2018. Valentin nap | Nyereményjáték

Hey sweeties! Újra itt vagyok, hogy valóra váltsam valamennyiőtök rémálmait egy kis aktuális, vattacukorszín posztesővel… de tudjátok, ez csupán a határtalan szeretetemnek köszönhető – meg persze annak, hogy a kreativitás búcsúszó nélkül elhagyott engem, és helyettem valaki más, messzi bloggerhez zarándokolt, aki nyilván nálam jobban rászolgál. Így bár február 14-e kapcsán beszélhetnénk az epilepsziával élők világnapjáról, a kínai újévről, Vágó István születésnapjáról, az első Balassi-emlékkard átadásáról, a Lugosi főszereplésével készült Drakula bemutatójáról vagy Dolly, az első hivatalosan klónozott birka haláláról, én határtalan fantáziátlanságomban maradtam a legkézenfekvőbb napi fun fact boncolgatásánál. Tehát ismét összekapartam magam, hogy a rózsaszín lufik, plüssmacik, csokibonbonok és töménytelen nyál egyvelegéből alkossak valamit – amitől remélhetőleg legalább egy ember nem hányja majd el magát.

Tudom… nehéz feladat, de talán tudok mutatni némi ösztönzést, hogy kitartsatok mellettem jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a közeli halál el nem választ ámen. A blogos hangolódás első napjára egy nyereményjátékkal gondoltam kedveskedni nektek, ahol ezúttal az aktuális olvasmányomat, Karina Halle – Túl közel hozzád c. romantikus-erotikus regényét nyerhetitek meg az Álomgyár Kiadónak köszönhetően.

És nézzük akkor, mi a teendő, ha szeretnél bekerülni a kalapba:

--> Kedveld a Never Let Me Go Könyves Blog Facebook oldalát!

--> Nyomj egy lájkot az Álomgyár Kiadó FB oldalára is, elvégre nekik köszönhetjük, hogy Karina Halle regényének egy példánya új gazdára találhat!

--> Hívd meg Facebookon kommentben játszani három ismerősödet, akiket úgy gondolod, érdekelhet a könyv!

Ha van kedved, írd meg nekem, számodra mit jelent február 14-e, hogy töltenéd, kivel töltenéd szívesen… kíváncsi vagyok a gondolataitokra, de ez persze nem kötelező, a részvételhez csupán az előző kettő pont teljesítése a feltétel. :)

Amennyiben nagyon-nagyon érdekel a könyv, és szeretnél dupla eséllyel indulni, az alábbi pontok valamelyikének teljesítésével még egyszer bekerül a neved a kalapba:

--> Iratkozz fel a blog rendszeres olvasójának!

--> Kövesd a blog Instagram oldalát!

A nyereményjáték 2018. FEBRUÁR 10-TŐL 2018. FEBRUÁR 24. ÉJFÉLIG tart, azaz egész pontosan két hét áll rendelkezésetekre beszállni, hogy ha szerencsétek van, gazdagabbak lehessetek Karina Halle regényének egy példányával. Nyertest hirdetni előreláthatóan február 25-én fogok – érdemes lesz figyelnetek a blog különböző felületeit, ugyanis a sorsolás eredményét valószínűleg InstaStoryban és a blog FB oldalán is megosztom majd –, az érintettel pedig Facebook üzenetben veszem majd fel a kapcsolatot. A győztesnek 48 óra áll rendelkezésére, hogy visszajelezzen, amennyiben ez nem történik meg, újrasorsolok.

Postázást kizárólag magyarországi címre tudok vállalni, mindenki ennek tudatában játsszon.

Ezer puszit, ölelést és végtelen kitartást minden emberkémnek – remélem örömötöket lelitek a játékban, s a könyv engesztelő hatalma segít majd nektek átvészelni azt a poklot ami a következő posztokkal köszönt majd ránk. Sok szerencsét! 

Colleen Hoover - Vallomás

„Kapva kapok bármin, amit csak hajlandó vagy nekem adni. Mert tudom, hogy ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tíz év múlva… vagy húsz év múlva… amikor visszagondolunk erre az éjszakára, azt fogjuk kívánni, bárcsak a szívünkre hallgattunk volna.”

Eredeti cím: Confess

Oldalszám: 344

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Illusztrálta: Danny O’Connor

Mi mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?

Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt.

Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút.

Ahhoz, hogy megmentse kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.

A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el.

És megint eljött a pillanat, mikor becsuktam egy Colleen Hoover könyvet, ezt pedig azon nyomban követte a gondolat, hogy új kedvencet avattam. Isteni csoda, természetfeletti erő, szuperképesség… bármilyen módon nevezzük is, bírjanak a felsoroltak akár egyetlen közös, akár három eltérő jelentéssel, annyi bizonyos, hogy mind ott összpontosul az írónő ujjperceiben.

Számomra azonban a legnagyobb húzóerő a nevével kapcsolatban mégiscsak az az egyedisége, amellyel több könyvében is ötvözi egyik művészeti ágat a másikkal, ezáltal pedig mindig teljesebb élményt ad, egy „egyszerű” könyvnél. Különleges módszerének hála a történet részletei, hangulata szinte életre kelnek, így pedig maga a könyv is mélyebb lenyomatot hagy maga után az ember lelkében. A Velünk véget ér saját tapasztalatokból merítkezve vált hitelesebbé; a Szívcsapás versekkel, míg az Egy nap talán igazi, megzenésített dalokkal egészült ki – a Vallomás pedig ezekhez hasonlóan szintén megtalálta a kapcsolatot a való világgal, amelyben élünk.

Ahogy a cím már jó előre elárulja, a vallomások kimondottan nagy szerepet játszanak a történet alakulásában – legnagyobb örömömre viszont jóval különlegesebb módon, mint azt a fülszöveg sugallja: konkrétan ezek adják történetünk alapját, a múltat, a jelent, a közelt és a távolt, a főszereplőket és a nagyvilágot… ezek árulják el az egyértelműt, s azokat a dolgokat is, amelyeket a lelke legmélyén őriz az ember. A vallomás lehet egy egyszerű „szeretlek”, de akár a leghatalmasabb, soha senkinek el nem árult titkunk is. Elmondhatjuk, leírhatjuk, megcímezhetjük, vagy csak átadhatjuk gondolatainkat az univerzumnak névtelenül. A könyv létrejöttében nagy szerepe volt tehát néhány fecninek és ismeretlen emberek legbelső gondolatainak, az írónő ugyanis ezúttal valóban beérkezett vallomásokra építkezett, melyekből jópárat olvashatunk a történet folyamán – és most kapaszkodjatok meg: néhányat még láthatunk is. Mármint… valami többet a gépelt soroknál. Színesebbet, hatalmasabbat, talán olykor megkapóbbat.

Történetünk egyik főhőse Owen Mason Gentry – most mondanám, hogy a továbbiakban említsük csak OMG néven, azonban tudom, hogy nem szereti mikor a monogramjával csesztetik, így tiszteletben tartom kérését – 21 éves, fiatal kora ellenére pedig befutott festőművész, s egy sikeres dallasi galéria tulajdonosa. Bár az írónő a könyv minden területén és rengeteg különböző helyzetben mutatja meg a vallomások jelentőségét, elsősorban Owen szálán keresztül hozza be őket a történetbe – elvégre, csak hogy lelőjem a poént, már magának a galériának is Vallomás a neve, az üvegét pedig temérdek cetli borítja rajta különböző névtelen üzenetekkel. Főszereplőnk lényegében ezekből él: mások legmélyebb és legtitkosabb gondolataiból tartja fönn a műterme fölötti apró apartmanját, azokból vesz tejet, kenyeret, kávét… mindent. Pontosabban azokból a képekből, amelyeket a vallomások ihlette állapotban festett – s amelyek egy része a valóságban is elkészült Danny O’Connor festőművész keze által, az írónő s a kiadó jóvoltából pedig a könyvben is megtalálható. Mint említettem már, számomra sokat jelentett, hogy megfestve láthattam magam előtt mindazt, amiről olvastam – sokkal élénkebb hatást gyakorolt rám a kettő egyvelege, mint bármelyik külön külön.

Megállás nélkül gondolkodóba ejtett a vallomások és festmények kapcsolata, s egyáltalán, ennek az egésznek a jelentősége: úton útfélen megálltam olvasás közben, hogy megfogalmazzak fejben egy-egy vallomást én is, és a történet végére érve, telítődve a látott művészet szépségével azt kívánom én is, bárcsak viszontláthatnám az érzéseimet és gondolataimat egy vásznon. Kíváncsi lennék, a művész milyen formákat, milyen színeket alkalmazna, vagy hogyan teremtené meg a vallomás hangulatát; hogyan adna vissza egy egyszerű, ki nem mondott szeretleket, bocsánatot, vagy akár egy hatalmas titkot.

Tudom, felesleges a szöveg, de egyszerűen elkapott ez a téma, talán erősebben, mint eddig bármely Colleen Hoover könyv során leszámítva talán a Velünk véget ért. Én pedig mindig különleges erőt tulajdonítok az olyan könyveknek, amelyek ennyire képesek kitölteni a fejem valami különlegessel.

Ez a hatalmas plusz tehát megadta az alapot, amiért a Confesst csak imádni lehet – de nézzük csak, mi van történetünk többi részével?

Nos… a helyzet lényegében változatlan, személyes tapasztalataim alapján legalábbis a könyv további szegmensei is tökéletesen tartják azt a szintet, amit a bedobott festményes-vallomásos ötlet után jogosan elvárhatunk, így lehetetlen mélypontot találni sem a cselekményfolyamban, sem a szereplők jellemét és kidolgozottságát tekintve.

A történet bár az írónő többi művéhez mérten elsőre egész egyszerűnek tűnik, előre haladva rá kell döbbennünk, mennyire összetett, mennyi kérdést vet fel, s összességében mennyi vakfoltot hagyott az írónő a történetben, amelyekre meg kell találnunk a választ. Szokás szerint rendkívül ügyesen játszott a múlt és jelen kapcsolatával, logikusan építkezett félmondatokból és elsőre jelentéktelennek tűnő elkapott momentumokból, de azt is nagyon tudta, mit kell kiemeljen és reflektorfénybe helyezzen, hogy a kívánt hatást érje el – ehhez pedig nagyban hozzájárult a prológus és epilógus által alkotott kerettel. Előbbi ad egy kiindulópontot másik főszereplőnk, Auburn megismeréséhez, s a jövő értelmezéséhez, míg utóbbi a múltban hagyott apró lyukakat tölti ki, s még utolsó percben válaszokkal szolgál mindarra, amit tudni akartunk.

A logika, a kapcsolat pedig mind szép és jó, de kell hozzá egy erős történet is, amelyet összefoghat az előbbi két kapocs. Az egésznek megvolt a varázsa, mind az idillien romantikus percekkel, mind az akcióval, a családi, szerelmi, és egyéb drámákkal, talán mert mind megfelelően volt adagolva, eleinte egymással harmonikusan, egyenletesen adagolva, majd egyre sűrítve az eseményeket. Nagyon szeretnék kitérni ezekre részletesen is, ám még nagyobban szeretném, ha a történet fordulatai mások számára is épp akkora meglepetést okoznának, mint olykor nekem, így a spoilerektől ezúttal tartózkodnék.

       „ – Nagyon jól éreztem magam ma este – mondom.

       Elmosolyodik.

       – Én még nagyobban jól éreztem magam. […]

       – Jó éjt, Owen!

       – Jó éjt, Auburn! – feleli. – Kösz, hogy nem javítottad ki a helytelen ragozásomat!

       – Kösz, hogy nem nyírtál ki! – válaszolom.”

Ellenben… van ugyebár egy romantikus szálunk – és ezzel feltételezem, senkinek sem okozok különösebb meglepetést –, amelyről mond egyet s mást a fülszöveg, annyiban viszont valamennyien biztosak lehetünk utána, hogy karaktereink megkapják a várt boldogságukat és közös jövőjüket. Ez már csak így szokás… ami talán bosszanthatna, ám végigkísérve Owen és Auburn rögös útját, amíg idáig eljutottak, azt kell mondjam, kevesen érdemlik meg annyira a boldogságot, mint ők ketten. Mindkettejük súlyos terheket cipel, a múltban és jelenben egyaránt, ahhoz pedig, hogy könnyebb legyen ezeket elviselni, szükség van egy olyan ember támaszára, akinek megvallhatjuk minden bűnünket, mulasztásunkat és fájdalmunkat. Kissé irracionálisnak tűnhet, hogy két főhősünk röpke pár óra, pár nap leforgása alatt lel rá a másikban arra, amit keres, amire szüksége van, de akármennyire is nem hiszek a szerelemben első látásra, arra még látom a lehetőséget, hogy elsőre kialakuljon egy kapocs két ember között, egyszerűen mert annyira közös hullámhosszra kerültek. A szerelem ennél bonyolultabb érzés, azonban ereje már ennek is van – elég ahhoz, hogy Owent és Auburnt összeláncolja annyira, hogy megkapják a lehetőséget, hogy egymásba is szerethessenek.

Sokat gondolkoztam olvasás közben, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre több akadály gördült az útjukba, hogy mégis mennyi nehézséget bírhat ki egy ilyen erősségű kapocs… s két ilyen erősnek tűnő, ám mégis sebezhető ember. Becsülendő, ahogy kezelték a kialakult helyzeteket – önzetlenül, a saját boldogságuk helyett azokét tartva elsősorban szem előtt, akik igazán fontosak számukra, áldozatokat hozva értük.

Owent az első perctől kezdve a szívembe zártam, azonban Auburn is hatalmas figyelmet igényelt, számomra ugyanis elég kettőt kép alakult ki róla, kezdve onnan, hogy nem tudtam néha elhatározásra jutni a döntései alapján, hogy a viselkedése emberivé teszi, vagy éppen emberfelettivé. Megint csak nem tudok úgy elmondani róla mindent, hogy ne spoilerezzek, így csupán annyit árulnék el, annyi jóság, annyi önzetlenség lakozott benne, amennyit manapság kevés emberben találhatunk, mégis, egyes lépései gyengévé, esendővé tették a szememben, ám éppen csak annyira, hogy teljesen ember lehessen tőlük. Auburn szenvedélyesen tudott szeretni, miközben megőrizte az óvatosságát; egyszerre tudott odaadó lenni és hűtlen, erős és sebzett, határozott és elesett, legfőképp azonban mégis kitartó. Ez a szó írhatja le röviden a leginkább főhősnőnk jellemét, s ez által a meghatározó személyiségjegy által vált a róla alkotott összképem végül teljesen pozitívvá – ahogy a könyvet is az ő kitartása tette közvetve sokkal többé egy egyszerű szerelmes regénynél.

Adva lehetett millió vallomás, gyönyörű festmény, végül mégis Auburn kitartása az, ami kibont számunkra egy teljes történetet családról, gyászról, emlékezésről, harcról, kitartásról, végül pedig Owen közreműködésével szerelemről. Talán értelmetlen, amit összezagyválok itt… de szerintem értitek mi ez. Talán csak a szokásos CoHo könyv utáni sokkos érzés, mikor tele a szívem, a fejem, és nem is tudom, mit mondjak, mert még teljes belsőmben átjár a csoda. Rengeteg gondolat ragadt a fejemben, rengeteg mondat maradt kimondatlanul, de úgy érzem, a lényeg itt van – a többiről pedig szeretném, ha magatok győződnétek meg. Higgyétek el, megéri.

Összességében ajánlom a könyvet a kortárs romantikus irodalom kedvelőinek, pláne ha valami igazán igényeset, szívet melengetőt ugyanakkor elgondolkodtatót keresnek – ami olykor talán még könnyeket is csal az ember szemébe. Ajánlom a hozzám hasonlóan nagy CoHo rajongóknak – bár feltételezem, nekik már nem is kell bemutatnom ezt a könyvet. Amennyiben mégis, csakis ajánlani tudom. Ajánlom, mert keserédes élvezetet nyújt olvasás közben; ajánlom, mert sírni fogsz és nevetni, egy jó könyv pedig éppen ezt teszi az olvasójával: megríkatja, és kacagásra bírja. Ajánlom, mert újabb nem mindennapi helyzetet dolgoz fel, nem mindennapi módon. Ajánlom, mert ott van benne a plusz, amitől emlékezetessé válik, amitől a fejedben hagy egy csomó gondolatot azután is, hogy a könyvet magát becsuktad, és visszatetted a polcra. Mindenkinek jó szívvel ajánlom. ♥

KEDVENC KARAKTEREK:

Nem igényel sok hezitálást a válasz, egyértelműen Owen az első, utolsó és minden gondolatom Barry White után szabadon. Megvan benne az a kettősség, ami rendkívül szerethetővé teszi számomra, hiszen egyszerre komoly, felelősségteljes és önzetlen, ugyanakkor rendkívül férfias, olykor bolond, s kellemes humorú karaktert ismertem meg benne. Akivel lehet beszélni, és lehet hallgatni is. Aki művészlélek, mégis két lábbal áll a földön. Aki képes úgy szeretni, hogy más érdekeit a sajátja elé helyezze. Aki egyik oldalon megríkat, a másikon már nevettet. Owen karaktere rendkívül összetett, és így, a sok apró részletből összeálló kerek egészként tökéletes.

KEDVENC RÉSZEK:

Máris nehezebb a döntés… mert tény, hogy minden oldal különös élvezetet jelentett számomra, mindegyik a maga módján. Szerettem, ahogy az írónő csűrte-csavarta a szálakat, egyik fordulatot hozta a másik után, miközben lassan csepegtetett információkat, s ezzel csigázta az olvasók érdeklődését – ugyanakkor nem hanyagolhatom el azt az általános igazságot, hogy egészen különös kapcsolatot ápolok a békével és boldogsággal, olyannyira, hogy azt nem is szeretem, hanem egyenesen imádom. Ennél fogva a történet első pár fejezete él bennem a legpozitívabban, mikor főszereplőink még éppen csak találkoznak, s ahogy kell, elkezdenek pattogni köztük a szikrák… meg általában minden gondtalan boldogságban való lebegéssel töltött közös pillanatuk - továbbá a Vallomások. Nem volt feltüntetve olyan sok... de az a pár sor, s a hozzájuk festett képek mind különleges hatást gyakoroltak rám.

KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Annyira szeretlek! – szól Adam elfúló hangon, amiből süt a félelem. – Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem tudlak.

Szavai hallatán még hevesebben zokogok.

– Én is örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem kéne.”

***

„Utálom, hogy mindig mindenről, amit csak látok és teszek, Adam jut eszembe, és kíváncsi vagyok, vajon le fogok-e szokni erről valaha. Öt év telt el, mióta utoljára láttam. Öt év telt el, mióta meghalt Öt év telt el, és én aggódom, hogy – akárcsak az, aki az előttem lévő vallomást írta – őutána örökké ahhoz fogom mérni az életemet, hogy milyen volt vele lenni. És aggódom, hogy a jelenem örökké csalódást fog okozni a múltamhoz képest.”

***

„ – Néha nem kaphatunk még egy esélyt, Owen. Néha a dolgok egyszerűen csak véget érnek. […]

– De hát mi egyetlen esélyt sem kaptunk.”

***

„És ezúttal nem veszek bele az érintésébe. Nem veszek bele a csókjába. Nem veszek bele abba az érzésbe, amikor belém hatol. Egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy elvesznék ebben a fiúban, mert életemben először érzem úgy, mintha valaki igazán rám talált volna.”

***

„Kapva kapok bármin, amit csak hajlandó vagy nekem adni. Mert tudom, hogy ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tíz év múlva… vagy húsz év múlva… amikor visszagondolunk erre az éjszakára, azt fogjuk kívánni, bárcsak a szívünkre hallgattunk volna.”

BORÍTÓ: 5/4,5

Kereshetem benne a hibát, akkor sem fogok találni semmit: Colleen Hoover könyvektől megszokott módon a Confess borítója is valami olyan, amin az ember szereti csak úgy rajta felejteni a szemét egy percre. Vagy többre. Tetszik a cím figyelemfelhívó jellege, s a sorozatból kiemelt kép is, ami kimondottan harmonikus, ízléses és megtörtént a csoda, ugyanis élőszereplős, mégis minden klappol rajta: tökéletes Owent és Auburnt láthattam viszont, ha olykor becsuktam a könyvet. Az összhatás egész egyszerűen imádnivaló lett, talán az egyetlen, amit felróhatok, hogy az eredeti, külföldi borító a maga minimalista, mégis kifejező stílusával leveri ezt fél ponttal… de azt hiszem, ez még túlélhető. :)

PONTOZÁS: 5/5*

Mindig csodáltam a könyveknek azon erejét, amellyel valami egészen új érzést váltanak ki belőlünk, s ezáltal hozzátesznek valamit ahhoz, akik vagyunk. Colleen Hoover már számtalan alkalommal bebizonyította nekem, hogy ez nem lehetetlen: megmutatta, hányféleképpen sírhat az ember, hogy lelhet magára elejtett félmondatokban akár, s olyan dolgokat ír le, amelyek ott motoszkálnak a fejünkben, de képtelenek vagyunk őket megfogalmazni. Minden könyve olyan, akár egy-egy életigazság a lehető leggyönyörűbb s mégis legfájdalmasabb köntösbe csomagolva – így elődeihez hasonlóan a Confess is elindította bennem azt az érzelmi lavinát, amit vártam – amit úgy imádok, s amit olyan rémisztőnek is találok egyben. A fejem tele van vallomásokkal, és mit sem szeretnék jobban, mintha lenne most egy saját Owenem, aki megfesti mindet, hogy a festmények által képet kaphassak arról, aki vagyok – s akivé kicsit a könyv tett. Bár Colleen híres lehet arról, milyen különleges módon ragad meg mindig már sokszor feldolgozott témákat, számomra ez az egész dolog a vallomásokkal különösen nagyot ütött. Többek között ez a kreativitás, ötletesség nyűgözött le teljesen olvasás közben, de nem feledkezhetek meg a történetvezetés hullámzásáról sem – arról, ahogy egymást érték a megható jelenetek és az olyanok, ahol halálra izgultam magam –, a szereplőkről már nem is beszélve. Mindent összevetve újabb CoHo műremeket csuktam azzal az érzéssel, hogy új kedvencet avattam – újabbat, de biztos nem az utolsót.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Erin Watt - Megtört herceg

„Az ösztöneim azt súgták, hogy csak a baj lesz vele. Az ösztöneim tévedtek. Vele nincs semmi baj. Velem van. Még mindig.”

Eredeti cím: Broken Prince

Sorozat: A Royal család 2. (Royals 2.)

Oldalszám: 346

Megjelenés: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3299 –

Kikötőben vívott ökölharctól kezdve az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.

Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorban állnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.

Izzó gyűlölettel indult a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa.

Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretették egymást.

Talán igaza van.

Az a helyzet, hogy elég ritkán járok moziba… szerintem nem túlzok azzal, hogy félévente egyszer-kétszer veszem csupán rá magam, de ez a pár alkalom is elég volt számomra egy kellemetlen mozis szokás kialakulásához. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én egy ideje már mindig bekészülök egy nagyméretű popcornnal… aminek úgy a fele az előzetesek alatt elfogy. Ismerős? Remélem.

Bár ezt napi fun factnek is szánhattam volna, igazából inkább csak fact, semmint funny, és egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bárkit is érdekelt, pláne, ha a mozizási szokásaimnál azért izgibb téma adott mára… de egyszerűen ezzel a rövid kitérővel tudom csak kellően bevezetni, mit is adott nekem a Megtört herceg. Mert én már tényleg azt hittem, láttam mindent, amit történet mutatni képes… a Papír hercegnő értékelése alatt elhasználtam minden túlzó kifejezést, minden káromkodást és indulatszót, mert nem igazán gondoltam bele a lehetőségbe, hogy a leírtak tovább fokozhatók. Megettem a popcornom az előzetesek alatt, mintha utána nem kezdődne a film, és elpazaroltam a legerősebb szavakat, mielőtt elkezdődhetett volna maga a show.

Szappanoperát kiáltottam a Papír hercegnőre. El tudjátok hinni? Akkor ez mégis mi?

Leginkább valamiféle brutális sokkolási módszer… az én agyam legalábbis minden oldallal egyre zsibbadtabbá és zsibbadtabbá vált. Intrikák? Megduplázva. Nyál és egyéb testnedvek? Megduplázva. Sznobizmus? Megduplázva. Pia? Szex? Erőszak? Kétszer annyit mindből! Szenvedés? Még ha csak megduplázódott volna… de az a helyzet, hogy ezen a 350 oldalon nonstop szenvedtek a főszereplőink, a mellékszereplőink… legfőképp azonban én magam.

Történetünk a változatosság jegyében ezúttal a cserélődő szemszög módszerével operált – amit alapvetően egész jó ötletnek találtam, tekintve, hogy egy ilyen formát alkalmazva sokkal jobban megismerhetünk karaktereket, s a cselekmény egy másik oldalát. Csak azt felejtettem el pár perc erejéig, hogy talán azt a bizonyos másik oldalt nem is akarom megismerni…De mindegy, késő bánat – gondoltam az első oldal után, és reménykedtem a legjobbakban, miközben bármiféle úszótehetség híján egyre inkább elmerültem Reed Royal gondolatvilágában. Noha az első részben Reed nálam meglepően hamar feketelistára került, még kész voltam adni egy utolsó esélyt, hogy belelátva a fejébe legalább megértsem, mi áll a hatalmas seggarca mögött, amolyan „csak hogy tudjam” alapon, de amit a maszkja mögött találtam, arra nagyon nincsenek is szavak… ugyanis… hű, nem tudom, erre készen álltok-e. Elég durva… de Reed álarca igazából… érző szívet takar.

Tapsvihart a szerző páros kolosszális humorának! Ahogy egyre nagyobb részletességgel bontakozott ki a szemem előtt egy őszinte, szereteten és tiszteleten alapuló tiszta vonzalom… na jó, gyerekek, én ezt nem bírom ki röhögés nélkül.  Szóval igen… ahogy lassan bepillantást nyertem az elitgimi ügyeletes rosszfiújának romantikus kis álomvilágába, akaratlanul is egyre hangosabbá fokozódott a nevetésem.

Pár hete, miközben a Papír hercegnőt forgattam, fennhangon protestáltam a történetben romantikus szálként feltüntetett mélyen ártó és egészségtelen kapcsolat természetén, de csak tettem, amit a mazochista olvasó tesz, megszoktam. Gondoltam, rosszabb úgysem lehet… erre felütötte fejét egy gonosz kis szó… ami nem is tudom, hogy elsősorban felháborít vagy mosolygásra késztet az adott szituációt ismerve. Szerelem. Könyörgöm… annyi idő telt el, hogy egyik kötet után kinyitottam a másikat, és abban az óvatlan percben a korábban még egész reálisan vágyként elkönyvelt, kizárólag szexualitáson alapuló vonzalom úgy köszönt vissza rám, mint tiszta és őszinte szerelem. Hát persze. Épp mint Romeo és Júlia. Hát csak bele ne haljatok, drága gyermekeim.

Ezt a fordulatot tehát én egyszerűen nem bírtam magamban hova tenni… egyrészt olyan szinten szürreálisan hat, hogy lehetetlen komolyan venni, másrészt villog tőle a klisé-jelzőm akár egy karácsonyfa, és ez olyan érzést kelt bennem, mintha az írónők egyszerűen nem is mertek volna más módszerhez nyúlni, mint a jó útra tért seggfej bevált sémájához. Már feldobtam egyszer a témát a közelmúltban, hogy mi, lányok, mennyire oda tudunk lenni a rosszfiúkért – de valljuk be, ami igazából mindenkinek kell, az egy olyan pasi, aki az utolsó porcikájáig badass, de a barátnője kedvéért képes megjavulni, és hajlandó is rá. Ami hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy egy freakin’ álomvilág, vagy valami gyönyörűszép gesztus, de most nem is azért vagyunk itt, hogy a női-férfi beteg természetet vesézzük ki. Beszéljünk csak a tényekről… amik pedig azt mondják, hogy a női olvasók többségben egy jó útra tért fekete bárányt és egy megérdemelt romantikus happy endet várnak a műfajában idevágó könyvektől. A szerzők pedig – lévén az olvasóikból élnek –  képtelenek szem előtt tartani, mi iránt van igénye a célközönségnek. Elgondolkodhatunk azon, hányan olvasnák tovább még részeken át a sorozatot, ha a karakterek nem kapnának semmi mélységet és szentimentális oldalt, hanem egyszerűen csak megmaradnának azoknak a szemeteknek, akiket eleinte megismerhettünk. Na ugye.

Ebből adódott tehát, hogy a Royal famíliát a második kötetben egészen szétesve és magából kifordulva találhattuk, ezzel megteremtve a sorozat szerintem egyik legmegosztóbb szegmensét. Én legalábbis nem tudtam dűlőre jutni, miként is érzek a karakterek iránt, miután egyre részletesebb rálátást nyerhettem a tetteik és személyiségük mögött rejtőző problémákra. Egyrészt fejlődésként tekintettem a tényre, hogy az írónők végre jobban kibontották, ezáltal pedig élőbbé tették őket, másrészt… rendben van, szeretjük a fordulatokat, de bizonyos határokra szükség van, hogy az eseményeknek kellő ereje legyen tőlük. Ennek híján jön majd valami gyökér blogger, aki azt hiszi, az egész csak valami vicc. True story.

Tehát – bár ez a legtöbb Royalra vonatkozik – Reed számomra továbbra is ezért maradt fekete listás, de legalábbis meg nem értett karakter továbbra is. Az utálatom meglehet némileg csillapodott az olykor egészen megnyerő viselkedésének hatására, az irreálisan nagy jellemfejlődés, amin mondhatni emberfeletti sebességgel átvágtatott számomra mégis hiteltelenné tette a teljes személyét. A szerzők egyszerre próbálták meghagyni a keménységét és hagyni szárnyalni a gyönyörű lelkét, mint valami csillámpónit, ez a kettő pedig sehogyan sem egyeztethető össze, ami ha engem kérdeztek, meg is mutatkozik a végeredmény kuszaságán.

A szerelmi szálat tehát úgymond Reed Érzőszívű Royal belső monológjai indították be úgy igazán, de ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár, így talán épp az itt az idő, hogy az eddig domináns szerepet élvező nagyrészt értelmetlen hablatyolásom után áttérjek másik főszereplőnkre, Ellára – ugyanis róla is bőven akad mit mondani.

Az előző értékelésben már előadtam magam arról, hogy milyen vegyes érzéseim vannak Ella iránt – hiszen épp amilyen erős lányként mutatkozott be eleinte, épp annyira süllyedt a történet folyamán egy hormonvezérelt tizenéves libává, aki folyékony halmazállapotra vált, amint megpillant egy kidolgozott bicepszet. És nézzük, mi a helyzet vele most?

Talán ugyanaz, mint a Papír hercegnőben, összességében én mégis sokkal pozitívabban tudtam felfogni a viselkedését, talán mert itt kevésbé éreztem erős kontrasztokat az esetében – nem úgy, mint Reednél –, és így az irracionális hatást elkerülve sikerült a szerzőknek őt egészen emberivé varázsolni. Egyaránt megmutatta, mennyire erős tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja, ahogy azt is, hogy a Royal palotában töltött ideje alatt még nem sikerült belőle kiölni a méltóságot. Földbe döngölték, de felállt, leporolta magát és továbbállt – szó szerint. Ezért csak tisztelni lehet… belőlem azonban a visszatérte utáni önmaga váltott ki hevesebb érzelmeket. Tartotta magát. Ellenállt. Józanul viselkedett, mikor a szíve egészen más dolgokra vágyott, mint az esze, és ebben a kettős állapotban, mikor próbálta magát győzködi, mi a jó és mi a rossz, mikor még ő maga sem tudta, na ekkor mutatkozott meg, mennyire emberi is valójában. Sosem volt egyszerű az élete, mindig kemény kellett legyen, de ez egyúttal azt is eredményezi, hogy az ember talán ellenállóbb is minden más iránt az erőt és függetlenséget leszámítva. Akinek lételeme egyedül maradni talpon, nehezen engedi el magát, és hagyja hogy zuhanjon a gyengeségbe, kifelé a megszokott magányos nyugalmából és kiszámíthatatlanságából valami olyan ismeretlen felé, ahol nem tudja mikor éri bántódás. Ezúttal sikerült egész jól átéreznem az Ellában lezajló folyamatokat, a viaskodását saját magával, a háborút az esze és szíve között. Az érzést, hogy elemi erővel vonz magához a tűz, és folyton egyre közelebb lépnél hozzá, de félsz, hogy megéget – újból.

Ha valamit kiemelhetek ebből az elcseszett szappanoperából, és karaktereink szintén nem egészen normális kapcsolatából, az tehát ez a folyamat, amely Ellában zajlik, miután visszatér a Royalokhoz. Imádtam, hogy nem vetette magát újra Reed karjaiba – hogy hagyott magának időt egyaránt gondolkodni és érezni, megtudni, vajon mire van szüksége, és mi lesz jó neki, s hogy a kettő összeegyeztethető-e. Büszke voltam rá, amiért nem engedett a csábításnak, és kijárta a maga útját, amíg eljutott a megbocsátásig. Talán nem tette bölcsen… de nem is kell mindig annak lenni. Meglehet nem voltak Reeddel normális pár… de talán nem is lehet mindenki az. Úgyhogy ha valamiért, hát azért tényleg örülhettem, hogy Ella erre addig jött rá, amíg nem volt késő. Jó lenne, ha meg tudnánk így állítani az időt, hogy rájöjjünk, mit kell tennünk.

Mindent összevetve a beígért romantika továbbra is vegyes érzéseket kelt bennem, egyszerre furcsállom, mert valahogy… nem illik ebbe a környezetbe, ugyanakkor amennyire nélkülöztem az első részben, épp annyira esett jól ezúttal a jelenléte, elvégre be kell vallani, voltak kimondottan szép momentumai Reed és Ella szerelmének. Meg persze egy rakás olyan, amikor Ella megint hanyattesett Reedtől, utóbbi pedig kvázi nyálban fetrengett, de hát akkor is… úgy tűnt, elindultak lassan egy úton afelé, hogy viszonylag emberi felnőttek legyenek – még ha a történet alapjául szolgáló légkör ezt többnyire lehetetlenné is teszi.

És apropó… ha már a történet alapjáról beszélünk, mind tudhatjuk már, hogy azt bizony kemény dollárkötegek alkotják, ennek megfelelően pedig kapunk elit körzetet, elit iskolát, elit magánrepülőt, elit éttermeket… mindent. Amiről a véleményemet szerintem már kifejtettem a Papír hercegnő értékelésében, de szívesen elárulom most is, hogy számomra az egészben van valami rendkívül taszító. Mármint nem magában a pénzben, sokkal inkább abban, amilyen emberek formálódnak a hatására, ugyanis megfigyelhető a Royalokon is a sznobizmus nem egy fajtája, de voltak kifejezetten… nem, nem is találok megfelelő szavakat néhány karakterre. És talán nem is kéne rájuk szavakat pazarolnom egyáltalán, bár a cselekményt sok esetben az ő intrikáik és mesterkedéseik mozdították tovább, és nem egy váratlan fordulatot köszönhetünk nekik – többek között a brutál függővégünket is, mert anélkül nem is szappanopera egy szappanopera, nem igaz? Ahogy közeledtünk az utolsó oldalakhoz, az események úgy sűrűsödtek egyre inkább, míg végül szerzőpárosunk bedobta a bombát – pontosabban kettőt is. S meglehet, titokban mind tökéletesen tovább tudtuk gondolni, mi áll az utolsó pár mondat mögött, azért persze eszi az embert a fene.

Lezárva végre eléggé kusza – és nyilvánvalóan elég csapongó és hiányos – értékelésemet nehezen gondolok az összegzésre egy ilyen könyvről, ami egyszerre tudott mélyen megérinteni olykor, miközben teljes szívemből utáltam. Éreztem, hogy mintha pozitív irányba mozdulna a történet, mégis, a körülmények továbbra is lehetetlenné tették, hogy igazán élvezzem. A lendületes, gördülékeny és humoros stílus vitt előre, csak úgy pörögtek a lapok, de ez nem sokat segített azon a tényen, hogy nem tetszett, amit eközben az utazás közben láttam. Ez a könyv egy orgia, egy erkölcsi fertő. És félreértés ne essék… kedvelem az erotikus könyveket, ahogy azt is, ha a szereplőink tudnak élni… de amit a Megtört hercegben produkáltak, inkább azt bizonyítja, hogy ezek a karakterek képtelenek élni. Ugyan voltak részek, mikor ezt félre tudtam tenni, hogy teljesen kiélvezzek pár nyugodtabb és szerethetőbb pillanatot, de végsősoron ez a mértéktelen szex, pia, verekedés, anyag, szarkeverés, pénz, pénz, pénz túl soknak bizonyult ahhoz, hogy egyszerűen túllépjek rajta.

Ajánlom a Megtört herceget mindazoknak, akik az előző részt szerették – ebben az esetben úgy gondolom, ezt egyenesen imádni fogják, mert alapjaiban megegyezik a Papír hercegnővel, mégis mutat némi pozitív fejlődést. Ajánlom azoknak, akik szeretik a pörgést, a drámai fordulatokat, és ha egy könyv nem hagyja őket unatkozni. Ajánlom a fiatalos, kellően humoros fogalmazásmód kedvelőinek, ezen túl is azoknak, akiket nem fog zavarni a káromkodások változatos és végeérhetetlen tárháza. Ajánlom… hát, azoknak, akiknek az értékelésem nem szolgáltatott eltántorító erővel. Igazi rajongóknak és mazochistáknak… hajrá! Tegyetek egy próbát… vagy ne. :P

KEDVENC KARAKTEREK:

Nem, nem, nem, nem, nem és nem. Megtagadom ezt a kérdést. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy karakter ügyben ezúttal még mélyebbre süllyedtünk a Papír hercegnőből megismert fertőben, vagy kezdtünk belőle kikecmeregni, de mindkét lehetőséget egyformán nehéz feldolgoznom. Eastont továbbra is egészen bírtam, de néha már egyszerűen soknak éreztem, amit művelt, így nem lehet a kedvencem, Reed pedig bár mérföldeket gyalogolt előre az emberségi mércémen, még mindig nem ért el abba a tartományba, ahonnan kezdve azt mondhatnám, kedvelem – vagy legalábbis nem utálom kicsit. Talán egyedül Callum az, akit változatlanul bírtam – voltak gázos dolgai, de összességében még így is messze ő a legszerethetőbb figura az egész történetben, plusz olykor Ella, bár ő is tudott ám hullámvasutazni az érzelmeimmel.

KEDVENC RÉSZEK:

Nézzük… igazából minden drámai elemtől mentes, nyugodt és normális epizódot ide sorolhatok – nagy kár, hogy kevés ilyenre emlékszem csupán. Így hát valószínűleg egyedül Ella és Reed romantikus kis őzikeszemekkel pislogós jelenetei mozgattak meg bennem valamit, ezért pedig marhára szégyellem is magam, mert egy kicseszett rózsaszín nyáltenger, amit ez a kettő művel, mikor épp nem akarják kicsinálni a másikat. Mégis, Reed „jobbik énje” – bár ha engem kérdeztek, ilyen valójában nincs, minden énje egyformán fárasztó – mégiscsak egyfajta pozitív eleme lett a történetnek, elvégre ha megpróbál az ember elvonatkoztatni a sorozat első részében megismert figurától, akkor ez az új egészen szimpatikus benyomást is tehet…ne, de amúgy… mindegy.

KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Undorítóan nézel ki – mondja Easton hétfő reggel, miközben arra várunk, hogy Ella megérkezzen a suliba a pékségből.

– Miért? – törlöm meg a kézfejemmel az arcomat. – Összekentem magam lekvárral? […]

– Nem. A mosolyod öreg. Boldognak tűnsz.”

***

„Azzal morogva rám veti magát, és hagyom, hogy megüssön. Olyan gyenge a találata, mint ő maga. Mindenki ilyen gyenge, aki szavakkal bántja a másikat. Ezért dobálóznak szavakkal. Önbizalomhiányos idióták, akik ettől jobban érzik magukat.”

***

„Te mondtad, hogy olyannak látlak, amilyen vagy. Látom a fájdalmadat és a magányodat. Látom a büszkeségedet, ami megakadályozza, hogy bárkiben is támaszra lelj. Látom a nagy szívedet, és hogy meg akarod menteni a világot, beleértve a seggfejet is, aki én vagyok – akad el a szava. – Én végeztem a játszmákkal, Ella. Számomra nem létezik másik lány ezen a világon. Ha beszélni látsz az egyikkel, akkor tudd, hogy rólad beszélek. Ha sétálni látsz az egyik mellett, akkor tudd, hogy azt kívánom, bárcsak te lennél az – lép felém. – Te vagy nekem az egyetlen.”

BORÍTÓ: 5/4*

Van az a mondás, hogy mindenki jó valamiben… így ha létezik bármi, amiben ez a sorozat valósággal remekel, akkor az a megkapó külső – és ha belegondolok, ezzel kimondottan passzol is a Royal jellemekhez. A belső rothadást mindig tökéletesen fedi egy gyönyörű héj… de amíg a fiúk esetében ez kissé bosszant, addig borító szempontból ez a felfedezés különösen boldoggá tesz. Bár a Megtört herceg borítója számomra a Papír hercegnőhöz, és a folytatásokhoz mérve nem a kedvencem, még így is be kell valljam, hogy kivételes szépség: kifinomult, letisztult, királyi – bizonyítéka annak, hogy a kevesebb néha több.

PONTOZÁS: 5/2

Mikor becsuktam a Papír hercegnőt, és arra gondoltam, ezennel vége a dagonyázásnak, még meg sem fordult a fejemben, hogy a történet addiktív természete ilyen hamar magával ragad majd… ahogy azt sem, hogy van még lejjebb abban a bizonyos erkölcsi mocsárban, amelyben megmártóztam az első rész alatt. Tévedtem. Ha sok más pozitívat nem is tanulhatunk ebből a sorozatból, annyit mindenképp érdemes megjegyeznünk általa, hogy a „lehetne-e még rosszabb?” kérdésre mindig „igen” a felelet. Royalék elitista élete továbbra is a pénz és a szex körül forog, ugyanakkor ez a kettő a megoldás minden problémára, amit képtelenség megoldani egyetlen szerény üveg Jack Danielsszel. Apuci vagy bátyó barátnőjével kettyinteni nem képezheti lelkiismereti és erkölcsi kérdés tárgyát, az iskolai pedig mintegy játékszerű platform csupán az elkényeztetett kölykök hierarchikus felsőbbrendűségből, és nagy jómódukban való unalomból fakadó ármánykodásainak, ahogy persze a vastagabb pénztárcáért is megéri hazudni, csalni, tönkretenni másokat, akár az életünk árán. Összességében a Megtört herceg továbbra is egy csupán pénzzel, testnedvekkel és olvadt rózsaszín vattacukorral összetartott egyvelege az önzésnek, csalásnak, egymáson való átgázolásnak és röviden minden bűnös élvezetnek… ezt viszont mind ügyesen egy szépséges borító és szórakoztató, lendületes stílus mögé rejtve.

További használat előtti figyelmeztetés: addiktív és függővéges. Én szóltam.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!