„Greta néha fájdalmasnak találja, ha a sok különféle életre gondol, amiket élhetne, ha eszébe jut, hogy minden választása egy csomó lehetőség elvetését jelentette. Mindennap becsukódik egy ajtó. Anélkül, hogy igyekeznél, csak azért, mert előre haladsz, végül azt az életet éled, amit választottál. És csak úgy lehet túlélni, ha teljesen elköteleződsz, ha azt ismételgeted magadnak, hogy neked ez a jó. De mi van, ha nem igaz?”
Oldalszám: 304
Megjelenés: 2022
Kiadó: 21. Század Kiadó (KULT Könyvek)
Vannak utazások, amelyeknek nem vághatsz neki egyedül.
Árnyaltan dolgozza ki gyász és sebezhetőség témáit ez a megkapó, lendületes irodalmi alkotás. Greta James az ismertség küszöbén álló, feltörekvő zenész, szinte már rocksztár, de nevetségessé tette magát a színpadon. Közvetlenül édesanyja váratlan halála után és a karrierje szempontjából sorsdöntő, második albuma megjelenése előtt. A kínos jelenetről készült felvétel virális lesz, Greta lemondja a további élő fellépéseket, a pályafutása kockán forog.
Szülei negyvenedik házassági évfordulójukra lefoglaltak egy alaszkai hajókirándulást, amelyre most neki kell elkísérnie megözvegyült édesapját – enyhén szólva nincs hozzá túl sok kedve. Az utazás mégis jól alakul: a hajón Greta megismerkedik Ben Wilderrel, a megnyerő történésszel, aki Jack London: A vadon szava című könyvéről tart előadást a hajó utasainak. Önelemzés, kérdések és megnyugvás: ahhoz, hogy továbblépjünk, meg kell értenünk, kik vagyunk – mondja ez a bölcs és szerethetően kifinomult regény.
Az elején szeretnék valamit leszögezni. Mindent
többszörösen lecsekkoltam. A borító egyezik… a cím is… a történet szintúgy… de
élek a gyanúval, hogy én nem azt a könyvet olvastam, mint mindenki más. Kell
legyen valahol valami átverés. Még csak azt sem mondhatom, hogy felültem a hype
vonatra vagy hajóra?, mert egészen a könyv végéig fogalmam sem volt,
hogy ezt ennyien istenítik, de amint
birtokomba jutott ez a tudás, tényleg csak egy kérdésem maradt: biztos, hogy ez
ugyanaz a könyv?? Őszintén nem értem… annyi minden miatt. És higgyétek el, a
legkevésbé sem hiányzott az ehhez hasonló lesújtó kritikák írása. Nem hiányzott,
már csak azért sem, mert egy ilyen posztot értelemszerűen olyan olvasmányélmény
előz meg, mely során három oldalanként csapom fel a jegyzeteket, hogy írásosan
megörökítsem dühöngésem minden egyes okát – amiből spoiler: van néhány. Mindez
se nem gyors, se nem hatékony, se nem élvezetes… de hát itt vagyunk. Csináljuk.
Kezdeném azzal, hogy a jelen idejű E/3-as elbeszélésnek hála megjártam a palatáblán körömmel végigszántósan libabőrös, agykifolyós őrületet oda meg vissza. Kétszer. Az első fejezet alatt, utána már nem is számoltam. Vártam, vártam, vártam hogy egyszer csak megszokom és nem fog zavarni, de ezügyben nem történt előrelépés. Hiszem azt, hogy léteznek olyan helyzetek, melyek nemhogy elfogadhatóvá, de indokolttá is teszik a jelen idejű narratíva használatát célzott írói és történetmesélési eszközként, de itt nem ez a helyzet; egyszerűen nem találtam semmiféle valid érvet a fent nevezett írásmód mellett, annak híján pedig bár életszerűnek akarhatott tűnni, épp az ellenkezőjét érte el. Elidegenítő volt és őszintén, nagyon kellemetlen.
Nézzünk szét jobban a felszínen. A fülszöveg véleményem szerint ígéretes: lélektanilag mély témát kínál, feszült, kiélezett élethelyzetbe ágyazva, ami intelligensen megírva katartikus élmény lehetőségét hordozza magában. Kár, hogy ez a kulcsfontosságú összetevő elmaradt… minőségi kivitelezés terén szűkölködve annyi marad számomra, hogy az alapötletet dicsérjem, ami tényleg kifogástalan: főszereplőnk szülei lefoglaltak egy hét napos alaszkai hajúutat, melyre az édesanya halálát követően a lányuk, Greta kíséri el a megözvegyült apát – noha vele való kapcsolata viharosabb, mint az éjszakai tenger. Gyászfeldolgozás, dinamikus apa-lánya kapcsolat, meg csak úgy bónusznak egy lágy kis ismerkedés… I’m here for it!! Tudjátok, hogy ez az én műfajom: szeretem problémás emberek nehéz szituációkban megmutatkozó elcseszett pszichéjét feszegetni, kedvelem az érzelmi utat amire visznek, az ezekben rejlő életszerűséget, a komplex, szürke karakterek által kiváltott empátia érzését… a teljes csomagot. Ami itt félek, elkeveredett a postán.
Mint tehát látszik, egyáltalán nem valami hollywoodi
eszemfaszomedobom-jellegű fordulatos cselekményre számítottam, inkább lassú
vizű patakocskát vizionáltam történet gyanánt, de amit kaptam, az inkább a
lavórban kiszáradó lábmosóvíz kiszámíthatóságával operált. Egyszerűséget
vártam, de azért nem azt, hogy az első kb. ötven oldalon már tudjam előre, hova
fut ki a sztori… azért értékelem, mikor a szerző jobban tudja nálam, hogy mit
akar. Itt meg leginkább klisét találtam klisé hátán, még egy kis klisé
társaságában: összecsapott szálakat egymásra halmozva, elkezdve, félbehagyva,
meglebegtetve, aztán elfelejtve. Mindenből egy kicsit, semmiből sem eleget,
szögletes mesélést, ahol a szakadék széléről jöhet is a boldoganéltekamíg.
Háromszáz oldalon át pattog a feszkó Greta, és az édesapja, Conrad között – persze
az utolsó fejezetre meghozta a mikulás a szentabékét, ahogy azt vártam.
Felbukkan a rendkívül valószínűtlen male lead – jaj ne, szöges ellentéte, mindennek ami vonzó lehet egy Gretahoz
hasonlóan elcseszett életvitelt folytató személy számára, na de a fiatalos
ésszerűtlenség jegyében… miért ne? Miért
is ne próbálhatnák meg? Nyilván. Ez úgysem gátolja meg
főszereplőnket abban, hogy az exén merengjen és a házasulandó dugópajtija után
epekedjen. Akiknek a nevét nem is értem miért tudom egyáltalán, tekintve, hogy
semmi jelentőségük a történet szempontjából. Mondjuk ki kerek-perec: ha igazán
vágyott volna rá az írónő, hogy komolyan vehető legyen, visszavett volna a
felszínesen csapongó pasi-rinyából. Mert ez így… nagyon gimis szint. Épp, mint
a főszereplőnk… ja, hogy ő elvileg egy érett, harmincas nő. Azt hittem úgy…
tizenhat. Talány, hogy miért. Lépjünk tovább. Ássunk mélyebbre a pokolban.
„Az nem lehet, hogy tetszik neki Ben, mert pont az ellentéte annak, amit ő egy férfiban keres. Olyan, mint annak az embernek a papírmasé figurája, aki mellett kiköthetett volna, ha az élete a megszokott kerékvágásban halad: az a fajta férfi, akivel a jövőt építheted, azt a jövőt, amiben benne van a jegygyűrű, a házra felvett hitel, a nyaralás és a terhességi teszt, a babakelengye és a beiratkozás az óvodába – csupa olyasmi, amitől Gretát kiveri a víz, és elkapja a szorongás.”
Greta… annyi mondanivalóm van róla, hogy az egyenesen undorító. De tényleg, rosszul vagyok tőle, mennyi, de mennyi mindenen fennakadtam a főszereplőnk kapcsán, pedig elhihetitek, igyekeztem nyitva hagyni egy kiskaput a szívemben, hátha még megtalálja hozzám az utat. A példa kedvéért, íme egy egyszerű kis pet peeve: bagatell kis baromság, de ki nem állhatom, mikor egy karaktert visszatérően a külső megjelenésével jellemeznek. Ne értsetek félre, nyilván jó tudni, hogy egy kulcsfontosságú szereplőt szőkének barnának, kopasznak, nagyorrúnak, atléta-alkatnak, vagy életrekelt Disney-hercegnőnek kell elképzelni – de egy bizonyos pont után a külsőségek minden további boncolása annyira érdekfeszítő, mint a nem épp diszkréten megbúvó Starbucks hirdetések egy romkom vágójeleneteiben. Értitek tehát a problémámat, az írónő pedig valamiért jó ötletnek tartotta következetesen azáltal domborítani ki Greta stílusát, hogy végigleltárazta a legsztereotipikusabb rocksztár-ruhásszekrényt: megvolt a flaneling, az elnyűtt Converse, a fekete bakancs, a bandás póló, a lezser szegecses anyámkínja. Igen, nagyon rákendroll ez a Greta (igen, ez is szerepelt a könyvben, így, fonetikusan leírva, úgyhogy ha keresitek a szemeimet, nos, kiszúrtam), laza csaj, lazán öltözik – de ez most mitől lesz értékes jellemzés? Elárulom, én is fel tudok csapni egy hasonló szerelést, de a legkeményebb acélbetétesben is száz százalék klinikai szorongás maradnék. Szóval értitek. Vágytam rá, hogy több legyen a karakterben, mint a cipője márkája, vagy egy együttes logója a pólójára nyomva.
Válaszott haladási irányunk a „kívülről befelé”, így nem tudom kikerülni, hogy Greta személyiségét firtassam következőnek. Ismeritek az ízlésemet, tudjátok jól, hogy igenis képes vagyok én szeretni az emberileg mélyen megkérdőjelezhető szereplőket, nem zavar, ha elcseszettek, tökéletlenek, kicsit akár toxikusak is – csak maradjanak autentikusak. Én meglettem volna azzal, ha Greta szar alak, de tényleg. A baj csak az, hogy az írónő érezhetően nem szánta őt negatív karakternek – Greta azonban önálló öntudatra ébredt, és úgy döntött, azzá válik. Szépen, óvatosan és alattomosan, nehogy sokaknak feltűnjön. És miért is tűnne fel? Végül is nem tesz semmi kirívót. Nem öli meg senki kiskutyáját. Nem dobatja az apját az óceánba. Nem gyújtja fel Ben kedvenc A vadon szava példányát. Akkor mitől tudott számomra annyira ellenszenves lenni, kérdezhetitek… nos, készültem egy kis beszéddel ezt illetően.
Adott Greta: objektíve sajnálatra méltó karakter egy objektíve sajnálatos élethelyzetben, amitől természetesen minden lelket még birtokló olvasó érzi, hogy illene vele empatizálnia. Hogy hogyan lehet annyira felszínesen írni egy gyászoló emberről és az állapotáról, hogy ez ennyire nehézzé váljon… az számomra is talány. És higgyétek el, tudom, és tapasztaltam magam is, hogy a gyász nem konfekcióméretre szabva érkezik, nem egységes formában éri el az embereket, és mindenki a maga módján éli meg, dolgozza fel az őt ért veszteségeket. Ilyen módon nem is ítélkezhetek – ami fölött viszont nyugodtan pálcát törhetek, és török is, ezerrel, az az írói munka, ami a gyász és gyászoló bemutatásába ment.
Nem a legjobb féle ellentmondásba ütköztem e téren: a regény központi témává, a leírt szituációk kiindulópontjává, a karakterek meghatározó háttérelemévé tette a veszteséget, de az az aprócska jótanács, az a bűvös „mutasd, ne mondd” az elszállt a szélben, mert emlegetés az volt, érzés már kevésbé. Tudtam, hogy mi történt Greta életében, és hogy ettől hogy érzi magát, de a kétségbeesésből, fájdalomból, ürességből az égvilágon semmi nem jött át. Talán ott sem voltak igazán – időközben ugyanis sokkal inkább lefoglalta főszereplőnket az exein merengés vagy a flegma rocksztár imidzse fenntartása. Minden ami a jelenben történt, kizárta hogy egy mélyebb témára tudjak hangolódni, egyszerűen kioltotta egymást a kettő.
E téren más ellentmondást is éreztem ám, mégpedig Greta viselkedését illetően: tudom, hogy a gyász állapotában az ember hajlamos bezárkózni, passzívabbá válni, csökken az iniciatíva, beszűkülnek a kapcsolatok. Ez eddig tiszta sor – de az az izoláció és passzivitás amit Greta produkált, nem illett a képbe ilyen módon. Egyrészt a téma selejtes írói ábrázolása miatt, amit az imént kifejtettem, másrészt azért sem, mert annnnyira önkényes volt. A család közeli barátai rendkívül segítőkészen, támogatóan voltak jelen, próbálták őt bevonni, elterelni, közösen osztozni vele fájdalomban és nosztalgiában, és talán nekik is jót tett volna a saját fájdalmuk megosztása valakivel. Greta azonban ellenszenvesen és következetesen elutasított minden közeledést ezektől az emberektől – az édesapját is beleértve –, gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy nem egyedül ő gyászol, hanem a társaságban mindenki. És ismétlem, a bezárkózás, beszűkülés természetes dolog ilyenkor, de nem fogadom el kifogásnak olyan esetben, mikor a szereplő minden más iránt nyitott, csak a támogató közösség felé nem, Ez nem bezárkózás, ez önzés. Sajnálom, ha ez valakinek nem elfogadható álláspont… de bazira triggerel ez a hozzáállás.
Végül, ha már Gretát mindennel együtt leteremtettem a sárga földig és az alá háromszáz méterrel, akkor hadd zárjam rövidre egy mondattal a többi karakter sorsát is: épp csak annyira voltak feleslegesek, mint gumicsizma a könyvtárban. Vagy egészen semmitmondóra sikeredtek, vagy önmaguk karikatúrájává váltak: néhányukat jellegtelenségükben rendre összekevertem, míg voltak, akik annyira egy tulajdonság köré szerveződtek, mintha épp egy Leiner Laura könyvből pattantak volna ki. Hadd mondjam el, ha valakiről semmi mást nem tudunk, minthogy minden inadekvát pillanatban a madarakat szuggerálja, akkor ő száz százalékig f e l e s l e g e s. Egyetlen szereplő érte volna meg a figyelmet, az pedig Ben: bár ő sem a komplexitás csúcsa, de még neki tudhattunk meg legtöbbet a jelleméről, elveiről, motivációiról, olyannyira, hogy feltehetően egy másik regényben még sokra vihette volna. Sajnos helyette őt is Gretával verte a sors, de legalább trauma-bondingolhatunk ezen.
Összességében talán azzal zárnám ezt a rázós kört, hogy nem attól válik egy regény komollyá, hogy komoly témákat dolgoz fel. Szerintem a jó könyvek egyik messze alulértékelt tulajdonsága az, hogy pontosan ismerik és képviselik a maguk értékét: be van lőve a célközönségük, meg egyáltalán, a céljuk, és nem próbálják magukat többnek eladni, mint ami bennük rejlik. Amondó vagyok, hogy felesleges minden írónak és művének különösebben mélyre menni: az embereknek igenis kell a nyomorú életben néha valami kikapcsoló, könnyed olvasmány. Nem szégyen az. Nem csak olvasni nem szégyen – megírni sem. Félek, túl sok író érzi magán a nyomást, hogy valami nagyon mélyenszántót kell alkosson, akkor is, ha erre nem egészen áll készen – Jennifer E. Smith szerintem nem állt erre készen. Belépett az új műfaj trükkös lengőajtaján, az meg visszaúton lendületből seggberúgta. Lehetne hogy ne már?
Idézetek
„Greta néha fájdalmasnak találja, ha a sok különféle életre gondol, amiket élhetne, ha eszébe jut, hogy minden választása egy csomó lehetőség elvetését jelentette. Mindennap becsukódik egy ajtó. Anélkül, hogy igyekeznél, csak azért, mert előre haladsz, végül az az életet éled, amit választottál. És csak úgy lehet túlélni, ha teljesen elköteleződsz, ha azt ismételgeted magadnak, hogy neked ez a jó. De mi van, ha nem igaz?”
***
„De a gyerekdolog… az nekem más volt. Nagyobb. Ijesztőbb. Még csak nem is próbálkoztunk, szóval teljesen váratlanul ért. Azon a napon, amikor megtudtuk, írtam egy listát, hogy milyen akarok lenni apaként. Őszinte. Támogató. Kedves. És aztán megjött Avery, és csak bőgés volt, koszos pelenkák meg éjszakai etetések, és igazából nincs időd jelzőkön agyalni, amikor éppen a nyakadba bukott a gyerek. – Gretára pillant. – Az az igazság, hogy szülőnek lenni főleg reagálás. Néha sikerül, néha nem. Azt adod, ami telik tőled. És végső soron a legtöbb, hogy ott vagy.”
***
„Olyan érzés, mint amikor egy hosszú repülőút után kilépsz a gépből, és szippantasz egyet a friss levegőből. Rendben voltál a repülőn. Tudtál lélegezni. Ha muszáj lenne, elélnél rajta akármeddig. De amikor kiszállsz, rájössz, hogy nem akarnál így élni akármeddig. Ha van választásod. Azt hiszem, a távollét ezt értette meg velem. Segített rájönni, hogy nem lélegzem… nem lélegzem igazán… már hosszú ideje.”
***
„A való élet, gondolja Greta, a szavak dörömbölnek az agyában, ahogy visszabújik az ágyba. Az apja azt hiszi, egész felnőttkora azzal telt, hogy igyekezett elkerülni a való életet: félreállt minden elől, ami túlságosan állandó lett volna, elszaladt attól, ami röghöz kötötte volna. De amivel ő próbálkozott, az ennek pont az ellenkezője: megpróbálta az álmát élni. És talán lehetséges mindennek együtt léteznie; talán úgy hajlíthatod az életed, hogy a kettő összevegyüljön. Az is lehetséges, hogy nem. Talán az út egy pontján választanod kell a kettő között. Talán nem sokban különbözik az egész a felnőtté válástól.”
***
„ – Úgy értem, nézz csak körül – mondja Ben, és Greta körülnéz: a néhány ringatózó páron, a bárnál álló embereken, a sarokban alvó férfin. – Hány ember él igazán? Mármint hány csinál valami igazán nagyot az életével? – Szeme megint Gretáéba kapcsolódik, és olyan mélység van benne, amit a lány még nem látott. – Jó életem van. De mostanáig kicsi is volt. És ezzel általában nincs bajom. De időről időre körülnézek, és fejbe vág az egész. Hogy mennyire behatárolt. Milyen biztonságos. És rájövök, hogy milyen kevés rizikót vállaltam. – Megfogja a lány két kezét. Amikor ismét megszólal, hangja elszánt. – Több rizikót akarok vállalni. Azt akarom, hogy számítson.”
Borító: 5/3
Nem jó, de nem is tragikus. Igazából teljesen rendben van: igényes, harmonikus, témába vágó – számomra talán kicsit túl limonádé a regény központi témái mellé illesztve, de tekintve, hogy ezen témák kifejtése mennyire ért fel a bennük rejlő potenciális mélységhez, lehet mégis ez a borító a megfelelő választás. Számomra ez egy erős „okés” kategória.
Értékelés: 5/2
Lehet Greta James eddig elsüllyeszthetetlen volt… de itt az ideje, hogy elsüllyedjen. Légyszi, hadd tegyem meg én! A maga két centis sekély tócsájába fullasztom… Na nem mintha élvezetet lelnék egy olyan regény leteremtésében, amit magam választottam olvasásra, kedvtelésből, meggyőzve az ígéretes fülszöveg és megannyi pozitív értékelés által. Ez sokkal inkább… bosszúvágy. Elhúzta előttem a mézes madzagot, most meg csak ragadok, és még a felbőszített méhraj is üldöz. Ebben a mindsetben hagyott maga után Jennifer E. Smith mélynek és szívfacsarónak marketingelt legújabb regénye, amelynek ez volt talán a leginkább értékelhető része számomra: a marketingje. Az eladott sztori kifogástalan, megannyi lehetőséget rejt magában egy gyötrelmes, de egyben gyógyító hatású lélektani élményre – csakhogy a nagy szavakhoz nem társultak tettek. Elmaradt az érzés, a mélység, a fájdalom életszerűsége, igazából bármiféle pszichés valódiság, miközben nagyrészt jellegtelen – már ha nem egyenesen ellenszenves – karakterek tengették elkapkodottan girbe-gurba hetüket a tengeren. Felfedezésem során történetet nem észleltem, történetívet még kevésbé: az évtizedeken át formálódó konfliktus élte világát, csak hogy egy hét alatt a semmiből megoldást nyerjen, szerelmi szálak bukkantak ki a hullámok közül, hogy aztán elsodorja őket az óceán, a beszélgetések nem tartottak semerre, egyedül a hajó úticélja vált ismertté. Összességében kétlem, hogy az írónő tudta volna, mire vállalkozott, vagy érezte volna a vállalása súlyát… de úgy érzem, jobban állna neki könnyedebb vizek felé evezni.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése