Jenny Han - A nyár, amikor megszépültem

Eredeti borító

Eredeti cím: The Summer I Turned Pretty

Oldalszám: 256 

Megjelenés: 2014.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ár: 2499 - (puhakötésű)

Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül, oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nemcsak otthon érzi magát, távol az otthontól, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, de mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat?

Őszintén, halvány elképzelésem sincs, miért kezdtem neki ennek a könyvnek. Mármint, a borítója bár elég jó, nem annyira, hogy egyből megnyerjen magának, és a fülszövege sem egy nagy durranás. Teljesen átlagos, jelen időben játszódó, mindenféle paranormalitást nélkülöző történet. Átlagos emberekről pedig – valljuk be – néha már kicsit unalmas olvasni. Bár sokféle témájú és stílusú könyvet kedvelek, mostanában főleg azért olvasok, hogy kiszakadjak abból a világból, ahol élnem kell, és újat választhassak magamnak, olyat, ahol különleges, természetfeletti dolgok történnek, kihívásokkal kell szembenézni, harcolni kell, vagy csak szimplán egy alternatív, vagy jövőbeli helyen játszódik. Az ok egyszerű: annyival könnyebb elfogadni, hogy ezek a dolgok nem történnek meg velem, mint azt, hogy rengeteg dolog, ami alap az én korosztályomnál elkerül. Hát, én inkább várom, mikor toppan be hozzám egy Árnyvadász, aki a segítségemre szorul. Vagy mikor kell megmentenem a világot. Egyes-egyedül. Nagyobb esély van rá, mint sok mindenre, amiről más azt hiszi normális… Kívánságaimnak főleg a fantasy, sci-fi és disztópikus regények tesznek eleget – és most visszakanyarodok az első mondatra -, ezért sem értettem, mi vett rá, hogy belevágjak Jenny Han trilógiájába. Két dolog volt fix és adott: nyár, szerelem. Ebből annyit kaphat az olvasó, hogy egész életére megbénul tőle. Mégis, mikor gondolkodtam, milyen Vörös Pöttyöset vegyek majd, úton útfélen ebbe is belebotlottam, de elsiklottam felette. Aztán úgy gondoltam, mielőtt döntenék, hogy mit szeretnék, online beleolvasok párba. És úgy adódott, hogy ebbe is.

És olvastatta magát. Pedig nem egy nagy sztori. Megvan, amit ígér, nyár meg szerelem, félmeztelen fiúk, és egy a múlton sokan gondolkodó, megközelítőleg normális, mégis gyakran gyerekes és hisztis lány. Mégis, valamiért nekikezdtem este tízkor, és nem nyugodtam, míg be nem fejeztem. Hajnali egykor.

Közel ilyennek képzeltem Belly-t

A történet – épp, ahogy a címe is ígéri, sőt, maga a trilógia címe is – nyáron játszódik, egészen konkrétan azzal a nappal kezdve, mikor a főhősnek hivatalosan is megkezdődik a nyár. Nem június elseje, vagy hasonló. Az elmondottak szerint Belly – így hívják a főszereplőnket – mióta az eszét tudja, minden nyarat a bátyjával, az anyukájával, anyukája legjobb barátnőjével, Susannah-val és annak fiaival, Conraddal s Jeremiah-val töltött, nincs ez máshogy most sem. Így a könyv lényegében több szálon fut, már amennyiben két szálnak nevezhető, hogy a jelen mellett a könyvnek kábé a fele visszaemlékezésekből áll. Nem feltétlenül lelkesedek az ilyen megoldásokért, de itt kimondottan hasznos volt – még érdekes is -, mert segített jobban megismerni a főszereplőt. És ahogy láttam, Belly-re nagy hatással volt a múltja: a fiúk folytonos csúfolódása és lenézése valamilyen szinten kisebbségi komplexusokat okozhatott neki, ami szerintem még most is meglátszott olykor. Valami csak volt abban, mennyire felhúzta még mindig, ha gyereknek nevezték. Néhány kirohanásától eltekintve nem volt unszimpatikus, persze azt sem mondanám, hogy kedvenc főhősnőm, vagy neadj’ Isten a példaképem lett volna, hiszen ha megnézzük, tényleg elég gyerekes és hisztis, és be kell vallani, jó mélyen elég hiú is. Aztán ott van az is, ami magát a történetet adja: valahogy teljesen összekuszálja a szálakat mind saját magában, mind maga körül azzal, hogy sosincs tisztában az érzéseivel. Egyik percben csak Conrad lebeg a szeme előtt, mint első nagy „szerelme” (ezt a szót olyan nehéz nekem bármikor is idézőjel nélkül használnom, de bocsássatok meg érte), aztán Jeremiah-ra is féltékeny, ha más lánnyal látja, mindeközben pedig szédít egy harmadik srácot – lényegében azért, mert fel van dobva tőle, hogy a fiú végre szépnek tartja. Egy ideig még hihető, hogy tetszik is neki Cameron, de a végén az egész olyan „majd vele féltékennyé teszem Conradot” szagú lesz, nem is beszélve róla, hogy a végén milyen simán lepattintja. Megértem, hogy más éppen fontosabb az életében – le van verve nyilván Susannah miatt… de ez nem akadályozza meg abban, hogy a fiúval csókolózzon, csak abban, hogy visszahívja Camet, világos -, de azért nem lenne olyan megerőltető úgy bánni azzal a szegény szerencsétlennel, mint egy emberrel. Legalább azt közölhetné vele tisztességesen, hogy vége. DE, épp az előbb mondtam, hogy nem utálom Belly-t, szóval befejezem a szidalmazását, akármilyen jogos is éppen.

Térjünk át végre a többi szereplőre; szerintem érdemes lenne a középpontban álló Fisher testvérpárral kezdeni. Velem van a baj, de a nevet, vajon miért, csak a hallal tudtam összehozni. Kellemetlen élmény olyasvalakinek, aki irtózik a haltól. Ezúttal is nem titkoltan állást kellett foglaljak: a víz kiver Conradtól, legszívesebben odamennék, és egyszerűen képentörölném. Végig iszonyatosan viselkedik, önző és arrogáns, és érthetetlen, egyrészt játssza a nagytesót, máskor villódzó szemmel néz arra, aki egy szót is vált Belly-vel, de kerek perec kijelenti, hogy őt Belly csak ne szeresse, mert nem érdekli.

„Hát akkor ne szeress! Nem én vagyok az embered! Sajnálom!”

Ez azért fájna, nem? Mármint… az ember azt hinné, a bunkóságnak is van határa, de a könyvet olvasva rájövünk, hogy vagy tévedtünk, vagy pedig Conrad rutinos határátlépő. Hogy lehet ilyet mondani egy lánynak, aki éppen bevallja, hogy kislánykora óta szereti? Nem kérem, hogy örvendjen, vagy viszontszeresse – az a tetejébe még hatalmas klisé is lenne -, csak annyit, hogy reagáljon már emberibben! Ó, és hogy el ne felejtsem: azután sem viselkedett fikarcnyit sem szebben miután kiderült a mamája betegsége. Tőlem akár fejére is állhat a második meg harmadik részben, ő már most leírta magát előttem az egész trilógiára.

Ha így képzelem el Jeremiah-t, akkor
még jobban szeretem... 

Jeremiah… félretéve, hogy egy elképesztően szerencsétlen név tulajdonosa, közel s távol a legjobb ember az egész regényben. Nem áll szándékomban sokat szónokolni a tökéletlen tökéletességéről, de röviden összeszedve erényeit egyszerre vicces, kedves, odaadó, együttérző, mindig rendes Belly-vel és elképesztő aranyos, ahogy nagyfiú létére az anyjával is normális, és képes úgy és olyan formában szeretni, mint egy kisfiú: puszival, meg öleléssel, anélkül, hogy cikinek érezné.  Messze nem mondtam el mindent, szerintem, ha másért nem is, de miatta megéri elolvasni a könyvet, hiszen az első a kisugárzása, és az úgy jön le igazán. 

"Tehetsége volt ahhoz, hogy a jelenlétében jól érezze magát az ember."

Áttérve pár mondat erejéig Bell visszaemlékezésekben oly gyakran emlegetett „legjobb barátnőjére”: Taylor megtestesíti azt, mikor valakit tizennégy éves létére ribancnak lehet hívni. Összesen ennyi lenne a mondandóm; inkább tölteném magányba burkolódzva egész életemet, minthogy ilyen „barátnőm” legyen. A világból is kikergetne csupán azzal, hogy lélegzik.

"Annyi mélység volt benne, mint egy felfújható gyerekmedencében"

Steven nem tett rám különösebben nag benyomást, talán azért sem, mert a könynek csak elhanyagolhatóan rövid részében volt jelen. Akkor viszont hozta a sztereotíp báty szere

A szülőknek általában túl kevés szerep jut a fiataloknak írott regényekben, itt azonban szinte a nap huszonnégy órájában összezárva találjuk őket a gyerekekkel, és közben róluk is alakulhat ki véleményünk, hiszen többé-kevésbé megismerjük őket. Belly anyukája kicsit háttérbe szorul a fiúk mamája mellett, de amennyit láttam belőle, azzal elégedett lehetek. Susannah valamivel nagyobb figyelemnek örvend. Házigazda, szeretett fiú(k) anyja, leendő anyós, jófej „második anya”, beszélgetőpartner és rákos beteg. A felnőttek közül aránylag fontos, de a többi szereplőhöz képest nem kap elég figyelmet, ami engem csak azért sért, mert az egyik kedvenc szereplőm lett.

"Susannah szerint, amikor megszülettem, tudta, hogy a sors az egyik fiának szánt."

Kedvenc karakterek: Jeremiah, Susannah

Kép forrása

Kedvenc részek: Magam is furcsállom, de imádtam a legtöbb visszatekintést, plusz a Jeremiah + Belly jeleneteket,  talán kiemelve az együttalvást a végén. Ha valaki nem olvasta volna (az magára vessen a spoilerek miatt), az ne értse félre: nem úgy aludtak együtt, jó? (: Egy gyerekkorból megmaradt meghitt pillanat volt: #storytime Olyan, mint mikor Jacobbal álmodtam (igeen, Jacobbal, az Alkonyatból, kövezzetek meg). Csak annyi volt, hogy odamentem hozzá, megöleltem, ő pedig erősen visszaölelt, de szerintem ez volt az egyik legjobb álmom. És ennek köze sincs a Twilight-hoz, mikor olvastam, még csak nem is Team Jacob-os voltam (nem, mert én Team Miért Válasszak, Ha Mindkettőjüket szeretem? voltam. Azóta már egyértelműen Jacob-párti lettem…). Csak egy ember volt, akivel kellemes érzések kapcsoltak össze: mint szeretni valakit, és szeretve lenni. Olyan meghittség volt abban az ölelésben, amitől sírni támadt volna kedvem, mikor felébredtem. Jóóól van, Virág… Sztoriztam egyet, holott lehet, más nem is látja az összefüggést a két történet között… Megvan! Az összetartozás. Ez érződött, na. És tudom, hogy Belly meg Jeremiah is összetartoznak.

Kedvenc idézetek: 

„A fiúk ilyenek: összeverekednek, aztán elfelejtik.”

„Azon a nyáron kezdődött el minden. Azon a nyáron lettem szép. Azért, mert akkor éreztem először szépnek magam.”

„Egyszerre akarsz tortát, kekszet és fagylaltot enni…”

„- Te vagy a legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam - mondtam lassan és kimérten. Minden egyes szóval ölni tudtam volna. Még soha életemben nem akartam ennyire megbántani senkit. - El sem hiszem, hogy valaha is azt képzeltem, szeretlek.

Arcából kiszaladt minden vér. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán becsukta. Soha nem láttam még őt így, hogy kereste volna a szavakat.”

"Amikor lehűlt a levegő, a karomat kezdtem dörzsölgetni. Erre Cam levette a kapucnis hosszú ujjú pólóját, és odanyújtotta nekem. Ezzel egy álmom vált valóra – végre itt egy srác, aki nekem adja a pulcsiját, amikor fázom, ahelyett hogy önelégülten megállapítaná, milyen okos, hogy ő hozott magának, és nem fázik."

Borító 5/4 – Láttam már szebbet is életemben, de lényegében megtette azt, amit kell neki: csodálatosan visszaadta a könyv témáját és hangulatát, és mivel szerintem ez is a feladata, nem tudok mit felhozni ellene. 

Pontozás: 5/4 – Ha eltekintünk a természetfeletti és disztópikus kategóriáktól, akkor fel fog kerülni a toplistámra, az egyik legjobb eddigi Vörös Pöttyösöm volt és egyben bazinagy kellemes csalódást. Kénytelen leszek a közeljövőben a polcomra varázsolni a drágát, méghozzá a folytatásokkal együtt.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az egyszerű szerelmi sztorikat, de megfelelő hangulattal bárkinek, bármikor olvasható – kiváltképp nyáron. Meglehet, és majdnem a tél első napján végeztem vele.

Hatalmas ölelés: Virág