Never Let Me Go

2020. július 7.

Sophie Mackintosh - Kék sorsjegy

„Kék sorsjegy: hiányos az agyam, a testem, a lelkem, a tudom is én, mim. Fogyaték, nem szabad továbbszármaztatnom. Valami hőfok nincs meg bennem. Kék sorsjegy: az életem épp elég becses önmagában. Kár rizikónak kitenni magam. Kék sorsjegy: van, aki nemes önfeláldozásnak mondja, más kegyelemnek.”

Eredeti cím: Blue Ticket

Megjelenés: 2020

Oldalszám: 272

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3999 –

Életed lottója: ha egyszer húztál, nincs visszaút

Borzongató regény az anyaságról, az egyéniségről, a szabad akaratról, a sorsról, az emberi vágyakozásról és az állati ösztönről.

Calla tudja, hogy működik a sorslottó. Mindenki tudja. Amikor először megjön egy lány havivérzése, jelentkezik a lottózóban, hogy megtudja, miféle nő lesz belőle. A fehér sorsjegy gyermekekre jogosít. A kék sorsjegy szabadságra.

Leveszik a válladról a döntés rettentő terhét. És ha egyszer húztál, nincs visszaút.

De mi van, ha tévedés a neked jutott élet?

A Kék sorsjegy felkavaróan beszél a szabad akaratról, az anyaság problémáiról, emberi mivoltunk és állatias ösztöneink széles határmezsgyéjéről.

A brit írónő, Sophie Mackintosh 1988-ban született. Első, a The Water Cure című regényét Man Booker-díjra jelölték 2018-ban.

Nőként azt hiszem az anyaság, mint téma gyakorlatilag kikerülhetetlen – mielőtt bárki félreért, ezt nem valami szexista, nemi sztereotípiákra ráerősítő elcsépelt frázisnak szánom, nem lesz semmi „a nőnek a konyhában meg a gyerek mellett a helye” vagy „a női lét értelme a szülés” szöveg. Azt hiszem a téma iránti fogékonyság teljesen független attól, hogy az ember hogyan viszonyul a gyermekvállaláshoz: míg a szülés mellett voksoló nőket egyértelmű miként érinti az ügy, addig az ettől tartózkodó társaikat az erről való döntés szabadsága – vagy korlátozottsága – vonja be a baba-kérdéskörbe. A Kék sorsjegy úgy érzem valamennyi kategóriát megszólítja: a maga csetlés-botlásával ugyan, de igyekszik több oldalról vizsgálni meg és mutatni be, mit is jelenthet anyává válni, és mégis mekkora ereje van döntéseknek, ösztönöknek, önismeretnek és lázadásnak.

A Kék sorsjegy esetében a megjelenés beharangozásától kezdődő kitartó vonzalmam alapját a könyv disztópiaként való besorolása jelentette: a terhesség témája és az említett műfaj Joanne Ramos – A Farm c. regénye óta nálam már nyerő párosítássá vált, így azonnal kíváncsivá váltam, milyen új megközelítések kiindulópontjául szolgálhat még e kombináció.

A disztópikus elemet ezúttal egy olyan rendszer jelenti, melyben a nők elvesztik a saját testük feletti döntés jogát – ezt érlelgetve viszont úgy éreztem fel kell tegyem a kérdést: mégis mennyire túlzunk nagyot, ha ezt disztópiának nevezzük? Elvégre nem egy olyan világ részesei vagyunk jelenleg is, ahol rengeteg helyen felülről érkezik a döntés, mit tehet meg egy nő a testével és mit nem? Tán nem képezi folytonos vita tárgyát a kérdés, nem kezelik közügyként nők millióinak, milliárdjainak méhét, mintha az egy felsőbb vezetés tulajdonában, vagy kizárólag a „közjó” szolgálatában állna? Ugyan a napjaink embere jobbára nem olyan értelemben ütközik korlátokba, mint a Kék sorsjegy világának női polgárai, de ez nem változtat a tényen, miszerint országtól, helyzettől, egészségi állapottól, fogantatási körülményektől… stb. továbbra sem független az, mit kezdhet, vagy nem kezdhet egy nő, ha teherbe esik, és ez bevallom, nem mulaszt el egyetlen alkalommal sem felbosszantani, s egyben végtelenül kétségbeejteni. (Ha olvasnátok a témában valami igazán alapos és sokoldalú remekművet, ajánlom figyelmetekbe Jodi Picoult – Életszikra c. regényét, amiről ITT olvashattok egy kedvcsináló értékelést.) És azt már szerintem mondanom sem kell, hogy ezt a rendszert támogatják a nagy családi összejövetelek „na mikor lesz baba?” meg „na és mikor jön a tesója?” típusú, csöppet sem tolakodó kérdései, a házasság és gyermekek nélkül megöregedett nőkről szóló diskurzusokat övező szánalom, és összességében valamennyi vélekedés, mely a nem szülő nőket önzőnek / lustának / szívtelennek /nőietlennek állítja be, miközben édesanyává váló társaikról úgy vélekedik, mint tenyészállatokról, melyeknek legfőbb életcélja a szaporodás és utódgondozás. Nem fér hozzá kétség, hogy társadalmunk akkurátusan és kissé megszállott módon igyekszik a nőket minél nagyobb arányban kényszeríteni bele az anyaszerepbe, miközben az ehhez szükséges erőfeszítéseket hajlamos figyelmen kívül hagyni, mi több, természetesnek venni, mert hát gyermeket szülni, felnevelni, ellátni nyilván nem igényel anyagi terhet, érzelemráfordítást, energiabefektetést, időt, és rengeteg egyéb mást, arról nem is beszélve, hogy nem mindenki alkalmas a feladatra.

Ha már a vérnyomásomnak úgyis egy életre annyi, nagyon szívesen folytatnám erről a diskurzust (vagy a rantet, magam sem tudom minek nevezzem), ám lassan célszerűnek látnám bekapcsolni a kérdéskörbe Sophie Mackintosh regényét is, mely az erőltetett anyaszerep problémáját meghaladva a család lehetőségétől való megfosztottságot helyezte előtérbe. Bevallom, én olvasás előtt, a téma örök aktualitása miatt épp az ellenkezőjére számítottam, vártam hogy főszereplőnket, Callát akarata ellenére besorolják majd szülő alapanyagnak, ám a kék sorsjegy, melyre a címünk mutat rá, ezúttal épp egy tiltást képvisel, és tömören annyit jelent: bármit megtehetsz, a szülést leszámítva.

Az alapkoncepció szerint a fiatal lányok valamennyien részt kell vegyenek életük adott időszakában egy sorsoláson, a kapott sorsjegyük pedig meghatározza majd, milyen jövő áll előttük: a fehér sorsjegyűek családot alapítanak, míg azok, akik kéket húztak, gyakorlatilag zöld utat kapnak hogy nyakig merüljenek egyrészt a munkában, másrészt a promiszkuitásban és hedonizmusban. Átjárás természetesen nincs, így a legadaptívabb viszonyulás a beletörődés – de vajon mennyire várható el igazából ez a beletörődés, mikor az embert egyik legalapvetőbb döntési jogától fosztják meg? A Kék sorsjegy, ahogy az már csak disztópiáknál szokás, épp ezt a kérdést feszegeti azáltal, hogy a rendszer igazságtalansága ellen lázadó nőket helyezi fókuszba, s őket végigkövetve bemutatja, mi vár az ellenszegülőkre.

A téma, az alapelgondolás szerintem rengeteget ígér, súlyos kérdésekben gondolkodtatja el az olvasót, izgalmas történetalakulással kecsegtet, az én legnagyobb fájdalmam épp emiatt az, hogy a kivitelezés mintha túlzottan elkapkodott volna: érzem a regény mögött húzódó tettvágyát az írónőnek, a késztetést ezeknek az értékes, elmélyülést segítő gondolatoknak a megfogalmazására, ugyanakkor érzem az ehhez társuló türelmetlenségét is, ami miatt a részletekbe menő kidolgozás már elmaradt. Márpedig egy disztópia esetében szerintem pláne jogosan volna alapkövetelmény a világ részletgazdagabb feltárása… a Kék sorsjegyben szerintem abszolút megvolt a potenciál, az egy-egy elejtett információmorzsa képes pattanásig feszíteni az olvasó kíváncsiságát, amitől csak úgy elözönlik a kérdések az agyat, bánatomra viszont a felcsigázott kíváncsiság kielégítetlenül kellett maradjon. A sorsjegyes rendszer háttere, a különböző kategóriákba tartozó nőkre vonatkozó szabályok, az egész felosztás értelme… mindezt homály fedi a regény során. Ez egyrészt érthető, az írónő E/1-ben, egyféle tudatfolyamként írva nem léphette meg, hogy komplett rendszerleírásokat adjon főszereplője, Calla szájába. Mivel ő annak a világnak a részese, az a természetes számára, nem is valószínű, hogy erről elmélkedjen (nem tárgyilagosan, legalábbis), emellett a történet alatt őt ért események nem is igazán tették volna lehetővé, hogy leálljon mesélni, és okítani a világáról oly tudatlan olvasókat. Nem is igazán illett volna ez a képbe. Annak ellenére persze, hogy az írónő megoldása ily módon racionalizálható, számomra roppant zavaró volt ez a sötétben tapogatózás: bár idővel megtanultam másra figyelni, rákoncentrálni a mondanivalóra, a feszültségekre, egy űr végig maradt bennem, ahol csupán a megválaszolatlan kérdéseim szelleme lebegett. Ettől nem tudtam végérvényesen elszakadni.

A kidolgozottság tehát hagy maga után némi kívánnivalót – na de mi a helyzet a karakterekkel? A felhozatal legelső, számomra elég szembetűnő érdekessége az ellenkező nem megjelenítése volt: nem kellett sok idő, hogy feltűnjön, a férfiak név helyett csupán monogrammal jelzett figuraként jelennek meg – ezt én egyféle szimbólumként fogtam fel, mely igazából a történet szempontjából való jelentéktelenségüket, vagy akár embertelenségüket hivatott ábrázolni, esetleg hathat úgy is, mint egyféle áthangolódás a regény nőközpontú történetére. Lehet ez nem is fontos igazából, ám engem épp amennyire meglepett először, annyira foglalkoztatott később. Ami azt illeti, Calla is hasonló érzéseket váltott ki belőlem: sokáig nem tudtam mit kezdeni vele, meghökkentett az elgondolás, hogy olyasvalaki mozdítsa előre a történetszálat, aki maga ennyire kevéssé tűnik főszereplő-alapanyagnak, azonban idővel megtaláltam a jelentőséget a nő lapos jelentéktelensége mögött. A szélsőségek háborgása sosem okoz szerintem nagy meglepetést, ellenben hangsúlyosan érzékeljük azt, ahogy az átlagember megtörik, Calla karaktere pedig éppen ezt hivatott bemutatni: ahogy a legmindennapibb személyben is elpattan valami attól az embertelen helyzettől, amibe hozták. Belső monológjai, valamint kurta párbeszédei kiemelten építenek mind a gondolatszabadság, mind a tettbéli szabadság alapvető jogára, általa pillanthatunk be elsőként egy kék sorsjegyes, családalapítástól eltiltott nő érzelemvilágába, kitörésre irányuló motivációiba, s vele együtt eszmélhetünk rá az efféle lázadás következményeire is. A regény gyakorlatilag az értelmetlen korlátoktól a természetes emberi szabadság felé vezető úton navigál, melyen főhősünk egyedül indul el, s melyen végül egyre többen csatlakoznak hozzá – jobbára hozzá hasonló nők, akik így a Calla által már felvázolt helyzetet árnyalják a maguk történetével, gondolatvilágával. Számomra mégis a legüdítőbb színfolt egy fehér sorsjegyes nő feltűnése volt: neki köszönhetően az addig kissé egyoldalú, tipikusan kék sorsjegyes felfogás mellett megjelent az alig-alig ismert másik oldal élete, nyomorúsága, problémái is, ez pedig generált némi feszültséget, tökéletes talajává vált egy újabb mély gondolatmenetnek arról, mit is jelent az anyának való alkalmasság, s mennyit is számít egy efféle döntés szabadsága.

Mindent összevetve azt mondanám, látom én a Kék sorsjegy értékét, ám látom mellette a további értékek kiaknázatlan lehetőségét is, ami hagy némi keserű szájízt maga után. A karakterek érdekessége, a felvetett gondolatok, az alapkoncepció mind-mind megragadják az embert, a körítés viszont nem mindig támogatja ezeknek a pozitív benyomásoknak a fenntartását: úgy írnám ezt le, mint egy csodaszép, összkomfortos lakást, frissen felújítva, állítható fűtéssel, bútorozva, gépesítve, kisállattartási lehetőséggel és erkéllyel – viszont egy omladozóban lévő paneltömb tizenkettedik emeletén, bűzös lépcsőházzal, ráadásul híresen rossz városrészben. Megvan a csábítása, mégis elrettent kissé, s leginkább arra a gondolatra sarkall, hogy bárcsak átemelhetnéd azt a kis lakást egy szebb, belvárosi épületbe, és minden tökéletessé válna. Nos, részemről a Kék sorsjegynek is ennyire lenne szüksége csupán: valamivel emészthetőbb stílusra, és egy ennél sokkal körültekintőbben kidolgozott háttérre, melyek mellett a regény minden erénye – ilyen azért nem tagadnám le, hogy bőven van – jóval élvezhetőbbé válna egy szempillantás alatt. Ennek híján az én hiányérzetem még picit sajog, ennek ellenére bátran ajánlom a könyvet, mint gondolatébresztő olvasmányt arról, mi is számít értéknek egy nő életében, és kinek mit jelent a szabadság.

Kedvenc idézetek:

„Az álmok csak rám és megintcsak rám tartoznak. A szégyenletességük, a furcsaságuk. Kell valami, ami az enyém, hát nem?”

***

„Miért nem bír kedves lenni hozzám?, szegeztem neki.

Nem dolgom, mondta. Mi jót tennék azzal, ha csak olyat mondok magának, amit hallani akar?”

***

„A víz valami kékes színű. Tudtam, hogy a kék viszonylag új színkoncepció, hogy sokáig nem azonosítottuk, sőt meg sem láttuk, hogy a színérzékünk fokozatosan bontakozik ki, és hogy a másállapottal ugyanez van. Létezett a világban valami, amire a szemem eddig nem volt fogékony, most meg azt látom mindenhol. Még csak nem is akarom látni, nem akarok ennyire megváltozott felfogóképességet. Nem akarom tudni, hogy minden a vesztemre tőr. Furcsa ennyire sebezhetőnek lenni.”

***

„Szabadkoztunk Valerie-nek, azért vagyunk bizalmatlanok vele, mert őt méltónak találták oly sok éve arra, ami bennünk valami hiány.

Én nem így látom, mondta. Ha valaki hiányosnak minősül, csakis én. Mást se sulykoltak nekem egész életemben, mint hogy csak akkor lehetek teljes értékű, ha növesztek valamit magamban, és világra hozom. Ti meg kerek egészek vagytok önmagatokban.”

Borító: 5/2

Igyekeztem elkapni az információkat, amelyek alapján talán megértem a miérteket… és mégis, csak erőltetett belemagyarázások lehetősége maradt meg, és bevallom, így nem igazán tudtam hová tenni ezt a borítót. Nem kifejezetten csúnya, sőt, egész figyelemfelkeltő, de ennél úgy érzem cseppet sem több: sem a regény hangulatát nem sikerült jól átadnia, sem a témára, sem a könyv valamely jellegzetességére nem mutatott rá, és így az egész összképe egy erős oda nem illést keltett bennem.

Pontozás: 5/3.5

Blogturné és nyereményjáték

Sophie Mackintosh különleges nyelvezetű és hangulatú disztópiával mutatkozik be a magyar olvasóközönségnek. A Kék sorsjegy egy olyan világot tár elénk, ahol a szabad akarat és a valódi döntés csupán illúzió, és ahol eleve elrendeltetett, hogy a nőknek milyen sorsot kell betölteniük. De mi történik akkor, ha valaki nem elégszik meg azzal, amit neki szántak, és ki akar törni a keretekből? Ha kíváncsiak vagytok, tartsatok bloggereinkkel az öt állomáson keresztül, és nyerjétek meg az Athenaeum Kiadó által felajánlott példányt!

A regényben fontos szerepet játszik az anyaság kérdése. Mostani nyereményjátékunkban olyan regényekből találtok idézeteket, melyekben a várandósság és az anyaság szintén központi téma. A ti feladatotok, hogy az állomásokon szereplő idézeteket felismerjétek, és a könyv címét beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

„Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

Blogturné Klub

07.03. Utószó

07.06. Never Let Me Go

07.09. Hagyjatok! Olvasok!

07.12. Könyv és más

07.15. Hagyjatok! Olvasok! extra

07.18. Spirit Bliss Sárga könyves út

2020. június 22.

Szóval... te pszichológus-hallgató vagy? | Kedvenc tévhiteim a pszichológiáról

Hát halihó. Nem láttuk egymást már egy ideje – nem tudok sokat, de ebben az egyben olyan biztos vagyok, mint Beck abban, hogy a maladaptív sémáink megváltoztathatóak! Amit az elmúlt hónapokban produkáltam, az a legkevésbé írható le blogolásként, én inkább csak afféle kétségbeesett kísértésnek nevezem, ugyanis bár vissza-visszatértem a felületre, nagyjából olyan haloványak voltak ezek a jelenéseim, mint a szellemek valami zs-kategóriás fantasy filmben. Akartam is itt lenni, meg nem is, de akarat ide vagy oda, képességem és őszinte lelkesedésem nem volt hozzá. Talán időnként beiktatott kényszerszünetekre vagyok programozva, vagy egyszerűen csak olyan szakaszba léptem az életemben, mikor nem tudtam már kellően azonosulni az eddigi munkámmal ahhoz, hogy ugyanúgy folytathassam. Ha meglátnám a lányt, aki egy éve ezt a blogot vezette, lehet meg sem ismerném, mi több, lehet ő sem ismerne meg engem. Úgyhogy mielőtt bármi másba belekezdenék, egy ünnepélyes félperc keretein belül hagynám, hogy a gimis Virág átadja a stafétát az egyetemista Virágnak, épp mint ballagáson a végzős zászlótartók a következő évfolyamnak. Igen, olyan lassan, kínosan és feleslegesen (meg amúgy durva egy éves késésben). Ez a kis szimbolikus képzeletbeli gesztus pedig álljon itt annak a változásnak a képviseletében is, ami a blogot érinti majd a jövőben – pontosabban érinti egészen ettől a pillanattól kezdve, ugyanis az ittmaradásom és kitartó lelkesedésem ára egy kis arculatváltás, ami mostantól veszi kezdetét – de őszintén remélem, hogy az elkövetkezendő pszichológiai kontentnek is meglesz idővel a maga közönsége.

Méltó kezdetként pedig ráfókuszálnék ennek a területnek a tévhiteire (a teljesség igénye nélkül), amelyekkel valljuk be, már akkor tele volt a padlás, mikor én még gondolatban sem jártam a pszichológia szak közelében – emiatt kevés esély van rá, hogy újat tudok mondani. Basszus, nem is akarnék. Mégis, a pszichológia szakon eltöltött első évem, valamint a felvételi időszak gazdagított néhány személyes tapasztalattal is arra vonatkozóan, hogyan néz ki a „pszichobiznisz” kívülállók szemével, úgyhogy a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem alább néhány kedvenc gyöngyszemem, amelyek nem győznek megnevettetni jobb napjaimon – és egyben kegyetlenül ingerelni a rosszabbakon.

"Olyan csendes vagy, hogy lenne így belőled pszichológus?"

Életem örökzöld kedvence, mi több, a pszichológiával való közös történetünk unalomig ismételt, hol meglepetten, hol lekezelően és gúnyosan tálalt kezdete. Valamiért sokan kötik össze a szakmához való alkalmasságot a szociális viselkedés és kifelé fordulás mértékével – kapcsolat mutatkozik itt azzal a szintén hibás felfogással, miszerint a terapeuta feladata annyi, hogy beszélgessen a pácienssel… Nos, igazából egy efféle munka nem a smalltalk képességeket méri, a pszichológus az igazat megvallva elsősorban csendes megfigyelőként van jelen és hallgat, ezentúl konstruktív kérdésekkel segíti a páciensét a haladásban, az értésben – kibontakoztat, nem pedig uralja a beszélgetést. Úgyhogy kérlek, hagyjatok fel azzal, hogy megkérdőjelezitek és/vagy számonkéritek a csendesebb, visszafogottabb, magánakvalóbb ismerőseiteket, mikor ezt a pályát választják – az ilyen kérdések destruktívak, bántóak, és mellesleg rátok is elég rossz fényt vetnek, hiszen anélkül, hogy ezt kimondanátok, azt kommunikáljátok, hogy fogalmatok sincs arról, mit jelent ez a hivatás. Érdeklődjetek miért választották ezt az irányt vagy mi motiválja őket ahelyett hogy rögtön ellenvetéseket fejeznétek ki a céljaikkal kapcsolatban.

Pszichológus hallgató, mint ingyen terapeuta

Család, ismerősök, barátok… onnantól, hogy megkezded az első féléved, hirtelen mindenki biztosra veszi, hogy szert tett egy ingyen pszichológusra – mikor ez eszükbe jut, igazából lelki szemetesre és instant problémamegoldóra gondolnak jobbára – úgyhogy hirtelen megszaporodnak a „mély beszélgetések” és a megszokottnál gyakrabban kezdődnek úgy mondatok, hogy „te pszichológus leszel, mondd meg nekem hogy…”. Ismerem a jelenséget, de akármilyen nehéz is, muszáj megtanulni kijelölni a határokat, és lezárni az átjárást. Van különbség mély családi vagy mély baráti beszélgetések, meg szakmai segítségkérés között, s utóbbi egyrészt felborítja a közeli kapcsolatok egészséges dinamikáját, másrészt full etikátlan, s nem utolsósorban kedvenc filozófia professzorom az első előadáson a lelkünkre kötötte, hogy nem fogunk civilben pszichologizálni, mert idegesítő.

A pszichológus megoldja helyetted a gondjaid

Nem Karen, a gondjaidat senki sem oldja meg helyetted, még a pszichológusod sem. Sokak elképzelésével ellentétben a kezelés nem annyiból áll, hogy a páciens elpanaszolja az életét, a pszichológus meg majd gyorsan meggyógyítja – egy terápia a páciens igenis aktív energiabefektetését igényli, továbbá szilárd hajlandóságát arra nézve, hogy segítsen magán és a helyzetén. Ha erről az oldalról ez nincs meg, a pszichológus sem tud csodát tenni – ha viszont a fenti feltételek a páciens részéről teljesülnek, akkor egy jó szakember rengeteg építő jellegű tanáccsal tud szolgálni, amelyek segítik a fejlődést. De nem, önmagukban nem ezek oldják meg a problémákat.

A pszichológus hallgató /pszichológus mindenkinek a veséjébe lát

Mit a vesédbe, hát a tudattalanod legfeltáratlanabb és legmocskosabban perverz részéig is ellát a lézerszemével és természetfeletti gondolatolvasó skilljeivel! Persze, nyilván vannak jelek, amelyekből egy jó emberismerő, vagy egy kifejezetten emberismerettel foglalkozó szakmát tanuló egyén képes olvasni: egyes verbális megnyilvánulások egyértelműen árulkodnak bizonyos mögöttes vonásokról, ahogy a testbeszédből is rengeteg mindent leszűrhet az, aki odafigyel, de ez a kulcsszó: a figyelem. Nincs mögötte varázslat, nincs mögötte szuperhősképesség, egyedül az odafigyelés meg kiegészítő tudás, de hangsúlyoznám, még így sem vagyunk képesek kézrátéttel / fél szempillantással megismerni és kielemezni a teljes lelkivilágod. Istenem, ha így volna, a pszichológus már halott szakma lenne, ezt le merem fogadni.

Egy pszichológusnak nincsenek gondjai, hiszen ő saját maga terapeutája

Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nem hallottam még szívsebészről, aki képes lett volna elvégezni saját magán egy dupla bypass műtétet – noha kiválóan megtanulta, hogyan is kellene nekilátni. Szívsebészünk a rossz ketyegőjével meglátogat majd egy másik szakembert – és ez így egészséges a pszichológusok esetében is, mi több, egyes gyakorlati ágazatok kötelezően elő is írják, hogy a terapeuta maga is megadott óraszámban kezelésen vegyen részt, mielőtt praktizálni kezd (lásd: pszichoanalitikusok). ~~Kiindulva másik közkedvelt sztereotípiánkból, miszerint pszichológia szakra csak lelki sérültek érkeznek, ez nem is ostoba ötlet, de ebbe már ne menjünk bele.~~ Lényeg a lényeg, a pszichológia egy hivatás, azon túl viszont a terapeuta is csak egy ember, akit ugyanúgy megillet a segítség, mint bárki mást.

A pszichológus hallgatókból mind terapeuta lesz

Nos, kedves felebarátaim az úrban, lóf*szt lesz. Bár a többség automatikusan egy bizonyos képre asszociál ha egy pszichológus hallgató jövője a téma, a koránt sem rövid képzésünk olyan kimeneteleket is rejt magában, amelyekben nem szerepel kanapén fekvő páciens (ami amúgy is inkább klasszikus pszichoanalitikus jellegzetesség, mintsem terápiákra általánosan jellemző helyzet, de úgyis tévhitekről beszélünk…). A magánpraxis koránt sem az egyetlen valid forgatókönyv, hiszen rengeteg intézmény igényli pszichológusok munkáját, kerülhetünk óvodákba, iskolákba, munkahelyekre, börtönökbe, lehet belőlünk kutató pszichológus, mediátor, gyakran akár reklámszakember is, és ne feledkezzünk meg azokról a hallgatókról sem, akik inkább a munka- és szervezetpszichológia felé orientáltak, hiszen ők gyakran válnak cégek HR osztályának munkaerőjévé. A sor nagyon hosszan folytatható, de a lényeg annyi: a pszichológus képzés nem korlátozódik a klinikumra.

"Pszichológus? Miért nem beszélgetsz inkább a barátaiddal??"

Elvetemült ötletem támadt, de… nem lehetne mindkettőre alapozni? Ajánlatos így gondolkodni nagyobb problémák esetén, elvégre mindkettőnek megvan a haszna, mindkettő szükséges, de teljesen más végeredménnyel és hatékonysággal bírnak, így nem helyettesíthető egyik a másikkal, magyarán: a barátod nem a pszichológusod, a pszichológusod pedig nem a barátod. Egy baráti beszélgetés sokat tud az ember lelkén könnyíteni a mindennapokban, és kellően mély kapcsolat esetén ebbe komolyabb, személyesebb témák, problémák megvitatása is beletartozhat, viszont az ezek megoldásához kellő segítséget nem szabadna innen várnunk. Tartsuk szem előtt, hogy a barátság egy szubjektív, érzelmeken alapuló kapcsolat, melyben olyan tényezők is közrejátszanak, mint részrehajlás, vagy a másik fél óvatossága, hogy ne bántson meg. A pszichológus objektivitása, valamint a tényleges szakmai háttértudása ellenben egy idő után nem csupán a probléma kibeszélésének megkönnyebülést okozó érzését vonja magával, mint a baráti beszélgetések nagy része, hanem ténylegesen képes előmozdítani a páciensét a fejlődés irányába.

2020. április 3.

Joanne Ramos - A Farm

„Nem hallottad a hírt, hogy ma már semmi se szent? Minden eladó. Beleértve mindenkit, ebben a babagyárban is.”

Eredeti cím: The Farm

Oldalszám: 444

Megjelenés: 2020

Kiadó: Park

Ár: 4490 –

„Az élet jövedelmező biznisz, amíg betartod a szabályokat.”

A New York állambeli Hudson-völgyben egy minden létező kényelemmel felszerelt luxuswellnessközpont bújik meg: bioétrend, személyi edzők, napi masszázs – mindez ingyen. Mi több, komoly pénzt kap, aki itt tölti az idejét – többet, mint amiről valaha is álmodott.

Hogy mi benne a csapda?

A vendég kilenc hónapon át nem hagyhatja el a létesítményt, minden lépését felügyelik, el van zárva a külvilágtól és korábbi életétől erre az időre, amíg ő mindent annak rendel alá, hogy megszülje a tökéletes kisbabát. Valaki másnak.

A Farm sodró lendületű, provokatív, szívszorító olvasmány, a végletekig viszi az anyaságról, pénzről, értékrendekről való gondolkodást, és alapvető kérdéseket tesz fel arról, mekkora áldozatra hajlandók a nők azért, hogy jobb jövőt biztosítsanak maguknak és szeretteiknek.

Jaj gyerekek… én valami bitang régen olvastam disztópiát, de egyébként is, épp amennyire hevesen vonz a műfaj a maga teljes lelki nyomorba döntő vízióival, épp annyira viszolygok is jobban elmerülni benne. Persze egy feminista disztópiának kikiáltott sikerlistás, béranyaság központú regény nem olyasvalami, ami mellett az ember szó nélkül elmegy… úgyhogy egy gyors fülszövegátfutást követően elég hamar biztos lettem abban, hogy Joanne Ramos debütáló könyve olyasvalami, amire nekem feltétlenül szükségem van az életembe. Az már más kérdés, hogy az írónő úgy vélte semmi szükségem disztópiára igazából, úgyhogy azt jól nem is kapok… ennek ellenére az elégedettségem emiatt épp nem szenvedett csorbát. Lényeg a lényeg: ne hagyjátok magatokat átverni, ne higgyetek a szélsőséges összehasonlításoknak, ne higgyetek minden könyvre aggatott címkének. Nyissátok ki, fedezzétek fel magatok, hogy mit tud adni a könyv – mert igenis adhat sokat, csak kellő mód tiszta lappal kell nekiállni. Nem fogjátok benne felfedezni az 500 évvel későbbi világot, és nem, az sem valószínű, hogy megkapjátok általa az új Szolgálólány meséjét – de ha ezeket a torz elvárásokat elengeditek, egészen biztos hogy meg fogjátok találni a regény értékeit.

Azt hiszem az embereket valamilyen mód megnyugvással tölti el úgy gondolni erre a történetre mint olyasmire, ami messzi jövőbe ültetett fikció csupán. A felvetett témák szélsőségessége talán olykor túlságosan felkavaró ahhoz, hogy bátran tudatosíthassuk, ezek közelebb állnak a valósághoz, mint hinnénk. A regény központját jelentő béranyaság intézménye manapság sem ismeretlen – számos hírességről hallani, akik ezt a módszert választja a gyermekvállaláshoz, akár azért, mert egy terhesség nem illeszthető be elfoglalt mindennapjaiba, akár terméketlenség vagy más komplikációk miatt. Annyira már senki sem lepődik meg rajta, hogy ez igenis része a jelennek. S itt jön képbe a kérdés: vajon mit tud A Farm prezentálni, ami a 21. század egy ilyen ismert és alkalmazott jelenségét kétségbeejtő, de legalábbis mélyebb, kritikus gondolkodásra ösztönző szintre emeli?

Szervezettséget. Talán ez a szó fogja meg elsőre leginkább a lényeget. Bár a béranyaság szervezettségéről, s egyáltalán, lehetőségéről való elmélkedést végig elkíséri egy erős ellentétekre épülő kettősség – amire később még kitérek –, az első gondolatom mégis az volt, hogy ez nagyon nincs rendben. Ez beteg. Ez lealacsonyító.

A regényt végigkísérő négy különböző szemszöget és storyline-t egy dolog fűzi össze mindvégig: az úgy nevezett Golden Oaks nevű intézet, vagy hogy tisztább legyen a kép, a Farm. Most belemehetünk, hogy kinek mi jut eszébe erről a szóról. Nekem a haszonállatok például. Meg egy olyan rendszer, amelynek a tagjai mintegy arcuktól és identitásuktól megfosztott gépként funkcionálva szolgálnak egy felsőbb hatalmat. Bevallom, számomra végig nehéz volt nem úgy tekinteni a Farmra, mint egy babagyárra, mint egy tenyészhelyre. Csak azt láttam, hogy rengeteg nő élt egybeterelve, gyakorlatilag megfosztva rengeteg alapvető emberi jogától, a testét bérbe adva és kiszolgáltatva, miközben mindenki azon fáradozott, hogy változatos módokon biztosítsák, hogy a folyamat eredményeképp létrejövő „produktum” – babának is hívhatjuk – a lehető leginkább minőségi legyen. Megrendelőhöz méltó.

Mindez persze nem ingyen és önkéntes beleegyezés nélkül történt, ez szüli a fent emlegetett kettősséget. A Golden Oaksba vonuló béranyáknak tekintélyes summa üti a markát mind havi szinten, mind – nem csekély – szülési bónusz formájában, amennyiben sikeresen kihordanak és világra hoznak egy milliárdos bébit. És azzal természetesen muszáj számolni, hogy az ezt a lehetőséget kihasználó nők nagy része nehéz sorsú, mindennapi megélhetéséért is keményen küzdő bevándorló, akinek ez hatalmas lehetőség arra, hogy biztosabb életkörülményeket teremtsenek nem csupán maguknak, de legtöbb esetben nekik kiszolgáltatott gyermekeiknek, családjuknak is. Egy esély a megélhetésre. A másik oldalon viszont szerintem kénytelen az olvasó belegondolni, hogyan is hívjuk azt, mikor valaki a testi szolgáltatásokat kínál pénzért cserébe. És miért lenne ez az eset más?

És itt akadok el a filozofálásban, ugyanis az érme két oldalának ellentétét látszólag nem lehet feloldani. Egyrészt mélységesen elszomorító, hogy a nők egyenlőségéért, az objektifikálásának megszüntetéséért folytatott harc ellenére a 21. században még mindig ott tartunk, hogy vannak nők, akik efféle lealacsonyító munkát végeznek, vállalva ezzel hogy nap mint nap megfosszák őket személyes értéküktől. Másrészt viszont talán bele se gondoljunk, hányan volnának képtelenek megélhetést teremteni maguknak, amennyiben nem lenne adott számukra a pénzkeresetnek ez a formája.

Persze durvának tűnhet, ahogy a béranyaság rendszerét a prostitúcióhoz mérem – bár béranyai szempontból szerintem van ráció a párhuzamban, természetesen érdemes a témát sokkal körültekintőbben kezelni, így nem is vinném tovább ezt a hasonlatot. Elvégre megvan a lehetőségnek a pozitív oldala is, mondjuk a béranyát fogadó szülők szempontjából. Vetélések sorozata után, különféle nőgyógyászati komplikációk esetén, vagy amennyiben az anya biológiailag képtelen lenne maga kihordani egy gyermeket, egy ilyen esély lehet a legszebb ajándék például – igazi családra vágyó, de ebben valamely fenti módon akadályozott szülők esetében csodálatos, hogy lehet találni efféle alternatívát, és igazán, nem is lenne fair dolog megtagadni tőlük ezt az örömöt. Az már más kérdés, hányan teszik le voksukat egy béranya mellett, pusztán mert tartanak a terhesség alatt felszaladt plusz kilóktól (????), vagy éppen nem illeszthető be életük sodró lendületébe ez a kilenc hónap – ezek az indokok jellemzőek A Farm ügyfeleire is, ezért is éreztem fontosnak kitérni rájuk egy kicsit. Nem annyira, hogy igazán felbosszantsam magam… de annyit megjegyeznék mindenesetre, hogy ha túl elfoglalt vagy kihordani egy babát, akkor valószínűleg ahhoz is túl elfoglalt leszel, hogy felneveld. A gyerek pedig nem dísznek van, nem egy tartozék, amit beszerzel életed bizonyos szakaszában, mert miért ne, legfeljebb porosodik majd kicsit egy halványkék tapétájú kisszobában. A gyermek egy felelősség, egy szüleire bízott, kiszolgáltatott kis élet, akinek igényei vannak. Ha annyi időt, és törődést nem akarsz – tehát tényleg nem arról van szó, hogy biológiai értelemben képtelen vagy, hanem valóban, komolyan nem akarsz – áldozni rá, hogy végigcsináld vele azt a kilenc hónapot, akkor hogyan, kérdem én, hogyan lehetne számítani rá, hogy a születése után biztosítani fogod a szükségletei kielégítését – és nem csak a fizikait, anyagit, hanem az érzelmi igényeinek is eleget teszel? Nem, nem akartam ideges lenni. De azért… egy kicsit mégis sikerült azzá válni.

Egy szó mint száz, a farm, a Golden Oaks mint intézmény nálam tehát picit elbukott mindkét oldalról, a béranyákat tenyészállatokként tartják, az ügyfelek meg a legtöbb esetben csillagászati összegeket zsebből kipengetnének, csak hogy ne zavarja meg életüket a reggeli hányinger… és engem ez taszít egy kissé. Ennek ellenére a megjelenő ötleteket, ezt az egész témát mindenképpen a regény értékei között tartom számon, elvégre feszegesse akármennyire is az ember morális tűrésküszöbét, annyit muszáj elismerni, hogy rendkívül gondolatébresztő hatású, egy percig sem tudja hidegen hagyni az olvasót, és ez szerintem minden könyv kapcsán csakis pozitívum lehet. Elvégre nincs is rosszabb, mint közömbösen érni egy történet végére.

A téma tehát csillagos ötös, de ami magát az eseményfolyamot illeti… annak adtam volna még időt kiforrni a publikálás előtt. Joanne Ramos kiváló alapot teremtett, tökéletesen választotta meg a központi karaktereket is, viszont mintha mindezek után megtorpant volna kicsit, nem tudva mit kezdjen velük. Így a cselekmény igencsak lassúra sikeredett, sokszor elég nagyok voltak az időbeli ugrások, és végül sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a szereplők közti viszonyok, a karakterek motivációinak, belső világuknak feltérképezése (a jellemfejlődésük mondjuk nem, amit kicsit sajnálok) – miközben a cselekmény tyúklépésben araszolt csak előre. Nem mondom, hogy ez feltétlen a regény rovására ment, elvégre így is élvezhető volt és informatív, mi több, magával ragadó – átmenetileg kihúzott az olvasási válságból is, képtelen voltam letenni –, de az így is kétségtelen, hogy ki lehetett volna többet hozni az írónő ötleteiből, ha még ül fölötte egy kicsit. Vagy nem is tudom… felfoghatjuk úgy is, hogy ez kellett az ára legyen annak, hogy Ramos annyi értékes témát felvetett – hiszen meg ne feledkezzünk arról, hogy a béranyaság mellett milyen fontos szerepet kapott a bevándorlók helyzete, a szülőkkel való viszonyok jelentősége, a célok eléréséért való kemény küzdelem, a gazdagok és szegények közti szakadék… és még sorolhatnám. Noha ezek inkább afféle felvetések csak, ösztönöznek a további gondolkodásra, de nem kerülnek olyan mély kibontásra, mint feltétlen érdemelnék.

Akárhogy is, debütregényként A Farm azért mindenképpen hozott egy szintet, ami után kíváncsiak várnám az írónő többi irományát is – nem volt tökéletes, voltak pillanatai mikor megharagított, Jane-t pedig néha nagyon szerettem volna megcsapkodni az élhetetlen viselkedése miatt… de mindezek ellenére örülök, hogy nem maradt ki ez sem az életemből.

Kedvenc karakterek:

Nehéz feladat elé állítana a „kedvenc karakterek” pódiumára állítani bárkit, de akár egy finomabb rangsor kialakítása is bőven több lehet ezúttal, mint amire jó szívvel vállalkozhatnék. A Farm központi szereplőgárdája rendkívül változatos, képviselteti magát benne számos különböző származású, anyagi vagy társadalmi helyzetű, életfelfogású nő, és ha ez még önmagában nem lenne elég dícséretes húzás az írónő részéről, Joanne Ramos még arról is gondoskodott, hogy egyikük se legyen még véletlenül sem egyoldalúan pozitív vagy negatív karakter. Maenek, Jane-nek, Ate-nek és Reagannek is megvoltak a maguk előnyös és hátrányos tulajdonságai, a rokonszenves és taszító gondolatmeneteik, a jó lépéseik és az elítélendők… és bár emberivé ez tette őket, ugyanúgy ez lehetetleníti most el azt is, hogy mérlegre helyezhessük a személyiségüket. Fogjuk fel ezt úgy mint előnyt a hitelesség szempontjából – elvégre a való világban sem mérhetjük ki patikamérlegen az emberek belső értékeit, kuszább az élet ennél.

Kedvenc részek:

A könyv közepe. Tudom, marha konkrét vagyok. De a regény első fejezetei még… nos, langyosan lengedeztek szerteszét, így az ember meg sem érezte igazán a jelentőségüket. Ezzel szemben a végső szakasz a könyv korábbi nyugisan haladó cselekménye után túl hirtelen akart túl sok meglepetést okozni – és míg a fordulatok, a sokkhatások legtöbbször pozitívumai egy történetnek, ha van, amihez mégsem illenek, akkor az A Farm. Engem sokkal jobban magával ragadott a Golden Oaks rendszerének részletezése, a hátsó, manipulatív mozzanatok összekötése, valamint a karaktermélységek kibontása.

Kedvenc idézetek:

„A petesejt csak azért növekszik benned, hogy minden hónapban kilökődjön, ez olyan, mint a levágott lábujjköröm vagy a lenyesett haj a fodrászüzlet padlóján. Minek hagyni pocsékba menni, ha más fel tudja használni?”

***

„Jó kislány, de nagyon erős akaratú.”

Az óvónő ezt fejcsóválva mondta, mintha szégyellni való dolog lenne. Mintha a jó kislány és az erős akaratú ellentmondásban állna egymással.”

***

„Ő még sosem araszolt el a szakadék széléig, nem nézett farkasszemet a halállal. Ő nem érzékeli, hogy az élet, az élet élésének aktusa vakítóan, szemkápráztatóan bátor tett - és törékeny is. Elég ha egyetlen gally elroppan az erdőben. Egyetlen mutáns sejt is elég.”

Borító: 5/5

Tudjátok, hogy van ez… az ember első látáskor még megáll gyönyörködni kicsit, hiszen mutatós borítóról beszélünk: kellően minimalista hatással, harmonikus színvilággal, lényegretörő kifejezőerővel és így tovább. Aztán a könyvet olvasva beindul az agyalás, és a lenyűgözött tűnődésünk másodperceibe beszivárog valami sokk-féle, felismerve azt, hogy ezek a színes-díszes-különleges méhek talán azért ilyen nagyon színes-díszes-különlegesek, mert így kelendő a jó árucikk – ugyanis most igenis arról beszélünk, hogy miként fest elénk A Farm egy olyan képet, melyben a nők teste árucikk csupán.

Pontozás: 5/4

Blogturné és nyereményjáték

Joanne Ramos debütáló regénye a Park Kiadó gondozásában jelent meg. A történet középpontjában olyan nők állnak, akik egy jobb élet reményében vállalják, hogy teherbe esnek és gyermeket szülnek a minden kényelemmel és luxussal felszerelt létesítményben- csak éppen nem saját maguk, hanem gazdag és befolyásos emberek számára. A könyv érdekes társadalmi és erkölcsi kérdéseket vet fel, melyekre ha ti is kíváncsiak vagytok, tartsatok kilenc bloggerünkkel, és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A béranyaság intézménye nem ismeretlen a valóságban sem, sokan élnek ezzel a lehetőséggel, akiknek más körülmények között nem születhetne saját gyermeke. Mostani nyereményjátékunkban minden állomáson találtok egy fotót egy olyan hírességről, akinek gyermeke béranya segítségével született meg, a ti feladatotok pedig, hogy az illető nevét beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő helyére.