből merített az írónő, mikor megalkotta mesebeli királyságait. Nos, jól tette.  Minden oldal sugárzott valami oroszos életérzést, amiben hideg a tél és nehéz az élet, így az emberek hozzáedződnek a fájdalomhoz, megkeményítik magukat, s kitartanak.

+ Erős, emberi főszereplő. E hozzáállásnak ékes példája főszereplőnk, Mirjem, a pénzkölcsönző lánya. Miután apja túl szelíden kezeli a kölcsön-törlesztés kérdését, s ezzel éhezésbe és nyomorgásba sodorja családját, lánya úgy dönt, átveszi munkáját: a szenvedéstől megedződve, könyörtelen szívvel, mégis racionális hozzáállással elindul beszedni az adósok pénzét, ezzel helyreállítva családja egykori vagyonát – mi több, egyre inkább gazdagodva a nagyszerű üzleti érzéke által. Efféle képességnek azonban híre megy egy olyan világban, hol mindenki a javakra vágyik, így Mirjem kihívás elé kerül: feladata három alkalommal arannyá változtatni a sztarik fejedelem ezüstpénzét, cserébe pedig nem csupán megtarthatja életét, de az uralkodó feleségévé is válik.

Ez mind szép. És mind jó. Azonban mivé lenne ez a közel 500 oldal, ha kivégeznénk itt helyben a lány életében adódó izgalmat és veszélyt! Bár a három próba bőven elég félelmet szül – elvégre Mirjem élete a tét –, s az ember azt gondolná, nyugalomra lelhet, miután mindet teljesítette, igazából hasonlóan kemény idők köszöntenek rá a sztarik birodalom jégpalotájában, ahol mintegy rabként él királynő létére, s nap mint nap aranyat varázsol három kérdésért cserébe. A lány azonban újra és újra bizonyítja, hogy sokkal több lakozik benne némi varázslatos képességnél – s erről lassan a királyt is meggyőzi. Tudja, milyen kérdéseket kell feltegyen, hogy előrébb jusson, hogy érvényt szerezhessen szavának ebben az új, fagyos világban, hogy visszajuthasson saját földjére, s megmenthesse a faggyal és éhezéssel sújtott Litvász lakóit. Meglehet, voltak rossz döntései, de ez csak az emberségét bizonyította. Összességében megtestesítette azt, amit én erős női karakternek hívok.

+ Igényesen megformált karakterek, látványos jellemfejlődés. Történetünk nem egy fontos szereplőt felsorakoztatott, ami akár zavaró is lehetett volna, ám az írónő akkora műgonddal alkotta meg őket, s annyira odafigyelt a sorsukra egész végig, hogy sokkal inkább előnyére szolgált a regénynek. Valamennyien – Irina hercegnő, Vanda, a testvérei, Mirnácjusz – a múlt tapasztalataitól fejlődve váltak azokká az emberekké, akiket a mese folyamán megismerhetünk, de szerencsére nem állt meg itt a kibontakozásuk, Naomi Novik tovább alakítgatta őket, hagyta, hogy az események otthagyják rajtuk a nyomukat, s akár meg is változtassák őket. A legnagyobb jellemfejlődést Mirnácjusz cáron és a sztarikok fejedelmét észleltem – bár alapvetően negatív képet kapunk róluk, a történések során egyre emberibb arcukat ismerhetjük meg, míg végül kifejezetten rokonszenvessé is válhatnak.

Gyönyörű fanartok az Ezüstfonás fontos szereplőcsoportjairól

+ Szemszögváltás. Ez szerintem szorosan összefügg az előző ponttal, elvégre nem létezhetne a kettő egymás nélkül: szükség volt rá, hogy belehelyezkedhessünk minél több karakter bőrébe, elvégre így ismerhettük meg őket, érzéseiket, gondolkodásukat, belső mozgatórugóikat igazán – ugyanakkor mit sem ért volna ez a bemutatásukra törekvő aprólékosság, ha nincs a személyiségükben potenciál.

+ Az első és utolsó fejezet. Nem, keretről semmi szó nincs, nem azért emelem ki külön a történet e két egységét, viszont szó nélkül sem hagyhatom őket, ugyanis vasmarokkal ragadják magukhoz az olvasót: előbbi gondoskodik róla, hogy érdemesnek tartsd a könyvet a folytatásra, utóbbi pedig bizonyságot ad róla, hogy megérte az együtt töltött idő. A meseszerű kezdés nálam betalált, szeretem az efféle beépített „mítoszokat”, a megérdemelt és nagyon várt happy end pedig rendesen megmelengette a szívem, úgyhogy abszolút kellemes benyomások maradtak bennem.

Kedvenc karakterek:

A mese utolsó fejezeteit elnézve mi sem természetesebb, minthogy a sztarik király egyre inkább megszerettette magát velem – de hogy meglepetést is okozzak, bevallom, hogy őt már a történet elég korai szakaszától kezdve nagyon kedveltem. Arrogáns volt és bántó, meg persze kórosan büszke és lehengerlően tiszteletet parancsoló… igazi kemény, fagyos királyfigura, de sugárzott belőle valami megkapó erő, ami mellett nem lehetett elmenni szó nélkül – arról már nem is beszélve, hogy alapvetően vonzanak az efféle karakterek. A zárófejezet ezek után már csak hab volt a tortán.

Kedvenc részek:

Leszögezhetjük, hogy történetünk telis-tele figyelemre méltó karakterekkel, ám leginkább Mirjem és a sztarikok történetszála tartotta fenn az érdeklődésemet: ezen belül is különösen nagy hatást gyakorolt rám a már fent is emlegetett zárófejezet – az utolsó mondat, édes Istenem –, s az, mikor Mirjem nevet adott a sztarik szolgáknak, majd a kislánynak.

Kedvenc idézetek:

„Vajon hiányoztam az otthoniaknak? Vagy egyszerűen elfeledkeztek rólam, ahogy az én fejemből is elillant a sztarik, amikor éppen nem őt néztem? Emlékezett még anyám arra, miért nem mentem haza? Vagy rólam is teljes egészében megfeledkezett? Elködösült a fejében a tudat, hogy van egy lánya, aki túl sok pénzt csinált, aranycsináló képességével kérkedett, és ezért elrabolta egy király?”

***

„ – […] hogy merészelsz szembeszegülni velem, és egyenrangúnak tartani magadat…?

– Te választottál magaddal egyenrangúnak, amikor koronát tettél a fejemre! – tiltakoztam. Egyszerre diadalmasan és dühösen kezdett remegni a kezem, ezért ökölbe szorítottam. – Sem alattvalód, sem szolgád nem vagyok, és ha alázatos kisegeret akartál feleségül venni, egy másik aranycsinálót kellett volna keresned!”

***

„A haragot mindig olyan hiábavalóságnak tartottam, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. Mi értelme volt haragudni az apámra, a mostohaanyámra, vagy a velem gorombáskodó szolgákra? Az emberek sokszor az időjárásra is haragudtak, dúltak-fúltak, ha beütötték a lábujjukat vagy elvágták a kezüket, mintha a tárgyak szándékosan vétettek volna ellenük. Ezt is értelmetlennek éreztem. A düh a rács mögött lobogó tűzre hasonlított, és az én kandallómban soha nem volt fa. Egészen mostanáig.”

***

„Anyámnak volt némi varázsereje, és a halála előtt három áldást mondott rám – mondtam, mire a cár ösztönösen közelebb hajolt, hogy hallja. – Az első az elmésség, a második a szépség, a harmadik pedig az… hogy az ostobák egyiket se ismerjék fel.”

***

„Hölgyem, amikor engedélyed nélkül elhoztalak az otthonodból, nem hittem, hogy képes vagy értelmes alkut kötni, és csak az ajándékodnak tulajdonítottam értéket. De most már tisztán látok. Háromszor is visszafizettél a sérelemért, és így megtudtam, mennyit érsz: többet az életemnél, az egész birodalmamnál, és a benne élőknél. Bár tűzbe küldted a népemet, nem követelhetek rajtad semmiféle tartozást. Igazságos egyezség született.”

Borító: 5/5

Tudniillik, nekem először angolul volt meg a könyv, a külföldi borítót elnézve pedig biztos voltam benne, hogy annál nincs is szebb. Most itt pihen mellettem a hazai fedéllel… és bajban vagyok, mert úgy érzem, ennél sincs szebb. Stílusos, mesés, illik Novik előző könyvének külsejéhez, kellően misztikus benyomást kelt, és NÉZZÉTEK, EZÜSTÖSEN CSILLOG. Passzolhatna ennél is jobban?!

Pontozás: 5/4.5

Akkor vezessük ezt le: iszonyú nehezen vettem rá magam az olvasásra, tudatában annak, hogy számomra a fantasy-k ideje már lejárt. De 450 oldallal később még ennél is nehezebb vettem rá magam, hogy letegyem ezt a csodával telített féltéglát, ugyanis számtalan alkalommal bizonyította, hogy tévedtem korábbi bizonyosságomban. Ha eddig nem éreztem magaménak a műfajt… nos, valószínűleg csak nem volt szerencsém efféle kifogástalanul minőségi képviselőjéhez. Persze megszenvedtem ezért a felismerésért: nehezen rázódtam bele ebbe az elvont világba, küszköve vettem fel a varázslat fonalát, végül mégis értelmet nyert mindez: egy sokrétegű, aprólékosan kidolgozott világ és történet bontakozott ki a szemem előtt, igazi, háromdimenziós karakterekkel, mesteri és nem várt fordulatokkal, érzelmekkel és csodás tájakkal. Bár nem az apróságok számítanak a könyv célközönségének, körém mégis a gyerekkori mesék melengető burkát vonta az Ezüstfonás az elvarázsolt tájaival, a szörnyeivel, mesés lényeivel és bús hercegnőjével – ha ezt várhatom a klasszik orosz népmeséktől is, akkor egy szót se többet, ide nekem azokat is! Meg persze a Rengeteget – ezek után nem is kérdéses. 

Blogturné és nyereményjáték

Naomi Novik már bebizonyította a Rengeteggel, hogy milyen nagyszerű történetmesélő, most pedig itt van a legújabb könyve, az Ezüstfonás, amely szintén a szláv mesevilágba kalauzolja el az olvasókat. Ha szeretnétek ti is a részesei lenni ennek az izgalmas világnak, akkor tartsatok a Blogturné Klub hat bloggerével és játsszatok a könyvért!

Az Ezüstfonás bővelkedik mesei elemekben, úgyhogy a játékban ezúttal híres szláv/orosz mitológiai alakok neveit kell kitalálnotok a képek és a leírások segítségével.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A gonosz istene. Tőle eredeztették a rossz időjárást, a járványokat, és hasonló csapásokat.

Állomáslista:

02. 01. ASzofisztikált Macska

02. 03. Könyv és Más

02. 05. Nem félünk akönyvektől

02. 07. Kelly és Lupiolvas

02. 09. Hagyjatok!Olvasok!

02.11. Never Let Me Go

Jodi Picoult - Életszikra | Blogturné + nyereményjáték

„Nem az a kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”

Eredeti cím: A Spark of Light

Oldalszám: 368

Megjelenés: 2018

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3999 –

Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik. De vajon hogy reagálnak a túszok? Egy nővér úrrá lesz saját pánikrohamán, és segít egy sebesült nőn. Egy orvos a hite miatt gyakorolja hivatását… Most éppen ezt a hitet teszi próbára az élet. Egy magzatvédő aktivista páciensnek álcázva tapasztalja meg, milyen annak a gyűlöletnek a kereszttüzében lenni, amit őt is szított. De vajon mi a túszejtő valódi célja? A lebilincselő történet visszafelé halad az időben, így az emberi sorsok szépen lassan bontakoznak ki.

Jodi Picoult korunk egyik legvakmerőbb írója. Most éppen azt boncolgatja, hogyan lehet egyszerre figyelembe venni a várandós nő és a még meg nem született gyermeke jogait. Az Életszikra beszélgetésre, vitára inspirál… és talán megértésre sarkall.

Nem most olvastam először Jodi Picoulttól. Persze kezembe kerülhetett volna jóval több regénye is, bár így lett volna – nem mintha késő lenne még ezt pótolni –, mégis, ahhoz éppen eléggé ismerem már a munkásságát, hogy meglehessenek az elvárásaim, a reflexszerű feltevéseim, ha újabb könyvével kerülök szembe. Ismerem a merészségét, a profizmusát, az alaposságát, tudom, hogyan gyúr komolyságból, elgondolkodtató tartalomból, humorból, kacskaringós életutakból, morális dilemmákból tökéletesen kerek és egyedülálló alkotást. Mégis mindig meglepődök, hogy ezeket az értékelő szavakat újabb és újabb szintekre tudja emelni, mindig van mit fokozzon, mindig van valami új, amit mutathat, valami új módszer, ahogy megteheti… és mindig vár még rám pár újabb sokk és gondolkodóba esés, ahogy a tekintetem végigfut a sorain.

Legújabb hazánkban is megjelent regényének témáján meg sem lepődtem különösebben. Abortusz. Újabb fájó pont a társadalomban, újabb tabu, s egyúttal egy hatalmas tisztázandó kérdés, kibontakozásra váró vitaindító téma. Magyarán tökéletes választás egy Picoult regényhez, elvégre az írónő tudja, miről érdemes beszélni – hát még hogy hogyan…

Az Életszikra fő kérdéskörét egy Mississippi állambeli abortuszklinikán – igazából az ott fennmaradt egyetlen klinikán – zajló túszdráma által láthatjuk kibontakozni. A helyszín nem véletlen, a túszejtő szándéka ugyanis szorosan kapcsolódik a klinikán végzett tevékenységekhez, ennek megfelelően pedig a történetünket alkotó kis csoportban változatosan képviseltetik magukat a különböző szemléletmódok. Mást látunk a terhességmegszakításokat végző főorvos szemével, mást a nővérével, a beavatkozásra érkezőkével, az efféle problémáktól még oly távol álló fiatal lányéval, a túszul ejtett magzatvédő aktivistáéval, a személyes sérelem által hajtott lövöldözőével, s megintcsak mást a bent ragadtak hozzátartozóinak szemével. Megannyi nézőpont. És mégis, ha valaki megkérdezné, milyen álláspontot hirdet a regény, nem tudnék választani egy vagy kettő, de még több közül sem. Sok egyéb mellett ezt tartom csodálatosnak Picoult könyveiben: ahogy az írónő minden létező oldalról körüljárja a választott témáját, átvezet fényen és sötétségen is, ám egy percig sem kényszerít az olvasóra semmit: nem nyomja az ember képébe a maga véleményét, a maga „igazát” – hagyja, hogy magunk fedezzünk fel mindent, s így alkothassunk véleményt. Ennek a jó szokásának eleget téve pedig az Életszikra nem lett sem kizárólagosan a nők, sem csak a magzatok elszánt szószólója, nem lett abortuszpárti, de magzatvédő sem – helyette betekintést engedett e roppant elszánt harc mindkét felének gondolataiba, feltárva döntéseik, meggyőződésük mozgatórugóit. Bár az abortusz nagyívű vitáknak és köpködős gyűlölködésnek lehet a kiindulópontja, maga a könyv, úgy érzem mintegy ellensúlyként a megértés és szeretet felé mozdítja az olvasót – afelé a tudatos döntés felé, miszerint mindenkinek meglehet a maga véleménye, emellett azonban fontos, hogy tiszteletben legyen képes tartani másét is.

Jodi Picoult tehát ismét módfelett intelligensen kezelte a tárgyat, ehhez azonban elengedhetetlen volt, hogy alkalomadtán kemény szavakat adjon a karakterek szájába: ők jelenítették meg a szélsőségeket, a „jó és rossz” közti feszülést – noha az eldönthetetlen, az előbbi jelzők milyen magatartáshoz tartoznak. Ez az erkölcsi kérdés mindenesetre nem csak a szereplőket foglalkoztatta, engem olvasóként is teljesen bevont a történetbe, és talán ez a második dolog, amit a legjobban megszerettem az Életszikrában. Hogy bizonyos időközönként le kellett tegyem, hogy átgondoljam a dolgokat: hogy értékeljem az olvasottakat, hogy belőjem, az én álláspontom hol áll a többieké mellett a történetben.

Megértem, hogy magzatvédőként az ember értetlenül áll azelőtt, hogy nők”eldobják” maguktól egy leendő gyermek életét, ahogy értem azt is, miért lehet nehéz erről olvasni azoknak, akik ellenzik a terhességmegszakítást. Én nem tartozok közéjük – talán éppen emiatt tudtam teljes eszemmel átadni magam ennek az olvasmánynak, talán éppen amiatt szippantott be teljesen – mert hagytam. Nincs vallási hátterem, nincs szerencsére tapasztalatom a témában, így nem befolyásolt semmi abban, hogy az általános világról alkotott elképzeléseim és saját józan eszem alapján megszüljem fejben, mit tartok magam részéről helyesnek. Ennek pedig mintegy szócsövévé vált a Klinika főorvosa, úgyhogy idézném:

„A vallásnak az a dolga, hogy segítsen önnek, ha ön ebbe a helyzetbe kerül. De a törvényhozásnak az a dolga, hogy az embernek joga legyen döntést hozni. Ha ön valamire azt mondja, nem teheti meg, mivel tiltja a vallása, az helyénvaló. De ha ön azt mondja valamire, hogy én nem tehetem meg, mert az ön vallása tiltja, az már probléma.”

Annyi mindent számításba kell venni egy gyermek születésekor. Egészséges lesz vajon, vagy olyan rendellenességgel jön világra, mellyel minden perce szenvedés lesz? Az utcára születik, netalán éhezésbe, nyomorgásba, bármilyen efféle körülménybe, melyet egyetlen anya sem kívánhat a gyermekének? Vajon szerető család várja majd otthon? Vagy csak egy „baleset” lesz, akit úgy is kezelnek? Esetleg egy kényszer, egy teher, akiben az édesanyja is csak a saját szenvedését látja? Talán egy heroinfüggő szülő „neveli” majd? Egy bántalmazó házasság újabb áldozatává válik? Tudom, nem a jó kérdéseket teszem fel, és fáj ez a látszólagos pesszimizmus. De őszintén, gondolkozzunk el ezeken, emésszük meg őket. Egy anyának – meg amúgy mindenkinek, aki jogosnak érzi, hogy képletesen másnak a méhében turkáljon – nem csak az életre kell tekintettel lennie, hanem annak minőségére is. A törődés szerintem ebben rejlik. A méltányosság pedig…? Mondjuk abban, hogy mindenkinek jogot biztosítunk meghozni a saját döntéseit. Hogy nem lőjük halomra az abortuszpártiakat, mint George Goddard. Hogy megtartjuk a babánk, vagy elvetetjük – de akárhogy is, megtanuljuk, hogy minden nőnek egyedül a saját méhe fölött van befolyása (nem is beszélve arról, mikor férfiak szólalnak fel a témában, na az aztán felemelő tud lenni), megtanuljuk, hogy minden terhesség más, minden történet eltérő és annyival több lehet mögötte, mint elsőre tűnik. Persze nem mindig… vannak azok a felelőtlen idióták is, akik szerint ők akkora istencsászárok, hogy védekezés nélkül sem esnek teherbe/ejtenek teherbe egy lányt, de talán őket ezúttal hagyjuk. Amit mondani akartam, csupán annyi – és nem mondom, magamban azért megkérdőjelezem, nem hiba-e, hogy egy értékelés keretein belül magam is állást foglalok, de már késő –, hogy be kéne fejezni  az ítélkezést. Minden nőnek a saját testéről, a saját megtermékenyített petesejtjéről van szó, ez pedig szerintem indokot ad saját döntések meghozatalára is. A posztírásra hangolódva olvastam egy transzparens-feliratot az interneten, a szöveg nagyjából ennyit mondott: ha el akarom vetetni a magzatom, úgyis megteszem – szavazhattok ellene, de csak annyit értek el, hogy így nem biztonságosan teszem majd. És itt jön az örökzöld csavar. Mert míg egy kifejletlen sejthalmaz jogaiért és életéért folyik a kampány – ami ellen amúgy nincs kifogásom –, addig az édesanya jogait és biztonságát/egészségét sokszor egyszerűen földbe tipornák.

És itt az ideje komolyan visszakanyarodni az értékelés tényleges értékelés részéhez, és a könyvünkhöz, mert valahogy ilyen témáknál mindig hamar elragadtatom magam, és nincs aki rám szóljon, hogy fogjam be.

Mielőtt belemelegedtem volna a témába, éppen az abortuszklinika főorvosát emlegettem – de nem eleget, úgy érzem. Louie már a kezdetektől a szimpátiámat élvezte, azonban minél részletesebben megismerhettem a gondolkodásmódját, annál közelebb került hozzám a karaktere. Az orvos lényegében egy szélsőség álcájába csomagolt arany középút: bár ő végzi nap mint nap nők abortuszait, talán mégis ő testesíti meg legpontosabban az élet védelmének elvét. Egy vallásos ember, aki legbelül óvná a magzatot, ugyanakkor egy orvos, aki a nőket akarja megsegíteni. Olvastam a sok gyűlöletről tanúskodó megszólalást, amit a munkája miatt kapott – nem is beszélve arról az állandó életveszélyről, amiben élt –, és nem értettem meg, nem, egyszerűen nem tudtam, hogyan lehetséges, hogy valaki ne lássa az értéket abban, amit tesz.

Az ő karaktere mellett leginkább a beavatkozásra érkezett és túszul ejtett nő, Joy ragadta meg a figyelmemet, talán mert ő volt az egyik legsokrétűbben kibontott szereplő. Míg sokan főleg csak eszmei szinten adtak hangot elveiknek, ő ízig-vérig valóságos alapokra,  színtisztán tapasztalatra építette a véleményét, visszanyúlt a gyerekkoráig, tudta, milyen nem kívánatos gyereknek lenni, milyen nevelőszülőktől nevelőszülőkig kerülni, s közben megjárni a poklot. Sokáig voltam erős, de mikor az aktivista Janine-nel beszélt erről, épp úgy eltört a mécses nálam is, mint nála. Előtte sem volt számomra semleges karakter, de innentől szenteltem neki különleges figyelmet. Azt mondják ne vesd el, inkább add örökbe… hát Joy a tökéletes példa rá, hogy az életmentés olykor nem segítség. Szenvedett, felállt, felnőtt, abortusza volt, és megsiratta. Ember volt.

Nagyon elhúztam az időt, de van még itt miről beszélni, mindig van. Wrenről, aki a felelős felnőtté válást képviselte, Janine-ról, aki megingathatatlan volt hitében, mégis megtanult megérteni másokat, Izzyről, aki a legkeményebb órákban is erős volt és feltalálta magát, Bexről, aki miatt végül egy percre lementem hídba a meglepettségtől, Olive-ról, Hughról, aki nem csupán túsztárgyaló, de aggódó apa is – és persze George-ról, aki úgyszintén nem csupán túszejtő, de egy megszállott édesapa is. Érdekes volt e két hasonló, mégis ellentétes oldalon álló karaktert összevetni fejben, különösen visszaemlékezések által – elvégre ott a szépség mindkét férfi lánya védelmezése iránti küldetéstudatában, mégsem mindegy, hogyan csapódik le ez az érzés: van különbség a „megvédeni minden áron” és a”szétlövöm mindenki fejét” között. De még mekkora.

Mint írtam fent, igen, rengeteg megbeszélnivalót vet fel még a könyv. Belekezdhetnék elregélni az írónőtől már szinte megszokottan felbukkanó jogi hercehurcát – ennek mibenléte olyan szinten bosszantotta fel az én erkölcsi érzékemet, hogy inkább nem teszem –, fejtegethetném az epilógust, elvégre az előző fejezet fejleményei és a hirtelen lezárás rengeteg kérdést vet föl a szereplők jövőjéről, de akár a dramaturgia különlegességeit is ecsetelhetném, elvégre sokmindennek nevezhetjük ezt az időbeli visszafelé haladást, csak épp megszokottnak nem. De kihagynám. Órák hosszat tudnám folytatni, hogy az Életszikra minden mozzanatát taglalom, de tény, hogy ennél sokkal boldogabbá tenne, ha ezután a fájdalmasan hosszú blogposzt után fognátok magatokat, és belenéznétek ebbe a csodába, hogy magatok bizonyosodjatok meg az írónő tehetségéről – meg persze hogy magatok dönthessetek, hogyan álltok a felmerülő kérdésekhez.

Kedvenc karakterek:

Ellentétes személyiségek, erős karakterek, határozott álláspontok… valamennyi szereplő valami mást képvisel, így meggyőződésének megfelelően szabadon válogathat – és találhat – köztük mindenki kedvencet, s bár nem volt könnyű feladat, végül kivételesen sikerült nekem is. Odafent már kifejtettem a véleményem Dr. Louie Ward főorvosról, ehhez tartanám magam: ez az ember ötvöz magában minden jót, míg mások óhatatlanul is folyton kisiklanak a szélsőségek felé: ő egyszerre tudja szeretni és tisztelni a magzatokat és az anyákat, és félelmetes, de erre abban a munkában is képes, amit a Klinikán végez.

Kedvenc részek:

Beleestem végre én is a tipikus könyvmoly-csapdába, ugyanis mindig azon a ponton voltam a leglelkesebb, legkíváncsibb, leginkább magával ragadott, amit éppen az adott pillanatban olvastam. Eleinte a feszültséget értékeltem, amelybe már az első oldalak által csöppenhettem, később pedig a kibontakozás folyamatát, ahogy áttanulmányozhattam a sok különböző karakter életének, múltjának képét, majd puzzledarabként beilleszthettem a történet kirakósába, végül pedig elérkezett a lezárás… amit nehéz volt fejben hova tenni a hirtelensége miatt, mégis úgy volt jó, ahogy. Igazából nem volt oldal, amit kevésbé kedveltem volna a többinél.

Kedvenc idézetek:

„A jogi védelem, amit a magzatoknak akartok adni… - folytatta Joy. – Remek. Adjátok. De csak akkor, ha ezzel az én jogaimat nem veszitek el.”

***

„Olive mindig gondolkodott, és ez talán hiba volt. A kulcsfontosságú pillanatokban nincs gondolkodás. Csak érzés.”

***

„Aki egész életében csak magára számíthat, arra szinte drogként hat, ha valaki végre törődik vele.”

***

„Louie véleménye szerint a tiltakozó fehér férfiak a transzparenseikkel és a jelszavaikkal nem is a magzatok miatt voltak ott, hanem a nők miatt, akiknek a méhében azok a magzatok fogantak. Mivel a nők szexuális függetlenségét nem tudták betiltani, ez volt a következő lépés.”

Borító: 5/5

Általánosságban, akárcsak maguk a történetek esetében is, valószínűleg komoly erőlködés árán sem sikerülne hibát találnom egy Picoult-regény borítójában – így nyilván nem sokakat lep meg, hogy az Életszikrának már a látványától is megered a nyelvem és kezdeném is az egekig magasztalni. Szokás szerint van egy összkép, amely elsőre megragadja a figyelmet, ezúttal a harmonikus, mégis változatos színekkel, és a vízfestékszerű technikával. Azonban ha tovább nézzük a könyv fedelét, a pacákból több helyen is emberi fejek bontakoznak ki – bár inkább felnőttekének tűnnek, én a sejtelmes megjelenésükről kapásból az ultrahangfelvételekre asszociáltam. De igazából lényegtelen, mit próbálunk meg belemagyarázni a képbe: ha nem lennék alapvetően bőbeszédű, elintézhettem volna a pontot annyival, hogy ami szép az szép. Ilyen egyszerű.

Pontozás: 5/5

Ha azt mondod, Jodi Picoult, azt mondom profizmus.

Ha mutatsz egy Picoult könyvet, azt mondom, kényes témák, tabuk, és a hozzájuk szükséges alaposság.

Ha azt mondod, Életszikra, azt mondom, ez a leggyönyörűbb provokáció, amihez valaha szerencsém volt.

Ebben a regényében az írónő egy feszültségekkel teli túszdrámába ágyazva újabb vitaindító kérdést szegezett az olvasóknak: miközben a sokszínű karaktergárda által számos nézőpontot felfedett és bemutatott, biztos kézzel rántott be engem – és szerintem még sokatokat – is az abortusz és magzatvédelem témakörébe, mindvégig gondolkodásra, véleményalkotásra sarkallva – nem arra, hogy vakon kövessek másokat, hanem hogy önállóan megszüljem, mi a helyes számomra.

Különleges felépítés, nagy morális dilemmák, emberi jogok, feminizmus, fél óra elmélkedés / fejezet átlag, gyönyörű, érzékletes írásmód és megkapó emberi sorsok – ennyi kellett, hogy kijelenthessem, az Életszikra  túlszárnyalt a szememben minden eddigi Picoult regényt.

Blogturné és nyereményjáték

Az Athenaeum gondozásában 2018 októberében jelent meg hazánkban Jodi Picoult legújabb könyve, az Életszikra. Mint a szerzőtől megszokhattuk, ez a történet is komoly témát, az abortusz kérdését járja körbe. Nem is akárhogy, egy kórházi túszdráma közepette. Tartsatok a regény blogturnéjával, melynek során négy blogger véleményét ismerhetitek meg a kötetről. A nyereményjáték sem marad el, melynek végén egy könyvet sorsolunk ki a kiadó jóvoltából.

Az Athenaeum Kiadó jóvoltából az eredeti megjelenést követően a magyar olvasók is évek óta gyorsan megismerkedhetnek Jodi Picoult legújabb történeteivel. Mostani játékunkban minden állomáson találtok egy-egy idézetet. A feladatotok, hogy a Rafflecopter megfelelő sorába beírjátok, melyik Picoult-regényből származik az adott gondolat.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

„A veszteség nagy paradoxonja: hogyan nyomhatja a vállunkat valami, ami nincs többé?”

Állomáslista:

01.29. - Szembetűnő

01.31. - Könyv és más

02.02. - Kelly és Lupi olvas

02.05. - Never Let Me G