Moziztam | Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

„Mamma mia, here I go again / My, my, how can I resist you? / Mamma mia, does it show again / My, my, just how much I’ve missed you?”

Eredeti cím: Mamma Mia 2: Here We Go Again

Megjelenés: 2018. július 18.

Műfaj: Amerikai zenés vígjáték

Korhatár: 12

Hossz: 114 perc

Producer: Judy Craymer, Gary Goetzman

Rendező, forgatókönyvíró: Ol Parker

Operatőr: Robert D. Yeoman

Tíz évvel az után, hogy a Mamma Mia! több mint 600 millió dollár bevételt hozott világszerte, visszatértünk a varázslatos görög szigetre, Kalokairire ebben az új musicalben, mely szintén az ABBA dalaira épül. A film ide-oda ingázik az időben, és megmutatja, hogy a múltbéli kapcsolatok miképp hatnak a jelenre.

Szereplők:

Meryl Streep – Donna Sheridan; Lily James – fiatal Donna

Amanda Seyfried – Sophie Sheridan

Dominic Cooper – Sky

Pierce Brosnan – Sam Carmichael; Jeremy Irvine – fiatal Sam

Colin Firth – Harry Bright; Hugh Skinner – fiatal Harry

Stellan Skarsgard – Bill Anderson; Josh Dylan – fiatal Bill

Julie Walters – Rosie; Alexa Davies – fiatal Rosie

Christine Baranski – Tanya; Jessica Keenan Wynn – fiatal Tanya

Cher – Ruby Sheridan

Bár kétségtelen, hogy az üzlet mindig is üzlet volt, az idő előrehaladtával egyre inkább elmondhatjuk, hogy a folytatások idejét éljük. Gondolhatunk ez alatt az újabb és újabb Star Wars részekre, a soha elfogyni nem akaró – de ennek ellenére kiváló – Jurassic Park / Jurassic World  filmek függővégeire, melyek minden alkalommal biztosítják egy folytatás lehetőségét, a Tökéletes hangra mind a háromra, a Karib tenger kalózaira őszintén,gőzöm sincs, hol tartunk épp számozásilag, de ugyanezt a kategóriát erősítik a nagysikerű sorozatok spin-offjai, és ha picit átevezünk könyves vizekre, még a tíz éves Twilight Reimagined is. A sor persze itt nem ér véget, de a konklúziót már ezek alapján is levonhatjuk: az egykor hatalmas kasszasikert arató filmek majdhogynem kifogyhatatlan további lehetőséget rejtenek magukban, mellyel a gyártók újabb vagyonokat bűvészkedhetnek ki a nézők pénztárcájából. Mindig marad újabb bőr, amit lehúzhatnak, újabb pénzösszeg, amit besöpörhetnek, legfőképp pedig embermilliók, akik ott fognak ülni a film premierjén. Mellesleg nincs ebben semmi szégyen: ilyenek vagyunk mi, emberek, szeretjük a jó filmeket. Azonban akad valami, amit nem csupán szeretünk, egyenesen bolondulunk érte. A nosztalgia.

Én magam különösen a nosztalgia embere vagyok. Megvannak azok a hívószavak, ízek, illatok, képek, pillanatnyi villanások amelyek teljesen hangulatba tudnak hozni, az efféle érzés pedig olykor napokra magába ránt, ami ellen épp amennyire képtelen vagyok tiltakozni, annyira odáig is vagyok érte. Az első rész rajongóival egyetemben ezért vártam én is hatalmas érdeklődéssel a Mamma Mia 2. részét, így a tíz éves évfordulóra. Noha el sem olvastam őket, elkerülve így az esetleges spoiler-fertőzést – ami tudom, rólam lévén szó, közel csodával határos és teljességgel érthetetlen –, minden cikk felspanolt, ugyanakkor egy percre sem szunnyadt bennem a gyanú, nem csak a nosztalgiára éhes szájakat akarja-e etetni a filmipar ezzel a csodás húzással. Utólag megjegyzem, ez sokkal inkább tény, mint gyanú, a közhiedelemmel ellentétben azonban nem feltétlenül rossz dolog. Minden a színvonalon múlik: egy nagynézettségű folytatáshoz elég egy húzónév, egy jó és szeretet filmhez viszont ennél többre van szükség, és úgy érzem, ez a bizonyos plusz ezúttal igenis megvolt, és átjött a képernyő nézők felőli oldalára is.

Kezdésnek talán nem árt elmondanom, hogy bár tényleg tűkön ülve vártam, hogy láthassam, mi sült ki ebből a folytatásból, a moziban ülve, az előzetesek alatt már a kukoricát pusztítva elkapott a félelem, hogy mégis mit kezdek magammal, ha nem fog tetszeni. Nem mintha ez tragédia lenne, de mégis… az első résznek különleges helye van a szívemben, amin nem hagyhattam, hogy csorbát ejtsen egy esetlegesen selejtes második rész. Akkor, ott eldöntöttem, hogy úgy ülöm végig azt a két órát, mintha egy egészen önálló filmet néznék – amire ugyan szerencsére végül nem volt különösebb szükség, mégis, segített, hogy több nézőpontból is értékeljem amit láttam. Így elmondhatom, hogy a Mamma Mia 2. – Sosem hagyjuk abba épp amennyire élvezhető és szerethető önálló alkotásként, éppen annyira méltó az elődjéhez – bár kevésbé folytatás minőségben, mint inkább a 2008-as film egyfajta kiegészítéseként.

A cselekmény maga minimálisan mozdult csupán előre és nem is ölelt fel valami sok időt, ellenben általa vált kerekebbé az első rész, lerántotta a leplet olyan régebbi eseményekről, melyek korábban nem kerültek még kibontakozásra, s talán birizgálták már némelyek fantáziáját. És akkor nézzük, miről is beszélünk egészen pontosan… de annyit mindenekelőtt megjegyeznék, hogy a spoiler-mentességem nagyjából eddig tartott és nem tovább. Én szóltam.

A folytatás legfőbb jellegzetessége tehát két szerepkör, s ezek által két idősík váltakozása: a jelen cselekményt biztosított, s az első rész utáni eseményekbe engedett szűken betekintést, míg a múltbéli epizódok lassanként feltárták Donna múltját, s annak történetét, hogy került a szigetre, s ismerkedett meg immár huszonöt éves lányának három lehetséges apjával. Így, bár a történet szerint Donna már meghalt – azt viszont az istenért sem akarták elárulni, hogyan, ezt amúgy köszönjük szépen, cseppet sem bosszantó –, a történet középpontjában továbbra is ő maradt, egyaránt a throwback jelenetekben, s a jelenben játszódó részekben, ahol is lánya, Sophie édesanyja szellemiségét követve a már jól ismert kis görög szálló megnyitására készült.

Utóbbi szál ezúttal kevésbé dominált, inkább csak afféle keretként szolgált, amely segít összetartani a visszaemlékezések sorát, ugyanis ezek képileg, szövegileg, s asszociációs alapon is a jelenből indulnak ki. Valamennyi alkalommal gyönyörűen oldották ezt meg, ami már indokolttá teszi, hogy a kellemes kameramozgást és látványvilágot is megemlítsem: nálam mind csillagos ötös. De a cselekményre visszatérve, mint említettem, a jelen úgy éreztem, ezúttal kissé háttérbe szorult. Megvolt annak is a maga szerepe, képet festett arról, hová jutottak szereplőink az első rész vége után, helyre tette a karakterek közti kapcsolatokat, s lehetőséget biztosított párhuzamot vonni múlt-jelen, konkrétabban anya-lánya, Donna és Sophie élete között. Tehát mindez szép volt, jó volt, érdekes volt, a hangsúlyt viszont a múlt kapta, s elárulom, számomra is az vált az izgalmasabbá.

Elvégre már tudtunk egyet s mást Donna múltjáról… ismerjük az alapszituációt, miszerint fiatalkori kiruccanása és útkeresése során megismerkedett három teljesen különböző, de mind egy szálig elragadó sráccal, ahogy azt is tudjuk, hogy hármójuk közül bárki lehet a gyereke apja. Az első részben azonban pár elejtett megjegyzésen és megsárgult fotón túl nem tudtunk meg sokat ezekről az időkről – amit magam részéről köszönök szépen, mert így legalább akadt mit kibogozni egy második rész keretein belül, ami pedig feldobta két órám, egy napom, s mondjuk úgy az életem. A nyaram legalábbis biztosan.

Így tehát a visszaemlékezések végigkísérték Donnát azon az úton, mely diplomaosztójától kezdve egészen Sophie születéséig vezetett. Megismerhettük Donna régebbi kiadását, egy kissé bolondos, álmodozó és szertelen fiatal lány képében, ami ha engem kérdeztek, teli találat lett, mind  a megírt szerepnek, mind az azt játszó színésznőnek, Lily Jamesnek köszönhetően. (Néha ugyan picit átestünk a ló túloldalára, de ennyi belefér, és jobb szeretem ezt annak a számlájára írni, hogy fiatalon mindenki őrültebb egy kicsit. Vagy nem?)

De! Mert mindig van egy de… a karakterek fiatalkori kiadásait tekintve nem mindenkit sikerült az eddigi ismereteinkhez ilyen hűen visszaadni. Mert egyik oldalon ott van Bill és Sam, akiket tökéletesebben ábrázolni talán nem is lehetett volna. Sikerült elkapni Bill kalandos spontaneitását, Sam szívdöglesztő sármját, mindkettejük életfelfogását, s azt, miért is sikerült anno ellopniuk Donna szívét. Elárulom, a helyébe képzelve magam, én is komoly kínban lennék, hogy kit válasszak. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott a fiatalkori Harry, aki számomra a film legnagyobb csalódása. Szegényem elég érdekes karakter, tudom én… de nem hiszem, hogy okot adott volna, hogy ennyire félreértelmezzék. Egyenes és egyértelmű kábé három mondatnyi forrásunk volt az első részből arra nézve, hogy a Donnával való párizsi találkozásakor Harry egy kifestett szemű motoros rocker volt. Nem egy szűz szerencsétlen, aki beszélni sem tud rendesen, de szexért könyörög egy átutazóban lévő szép lánynak. Nem, nem és nem. Vele egyszerűen képtelen voltam megbékélni – pláne, mivel az idősebb Harry immár tíz éve nagy kedvencem, az Our Last Summer az ő hangján pedig talán túlságosan is megdobogtatja a szívem.

Ettől a bakitól eltekintve én nem észleltem problémát a többi karakter megformálásakor – ez viszont nem jelenti, hogy a film egésze még nem szolgált olykor negatívumokkal. Bár már említettem korábban elmondom ismét, hogy a Donna halála körüli homály egy ideig izgalmas, azonban mikor már fut a stáblista, és tudatosul a nézőben, hogy most már semmi megoldást nem kap, akkor elég… bosszantó. Finoman szólva. Az ember azt gondolná, hogy ha egyszer Meryl Streepet szerződtetik, és a hangulatfokozás kedvéért behozzák a történet végére egy látomás erejéig, akkor leforgathatnak egy félperces visszaemlékezést arról, mi vitte el. Úgy vélem ennyi járna a nézőnek, tekintve, hogy az egész film alapja ez a haláleset, ez szüli Sophie nagy igyekezetét a tökéletes szállodanyitásra, ez trombitálja össze a legfontosabb szereplőket, s ez hívja életre azt a rengeteg emléket, amely kerekké teszi a történetet.

Tehát mínusz egy magyarázat Donna halálára, ellenben plusz egy feleslegesen generált instant konfliktus Sophie és Sky között – ahol a készítők elvettek, ott adtak is valamit, még ha ez szerintem nem is volt szükséges. Értem az igyekezetet, hogy valamivel picit megbolygassák, felpörgessék a jelenbeli szálat is, ám a szerelmeseink közti vitahelyzet épp amennyire egyik percről a másikra a semmiből születik, épp olyan gyorsan oldódik meg, anélkül hogy valóban megoldódna, így pedig lényegében nem tesz hozzá semmit a történethez. Szintúgy feleslegesnek hatott Cher – azaz a filmben Ruby Sheridan – szála: erőltetetten haladt, inkább csak afféle végső attrakcióként hozva be az énekesnőt. Drámai belépő, villámszerelem, csók a tűzijáték fényében, egy három generációs Super Trouper, összességében pedig csak egy azokból a showbiz elemekből, amelyek tudom-tudom, kikerülhetetlenek egy modern filmben, de én köszöntem szépen, nem kérek belőlük.

Összevetve tehát a tapasztalataimat, akadtak apróbb mélypontok, percek amiket nem tudtam hova tenni, nagyrészt viszont elégedett lehettem: újfent szuper karaktereket kaptam, az epizódok gördülékenyen kapcsolódtak egymáshoz, a jelen a már megszokott színészi gárdával jól esett a nosztalgikus kis lelkemnek, míg a múlt izgalomban tartott, a szereplők humorán olykor a teljes teremmel együtt hangosan nevettem – igazából lekönnyeztem a szemceruzát, de azt hiszem teljesen megérte eszelősen elkenődött sminkkel jönni ki a moziból –, és persze ott a zene…

A zene, ami nemhogy külön szót érdemel, igazából naphosszat tudnék róla áradozni. Akár csak az előző rész, úgy ez is ABBA számokra épült, azok közül pedig egyaránt csendültek fel már ismert dallamok – olykor aláfestésként, olykor teljes produkcióként, de mindenképpen csodás hangulatot teremtve a nosztalgikus erejükkel –, és teljesen újak. Azonban csak idő kérdése és ezek is épp olyan ikonikussá válnak, mint elődjeik, érzem. A színészek végig kiválóan adják elő magukat, szerintem a hangjuk is ott van a toppon, éppen olyan mértékben, amennyire az szükséges: nem hallhatóan éveken át képzett hangként, hanem természetesen kellemesen és tisztán. Ugyan hiányoltam, hogy esetleg az idősebb Sam – aka Pierce Brosnan – és Harry – Colin Firth – is dalra fakadjon, azt hiszem a fiatal kiadásaik egész jól kárpótoltak az e téren elszenvedett veszteségeim miatt.

Tehát… nagy a kísértés, de nem sorolom el megint, mi mindent imádok az egész filmben,egy valamit viszont sikeresen kihagytam eddig, holott megér egy szót, ezek pedig az apró visszautalások az első részre, amit talán ki sem szúrok, ha nem láttam volna legalább százszor, de így rögtön megragadták a figyelmem. Ilyen a teljes Dancing Queen jelenet, amely megjelenésében teljesen hozza a Mamma Mia-beli előadást a rőzsét hordó nénivel együtt; ilyen Sky és Sophie dala, a One Of Us, ahol ők ketten a fal két oldalán szomorú szerelmes számot énekelve Donnát és Samet idézik az S.O.S.-szel; és szintén ide sorolnám Harry és Sam közös jelenetét a mólón, miután megint egyszerre lekésik a kompot. Bizonyára akadt még több hasonló, első nézésre azonban ezek maradtak meg leginkább. Mindenesetre pluszpont részemről, most pedig lassan felhagyok a töménytelen szócsépléssel, legalábbis az eddigi minőségben, ugyanis éppen mostanra fogtam föl, hogy amilyen szinten tele vagyok érzelmekkel a film iránt, egyszerűen írhatok akármeddig – és azt kétlem, hogy díjaznátok –, úgysem leszek képes mindent elmondani, amit megéri. Szóval egy jó tanácsom van: ha ismeritek az első részt, akkor irány a mozi és nézzétek meg ezt is; ha nem ismeritek, akkor nézzétek meg mindkét részt, ha pedig már láttátok őket, akkor gyertek velem fangirlködni a komment szekcióba! Ezerpussz!

Kedvenc karakterek:

A fiatal Donna bár az én ízlésemnek olykor talán túl szertelen volt, még így is – vagy talán épp ezért? – hamar belopta magát a szívembe, ez pedig egyre nagyobb mértéket öltött, ahogy jobban kibontakozott a személyisége, s a „kalandjai” lassacskán bolondos fiatal lányból erős nővé formálták. Rajta kívül a fiatal Billt is megkedveltem: szégyen vagy sem, egyaránt a mentalitása, és… hát, mondjuk úgy az engem ért vizuális benyomások hatására. Pedig ki hitte volna, hogy valaha be fog jönni a szőke haj + kék szem kombináció. Na mindegy. Talán kinőttem már abból, hogy legyen esetem. Végül pedig ne feledkezzünk meg az én örök befutómról, Samről… aki az immár ősz és bájosan ráncos Pierce Brosnan képében, és a fiatal kiadásában is ugyanúgy megdobogtatta a szívem, akárcsak tíz évvel ezelőtt. Van ami nem változik. ♥

Kedvenc részek:

Konkrétabb kedvenc jelenetként a fiatal Donna és Sam idilli közös hetét tudnám kiemelni – mert komolyan, már akkor is imádnivaló páros voltak, még azzal együtt is, milyen gázosan ért véget kettejük kapcsolata, és ez mennyire más fénybe kellett volna helyezze Samet –, de ha nem feltétlen epizódokról beszélek, hanem egyszerűen csak valamiről, ami az egész filmből a kedvencem lett, akkor az a zenéje. Rólam tudni kell, hogy az út a szívemhez a fülemen át vezet, csodás dalokkal engem annak rendje s módja szerint le lehet venni a lábamról, és most is ez történt. Bár az első rész alatt elvileg már a legütősebb ABBA számokat feldolgozták, én úgy látom maradt még elég a második részre is, ugyanis a most megszólaló újabb feldolgozások éppen olyan kellemes hangulatot teremtettek, mint a régebbiek is. Engem az első perctől kezdve megvettek.

Zenék:

Ha már egyszer véleményt odafent nyilvánítottam, most jöjjön a rend kedvéért egy hivatalos soundtrack linkekkel, meg minden földi jóval, a kedvenceimet félkövérrel kiemelve ne nevessetek, ne. Tuti tipp: hallgassátok végig. Komolyan. Nem is annyira tipp ez, inkább parancs. Higgyétek el, nem traktálnálak titeket ezzel, ha nem lenne csodálatos. De az, nagyon is.

1. When I Kissed The Teacher

2. I Wonder

3. One of Us

4. Waterloo

5. Why Did It Have To Be Me?

6. I Have a Dream

7. Kisses of Fire

8. Andante, Andante

9. The Name of The Game

10. Knowing Me, Knowing You

11. Angel Eyes

12. Mamma Mia

13. Dancing Queen

14. I’ve Been Waiting For You

15. Fernando

16. My Love, My Life

17. Super Trouper

Értékelésem pontokban: 10/8*

Nincs már nagyon semmi, amit ki nem veséztem volna, így nem húznám senki idejét újabb összefoglalóval. Talán elég annyit mondjak, hogy akármennyi idő teljen is el, van ami nem változik. A Mamma Mia már tíz évvel ezelőtt is különleges helyet foglalt el a szívemben, ez pedig elkísért a folytatásával közös utamra is. Ez nekem nem csupán egy film, két film, egy első rész, egy folytatás… a Mamma Mia egy hangulat, egy érzés, mégpedig olyan, amit immár tíz éve bármikor szívesen újraélek, és ami továbbra is mindig hagyhatom majd hogy átjárjon.