Hol van a blogger, ha nem itt?

Néhány elvétett oldaltól eltekintve lassan egy hónapja nem olvasok. A könyvespolcom felétől szabadulok. Nem állok meg előtte, nem gyönyörködök benne percekig, nem küzdök a késztetéssel, hogy egyszerre nekivágjak minden könyvnek ami rajta van. Inkább felgyújtanám. Ez tehát a tényállás.

Nem dobálóznék olyan szavakkal, mint az olvasási válság – volt már részem benne, és köze sincs ahhoz, ami most jellemzi a könyvekkel és olvasással való kapcsolatomat. Jelenleg csak kiábrándultságot érzek. Nem arról van szó, hogy nem a megfelelő könyvek kerültek az utamba: csodás kötetekbe kezdtem bele mostanában, amelyek mind-mind nagyon tetszenek – Zimbardo – Nincs kapcsolat, Tisza Kata könyvek –, de akárhogy is, arra a legritkább esetben tudom magam rávenni, hogy leüljek olvasni, arra pedig méginkább nincs példa, hogy többet elbírjak három oldalnál. Az iskolában megteszi, megy vele az idő, de otthon felkapom a könyvem, veszek némi fagyit, téblábolok egy sort alkalmas ülőhely után kutatva, majd leülök, benyomom a Skilletet, és még véletlenül sem nyitom ki a könyvem. Rengeteg minden van az életemben, a fejemben, amitől egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, s bár érzem a belső késztetést és a megszokás erejét, amelytől azt érzem, olvasnom kell, ha őszinte akarok lenni – és veletek az akarok lenni –, kedvem egyáltalán nincs már hozzá. Kiégtem, kiábrándultam, kiüresedtem, az érzésbe pedig itt-ott foltnyi undor meg önmegtagadás keveredik. Nem működőképes érzelemvilág egy történetbe való belemélyedéshez.

Kérdezhetitek, mi közötök nektek mindehhez – és éppen ezért a részletekkel már nem is untatok senkit – de a feladat annyi, mint összeadni egyet meg egyet. Mert ha nem olvasok, nincs miről írnom. Ha pedig nincs miről írnom, akkor a blog mint olyan kiesik. Talán fel sem tűnt nektek mennyire eltűntem, tekintve hogy alapvetően kiszámíthatatlan munkatempóban „dolgozom”… valószínűleg én éltem meg élénkebben ezt a kihagyást a posztokban. Az érzés és a helyzet nagyjából ugyanaz, mint az olvasásnál: tudom, hogy írnom kéne, de nem megy ez. Azt sem tudom van-e értelme, és olyan is van, hogy hagyni akarom a francba az egészet… de ez az, amit úgy érzem, nem tehetek. Szóval igyekszem. És kitartok. Vagy legalábbis valami effélében reménykedek.

Nem erősségem és nem is kenyerem a mentegetőzés és magyarázkodás: ilyen vagyok, egy bazinagy, ember alakot öltött szeszély, aki néha ír, néha nem, és nem kér ezért bocsánatot. Most sem akarok: csak annyit szeretnék, hogy tudjátok, nem vesztem el egészen. Picit igen, de nem végérvényesen; azért csak itt vagyok a monitor mögött, és töröm a fejem hogy mégis mit kezdjek magammal, az egész kialakult szituációval és a bloggal. És bár egyelőre tényleg nem érzek kedvet sem olvasni, sem írni, ahogy hirtelen az is nehézséget jelent, hogy a megszokott hangomon szóljak hozzátok, azért körvonalazódik egy terv a fejemben, ami talán megment minket, vagy ilyesmi. Such drámaiság.

Picit arculatot váltunk. Tudom, a blog neve olybá tűnhet összeforrt az NA regények tengerével, a könyves múltamra visszatekintve viszont egyszerűen elfog a hányinger. Nem akartam így, de… nem is tudom igazán megfogni az egészet. Egyszerűen nem megy a dolog, ezért ha maradni akarok, és ti is akarjátok, hogy maradjak, akkor együtt kell élni a ténnyel, hogy Never Let Me Go fronton a dolgok némileg átalakulnak a jövőben. A polcom taszít, de van egy kupac könyvtári szerzemény az asztalomon, ami arra utal, a pszichológia, az életmód és vegyes műfajú – sci-fi, thriller, memoár, történelmi –, de erősen komfortzónából kilépős könyvek alkotják az én új irányomat. Csak remélni tudom, hogy lassan a harmadik közös évünket töltve együtt ha itt vagytok, már miattam vagytok itt, nem csak azért, mert – a keresési kulcsszavak alapján – rágugliztatok valami Vágy és hatalom típusú női pornóra vagy a Lángra lobbant nyárra, vagy bármiféle YA/NA regényre. Most közlöm, hogy akit csak ez érdekel, az nagyot fog csalódni… de be lehet álli a sorba.

A világegyetem emberekre gyakorolt kolosszális kicseszései persze ennél jóval összetettebbek… de ez volna a helyzet tőlem szokatlan módon röviden és tömören. Sokat gondolkoztam, megírjam-e egyáltalán ezt a posztot, mert a legkevésbé sem akarnám árasztani azt a negativitást ami körülleng, ami valójában teljes lényemet alkotja – s amitől a lehető leghatékonyabban igyekszem majd szabadulni, mind a ti- mind a saját érdekemben –, de úgy éreztem, valamit mégiscsak illene mondanom. Tudjátok, ígérni nem ígérek semmit, mert ez egy folyamat, és sajnos nem úgy működik, hogy én kérem a feloldozást aztán másnap vidám poszteső van… de ugyanúgy, ahogy a saját türelmemre is marha sok szükségem van – és gondoljatok bele, hogy én nulla huszonnégyben együtt élek saját magammal… na jó, inkább mégse gondoljatok bele –, úgy a tieteket is kérem. Jönni fogok. Egyszer csak. Addig is ezer meg ezer puszi nektek, szép nyarat, meg király érettségit, vizsgaidőszakot, akármit…