Matt Richards & Mark Langthorne - Bohém rapszódia

„Azt akarom, hogy a halálom után érzékes, tartalmas zenét alkotó zenészként emlékezzenek rám. Nem tudom, hogy fognak emlékezni rám… Ez másokon múlik. Ha egyszer már meghaltam, kit érdekel? Engem ugyan biztosan nem!”

Eredeti cím: Somebody to Love

Oldalszám: 544

Megjelenés: 2019

Kiadó: Könyvmolyképző

Ár: 3999 –

Aki ​kívül hordta a szívét! – Szerelem és útkeresés a tomboló sikerben.

Első ízben derül fény mindenre a világ egyik legmegragadóbb rocksztárjával kapcsolatban. A Bohém rapszódia átfogó életrajz erről a nagyszerű emberről, privát fotókkal és interjúkkal. Azok az emberek szólalnak meg, akik Freddie Mercury legközelebbi barátai voltak élete utolsó éveiben.

A könyv rengeteg korábban ismeretlen, megdöbbentő tényt közöl az énekesről és életéről, megrendítő részletekkel a szerelem és az önbeteljesítés élethosszig tartó kereséséről, és természetesen arról, hogy az 1980-as évek középén elkapta a végzetes betegséget.

Freddie életének sokkoló történetén keresztül azt is megismerhetjük, hogyan kényszerítette térdre a világot a HIV-fertőzés, amit a The Gay Plague, azaz „melegvírus” gúnynévvel illettek.

Az élettel teli, lenyűgözően tehetséges rocksztár halála mind az orvos-, mind a zenésztársadalmat megrázta. A Bohém rapszódia végre tiszta vizet önt a pohárba, és alaposan körüljárja Freddie Mercury életét, hogy méltó emléket állítson neki.

Értékelni egy életet? Úgy érzem ehhez kevés vagyok. Freddie Mercury életét értékelni pedig bátran kimondhatjuk, mindenki kevés. Különleges, mozgalmas és legendás, megbánásoktól mentes éveket hagyott maga mögött, majd egy tragédia elragadta őt – és ugyan kommentálhatnánk mindezt, elemezhetnénk és ítélkezhetnénk, mint élete során annyian mások, szerintem inkább csak köszönjük meg, hogy volt nekünk. Én mindenesetre ezt teszem, hálás vagyok neki, amiért 45 éven át itt volt és igazi szépséget és értéket hozott egy olyan világra, ami talán meg sem érdemelte, és hálás vagyok, amiért évtizedekkel a halála után is ezt teszi. Ugyan már nincs köztünk, maradandót alkotott, a művészete pedig épp annyira itt él velünk a 21. században is, mint az emléke. Freddie végül is elérte a célját: legenda lett.

A róla szóló legújabb életrajz Matt Richards és Mark Langthorne szerzőpárosának tolmácsolásában már jóval azelőtt felkeltette a figyelmem, hogy igazából is elgondolkodtam volna azon, hogy effélét olvassak. Állandóan szembejött velem valahol, végignéztem vele egy blogturnét, barátnőm is ezt olvasta, ez jelent meg hirdetésekben, a könyvesboltok polcain… de egészen addig nem ért el hozzám igazán, míg maga Freddie, és úgy egészében, a Queen nem találta meg az útját a szívemhez. Aztán persze indult a hajtóvadászat a könyvért, ahogy az kell. Persze voltak aggályaim: én már elkönyveltem magamat pár éve rossz életrajz-olvasónak, miután hiába szerettem mindkettejüket, sem Colin Firth, se Alan Rickman életrajzát nem tudtam az erőlködéseim ellenére sem „végigszenvedni”. Gondoltam ezekkel az adatokkal teli írásokkal állok hadilábon… és először a Bohém rapszódia esetében is azt hittem, hogy egy száraz, minden bizonnyal nehezen emészthető könyvvel lesz dolgom, amin lassan kell majd átrágnom magam, de nagyot tévedtem. Meglepő módon gördülékeny volt, magával ragadó és nincs jobb kifejezés rá annál, minthogy olvastatta magát; egy szombati napon végig vele töltve az időm kisebb zavart éreztem este, hiszen tíz óra leforgása alatt nagyjából tíz évet felölelő szakaszt sikerült elolvasnom. Reggel Freddie-ben még egész élénken élt a visszahúzódó párszi fiú, este pedig már a müncheni melegbárokat járta… nagy volt a váltás hirtelen. Akárhogy is, ez szerintem prezentálja, mennyire „nemelengedős” természete van az irománynak, pedig csak az ami: egy dokumentumkönyv, egy életrajz, adatokkal, tudnivalókkal, anélkül, hogy a szerzők stílusa bármiféle lenyomatot hagyott volna a leírtakon. Be kell vallani, hogy ami igazán tovább viszi az embert, az maga a Queen – pláne Freddie. Ez egy ilyen társaság. Nem lehet betelni velük egykönnyen.

De túltárgyalva azt, hogy a kötet nyilvánvalóan legnagyobb erénye az, hogy erről a zseniális együttesről, s még zseniálisabb frontemberéről szól, úgy érzem, igazán van még mit méltatnom, ugyanis téma ide vagy oda, a könyv mindenképp nagyszerűen kidolgozott és felépített. Persze ami alatt én ezt értem, az az értékelések alapján több olvasót inkább bosszantott, én mégis pozitívumnak gondolom a kötet részletességét. Alapos volt, és kihasznált minden alkalmat egy-egy rövidebb, vagy fontosabb témánként hosszabb kitérőre, és én ezt egy pillanatig sem éreztem időhúzásnak: ez mind ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy igazán megismerjük Freddie-t. Elvégre nagyban formálta az életvitelét, s ugyanígy a halálát is az a kor, amelyben élt, ennek megfelelően pedig a könyv átfogó képet ad a 70-80-as évek homoszexualitás iránti hozzáállásáról, s egészen a kezdetektől követi végig az AIDS kialakulását és elterjedését is. Alkalmanként külön fejezetek taglalják ez utóbbi témát, de az efféle jelentékenyebb információk mellett sorra ismerkedhettünk meg zenei fogalmakkal, a zeneipar kisebb-nagyobb alakjaival, Freddie egy-egy hozzátartozójával vagy ismerősével, és így tovább. Én kifejezetten nagyra becsültem a kötet efféle építkezését: ha ugyanis valami felvetődött, az mindenképpen tisztességes kifejtéssel bővült, s ezáltal az olvasó érdeklődését is sokkal inkább megragadta. Ennek mi sem ékesebb példája, mint az a nem éppen rövid lista a telefonom jegyzettömbjében, ahová olvasás során végig kijegyzeteltem az újabb és újabb dolgokat, amelyeknek utána kell néznem, legyen szó Freddie-t inspiráló zenészekről, a betegsége különféle jellegzetes tüneteiről, gyógyszerfajtákról vagy akár olyan bárokról, ahol gyakran megfordult. Eljutottam arra a szintre, mikor minden érdekelt – és érdekel – ami által árnyaltabbá és aprólékosabbá válik a legendás Mr. Fahrenheitról alkotott kép. És ez a hatás szerintem mindenképp a könyv javára írható – elvégre az a jó, amivel úgy érezzük, nem is tudunk betelni, nem igaz?

Kijegyzetelt falzettek és knebworthi koncertek ide vagy oda, a lényeg, hogy rengeteg panaszt láttam az emlegetett részletes kitérőkre, melyek időről időre megszakították a Queennek és frontemberének bemutatott fejlődéstörténetét, azonban éppen ezek azok a finomságok, melyek egy életrajzot kiemelnek a többi közül. Ezek kényszerítenek gondolkodásra – én legalábbis éberen kötögettem össze az újabb és újabb pontokat, miközben sokat gondolkoztam a felmerülő jelenségeken – például az AIDS melegvírusként való felcímkézésének és a kor homoszexualitáshoz való hozzáállásának kapcsolatán. Belegondolva ugyanis,bár az Európába és Amerikába is betörő vírust már úgysem lehetett volna megállítani, azért jelentősen vissza lehetett volna fogni a pusztítását, ha – MONDJÁTOK VELEM EGYÜTT – kevésbé tombolt volna az intolerancia. Még azután is, hogy törvényileg nem tiltották az azonos neműek közt létrejövő kapcsolatot, egy meleg pár ugyanúgy közfelháborodást, undort, sőt, akár erőszakos cselekményeket válthatott ki, így nem valami meglepő, hogy a homoszexuális férfiak a korszellem által kénytelenek voltak belegondolni, hogyan tudnák homály és sötétség alatt tartani beállítottságukat és egyúttal jól is érezni magukat, kielégülni szexuálisan – mindezt anélkül, hogy szembe kellene nézniük a társadalom megvetésével. Ha belegondolunk, hogy mi nehezebb, nyugodt és egészséges párkapcsolatot tartani fent melegként, vagy pedig elvegyülni az éjszakában temérdek hasonló ember között és találomra választani valakit, akit aztán soha többé nem látsz… nos, szerintem egyértelmű. Ugyanakkor természetesen nem ez a jó megoldás hosszú távra – igazából rövid távra sem –, és magam sem támogatom, mielőtt félreértés esne… csupán próbálom összerakni a képet, elvégre nem történnek dolgok ok nélkül. (Azt tegyük félre, hogy az egyéjszakás kalandok űzése úgy is él mint afféle életforma… ezt ráhúzni ugyanis egy teljes embercsoportra több lenne, mint ostobaság, mi több, nem is tűröm jól az efféle sztereotipizálást. Összességében nyilvánvaló, hogy a korban is számtalanan repültek úgymond virágról virágra puszta élvezetből, ugyanakkor egyértelmű, hogy nem egészen ez mozgatott minden homoszexuális beállítottságút.) Egy szó, mint száz, amit mondani akarok továbbra is, az az, hogy talán egy kevésbé korlátolt gondolkodásmód sokat lendített volna a HIV elleni küzdelem ügyén. Vagy legalábbis nem akadályozta volna aktívan. Komolyan ezerszer is elnézést a kitérőmért, de akárhányszor felmerül a téma, nem igazán tudom elfojtani azt a részt bennem, aki sose fogja megérteni, miért nem lehet egyenlő emberként kezelni azokat, akik szexuális orientációjuk alapján különböznek tőlünk. Miért? Nem várok választ, hallottam már éppen elég magyarázatot, de higgyétek el, előbb keserítettek el, mintsem megnyugtattak volna. Szóval erről ennyit.

A könyvre visszakanyarodva tehát ott jártam, hogy igazán részletes. Ez így van, mégis úgy éreztem néha, hogy valami hiányzik… nem zavaró módon, csak éppen birizgálva picit valamit az gondolataim között. Fel lehetett volna tornászni a kötetet hétszáz oldalra is… rendben, ezt gondolom sokan inkább igyekeztek elkerülni, elvégre talán még a Queen rajongóknak sincs idejük ebben a rohanó 21. századi világban ekkora féltéglákat böngészni. Ugyanakkor meg-megszólalt a fejemben egy hang; olyasmiket sutyorgott, hogy „á igen, most jön az a rész, mikor elmesélik, hogy…” aztán pedig „oh, hát akkor most mégsem.” Talán birtokomban voltak olyan korábban megszerzett információk, melyek tovább színesíthették volna a kötetet. Talán a Bohém rapszódiát csomagban kéne árulni a két óra hosszas Days  of Our Lives és a The Great Pretender dokumentumfilmekkel meg egy csokornyi összeválogatott Wikipédia oldallal. Igen, ismétlem magam, a könyv rendkívül részletes, végletekig menően informatív. DE. Koránt sem dobott be mindent. Példának okáért hol álltunk le a dalok keletkezéséről diskurálni? Csak mert akadnak ott érdekességek. Persze, internethasználó emberekként seperc alatt hozzájuthatunk a kellő információkhoz, de ki mondta, hogy azok ettől függetlenül nem emelhetik a könyv fényét is? Mármint rendben van, hogy a banda a Seven Seas of Rhye-jal betört a slágerlistákra, a megjelenési és eladási statisztikák is csodálatosak, de egy átlagembert nem ez ragad meg elsőre, hanem mondjuk a tény, hogy a szám egy Freddie által kitalált képzeletbeli fantasy világot kelt életre, akárcsak több további dal is, például a Sheer Heart Attack albumon található Lily of The Valley. (Ami durván alulértékelt, úgyhogy szaladjatok meghallgatni). A Queen korai albumai összességében is szívesen operálnak mitikus, fantáziaszerű történetekkel, dallamokkal és szövegekkel – elég csak rápillantani a Queen II. albumra például –, de szerintem tényleg nem sokan vannak tisztában azzal, hogy Freddie fejéből mondhatni egy mitikus birodalom pattant ki Rhye királyostul, mindenestül. Az efféle plusz érdekességek bizonyítják, hogy nem szimplán tehetséges vagy kreatív, de emellett csodás képzelőerővel is megáldott művészekről beszélünk.

„Rengeteg dalom puszta kitaláció. Mindenfélét elképzelek. Ilyen világban élek. Egy igazán rikítóban, és ilyesmiket írok is. Imádom.”

Ha már belekezdtem ebbe az „oké, imádom, de vannak hiányosságai” kezdetű történetbe, akkor röviden folytatnám a sort, elvégre zsenialitás ide vagy oda, felmerült bennem egy-két negatívum. Nem nagy dolgok, de talán említést érdemelnek. Hiányoltam például Rogert. Értem én, ez egy Freddie életrajz, de eközben úgy éreztem, igyekszik figyelmet fordítani a többi tagra is, kaptunk egy falatot Deacy-ből, egyet Brianből… aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy Roger neve méltatlanul régen tűnt fel utoljára. Talán mondtam már, de a dobos alapvetően nem mondható a kedvencemnek (bár egyre inkább kezdem megszeretni őt is), mégis, nem említeni meg az I’m In Love With My Car vagy a Fun It c. catchy szerzeményeket igazából vétekkel egyenlő. Hiányoltam még Paul Prenter rendkívül irritáló fejét is – az új filmre támaszkodni nem merek, de azt tudom, hogy mindenképpen rossz hatással volt a bandára, Freddie-re meg aztán különösen, így ez a történet bővebben is érdekelt volna. De talán itt kifújt: a hiányérzetem nagyrészt erre a két emberre, meg a zeneszerzős fun factekre korlátozódott, most pedig ismét visszatérhetünk a mértéktelen ömlengéshez, mert élvezem nézni, ahogy a teleírt oldalakkal fordítottan arányosan fogy a kedvetek a poszt folytatásához.

Szóval mit imádtam még? Például azt, hogy belsős szemszögből is megvizsgálhattam az együttes által kiadott munkák értékét. Pontosabban, belsős és számos egyéb nézőpontból. Egyrészt elképedve olvashattam a korabeli kritikákat, melyek bár igyekeztek szofisztikáltan megfogalmazni, lényegében sokszor egy darab fekáliával tartották egyenértékűnek a Queen alkotásait – itt tényleg rendesen tátottam a szám, ugyanis őszintén nehéz elképzelni, hogy valaki végighallgassa a Bohemian Rhapsody-t, s közben a halkan elejtett „oh istenem”-eket szenvedésből ejtse meg, s ne színtiszta gyönyörből. Márpedig az említett dal aztán bőven kapott minden létező zenei lapban minden létező véreskezű kritikustól… miközben én továbbra sem bírok felocsúdni a „mama, just killed a man” blokk után, még mindig teli torokból nyomom, hogy „I’m just a poor boy, nobody loves me”, és persze akárhányszor elindul Brian gitárszólója, fetrengeni kezdek a gyönyörűségtől és őszintén nem tudok magammal mit kezdeni. Igen, a Queen ébresztett rá, hogy egy jó gitárszóló igenis aranyat ér. Pláne, hogy Brian szólóiban minden hang tökéletesen a helyén van – mondhatni benne van egy tudósember mértani pontossága. Ugyanitt zárójelben: van már vagy 10-20 Freddie életrajz, szerintem most már Brianről is elkezdhetne írni valaki.

A könyvértékelésem pedig úgy látszik átcsap általános Queen-rajongói posztba, hogy a zeneszeretetem elvakult megnyilvánulásainak táptalajává váljon… de egyszerűen egyre többször érzem azt, hogy a zene feljebbvaló az embereknél. Csakis ad, és nem vesz el semmit, minden hanggal többé tesz. Talán értetek.

De úgy sejtem nem ezért vagytok itt. Itt vagytok még egyáltalán? Kérlek, ne hagyjatok el, esküszöm, lassan befejezem! De előbb még visszatérnék a BoRhap dicsőítése előtti gondolataimhoz. Tehát igen, a kritikusok véleménye sokszor kiégette az agyam, de egészen – aztán legnagyobb örömömre ezek mellett végig betekintést nyerhettem az albumok születésébe és megítélésébe számomra jóval mérvadóbb forrásokból is: magától a bandától. Ha valamit, hát az mindenképp sokat ér, ha a készítő gondolatain keresztül vizsgálhatod meg egy-egy alkotás értékét – bár nyilvánvaló, hogy a véleményem magával az együttes tagjaival sem mindig egyezett. Példának okáért megütközve olvastam róla, hogy négyük számára a Jazz album nagyjából a bukással volt egyenlő – míg elárulom, nekem benne van a top3 albumomban, elvégre hülye lennék elmenni olyan dalok mellett, mint a Don’t Stop Me Now, a Fun It, vagy az In Only Seven Days anélkül, hogy komoly szerelembe esnék velük. A Bicycle Race hogy lehetne bukás? És a Fat Bottomed Girls? Az a vérlázítóan tökéletesen elejtett „yeah I like that” a Dreamers Ballban bukás? Áh, elnézést, elragadnak az érzelmek. De a Jazzben ott van minden, tessék jobban értékelni.

Akárhogy is, nagyon sokat számított, hogy számos forrásból láthattam vissza magának Briannek, Freddie-nek, Deacy-nek és Rogernek a gondolatait – bár mindig sokan voltak körülöttük, mégiscsak ők éltek át mindent, ők adhatják csak át tökéletesen az együttes történetét, vagy legalábbis azokat a szeleteit, amelyeket úgy ítélnek meg, hogy megoszthatják a közönséggel. Ebben a könyvben pedig feltűnik kellő személyes szemlélet, karöltve a tényekkel – a végeredmény pedig 500 kemény oldallal nagyobb tudás, részletesebb vélemény, erősebb rajongás, fejlődött tisztánlátás és újabb tétel a könyves kívánságlistámra, ugyanis életrajz létére a Bohém rapszódia igenis bekerült nálam az újraolvasós kategóriába. Nem mintha ez nem lett volna alapból is várható.

Örülök, hogy részese lehettem pár napig egy különleges ember különleges történetének. Rengeteget adott. Freddie Mercury egy pszichológiai aranybánya – gyerekkorától kezdve minden őt érő körülmény beleépített valami fontosat a személyébe, amitől összetett lett, megfejtésre váró, titokzatos, s közben rendkívül magával ragadó. Nem volt tökéletes. A komplexusai olykor nehéz emberré tették, a felelőtlenségéért pedig sokan fizethettek még utána. Nem mindenhol tetszett, amit megtudtam. De tudom, hogy az élete még ezekkel együtt is hatalmas értéket képviselt – és képvisel ma is, lassan már 30 évvel a halála után.

Szóval hadd üzenjek: ne érjétek be a hangszóróból üvöltő dallamokkal, ne érjétek be egy filmmel… ismerjétek meg a teljes történetet, mert megéri. Többet érnek a számok, ha megismeritek a hátterüket, többet ér Freddie, ha igazán meglátjátok őt, többet ér az új film, ha értő módon nézitek, és tudatában vagytok, mi igaz benne, s mi nem. Szóval rajta… ha ennyi szájtépés és megrögzött ajánlgatás után még nem fújtatok inkább visszavonulót, akkor irány olvasni! Olvassátok – talán elég lett volna mindössze ennyit mondanom e helyett a hét oldal helyett.

Kedvenc idézetek:

„Nem áldoznám fel a karrieremet, ha a partnerem ezt akarná – nyilatkozta Freddie. – A karrierem hajt előre. Mi egyebet csinálhatnék? Gyomláljam a kertet, hízzak meg, és legyen csupa szerelem az életem? Nem, inkább szeretnék épp olyan sikeres maradni, mint amilyen most vagyok, gyönyörű dalokat írni, és szerelemesnek lenni.”

***

„Harminchat évvel a dal [Don’t Stop Me Now] megjelenése után Dr. Jacob Jolij, a kognitív neurológia és érzelmek szakértője megállapította, hogy ez minden idők első számú boldogságra serkentő dala, méghozzá a hangnemnek, a pozitív dalszövegnek, valamint a ritmusnak köszönhetően.”

***

„A többségnek ez egyfajta egyik napról a másikra sikernek tűnhetett, de jó ideje próbálkoztunk már, végigjártuk az összes klubot, meg minden, és semmiféle lemezszerződésünk nem volt. Az elejétől kezdve volt valamilyen üzleti nyomás rajtunk. Folyamatosan különféle akadályokat kellett legyőznünk. Mindig is azon az állásponton leszek, hogy ez igazán sikeres zenekar sosem ér révbe könnyedén, ha mégis, akkor valami hibádzik. Ha túl könnyen megy, akkor az ember elér a csúcsra, aztán jöhet a lejtmenet.”

***

„Abban az időben Freddie nagyon agresszív és dühös embernek tűnt olyan szempontból, hogy tudta, sztárnak kellene lennie, de még mindig nem az. Ezt az oldalát nem sok embernek mutatta meg, de határozottan látszott rajta. Úgy érezte, jár neki a sztárság, és elképesztően frusztrálta, hogy milyen sok időbe telik elérni odáig.”

***

„Seth Meyer így írt a témában a Psychology Todayben: „A meleg férfiak általában megtanulják elfogadni önmagukat, és nem erőlködnek, hogy kivívják mások elismerését és elfogadását. Ebből fakadóan egy meleg férfi barátsága más, mint egy heteroszexuális férfié. Még ha nincs is szexuális vonzalom egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között, a heteroszexuális férfi szükségét érzi, hogy eljátssza az erős, nem túlzottan érzelmes férfi szerepét. Mindeközben a meleg férfi úgymond megteheti, hogy annyira kirívóan és érzelmesen viselkedjen, amennyire csak szeretne, hiszen a meleg férfiaknak nem kell megfelelniük a sztereotípiához tartozó szigorú elvárásoknak.””

***

„Voltaire tökéletesen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „százszor is öngyilkos akartam lenni és mégis ragaszkodtam az élethez. Ez a nevetséges gyengeség talán egyike a leggyászosabb velünk született hajlamoknak; mert van-e ostobább dolog, mint az, hogy folytonosan viseljünk egy terhet, melyet szeretnénk földhöz vágni; melengetjük a kígyót, mely mardos bennünket, míg végre a szívünkbe engedi a mérgét.””

***

„Az író Harold Brodkey a „nemlét elviselhetetlen könnyedsége” szavakkal jellemezte ezt az állapotot. Csakhogy az élet makacs: ha valaki már nem akar élni, az még nem elég ahhoz, hogy meg akarjon halni.”

Kedvenc Queen dalok:

Tökéletlen helyzetben találtam magam, ugyanis eldöntöttem, hogy márpedig kell egy külön pont a kedvenc zenéimnek, ugyanakkor nem értem még végig az együttes összes albumán, így egész biztosan lemaradna a listáról jópár jövőbeli kedvencem... Mindenesetre jelenlegi tudásom szerint lejátszási listába gyűjtöttem a legtöbbet hallgatott és a szerintem legszebb Queen dalokat, a jövőben pedig nem kizárt, hogy továbbiakat adok majd még hozzá utólag, ez tűnik az ésszerű megoldásnak. Mindenesetre alább nem kis tételben gyűltek össze azok a dalok, amelyek a Queennel való eddigi ismeretségem alatt a legközelebb kerültek a szívemhez: egyaránt akadnak köztük toplistás slágerek – kezdve nyilván a Bohemian Rhapsody-val, ami felteszem minden idők legtökéletesebb alkotása –, és méltatlanul elhanyagolt dalok, úgyhogy böngésszetek, hallgassátok és szeressétek.

Borító: 5/5

Csak görgessetek feljebb – vagy ha saját példánnyal büszkélkedhettek, vegyétek csak le a polcról egy percre – és nézzetek rá. Nézzétek meg jól. Lehet nem imádni? Színpompás és megragadó, éppen olyan mint Freddie maga – bár lefogadnám, hogy ha tudná, hogy könyvet írtak róla, lenne még pár tippje vagy inkább követelése a borítót illetően. Akárhogy is, szerintem nagyon szép munka, ízléses, elkapja az ember tekintetét, és… és ott van rajta Freddie. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy rá összpontosuljon a figyelem.

Pontozás: 5/5

A Bohém rapszódia határozottan azon könyvek egyike, melyeknek iszonyúan hiányolom a végéről a happy endet. Pontosítok: maga Freddie története az, amelynek végéről hiányolom a boldog lezárást, így jelenleg még kissé fájdalmasnak érzem kijelenteni, mennyire élveztem amúgy a könyvet. Ahhoz túl élénken él bennem az utolsó fejezetek baljós és fájdalmas, lelkileg nem kicsit megterhelő természete… ugyanakkor még ezzel együtt is ki kell jelentenem, hogy hatalmas munka áll ebben az 500 oldalban, hatalmas és minőségi munka. Egy életet, hát még egy ilyen színeset, mozgalmasat és legendásat összefoglalni nem elenyésző kihívás, de a szerzők jól láthatólag források széles tárházát felhasználva teljesen korrekt és részletes képet festettek a legendás Mr. Mercury 45 évéről, miközben átfogó képet adtak mind arról a korról, melyben élt, mind arról a betegségről, mely végül elvitte. Úgy érzem, méltó feldolgozása lett ez Freddie életének – már csak a zenei aláfestés hiányzott! Bár talán nem okozok nagy meglepetést ha elárulom, hogy miközben ezt írom, éppen A Night At The Opera album szól a hangszórókból, én pedig egy legendával szinkronban éneklem, hogy „I don’t wanna die, I sometimes wish I’ve never been born at aaall”. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Q&A #2 | Táncról, telefonparáról és egy multimilliomos éjszakáról

Hey there, közkívánatra – ez amúgy egy embert jelent, aki igényét fejezte ki egy újabb efféle posztra – elérkezett a havi untatás következő epizódja! Végre valami, amiben jó vagyok! Első körben annyi számot küldtetek arról a bizonyos 400 pontos listáról, hogy jutott belőle egy második körre való kérdés is, én pedig újfent leültem hogy egyiket a másik után megválaszoljam, ha már volt anno egy olyan épelméjűségemről koránt sem tanúskodó feltételezésem, hogy jó lenne, ha akadna néhány poszt, amely által jobban megismerhettek. Akár jó ötletnek bizonyult ez, akár nem, ezt már nemes hagyományként meg kell őrizni. Úgyhogy nézzük a mára összegyűjtött 10 kérdést – és ezúttal tényleg csak tízet, bebizonyítván, hogy az elmúlt hónapban megtanultam elszámolni addig. Enjoy, darlings!

1. Elteszed a régi leveleket, meghívókat és képeslapokat, vagy kidobod őket?

Számomra ezek a dolgok úgy érzem nem jelentenek valami sokat – legnagyobb bánatomra én már nem a levelezés és képeslapküldés virágkorában nőttem fel, inkább egy olyan időszakban, mikor mindezt már csak puszta formalitásból csinálja, aki csinálja, egy kényszerűen lefirkantott köszöntőket és hasonlókat pedig nem igazán tudom értékelni (leszámítva persze pl anyukámét, vagy keresztanyámét). Ennek ellenére kidobni a lapokat valamiért elég rossz dolognak tűnik, így mindig megtartom őket – hogy hol lehetnek így a házon belül, az már más kérdés… kész rejtély. De amúgy a téma apropóján… ti nem sajnáljátok, hogy lecsengett ez a levelezős korszak? Csak mert engem rettentően elszomorít, nagyon élném ezt a kézzel írt levelezést, ahogy a rádióhallgatást, a feltörekvőben lévő kazettás magnó imádatot… jézusisten, talán még azt az igazi, eredeti féle diszkót is.

2. Mi a kedvenc meséd?

Pár hónapja még valószínűleg a Frozent mondtam volna, aminek a nagyszerűségét persze továbbra sem vitatom, de azóta változott a rangsor, mégpedig egy komplett trilógia került az lista élére: az Így neveld a sárkányodat. Hosszú ömlengést nem tervezek ezúttal, ugyanis készülőben vagy egy rövidebb poszt a témában, de annyit elmondhatok, hogy minden tekintetben a legszerethetőbb mese lett, amit valaha láttam. Oh, és amúgy kell nekem is egy éjfúria.

3. Ha egyetlen éjszakára multimilliomos lehetnél, mit vennél a pénzeden?

Valószínűleg egy rakás ingatlanba fektetnék be számtalan különböző magyar- és külföldi városban, hogy azután a menő, multimilliomos éjszaka után se vesszen el a vagyonom, aztán miután elöntöttem, hol éljek, a többi házat jó pénzért kiadnám. Mindeközben pedig vennék két kosár KFC-s csípős stripset. Nem, négyet. Kapna anyukám és a testvéreim is. És aztán az új házunkban betegre ennénk magunkat. Szép este lenne.

4. Mi az egyik legnagyobb félelmed?

Vicces kérdés, mert félelemből aztán jó sok van bennem… de ami elég sokszor eszembe jut, és képes eléggé kétségbe ejteni ha olyan hangulatban vagyok, az az, hogy talán soha senki sem lesz képes pont úgy szeretni, amilyen vagyok. Mármint, tudom én, hogy nem lehet könnyű engem szeretni – nem is tolonganak az emberek –, de ez vagyok én, olyan vagyok amilyen, és bár ez nekem is bőven elég fejfájást tud okozni, attól még hozzám tartozik minden hülyeségem, az érzelmi túltelítettségemtől kezdve egészen az összes mélyről fakadó problémámig. Tudom, hogy nem vagyok egészen normális, de azt sem tartanám annak, ha megpróbálnám felvenni a normalitás álcáját, vagy efféle, úgyhogy... csak reménykedni tudok, hogy életem során találkozok azért egy-egy emberrel aki képes megérteni és elfogadni így. Eh, ez elég deep lett, de ezzel szerintem véget is vetnék az érzelgésnek. 

5. Ha lenne egy fiad, hogy neveznéd el?

Valamiért jó ideje bele vagyok bolondulva az András névbe, és bár nem akarok gyereket, de tényleg, ha bármikor becsúszna egy kissrác, akkor semmi más nevet nem tudnék neki elképzelni.

6. Melyik a kedvenc közösségi oldalad?

Ha korábban kérdeztek, valószínűleg ezerrel kampányoltam volna a moly.hu mellett, ám egy ideje úgy érzem kezd ott megbomlani a jó társaság, és folyton megy a másik cseszegetése valami miatt, ami kissé elidegenített az oldaltól. Helyette a Twitteren nyomom, és bevallom, imádom. Twitteren mindenki lelki sérült és eltérő mértékben ugyan, de elcseszett is, úgyhogy elhihetitek, hogy nagyon jól be tudtam illeszkedni.

7. Tudsz táncolni?

Azt nem mondanám, cserébe viszont teljes meggyőződéssel és erőbedobással tudok úgy tenni, mintha ennek nem lennék tudatában. Amúgy imádom a zenét és imádom a táncot is, a kettő együtt pedig mindig képes kicsit boldogabbá tenni, úgyhogy bakancslistás pontom, hogy egyszer elcsípjek egy jó kis tanfolyamot, és normálisan megtanuljak különböző táncfajtákat – a ritmusérzékem szerintem megvan hozzá, és kellően eggyé tudok válni a zenével, már csupán némi tudatosság szükséges hozzá, meg hogy legyűrjem a szar hozzáállásomat, miszerint „nekem egyszerűen nem áll jól”.

8. Milyen könyvet akarsz a polcodról már régóta elolvasni?

Az a „régóta” ez esetben elég erős túlzás, ugyanis csak karácsony óta ül a polcon, de annál intenzívebben vágyom már elkezdeni Tara Westover híres-neves memoárját, A tanult lányt. Amilyen én vagyok, mindig közbe jön valami könyvtári érdekesség, egy sürgető blogturné, vagy ami még jobb, valami kötelező olvasmány, de legkésőbb érettségi után ez lesz az első könyv, amit a kezembe veszek majd, rettentő kíváncsi vagyok már rá.

9. Hogyan töltöd legszívesebben a szabadidődet?

Leginkább későesti evéssel egybekötött sorozatmaratonokkal… AKAROM MONDANI, a blognak élek teljes munkaidőben! Azonfelül, mint az oldal nyilván elárulja – s minthogy ez nem nagy titok, nem hinném, hogy meglepődtök –, szívesen ütöm el az időm olvasással, mostanában pedig a zongorázással kísérletezek több-kevesebb sikerrel - mindenesetre kevésbé bizonyulok eddig reménytelen esetnek, mint azt előzetesen hittem, úgyhogy a lelkesedésem egyelőre él és virul. 

10. Ki az első ember akit felhívsz, ha valami rendkívüli történik veled?

First of all… én nem telefonálok. De tényleg, többnyire ha kényszeríteni akarnak, akkor se. Másodszor pedig, nem szoktak velem rendkívüli dolgok történni, de tényleg, elég unalmas és eseménytelen életet élek. És emellett ott van még az a tény is, hogy a testem sajnálatos módon egy apátiatelep, semmi sem képes úgy fellelkesíteni már jó ideje, hogy úgy érezzem, azonnal meg kell osszam valakivel. Még ha van is mondanivalóm, várhat addig, míg találkozunk, vagy míg meg tudom írni Messengeren.

Amy Harmon - Homokból és hamuból | Blogturné + nyereményjáték

„Isten vagy lát mindenkit, vagy pedig senkit. Túl sokan vannak, akik hozzá folyamodnak, és sírva kérik, hogy vegye észre őket, de nem kapnak választ.”

Eredeti cím: From Sand and Ash

Oldalszám: 520

Megjelenés: 2019

Kiadó: Libri

Ár: 3699 –

Olaszország, 1943. Tombol a második világháború, az ország nagy részét megszállták a németek, a zsidó lakosságot deportálás és megsemmisítés fenyegeti.

Évekkel ezelőtt Eva Rosselli és Angelo Bianco szinte testvérekként nevelkedtek, majd egymásba szerettek, ám a körülmények és a vallásuk elválasztotta őket egymástól.

Hosszú idő után találkoznak újra: a zsidó származású Eva a Gestapo elől menekül, s nincs kihez fordulnia. Angelo felszentelt pap, s úgy dönt, befogadja a lányt a kolostorba. Eva rádöbben, hogy a katolikus egyház rajta kívül még sokaknak nyújt menedéket.

A világ lángokban áll, az emberek nélkülöznek, és a két fiatalra is sorozatos megpróbáltatások várnak. Gyötrelmes választások elé kerülnek, mígnem a sors és a szerencse közbeszól, és életük legnehezebb döntését kell meghozniuk.

Az Amy Harmon olyan név ebben a könyves világban, amire automatikusan felkapom a fejem. És több mint kétévnyi várakozás után, ami az első hazánkban debütált regényét, az Arctalan szerelmet követte, a kiélezett figyelmem még háromszor erősebben fókuszált a hírre, miszerint újabb alkotása talált ide kicsi hazánkba. Szóval ennyi, egy név, és már el is dőlt, hogy a Homokból és hamuból rajta lesz a tavaszi olvasmánylistámon. Ehhez pedig társult egy téma: a második világháború. Aki pedig ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy nagy történelemfanatikus, de ez az időszak minden borzalmával együtt képes lekötni a figyelmem, egyszerűen mindent tudni akarnék róla. Elborult elmék, elborult ötletek, megannyi szörnyűség aminek meg kéne fejteni a miértjeit… még ha megérteni nem is lehet őket. Szóval bár mély indulatokat ébreszt bennem ennek a kornak az eseménysorozata – és így a könyv lapjain leírtak is végtelenül fel tudtak dühíteni –, ugyanakkor foglalkoztat is. Az már más téma, hogy iszonyú rossz hatással van rám, és ilyen könyvek, filmek után sorra jönnek a rémálmaim… na de mindegy is.

Történetünk egy éles ellentét találkozására pozícionálja az alapkoncepciót: főszereplőnek egy keresztény papot és egy korában üldözött zsidó lányt választ, ami nem egyszerű párosítás, különösen az ábrázolt időszakban és helyszínen nem, az írónő mégis csodás összefonódást mutatott be e téren. Lényegében bebizonyította, hogy a szenvedés hogyan kovácsolja össze a közösségeket, hogyan erősíti meg az emberek közötti kapcsokat, s hogyan hoz össze különböző eszméket, meggyőződéseket is akkor, ha közös a cél és az ellenség.

Eleinte még halvány idillt érezhetünk, megismerkedünk a zsidó Eva Rosellivel és családjával, kiegészülve a náluk nevelkedett katolikus Angelo Biancóval és a nagyszüleivel. Beleláthatunk a kapcsolatukba, a jellemükbe, a szokásaikba, s Harmon már itt elkezdi letenni a fiatalok alapvetően tiltott szerelmének alapjait is. A helyzetük sosem volt egyszerű. Elvégre egymás mellett nevelkedtek, mint a testvérek, s a fiút fiatalkorától kezdve papnak szánták, ő pedig odaadással készült is a hivatására… de arról senki sem szólt sem neki, sem Evának, hogy ilyen nehéz lesz nem szeretni egymásba. Sőt. Igazából lehetetlen. Azonban az olyan alapvető ellentétek után, mint amilyet a cölibátus és a romantikus kapcsolat jelent, hamarosan komolyabb akadályok gördültek nem csak a szerelmesek útjába, de igazából Eva egész családjáéba… és az egész népe útjába is. Sorra születnek az újabb és újabb zsidótörvények, és ezzel az emberiség elindul a lejtőn. Zsidó nem házasodhat nem zsidóval. Zsidó nem dolgozhat nem zsidók között… és így tovább. Valamennyien megtanultuk a történelemórán, de konkrét eseteken keresztül figyelmi meg a hatásaikat… az valahogy egészen más érzés, és erről beszéltem, mikor azt mondom ökölbe szorult a kezem olvasás közben. Tudjátok, hogy elég mély átérző képességem van, így ilyen könyvet olvasni pedig… képzelhetitek. Az a kétségbeesettség, a tehetetlenség érzése, az állandó feszültség és fenyegetettség valami elképesztő módon dühítő – mert nem lenne szabad emberekkel úgy bánni, hogy így éljenek. A történet során megszégyenítések, razziák, kivégzések követték egymást, emberek elindultak otthonról és sose mentek haza, míg mások a saját házuk falai között haltak meg, csak mert nem megfelelő ember kezében összpontosult a hatalom. A történet az olasz fasizmus alatt játszódik, többnyire Firenzében és Rómában – és természetesen teli a korra jellemző erőszakkal. Éppen ezért tartottam érdekesnek, amit Harmon a szerzői utószóban írt: az olasz zsidók 80 %-a elvileg túlélt, míg máshol döntően 80 %-uk halt meg az üldözések során, razziákon, az utcán, táborokban. Gondoljunk bele. Ez a téma sosem szabadna lerágott csont legyen. Addig kell beszélni róla, míg végre megértjük – csakhogy ez nem olyasmi amit normális ember megérthet valaha. Összességében elég szégyenletesnek érzem olykor, hogy az emberi faj tagja vagyok.

Az eseményekre visszakanyarodva tehát egyre fájdalmasabb helyzetek és egyre nagyobb veszteségek akadtak Eva életében, Angelo azonban, nevéhez illően – Angelo Bianco, azaz Fehér Angyal –, kész világosságként jelent meg a sötét időkben, mint afféle megmentő angyal, háta mögött a katolikus egyházzal és konkrétan az egész Vatikánnal. A fiatal fiú eddigre már felnőtt, felszentelt pap lett, s hivatásánál fogva lehetősége nyílt teljes erejével segíteni azokon, akik rászorultak – márpedig ekkor elég sokan voltak akiknek segítségre volt szükségük. A katolikus egyház számos menekültnek, zsidónak, külföldinek, katonának nyújtott menedéket, rejtegette és próbálta eltűntetni őket szem elől, hogy minél kevésbé kelthessenek gyanút. Új iratokat, akár új személyazonosságot kaptak, egy új történetet az életükről, ami ha kedvez nekik a szerencse, nem keveri őket bajba. Eva is így kerül a római Szent Cecília zárdájába, ahol hosszú idő óta újra látja fiatalkori szerelmét, Angelót (s akinek a húgának adja ki magát), s itt lavírozik ügyesen, hogy fel ne fedje óvatlanul az igazi származását. Vagyis… egyértelműen ezt kellene tegye, ám a lány nem sokat ült nyugton négy fal között. Az igazat megvallva egyre húzósabb szituációkba keveredik, s mindvégig pengeélen táncol a jótékony hazugság leple és az igazság kiderülte között. Más regényben talán bosszantónak is találnám ezt a fajta nyughatatlanságot – elvégre a lány csak saját magát sodorta úton-útfélen bajba, nem igaz? De a Homokból és hamuból esete valamiért egészen más. Talán mert Eva tetteit átitatja valami emberfelettinek tetsző erő és szeretet. Ő nem vakmerőségből cselekszik. Nem játszadozik a halállal. Ő aztán pontosan tudja, hogy ez nem játék, de mindig akad valaki, akiért kockáztatnia kell, akiért bármit megtenne, mindig marad egy hang a szívében, ami azt súgja, ezt nem érdemlik, ez nem történhet meg… és igyekszik is aktívan küzdeni azért, hogy gátat szabjon a kegyetlenkedésnek, még ha nem is sok esélye van – nemhogy egymagában, de még a teljes egyházzal sem. Félelmetesen nagy volt az ellenfél.

Eva hatalmas kitartása, a benne lakozó élet, az, hogy szerencsém volt őt látni komoly ugyanakkor szórakozott fiatal lányból érett felnőtt nővé cseperedni, mind-mind megszerettették velem a karakterét. Erős volt és tudatos, határozott – de az érzelmei is tomboltak, lángoltak és magukkal ragadták, és én valamiért különösen kedvelem mikor valakiben e kettő – az ész és a szív – ennyire képes egyforma dinamikusan munkálni. Erre az érzelmi oldalra pedig egy újabb fontos szálunk épült: egy finoman kibontakozó, óvatos, és nem mellesleg tilos szerelem szála.

Mint már említettem, itt igen alapvető problémákkal találhatjuk magunkat szembe, elvégre Eva egy Gestapo által üldözött zsidó lány, míg Angelo felszentelt katolikus pap. Egyértelműen nem ideális körülmények ezek egy romantikus kapcsolathoz… de akármekkora klisé is ez, az ember nem tudja megparancsolni önmagának, hogy mit érezzen, ez pedig szerintem épp annyira szép, amennyire rémisztő is. Különböző érdekellentétek merülnek fel: Angelo muszáj pap legyen, hogy így segíthessen a menekülteken, ugyanakkor nem lehet pap, ha együtt akar lenni a nővel, akit szeret. Imádtam végig követni az emiatt érzett lelki vívódásait – rettenetesen sajnáltam a gyötrelmei miatt, s sajnáltam Evát is, amiért ezeknek gyakran az áldozata volt, ám érdekesnek találtam megfigyelni, hogyan befolyásolták hitét a háborús események, valamint a lány iránt érzett vonzalma.

„– Minél többet tapasztalok, annál nehezebb hinnem Istenben. Miféle pap lehetek, ha már nem tudok hinni Istenben? – vallotta be érdes hangon. – Vannak napok, amikor a hit túlságosan fájdalmas.

– Nem hinni még fájdalmasabb – suttogta Eva a fiatalember haját simogatva. – Kezdem azt hinni, hogy egyedül Isten az oka annak, hogy akadnak még köztünk, akik életben vannak.”

Igazából ezen a téren rengeteg értékes gondolatot fedeztem fel, ami igazából korábban sokszor elgondolkodtatott engem is. Főleg a cölibátussal kapcsolatban. Mikor Ferenc Pápa az eltörlését fontolgatta… én őszintén reménykedtem, hogy meglépi, és azóta is sajnálom, hogy nem tette. Persze ki vagyok én, vagy ki lehet bárki, hogy egy ilyen ősi szabályt kritizáljon vagy megkérdőjelezzen, de sosem láttam értelmét. Isten azt mondta, szaporodjunk és töltsük be a földet. Valahogy ez lehetne a jó példa az ő földi helytartóin keresztül is, vagy nem? Vagy miféle üzenetet közvetít az átlagember számára, hogy egy pap „csak akkor tud kellően Istenre koncentrálni, ha nem vonja el a figyelmét egy család”? Pedig mennyivel több értelme van annak, ha megmutatják, hogy igenis lehet egyszerre többek iránti szeretetnek is helye az ember szívében – szeretheti Istent, szeretheti a feleségét, szeretheti a gyermekeit… nem ez volna a helyes? És ahogy a könyvben ez a gondolat szépen előtérbe került, repesett a lelkem, amiért nem csak én vélekedem így. Hálás voltam, amiért Angelo rájött arra, mi a lényeg, és azért is, amiért akadt, aki ebben támogatta. Öröm volt látni, hogy végül oda jutott, ahova.

Mindent összevetve magam részéről nem tudnék olyat mondani könyvükkel kapcsolatban, amit ne értékeltem volna nagyon is az együtt töltött pár napunk alatt. Tény, hogy kissé lassan haladt a cselekmény, ráérős tempóban, mesélve bontakozott ki – sokak számára talán ez lehet kivetnivaló a regényben –, ám én egészen kedvelem az efféle elbeszéléseket: hagynak időt nekem is odaszokni a lapok közé, hogy aztán annál elemibb erővel ragadjanak magukkal a fordulatos és a besűrűsödött események. Jelentem, ez itt is kiválóan sikerült, és bővebben is mesélnék róluk, ha nem akarnám elkerülni a spoilerezés vádját (megjegyzem, a kedvenc részek szekció sem lustaságból vagy figyelmetlenségből maradt ki: egész egyszerűen durván spoileres a kedvenc jelenetem, így ha már olvastátok tárgyalhatunk, máskülönben nem rontanám el az élményt).

Annyi bizonyos, hogy akárcsak 2016-ban az Arctalan szerelmet, úgy a jövőben a Homokból és hamubólt fogom jószívvel ajánlgatni. Az egyszerre finoman és igenis ütősen, nyugalomból kibillentősen haladó cselekmény, a rettentő érzékletes és magával ragadó romantikus szál, a mély gondolatok, a felmerülő érdekes kérdések, az izgalom, az írónő fogalmazása és tájékozottsága, olvasottsága együtt egy szerethető, maradandó élményt nyújtó történetet alkottak, amit még sokáig nem fogok felejteni. Olvassátok! ♥

Kedvenc karakterek:

Nehéz kérdés – ugyanis azt éreztem, hogy akit indokolt volt megszeretni, azt sikerült is megszeressem, de természetesen ezúttal is akadnak kiemelkedő kedvenceim. Először is Monsignor McFlaherty – aki rácáfolt a katolikus lelki vezetőkkel szembeni negatív előítéletekre. Számomra ő képviselte azt a fajta vallásosságot, amit el tudok fogadni, és amit mélyen tisztelek is. Másodszor, és legfőként pedig magát Evát említeném. Szerintem nincs, amit ne mondtam volna már el róla, így csak ismételhetem magam: egy rendkívül makacs és határozott nő, valami hihetetlen erővel és kitartással, és annyi szeretettel a szívében, amennyivel a fél világot el lehetne látni. Bár sokszor került bajba, olykor bizony a túlzott eltökéltsége miatt, mégsem éreztem azt, hogy bármikor is fejjel rohanna a falnak: az érzései és gondolatai ismeretében minden cselekedete egyszerre volt racionális és kissé félelmetes. Összességében pedig példaértékű. Ritkán avatok kedvenccé női főszereplőket, ő viszont kiérdemelt egy helyet az eddigi kevéske szerencsés között.  

Kedvenc idézetek:

„Szeretni majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a személy soha nem is volt jelen az életünkben.”

***

„Apám régebben Olaszországban hitt. Augusto bácsi még a fasizmusban is. Fabia a pápában hisz, Santino a szorgalmas munkában, te pedig az egyházban. Tudod, hogy én miben hiszek? A családomban. Apámban. Santinóban és Fabiában. És benned is. Azokban az emberekben, akiket a világon mindennél jobban szeretek. A szeretet az egyetlen dolog, amiben hiszek.”

***

„Ha egy csecsemőt elutasít az anyja, a gyermek sokszor akkor is meghal, ha egyébként az alapvető szükségleteiről gondoskodnak. Egy elutasított gyerek egész életében másoknak próbál meg örömet szerezni, sosem magának. Egy visszautasított nő gyakran megcsalja a párját, csak hogy kívánatosabbnak érezze magát. Egy visszautasított férfi csak ritkán tesz újra kísérletet, nem számít, mennyire magányosnak érzi magát. Az elutasított emberek bebeszélik maguknak, hogy az egészre rászolgáltak – ha másért nem, hát azért, hogy értelmet találjanak egy értelmetlen világban.”

***

„Sokan kívánják elmondani nekem, hogy mi Isten akarata. Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Valójában nem. Mert Isten hallgat. Mindig. Isten hallgat, az én fájdalmam azonban olyan átható, olyan hihetetlenül harsány, hogy most mindössze a saját akaratom szerint vagyok képes cselekedni, és csak remélhetem, hogy ez valami módon egybevág az övével.”

Borító: 5/4.5

Igen, icipicit hiányolok valami papi reverendát… de amúgy? Őszintén, nem is kívánhatnék szebb borítót ehhez a történethez. Úgy érzem, minden négyzetcentiméter pontosan a helyén van, a tipográfia egyszerűsége nagyszerű eszköz arra, hogy inkább a történet hangulatát sejtető képekre figyeljünk, ami egyszerre teljesít jól háborús, romantikus és olasz fronton – már ha élhetek egyáltalán a „front” kifejezéssel egy második világháborús könyv esetén. Egy szó, mint száz, engem küllemre – is – megvett a Homokból és hamuból – bevallom, sokkal jobban, mint az eredeti fedeles, amerikai kiadás.

Pontozás: 5/5

Nagy a rizikó hatalmas elvárásokkal kezdeni neki egy könyvnek – és némileg frusztráló az akár homlokegyenest ellentétes véleményekről tanúskodó értékeléseket böngészni mielőtt ebbe belevágsz. Én hittem Amy Harmonban. Már az első oldalak alatt valami egészen varázslatosat éreztem. Mégis… anno annyira lenyűgözött az Arctalan szerelem, hogy önkéntelenül is féltem a csalódástól. Most már tudom, hogy nem kellett volna… mondhatni, az írónő átment a teszten. A neve garancia lehetne a csodaszép írásmódra, a magával ragadó történetvezetésre, a könnyfakasztásra és a mértéktelen gyönyörűségre, és ezt a Homokból és hamuból minden oldalán újra és újra bizonyította. A téma megizzasztott, ökölbe szorította a kezem nem egyszer, de nem is kétszer, hiszen Harmon nem félt az emberiség legvisszataszítóbb formáit tárni elénk – amit persze a kor megkövetel, de akkor is undorító, mire képesek az emberek –, és ahogy az ebből a káoszból kiemelt Angelo és Eva történetét bemutatta, az mégnagyobb kihívás elé állította a szívem-lelkem. Ütött. Fájt. Feldühített. De minden borzongás után feltöltött valami belső melegséggel, s így méltó helyet harcolt ki magának a kedvenceim között.

Blogturné és nyereményjáték

Amy Harmon már az Arctalan szerelemmel rajongóvá tette a magyar olvasókat, akik azóta is izgatottan vártak az írónő egy újabb hazai megjelenésére, mely elrabolhatja a szívüket. A Homokból és hamuból egy mélyen megérintő, egyszerre tragikus és szívhez szóló történetet tár elénk a második világháború borzalmai közt sodródó két fiatalról, életről, halálról, és persze szerelemről. Tartsatok velünk öt állomásos blogturnénkon és ismerjétek meg ti is Eva Rosselii és Angelo Bianco lebilincselő történetét!

Regényünk a második világháború borzalmai alatt játszódik, így a nyereményjátékunk középpontjában is ez állna. A turné valamennyi állomásán találtok egy képet, mely valamelyik világhírű világháborús filmből származik, a feladatotok csupán annyi, hogy felismerjétek a filmet, és beírjátok a címét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába. A helyes megfejtők között a könyv egy példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

03.30. Angelika blogja

04.01. Betonkaszerint a világ

04.03. Never Let Me Go

04.05. Kelly és Lupi olvas

04.07. Szembetűnő