Zenés évértékelés és Spotify Wrapped

Szépséges december 4-et, üdvözöllek titeket ezen a csodás, langyos téli estén, amikor is végre kijött az idei Spotify Wrapped, minden annuális várakozásom legfőbb tárgya! Van valami, amit még nem vallottam be, és sokkoló hírként hathat valamennyi lelkivilággal rendelkező emberi lény számára, de olvasási-írási válságomat egy ideig zenei téren is teljes műsorszünet kísérte – not anymore, hála istennek. Beneveztem idén egy extrakényelmes és nagyon rózsaszín vezetéknélküli fülesre ez itt nem a reklám helye, de felőlem akár lehetne is, ezzel egyidőben pedig megismertem az utcai izoláció tökéletesített módját. Az idei évem nagy részét egy zárt, zenei buborékban töltöttem: ez szólt az utcán, a boltban, a kondiban, a villamoson, a vonaton, otthon, a kávézóban… hol nem? A zenével töltött megnövekedett idő pedig értelemszerűen több új előadót, új albumot és alkalmi vagy akár tartós hiperfixációt hozott magával, még úgy is, hogy a 2024-em többnyire egyetlen előadóval is leírható lenne. Na de nézzük mit gondolt az idei évemről a Spoti – miközben én leírnám az egészet annyival, hogy gyorsításban újraéltem a sohasemvolt tinédzserkorom zenékben, és rég tett valami olyan boldoggá, mint ez.

1. Taylor Swift

Gondoltam, meghagyom Taylort a lista végére, hadd legyen a cherry on top, de mégis valahogy tiszteletlennek éreztem volna nem őt említeni először – mégiscsak ő életem leghosszabb kapcsolata és egyben a legtöbbet hallgatott előadóm, legjobb barátom, lelki vezetőm, motivációs gurum, stílusikonom, meg a falon ülő légy, aki már 12 éve hallgatja ki az életemet meg a gondolataimat. Az idei zenehallgatásomnak konkrétan a 66%-át tette ki az ő munkássága, és ez még csak az, amiről a spotify tud; természetesen ott vannak mellette a hajnali recsegős élőfelvételek is, azok meg attól tartok duplán számítanak. Idén majdnem minden eráját végigéltem, teljes erőből nekiugrottam azoknak az albumoknak, amiket a debütálásuk idején nem kedveltem, hogy aztán teljes szerelembe essek velük üdv Rep TV clowning, aztán jött a TTPD, meg az ezévi depresszióm… amin nem tudom segített vagy rontott, de hogy kellett, és most is kell az tuti. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy nem csupán TS lett az idei top előadóm a Wrappedben, de a top5 legtöbbet hallgatott dalom is mind az övé és a TTPD-é épp, ahogy a lelkem. I Can Do It With A Broken Heart mint no.1. dal? Concerning.

2. Sabrina Carpenter

Először is: Taydaughter!!! Másodszor pedig, olyan csodálatos érzés hátrahagyni a kisgyermekkortól belénk ivódó internalizált szexizmust és megtanulni elfogadni, élvezni és megélni az igazán lányos dolgokat, anélkül hogy attól kéne félni, ez negatív fényt vet ránk. Tegye fel a kezét, aki még a pink színnel is felnőtt nőként reconnectelt, miután egész gyerek- és fiatalkorában utálta, mert „fuj, olyan lányos”. Na ugye. Nekem részben ezt jelenti Sabrina zenéje, és ezért is áll hozzám annyira közel: nagyon csajos, nagyon rózsaszín, egyszerre édes és fülledten erotikus, maximálisan unhinged és unapologetic. Szexi, de nem olyan értelemben, ahogy a 2000-es években próbáltak azok lenni a női előadók, nem a male gaze-t szolgálja ki, hanem a nők magabiztos szexualitását segít kibontakoztatni, szóval konkrétan doing gods work. 

3. Gracie Abrams

Taydaughter 2.0!!! Hatalmas rajongója lettem idén a dalszövegen túlmutató zenei történetmesélő elemeknek, a hangtöredékeknek, jelentésgazdagító hangsávoknak, a levegőszabályozás módozatainak… ennek különösen. Már a legújabb TS album alatt felfigyeltem az utóbbi tudatos alkalmazására, de Gracie-nél váltam a technika megszállottjává, ugyanis esküszöm, ez a csaj minden második bridge-t hiperventillálva énekel – nem, nem úgy, mint aki nem kap levegőt, hanem felelevenítve azt az érzelmi állapotot, mikor kapkodod a levegőt és a szavakat egyszerre, míg majdnem a torkodon forr mind. Mint mikor valami nagy árulás, igazságtalanság vagy egészen kétségbeejtő fájdalom ér, amiben meg kell küzdj érte, hogy elmondhasd a saját narratívád. Nálam ez nagyon 10/10.

4. louisette

Addig csűrtem, csavartam, nyúztam-húztam és halogattam a tanulás elkezdését idén, hogy könyvet lehetne róla írni, ennek pedig sok egyéb nem publikus indok mellett volna még egy rendkívül súlyos mozgatórugója: történetesen kurvára nem akartam – és nem is tudtam – abbahagyni a zenehallgatást. Mindemellett pedig tudvalevő, hogy én zene mellett képtelen vagyok tanulni – olyankor a szomszédoknak adok privát koncertet. Akár akarják, akár nem. Azért ilyen léptékű multitasking nem várható tőlem, egyszerű kislány vagyok! Szóval mint mondottam volt, addig csavartam a témát, míg megtaláltam a megoldást: hogy ne egyen meg a TTPD elhagyásáért érzett bűntudat, a szakdolgozat írás és záróvizsga idejére elköteleződtem louisette lo-fi feldolgozásai mellett. Ez tökéletes kompromisszumnak bizonyult: ezek a számok megadják a Taylor Swift élmény demo változatát, és közben megkímélnek attól mindenkit, hogy dalolásban törjek ki a szkizofreniform zavar vagy a delírium DSM-5 kritériumai felett. Win-win.

5. SZA

Istenem, nagyon remélem, hogy egy nap megtudom, hogyan kell kiejteni a nevét, de addig is 1) inkább csak írásban kommunikálok a zenéjéről, és 2) maxra tekert hangerővel motiválódok rá a fenék-edzéseim közben. 

6. Charlie Puth

I also declare that Charlie Puth should be a bigger artist! If you know you know. Nyilván egy-két hitet hallottam már tőle régebben, de az ikonikus TTPD-s shoutout utáni legújabb száma, a Hero hívta fel rá leginkább a figyelmem, innen pedig nyilván tovább kóricáltam a régebbi munkássága felé. Bevallom, a korábbi két albuma nem igazán nekem készült eddig… de tudjuk, nálam ez hogy megy, de a CHARLIE nálam tartós sikerrel bír, tutira követni fogom még a munkásságát. 

7. Hozier.

Őszintén, a Too Sweet kinek nincs ott a Spotify Wrapped-jében? Na ugye. Bár nálam a teljes Unheard kislemez befutó lett – az Empire Now, hát úristen –, és persze egy időre megnyitotta az utat Hozier régebbi zenéi felé is. Elsőszámú kapcsolati célként deklarálom, hogy címezzen már valaki nekem is egy Take Me To Church-öt, mert ez… na, a testem és lelkem üdvét egyaránt szolgálná. Hajrá édesem <3

8. Hazbin Hotel Soundtrack + Insane (Gabriel Brown)

Az egész azzal kezdődött, hogy párom belemutatott a Stayed Gone végén Alastor részébe… én meg így, wow, köszi, most egy hétig inkább nem aszok. Spoiler: azóta is jól alszom, a számot imádom, a sorozatot többször is végignéztem, Alastor pedig az elsőszámú kis kedvencem I can fix him, no really, I can. Amellett, hogy a cselekmény roppant ötletes, a forgatókönyv pedig szégyentelenül szókimondó épp ahogy én szeretem, a sorozat egyik legnagyobb erénye a soundtrack: Disneyt megszégyenítően magával ragadó, és stílus szempontjából változatos dalokat írtak hozzá, az előadók földöntúli tehetségét már nem is említem… mestermunka, aminek a folytatásáig visszaszámolom a másodperceket. 

8. Noah Kahan

Valami biztosan van a levegőben, mert beköszöntött a szeptember, majd az október és november, én meg nem éreztem az ellenállhatatlan vágyat, hogy Passengert hallgatva mély szezonális depresszióba kergessem magam ahogy szoktam… idén helyette Noah Kahan új albuma, a Stick Season szolgáltatta az őszi vibe-ot, ami nem mondom, hogy mentálisan kevésbé aggasztó, de mégis, sokkal… élettel telibb. Már korábban is volt néhány kedvencem az énekestől – mint a False Confidence vagy a Fear of Water –, de azt hiszem most találta el tökéletesen azt a stílust, amiben otthon érzem magam.

9. Daisy Jones & The Six (Soundtrack)

Tegye fel a kezét, aki aggasztóan sokáig azt hitte, hogy ez a könyv ténylegesen egy létező bandáról szól. Hoppá. Na mindegy, lényeg a lényeg, az év egyik kiemelkedő könyve, sorozata és soundtrackje is egyben a Daisy Jones, minden létező színtéren maximálisan megvalósított mestermű. Plusz Sam Claflin, ahogy énekel. Hosszú hajjal. Meg Riley Keough és a leszbikus ébredés lehetősége… szóval vannak a sorozatnak erényei no.

10. Welly

Ez a korszak még csak most kezdődik nálam, de ilyen gyorsan még sose kezdtem vibe-olni olyan zenével aminek jó esetben esélyt sem adtam volna korábban. Olyan erősen beütött a „mi az isten” a Shopping első másodperceivel, hogy elfelejtettem kikapcsolni, aztán csak úgy maradt… meg aztán az egész kislemez is. Fasza szövegek, szójátékok, halál laza banda, a ’70-es éveket megidéző hangulat, hangzás és klipek, és kétszeresére gyorsított séta az utcán, mert az ütemet ugye tartani kell. Ilyen szemszögből még kardió-zenének is első osztályú. 

Összegezve tehát, volt itt idén minden, mint a vásárban – persze befigyel a háttérben meghúzódó Taylor Swift-szál, ami ennek a mindennek elég nagy százalékát összeköti, de mit mondjak, konzisztenciára törekszem, vagy mi. Nyilván akadtak még a felsoroltakon túl alkalmi hiperfixációim – például Lana Del Rey, Chappell Roan, az új Deadpool soundtrackje, néhány dal a Rings of Powerből, néha még Eminem is –, illetve jelenleg teljes súlyommal csúszok bele az Imagine Dragons világába, de le merném fogadni, hogy a most kimaradtak megveszik még a helyüket a jövő évi Wrapped-re, úgyhogy nem siratom őket nagyon.

Ami pedig magát a várva-várt Wrappedet illeti. Először is à

Másodszor pedig nézzük a tényállást: idén 17 000 percet mért a Spoti, ebből lazán 11 223 Taylor, menjünk is tovább… A legtöbb zenét elvileg április 28-án hallgattam, pontosan 442 percet, úgyhogy megköszönném, ha ehhez valamilyen írásos anyagot mellékelne nekem a Spotify arról, hogy mégis mi az isten bajom volt aznap. Összesen 830 dalt, és 223 előadót hallgattam, közülük 1. Taylor Swift, 2. Sabrina Carpenter, 3. Gracie Abrams, 4. louisette és 5. SZA viszik a toplistát. Végül pedig legyen hab a tortát a TOP5 számom idén, ami nyilván TS és nyilván TTPD (Anthology):

1. I Can Do It With a Broken Heart: mentálisan aggasztó ez ahhoz, hogy a legtöbbet hallgatott számom legyen, de vállalom. Sokat kell sírni produktivitás közben, hogy beküzdd maga a hallgatók globális 0,05%-ába.

2. My Boy Only Breaks His Favourite Toys: túl szép és túl szomorú, hogy igaz legyen – különösen mióta a voice memo-t is hallottam hozzá. Az átívelő allegóriáért élek-halok, a dallam hullámzása balzsamként kenegeti a lelkem, amúgy meg aktuális is, mert a ho ho ho, ho ho ho (once i fix me), ho ho ho, ho ho ho (he’s gonna miss me) elég Télapó-coded. Szeretném hogy komolyan vegyetek, de nem dolgozok érte épp túl keményen, ezt látom.

3. So High School: húzza csak a száját aki akarja, mélységesen leszarom, szerintem akkor is ez Taylor egyik legszebb romantikus száma. És kábé az első olyan, ami nem úszik már a rózsaszín köd álcája alatt is a szorongásban, ami elég fontos szempont, ha már szerelemről beszélünk. Az egész dal egy hatalmas relationship goal, úgyhogy le lehet szállni a magas lóról.

4. Guilty as Sin: nem azt mondom, hogy belepirulok, mert az efféle lányos zavaron már egy ideje túlvagyok, de azért egy erotikus TS dala valahogy mindig máshogy üt – talán mert kevésbé számítok rá. Be van csomagolva, el van rejtve a sorok közé, de mégis ott van, érzéki, és kicsit guilty as sin, de közben meghozza az ember kedvét időpontot foglalni egy combtetkóra.

5. But Daddy I Love Him: mélyen átérezhető dal ez mindenkinek, aki idejekorán nőtt fel és túlteng benne a superego által hatékonyan elfojtott több évtizedes harag. Bárki, aki úgy érzi, túl nagy hatást próbál rá gyakorolni a környezete, hogy mások akarják őt felépíteni, olyanná, amilyennek látni akarják, bárki, akire irreális nyomás nehezedik, aminek lehetetlen eleget tenni… sorolhatnám. Igazi igényes, de közben dühös és beolvasós költemény ez, rengeteg ikonikussá vált sorral.

Mai szófosásom végéhez közeledve végre fellélegezhettek: mára ennyi voltam, azonban eddzétek az idegrostjaitokat keményen, mert pihen a fiókban egy kegyetlen könyvkritika… vagy csak egy öt oldalas kiborulás – hogy melyik, ahhoz jó tippelgetést és találgatást, meg persze szép jó éjszakát! Remélem ma az én zenéimre alszotok el, de ha nem… hát ne rontsátok el ezt a víziómat, olyan szép. Puszi!