Matt Richards & Mark Langthorne - Bohém rapszódia

„Azt akarom, hogy a halálom után érzékes, tartalmas zenét alkotó zenészként emlékezzenek rám. Nem tudom, hogy fognak emlékezni rám… Ez másokon múlik. Ha egyszer már meghaltam, kit érdekel? Engem ugyan biztosan nem!”

Eredeti cím: Somebody to Love

Oldalszám: 544

Megjelenés: 2019

Kiadó: Könyvmolyképző

Ár: 3999 –

Aki ​kívül hordta a szívét! – Szerelem és útkeresés a tomboló sikerben.

Első ízben derül fény mindenre a világ egyik legmegragadóbb rocksztárjával kapcsolatban. A Bohém rapszódia átfogó életrajz erről a nagyszerű emberről, privát fotókkal és interjúkkal. Azok az emberek szólalnak meg, akik Freddie Mercury legközelebbi barátai voltak élete utolsó éveiben.

A könyv rengeteg korábban ismeretlen, megdöbbentő tényt közöl az énekesről és életéről, megrendítő részletekkel a szerelem és az önbeteljesítés élethosszig tartó kereséséről, és természetesen arról, hogy az 1980-as évek középén elkapta a végzetes betegséget.

Freddie életének sokkoló történetén keresztül azt is megismerhetjük, hogyan kényszerítette térdre a világot a HIV-fertőzés, amit a The Gay Plague, azaz „melegvírus” gúnynévvel illettek.

Az élettel teli, lenyűgözően tehetséges rocksztár halála mind az orvos-, mind a zenésztársadalmat megrázta. A Bohém rapszódia végre tiszta vizet önt a pohárba, és alaposan körüljárja Freddie Mercury életét, hogy méltó emléket állítson neki.

Értékelni egy életet? Úgy érzem ehhez kevés vagyok. Freddie Mercury életét értékelni pedig bátran kimondhatjuk, mindenki kevés. Különleges, mozgalmas és legendás, megbánásoktól mentes éveket hagyott maga mögött, majd egy tragédia elragadta őt – és ugyan kommentálhatnánk mindezt, elemezhetnénk és ítélkezhetnénk, mint élete során annyian mások, szerintem inkább csak köszönjük meg, hogy volt nekünk. Én mindenesetre ezt teszem, hálás vagyok neki, amiért 45 éven át itt volt és igazi szépséget és értéket hozott egy olyan világra, ami talán meg sem érdemelte, és hálás vagyok, amiért évtizedekkel a halála után is ezt teszi. Ugyan már nincs köztünk, maradandót alkotott, a művészete pedig épp annyira itt él velünk a 21. században is, mint az emléke. Freddie végül is elérte a célját: legenda lett.

A róla szóló legújabb életrajz Matt Richards és Mark Langthorne szerzőpárosának tolmácsolásában már jóval azelőtt felkeltette a figyelmem, hogy igazából is elgondolkodtam volna azon, hogy effélét olvassak. Állandóan szembejött velem valahol, végignéztem vele egy blogturnét, barátnőm is ezt olvasta, ez jelent meg hirdetésekben, a könyvesboltok polcain… de egészen addig nem ért el hozzám igazán, míg maga Freddie, és úgy egészében, a Queen nem találta meg az útját a szívemhez. Aztán persze indult a hajtóvadászat a könyvért, ahogy az kell. Persze voltak aggályaim: én már elkönyveltem magamat pár éve rossz életrajz-olvasónak, miután hiába szerettem mindkettejüket, sem Colin Firth, se Alan Rickman életrajzát nem tudtam az erőlködéseim ellenére sem „végigszenvedni”. Gondoltam ezekkel az adatokkal teli írásokkal állok hadilábon… és először a Bohém rapszódia esetében is azt hittem, hogy egy száraz, minden bizonnyal nehezen emészthető könyvvel lesz dolgom, amin lassan kell majd átrágnom magam, de nagyot tévedtem. Meglepő módon gördülékeny volt, magával ragadó és nincs jobb kifejezés rá annál, minthogy olvastatta magát; egy szombati napon végig vele töltve az időm kisebb zavart éreztem este, hiszen tíz óra leforgása alatt nagyjából tíz évet felölelő szakaszt sikerült elolvasnom. Reggel Freddie-ben még egész élénken élt a visszahúzódó párszi fiú, este pedig már a müncheni melegbárokat járta… nagy volt a váltás hirtelen. Akárhogy is, ez szerintem prezentálja, mennyire „nemelengedős” természete van az irománynak, pedig csak az ami: egy dokumentumkönyv, egy életrajz, adatokkal, tudnivalókkal, anélkül, hogy a szerzők stílusa bármiféle lenyomatot hagyott volna a leírtakon. Be kell vallani, hogy ami igazán tovább viszi az embert, az maga a Queen – pláne Freddie. Ez egy ilyen társaság. Nem lehet betelni velük egykönnyen.

De túltárgyalva azt, hogy a kötet nyilvánvalóan legnagyobb erénye az, hogy erről a zseniális együttesről, s még zseniálisabb frontemberéről szól, úgy érzem, igazán van még mit méltatnom, ugyanis téma ide vagy oda, a könyv mindenképp nagyszerűen kidolgozott és felépített. Persze ami alatt én ezt értem, az az értékelések alapján több olvasót inkább bosszantott, én mégis pozitívumnak gondolom a kötet részletességét. Alapos volt, és kihasznált minden alkalmat egy-egy rövidebb, vagy fontosabb témánként hosszabb kitérőre, és én ezt egy pillanatig sem éreztem időhúzásnak: ez mind ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy igazán megismerjük Freddie-t. Elvégre nagyban formálta az életvitelét, s ugyanígy a halálát is az a kor, amelyben élt, ennek megfelelően pedig a könyv átfogó képet ad a 70-80-as évek homoszexualitás iránti hozzáállásáról, s egészen a kezdetektől követi végig az AIDS kialakulását és elterjedését is. Alkalmanként külön fejezetek taglalják ez utóbbi témát, de az efféle jelentékenyebb információk mellett sorra ismerkedhettünk meg zenei fogalmakkal, a zeneipar kisebb-nagyobb alakjaival, Freddie egy-egy hozzátartozójával vagy ismerősével, és így tovább. Én kifejezetten nagyra becsültem a kötet efféle építkezését: ha ugyanis valami felvetődött, az mindenképpen tisztességes kifejtéssel bővült, s ezáltal az olvasó érdeklődését is sokkal inkább megragadta. Ennek mi sem ékesebb példája, mint az a nem éppen rövid lista a telefonom jegyzettömbjében, ahová olvasás során végig kijegyzeteltem az újabb és újabb dolgokat, amelyeknek utána kell néznem, legyen szó Freddie-t inspiráló zenészekről, a betegsége különféle jellegzetes tüneteiről, gyógyszerfajtákról vagy akár olyan bárokról, ahol gyakran megfordult. Eljutottam arra a szintre, mikor minden érdekelt – és érdekel – ami által árnyaltabbá és aprólékosabbá válik a legendás Mr. Fahrenheitról alkotott kép. És ez a hatás szerintem mindenképp a könyv javára írható – elvégre az a jó, amivel úgy érezzük, nem is tudunk betelni, nem igaz?

Kijegyzetelt falzettek és knebworthi koncertek ide vagy oda, a lényeg, hogy rengeteg panaszt láttam az emlegetett részletes kitérőkre, melyek időről időre megszakították a Queennek és frontemberének bemutatott fejlődéstörténetét, azonban éppen ezek azok a finomságok, melyek egy életrajzot kiemelnek a többi közül. Ezek kényszerítenek gondolkodásra – én legalábbis éberen kötögettem össze az újabb és újabb pontokat, miközben sokat gondolkoztam a felmerülő jelenségeken – például az AIDS melegvírusként való felcímkézésének és a kor homoszexualitáshoz való hozzáállásának kapcsolatán. Belegondolva ugyanis,bár az Európába és Amerikába is betörő vírust már úgysem lehetett volna megállítani, azért jelentősen vissza lehetett volna fogni a pusztítását, ha – MONDJÁTOK VELEM EGYÜTT – kevésbé tombolt volna az intolerancia. Még azután is, hogy törvényileg nem tiltották az azonos neműek közt létrejövő kapcsolatot, egy meleg pár ugyanúgy közfelháborodást, undort, sőt, akár erőszakos cselekményeket válthatott ki, így nem valami meglepő, hogy a homoszexuális férfiak a korszellem által kénytelenek voltak belegondolni, hogyan tudnák homály és sötétség alatt tartani beállítottságukat és egyúttal jól is érezni magukat, kielégülni szexuálisan – mindezt anélkül, hogy szembe kellene nézniük a társadalom megvetésével. Ha belegondolunk, hogy mi nehezebb, nyugodt és egészséges párkapcsolatot tartani fent melegként, vagy pedig elvegyülni az éjszakában temérdek hasonló ember között és találomra választani valakit, akit aztán soha többé nem látsz… nos, szerintem egyértelmű. Ugyanakkor természetesen nem ez a jó megoldás hosszú távra – igazából rövid távra sem –, és magam sem támogatom, mielőtt félreértés esne… csupán próbálom összerakni a képet, elvégre nem történnek dolgok ok nélkül. (Azt tegyük félre, hogy az egyéjszakás kalandok űzése úgy is él mint afféle életforma… ezt ráhúzni ugyanis egy teljes embercsoportra több lenne, mint ostobaság, mi több, nem is tűröm jól az efféle sztereotipizálást. Összességében nyilvánvaló, hogy a korban is számtalanan repültek úgymond virágról virágra puszta élvezetből, ugyanakkor egyértelmű, hogy nem egészen ez mozgatott minden homoszexuális beállítottságút.) Egy szó, mint száz, amit mondani akarok továbbra is, az az, hogy talán egy kevésbé korlátolt gondolkodásmód sokat lendített volna a HIV elleni küzdelem ügyén. Vagy legalábbis nem akadályozta volna aktívan. Komolyan ezerszer is elnézést a kitérőmért, de akárhányszor felmerül a téma, nem igazán tudom elfojtani azt a részt bennem, aki sose fogja megérteni, miért nem lehet egyenlő emberként kezelni azokat, akik szexuális orientációjuk alapján különböznek tőlünk. Miért? Nem várok választ, hallottam már éppen elég magyarázatot, de higgyétek el, előbb keserítettek el, mintsem megnyugtattak volna. Szóval erről ennyit.

A könyvre visszakanyarodva tehát ott jártam, hogy igazán részletes. Ez így van, mégis úgy éreztem néha, hogy valami hiányzik… nem zavaró módon, csak éppen birizgálva picit valamit az gondolataim között. Fel lehetett volna tornászni a kötetet hétszáz oldalra is… rendben, ezt gondolom sokan inkább igyekeztek elkerülni, elvégre talán még a Queen rajongóknak sincs idejük ebben a rohanó 21. századi világban ekkora féltéglákat böngészni. Ugyanakkor meg-megszólalt a fejemben egy hang; olyasmiket sutyorgott, hogy „á igen, most jön az a rész, mikor elmesélik, hogy…” aztán pedig „oh, hát akkor most mégsem.” Talán birtokomban voltak olyan korábban megszerzett információk, melyek tovább színesíthették volna a kötetet. Talán a Bohém rapszódiát csomagban kéne árulni a két óra hosszas Days  of Our Lives és a The Great Pretender dokumentumfilmekkel meg egy csokornyi összeválogatott Wikipédia oldallal. Igen, ismétlem magam, a könyv rendkívül részletes, végletekig menően informatív. DE. Koránt sem dobott be mindent. Példának okáért hol álltunk le a dalok keletkezéséről diskurálni? Csak mert akadnak ott érdekességek. Persze, internethasználó emberekként seperc alatt hozzájuthatunk a kellő információkhoz, de ki mondta, hogy azok ettől függetlenül nem emelhetik a könyv fényét is? Mármint rendben van, hogy a banda a Seven Seas of Rhye-jal betört a slágerlistákra, a megjelenési és eladási statisztikák is csodálatosak, de egy átlagembert nem ez ragad meg elsőre, hanem mondjuk a tény, hogy a szám egy Freddie által kitalált képzeletbeli fantasy világot kelt életre, akárcsak több további dal is, például a Sheer Heart Attack albumon található Lily of The Valley. (Ami durván alulértékelt, úgyhogy szaladjatok meghallgatni). A Queen korai albumai összességében is szívesen operálnak mitikus, fantáziaszerű történetekkel, dallamokkal és szövegekkel – elég csak rápillantani a Queen II. albumra például –, de szerintem tényleg nem sokan vannak tisztában azzal, hogy Freddie fejéből mondhatni egy mitikus birodalom pattant ki Rhye királyostul, mindenestül. Az efféle plusz érdekességek bizonyítják, hogy nem szimplán tehetséges vagy kreatív, de emellett csodás képzelőerővel is megáldott művészekről beszélünk.

„Rengeteg dalom puszta kitaláció. Mindenfélét elképzelek. Ilyen világban élek. Egy igazán rikítóban, és ilyesmiket írok is. Imádom.”

Ha már belekezdtem ebbe az „oké, imádom, de vannak hiányosságai” kezdetű történetbe, akkor röviden folytatnám a sort, elvégre zsenialitás ide vagy oda, felmerült bennem egy-két negatívum. Nem nagy dolgok, de talán említést érdemelnek. Hiányoltam például Rogert. Értem én, ez egy Freddie életrajz, de eközben úgy éreztem, igyekszik figyelmet fordítani a többi tagra is, kaptunk egy falatot Deacy-ből, egyet Brianből… aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy Roger neve méltatlanul régen tűnt fel utoljára. Talán mondtam már, de a dobos alapvetően nem mondható a kedvencemnek (bár egyre inkább kezdem megszeretni őt is), mégis, nem említeni meg az I’m In Love With My Car vagy a Fun It c. catchy szerzeményeket igazából vétekkel egyenlő. Hiányoltam még Paul Prenter rendkívül irritáló fejét is – az új filmre támaszkodni nem merek, de azt tudom, hogy mindenképpen rossz hatással volt a bandára, Freddie-re meg aztán különösen, így ez a történet bővebben is érdekelt volna. De talán itt kifújt: a hiányérzetem nagyrészt erre a két emberre, meg a zeneszerzős fun factekre korlátozódott, most pedig ismét visszatérhetünk a mértéktelen ömlengéshez, mert élvezem nézni, ahogy a teleírt oldalakkal fordítottan arányosan fogy a kedvetek a poszt folytatásához.

Szóval mit imádtam még? Például azt, hogy belsős szemszögből is megvizsgálhattam az együttes által kiadott munkák értékét. Pontosabban, belsős és számos egyéb nézőpontból. Egyrészt elképedve olvashattam a korabeli kritikákat, melyek bár igyekeztek szofisztikáltan megfogalmazni, lényegében sokszor egy darab fekáliával tartották egyenértékűnek a Queen alkotásait – itt tényleg rendesen tátottam a szám, ugyanis őszintén nehéz elképzelni, hogy valaki végighallgassa a Bohemian Rhapsody-t, s közben a halkan elejtett „oh istenem”-eket szenvedésből ejtse meg, s ne színtiszta gyönyörből. Márpedig az említett dal aztán bőven kapott minden létező zenei lapban minden létező véreskezű kritikustól… miközben én továbbra sem bírok felocsúdni a „mama, just killed a man” blokk után, még mindig teli torokból nyomom, hogy „I’m just a poor boy, nobody loves me”, és persze akárhányszor elindul Brian gitárszólója, fetrengeni kezdek a gyönyörűségtől és őszintén nem tudok magammal mit kezdeni. Igen, a Queen ébresztett rá, hogy egy jó gitárszóló igenis aranyat ér. Pláne, hogy Brian szólóiban minden hang tökéletesen a helyén van – mondhatni benne van egy tudósember mértani pontossága. Ugyanitt zárójelben: van már vagy 10-20 Freddie életrajz, szerintem most már Brianről is elkezdhetne írni valaki.

A könyvértékelésem pedig úgy látszik átcsap általános Queen-rajongói posztba, hogy a zeneszeretetem elvakult megnyilvánulásainak táptalajává váljon… de egyszerűen egyre többször érzem azt, hogy a zene feljebbvaló az embereknél. Csakis ad, és nem vesz el semmit, minden hanggal többé tesz. Talán értetek.

De úgy sejtem nem ezért vagytok itt. Itt vagytok még egyáltalán? Kérlek, ne hagyjatok el, esküszöm, lassan befejezem! De előbb még visszatérnék a BoRhap dicsőítése előtti gondolataimhoz. Tehát igen, a kritikusok véleménye sokszor kiégette az agyam, de egészen – aztán legnagyobb örömömre ezek mellett végig betekintést nyerhettem az albumok születésébe és megítélésébe számomra jóval mérvadóbb forrásokból is: magától a bandától. Ha valamit, hát az mindenképp sokat ér, ha a készítő gondolatain keresztül vizsgálhatod meg egy-egy alkotás értékét – bár nyilvánvaló, hogy a véleményem magával az együttes tagjaival sem mindig egyezett. Példának okáért megütközve olvastam róla, hogy négyük számára a Jazz album nagyjából a bukással volt egyenlő – míg elárulom, nekem benne van a top3 albumomban, elvégre hülye lennék elmenni olyan dalok mellett, mint a Don’t Stop Me Now, a Fun It, vagy az In Only Seven Days anélkül, hogy komoly szerelembe esnék velük. A Bicycle Race hogy lehetne bukás? És a Fat Bottomed Girls? Az a vérlázítóan tökéletesen elejtett „yeah I like that” a Dreamers Ballban bukás? Áh, elnézést, elragadnak az érzelmek. De a Jazzben ott van minden, tessék jobban értékelni.

Akárhogy is, nagyon sokat számított, hogy számos forrásból láthattam vissza magának Briannek, Freddie-nek, Deacy-nek és Rogernek a gondolatait – bár mindig sokan voltak körülöttük, mégiscsak ők éltek át mindent, ők adhatják csak át tökéletesen az együttes történetét, vagy legalábbis azokat a szeleteit, amelyeket úgy ítélnek meg, hogy megoszthatják a közönséggel. Ebben a könyvben pedig feltűnik kellő személyes szemlélet, karöltve a tényekkel – a végeredmény pedig 500 kemény oldallal nagyobb tudás, részletesebb vélemény, erősebb rajongás, fejlődött tisztánlátás és újabb tétel a könyves kívánságlistámra, ugyanis életrajz létére a Bohém rapszódia igenis bekerült nálam az újraolvasós kategóriába. Nem mintha ez nem lett volna alapból is várható.

Örülök, hogy részese lehettem pár napig egy különleges ember különleges történetének. Rengeteget adott. Freddie Mercury egy pszichológiai aranybánya – gyerekkorától kezdve minden őt érő körülmény beleépített valami fontosat a személyébe, amitől összetett lett, megfejtésre váró, titokzatos, s közben rendkívül magával ragadó. Nem volt tökéletes. A komplexusai olykor nehéz emberré tették, a felelőtlenségéért pedig sokan fizethettek még utána. Nem mindenhol tetszett, amit megtudtam. De tudom, hogy az élete még ezekkel együtt is hatalmas értéket képviselt – és képvisel ma is, lassan már 30 évvel a halála után.

Szóval hadd üzenjek: ne érjétek be a hangszóróból üvöltő dallamokkal, ne érjétek be egy filmmel… ismerjétek meg a teljes történetet, mert megéri. Többet érnek a számok, ha megismeritek a hátterüket, többet ér Freddie, ha igazán meglátjátok őt, többet ér az új film, ha értő módon nézitek, és tudatában vagytok, mi igaz benne, s mi nem. Szóval rajta… ha ennyi szájtépés és megrögzött ajánlgatás után még nem fújtatok inkább visszavonulót, akkor irány olvasni! Olvassátok – talán elég lett volna mindössze ennyit mondanom e helyett a hét oldal helyett.

Kedvenc idézetek:

„Nem áldoznám fel a karrieremet, ha a partnerem ezt akarná – nyilatkozta Freddie. – A karrierem hajt előre. Mi egyebet csinálhatnék? Gyomláljam a kertet, hízzak meg, és legyen csupa szerelem az életem? Nem, inkább szeretnék épp olyan sikeres maradni, mint amilyen most vagyok, gyönyörű dalokat írni, és szerelemesnek lenni.”

***

„Harminchat évvel a dal [Don’t Stop Me Now] megjelenése után Dr. Jacob Jolij, a kognitív neurológia és érzelmek szakértője megállapította, hogy ez minden idők első számú boldogságra serkentő dala, méghozzá a hangnemnek, a pozitív dalszövegnek, valamint a ritmusnak köszönhetően.”

***

„A többségnek ez egyfajta egyik napról a másikra sikernek tűnhetett, de jó ideje próbálkoztunk már, végigjártuk az összes klubot, meg minden, és semmiféle lemezszerződésünk nem volt. Az elejétől kezdve volt valamilyen üzleti nyomás rajtunk. Folyamatosan különféle akadályokat kellett legyőznünk. Mindig is azon az állásponton leszek, hogy ez igazán sikeres zenekar sosem ér révbe könnyedén, ha mégis, akkor valami hibádzik. Ha túl könnyen megy, akkor az ember elér a csúcsra, aztán jöhet a lejtmenet.”

***

„Abban az időben Freddie nagyon agresszív és dühös embernek tűnt olyan szempontból, hogy tudta, sztárnak kellene lennie, de még mindig nem az. Ezt az oldalát nem sok embernek mutatta meg, de határozottan látszott rajta. Úgy érezte, jár neki a sztárság, és elképesztően frusztrálta, hogy milyen sok időbe telik elérni odáig.”

***

„Seth Meyer így írt a témában a Psychology Todayben: „A meleg férfiak általában megtanulják elfogadni önmagukat, és nem erőlködnek, hogy kivívják mások elismerését és elfogadását. Ebből fakadóan egy meleg férfi barátsága más, mint egy heteroszexuális férfié. Még ha nincs is szexuális vonzalom egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között, a heteroszexuális férfi szükségét érzi, hogy eljátssza az erős, nem túlzottan érzelmes férfi szerepét. Mindeközben a meleg férfi úgymond megteheti, hogy annyira kirívóan és érzelmesen viselkedjen, amennyire csak szeretne, hiszen a meleg férfiaknak nem kell megfelelniük a sztereotípiához tartozó szigorú elvárásoknak.””

***

„Voltaire tökéletesen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „százszor is öngyilkos akartam lenni és mégis ragaszkodtam az élethez. Ez a nevetséges gyengeség talán egyike a leggyászosabb velünk született hajlamoknak; mert van-e ostobább dolog, mint az, hogy folytonosan viseljünk egy terhet, melyet szeretnénk földhöz vágni; melengetjük a kígyót, mely mardos bennünket, míg végre a szívünkbe engedi a mérgét.””

***

„Az író Harold Brodkey a „nemlét elviselhetetlen könnyedsége” szavakkal jellemezte ezt az állapotot. Csakhogy az élet makacs: ha valaki már nem akar élni, az még nem elég ahhoz, hogy meg akarjon halni.”

Kedvenc Queen dalok:

Tökéletlen helyzetben találtam magam, ugyanis eldöntöttem, hogy márpedig kell egy külön pont a kedvenc zenéimnek, ugyanakkor nem értem még végig az együttes összes albumán, így egész biztosan lemaradna a listáról jópár jövőbeli kedvencem... Mindenesetre jelenlegi tudásom szerint lejátszási listába gyűjtöttem a legtöbbet hallgatott és a szerintem legszebb Queen dalokat, a jövőben pedig nem kizárt, hogy továbbiakat adok majd még hozzá utólag, ez tűnik az ésszerű megoldásnak. Mindenesetre alább nem kis tételben gyűltek össze azok a dalok, amelyek a Queennel való eddigi ismeretségem alatt a legközelebb kerültek a szívemhez: egyaránt akadnak köztük toplistás slágerek – kezdve nyilván a Bohemian Rhapsody-val, ami felteszem minden idők legtökéletesebb alkotása –, és méltatlanul elhanyagolt dalok, úgyhogy böngésszetek, hallgassátok és szeressétek.

Borító: 5/5

Csak görgessetek feljebb – vagy ha saját példánnyal büszkélkedhettek, vegyétek csak le a polcról egy percre – és nézzetek rá. Nézzétek meg jól. Lehet nem imádni? Színpompás és megragadó, éppen olyan mint Freddie maga – bár lefogadnám, hogy ha tudná, hogy könyvet írtak róla, lenne még pár tippje vagy inkább követelése a borítót illetően. Akárhogy is, szerintem nagyon szép munka, ízléses, elkapja az ember tekintetét, és… és ott van rajta Freddie. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy rá összpontosuljon a figyelem.

Pontozás: 5/5

A Bohém rapszódia határozottan azon könyvek egyike, melyeknek iszonyúan hiányolom a végéről a happy endet. Pontosítok: maga Freddie története az, amelynek végéről hiányolom a boldog lezárást, így jelenleg még kissé fájdalmasnak érzem kijelenteni, mennyire élveztem amúgy a könyvet. Ahhoz túl élénken él bennem az utolsó fejezetek baljós és fájdalmas, lelkileg nem kicsit megterhelő természete… ugyanakkor még ezzel együtt is ki kell jelentenem, hogy hatalmas munka áll ebben az 500 oldalban, hatalmas és minőségi munka. Egy életet, hát még egy ilyen színeset, mozgalmasat és legendásat összefoglalni nem elenyésző kihívás, de a szerzők jól láthatólag források széles tárházát felhasználva teljesen korrekt és részletes képet festettek a legendás Mr. Mercury 45 évéről, miközben átfogó képet adtak mind arról a korról, melyben élt, mind arról a betegségről, mely végül elvitte. Úgy érzem, méltó feldolgozása lett ez Freddie életének – már csak a zenei aláfestés hiányzott! Bár talán nem okozok nagy meglepetést ha elárulom, hogy miközben ezt írom, éppen A Night At The Opera album szól a hangszórókból, én pedig egy legendával szinkronban éneklem, hogy „I don’t wanna die, I sometimes wish I’ve never been born at aaall”. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!