Book Tag | Seasons of Book Blogging

Hey dears! Megértem, ha már marhára untok… de basszus, én csak most kezdem igazán élvezni a dolgot! :D Újabb taget hoztam tehát, igen, a hónapban már a sokadikat, de az ihlet egyszerűen zaklat, és tudjátok, hogy neki nem lehet egyszerűen nemet mondani, ha nem akarom magam a billentyűzetbe ragadt fejjel találni a következő percben… Így hát, mondandóm elejére visszakanyarodva, újabb taggel érkeztem, ami témába vágva még abban is nyújt némi segítséget, hogy összegezzem az idei évet könyves szempontból – nem mintha ezt nem tenném meg a jövőben előreláthatólag egy másik, totál unalmas posztban megint, de ne rontsuk el ezzel a lelkesedésem. Hagyjuk a gyereket játszani. Have fun!

JANUÁR | KEZDŐDIK AZ ÚJÉV

Mi volt az újévi fogadalmad idén? Betartottad?

Már évek óta nem teszek fogadalmakat – nemhogy újévkor, de még nagyon máskor sem. A megállapítás, miszerint úgysem tudom majd betartani messze túlmutat a hozzáállás kérdésén – ez nálam puszta tény, sokmindent el lehet ugyanis mondani rólam, de azt, hogy kitartó lennék, pont nem. Összesen talán annyit akartam, hogy idén meglegyen a 100 kiolvasott könyv – tudniillik, tavaly csak kilencvenvalahányig jutottam, ami eléggé bántott –, de ez is csúfos kudarcba fulladt, mivel jelenleg még az ötvenért is küzdenem kell. Szerintem feladom a tervezgetést, nem az én terepem.

FEBRUÁR | A PÁRKAPCSOLATOK HÓNAPJA

Melyik a kedvenc könyves párod?

Alapból ez elég nehéz kérdés, elvégre ahány kedvenc romantikus könyvem, kábé annyi kedvenc párosom… de ezúttal némileg megkönnyíti a dolgom, hogy kizárólag az idei olvasmányaimról van szó, ebben a tudatban belegondolva pedig egész hamar eszembe ötlött a megoldás. Ridge és Sidney Colleen Hoover – Egy nap talán c. műremekéből – bár nem kevés időbe beletelt, mire valóban egy párként emlegethettük kettejüket, őket az egymást az erkélyről leső stalkerekként, barátokként és lakótársakként is csak shippelni lehetett. Végig megvolt köztük a szikra, a kémiának valami csodálatos, nem csak testi, de lelki kapocsként is szolgáló formája, amitől elmondhatatlanul szeretnivalók lettek együtt, akármerre is haladt éppen a kapcsolatuk. Csak a szokásos Colleen Hoover-féle csoda, tudjátok. ♥ | Értékelés

MÁRCIUS | A SZERENCSE ÉS AZ ÚJ KEZDETEK HÓNAPJA

Egy könyv vagy könyvsorozat az évből, amit szívesen olvasnál újra úgy, mintha soha nem olvastad volna korábban

Anna Todd – Miután sorozat. Fincsi négy rész, pörgés, izgalom, szerelem.. najó, csak vicceltem,  jobb ha ezt tisztázzuk, mielőtt rám szakad a plafon. Sőt… ez még humor tárgya sem lenne szabad hogy legyen. Brr. Lényeg a lényeg, ezen a kérdésen sokat agyaltam én melyiken nem, és tulajdonképpen minden olyan könyvet szívesen olvasnék újra ismét az újdonság varázsával élve át a sztorit, amit nagyon szerettem, de egy történet kapcsán sokszoros erősséggel éreztem ezt. Baráth Viktória – Első tánc c. munkája elárasztott érzelmekkel, izgalommal, szeretettel – együtt örültem és együtt sírtam a szereplőkkel, és várakozva tekintettem mindig a következő oldalak újabb fordulataira… így hát ez lenne a kiválasztott, aminek az olvasmányélményét legszívesebben élném át újra. | Értékelés

ÁPRILIS | EGY TELJESEN ÁTLAGOS HÓNAP

Egy könyv, amit annyira hype-oltak, hogy túl nagy elvárásokkal indultál neki, de csalódtál

Kody Keplinger könyvéről, a DUFF-ról rengeteg jót hallottam, elárasztottak a pozitív értékelések, és egy osztálytársam is nagyon ajánlgatta már… de számomra már az első pár oldal után bizonyos lett, hogy feleslegesen pazarlom az időm. Sajnálatomra viszont nem olyan fából faragtak, hogy ilyen alkalmakkor még időben letegyem szenvedésem tárgyát és észhez térjek… tehát befejeztem. Még ha jobb is lett volna, ha nem. | Értékelés

MÁJUS | A HÓNAP, MIKOR MINDEN VIRÁGZIK

Egy könyv, ami kellemes meglepetést nyújtott.

Tudniillik, hogy akármilyen erősen beállt állapotra utalhat a könyvről alkotott egykori blogos értékelésem, Jenny Han – A nyár, amikor megszépültem c. remekbeszabott kis alkotása komoly megrendülést és agykárosodást okozott részemről – az írónővel való kapcsolatomból pedig a bizalom magvát is nyom nélkül kiölte. Ezek után én már abszolút semmit nem vártam, éppen ezért talány, hogyan, és legfőképp, miért akadt az utamba Jenny másik sorozata, s annak nyitánya, A fiúknak, akiket valaha szerettem. Talán a borító babonázott meg… talán az alapötlet hintette el a fejemben a gondolat magvát, hogy talán jár még egy esély – még ha alapjáraton nem is vagyok az, aki ad második esélyeket. Mégis megtettem – nem nagy elvárásokkal telve, nem csupa pozitívan… csak éppen amolyan „najó, mindegy, akár el is olvashatom” hozzáállással. Az utána hallott robbanással vetekedő hangerejű koppanás az állam volt, amint szétzúzódott a padlón. A könyv egyszerű volt és bájos – de nem az a gyermeteg és ostoba nyáltenger és tömény agyhalál, mint a Nyár-trilógiában. És mikor már azt hittem, nem is lehetek meglepettebb, akkora öt csillagot adtam a történetnek, mint a huzat. Ez eléggé kellemes meglepi? | Értékelés

JÚNIUS | A SZÜNET IDEJE

Egy könyv vagy műfaj, amihez akkor fordulsz, ha egy kis kikapcsolódásra vágysz

Mikor tényleg csak ki akarok kapcsolni pár órára, mindenféle komoly tartalom, magamba mélyedés és világmegváltás nélkül, akkor két lehetőség áll fenn, két műfaj, amelyhez fordulok: ez pedig vagy a totál limonádé YA, vagy pedig a „nothing special” kategóriás erotikus. A varázslat pedig ott kezdődik, hogy egyik sem nagy szám, a megfelelő hangulatban azonban rettentően nagyra tudom őket értékelni – mondhatni megmentik a napom, mikor tényleg csak pihentetni szeretném az agyam egy laza sztori társaságában. Hogy mindkét típusból említsek egyet, ilyen volt például a Firenzei nyár – mint édes-imádnivaló romantikus YA – és a Vágy és hatalom – mint a könnyed erotikus történet. A maguk nemében kifejezetten szórakoztattak, a titok egyedül a megfelelő hangulat. | Értékelés #1; értékelés #2

JÚLIUS | A FÜGGETLENSÉG ÜNNEPLÉSÉNEK HÓNAPJA

Egy könyv, ami tűzijátékokat gyújtott benned

Hááát, az attól függ. Gondolhatok ám arra a tűzijátékra, ami a gyomrom és szívem tájékán környékezett meg, mikor beleestem Liam Wilderbe, mint ötforintos a reggeli büfés teába… de talán helyesebb, és mindenképpen… hát, méltóságteljesebb lenne inkább a fejemben, a gondolataim között kirobbanó fénycsóvákról beszélni, mégpedig Szurovecz Kitti – A sokszívű c. csodálatos regényének köszönhetően. Rettentően gondolatébresztő történetnek lehettem részese általa, a fejemben csak úgy cikáztak az új információk, s a kialakuló véleményem is, keveredve a boldogsággal, mikor megláttam leírva, szépen megfogalmazva pár olyan erős gondolatot,  amelyek addig csak úgy formázatlan, létezés szintjén leledztek az agyam egy zugában. Én mondom, hogy ez a könyv az igazi tűzijáték. Meglepő, erőteljes, hangos, sokszínű… Sokszívű. | Értékelés

AUGUSZTUS | AZ ÉV LEGMELEGEBB HÓNAPJA

Egy feltörekvő szerző, aki hamarosan híres lesz

Még tavasszal kaptam le a polcról C. J. Redwine – Árnyékkirálynő c. művét – bár alapból érdekelt, először kissé kedvetlenül, miután egy ideje rettentően elszoktam a fantasytól. Kellett egy kis idő belerázódnom, de amint ez megtörtént, utolért a csoda. Eddig még nem sokat hallottam az írónőről, de úgy érzem, eljön még az ő ideje, mikor hangos lesz a nevétől a könyvpiac, ugyanis nagyon tud! Rettentő fantáziadús, kreatív világot hozott létre, precíz kidolgozottsággal, érzékletes írásmóddal, életszerű, ugyanakkor varázslatos karakterekkel, élvezhető dialógusokkal… komolyan, nem is tudok rá rosszat mondani. Ilyen tehetség nem maradhat sokáig rejtve ;) | Értékelés

SZEPTEMBER |  AMIKOR A DIÁKOK VISSZAÜLNEK AZ ISKOLAPADBA

Egy könyv, amit az iskola miatt kellett elolvasni, de tetszett

Fogós kérdés, miután legyek akármilyen kitartó kötelező-olvasó, jó ideje erősen szenvedek a sulis olvasmányoktól… de némi keresgélés után rábukkantam egyre, ami épp idevág, mégpedig az Anyeginre. Nem mondom, hogy minden pillanatába élveztem, mikor a dolgozat előtti utolsó este igyekeztem megtartani a fejem, hogy ne aludjak el, de végeredményében igenis pozitív nyomot hagyott bennem, a verses forma pedig kimondottan közel állt hozzám.

OKTÓBER | HALLOWEEN HÓNAPJA

Egy szereplő, akinek szívesen beöltöznél Halloweenkor

Shame on me, amiért idén egyáltalán nem olvastam árnyvadász könyveket, de… Jeez, én most jövök rá, hogy tényleg az egész elcseszett évben nem olvastam egy árva CC könyvet, de még novellát sem! :O Jesszusom… szóval igen, visszatérek mondandóm legelejére: shame on me. Shame, shame, shame. Miután most rájöttem, mekkora szörny vagyok már csak úgy alapból is, kétlem, hogy be kéne öltöznöm. Így tehát ugrott a lehetőség, hogy árnyvadász legyek… helyette mit szólnátok hozzá, ha én lennék Barney a HIMYM-ből? Szerintem menne. Biztos áll nekem is olyan jól az öltöny, mint neki. Suit up!

NOVEMBER | A HÓNAP, AMIKOR ARRA EMLÉKEZÜNK, MENNYI MINDENÉRT LEHETÜNK HÁLÁSAK

Egy könyv, aminek sokat köszönhetsz

Talán azért írok olyan nehezen rendszerint Colleen Hoover könyveiről, mert kellemetlennek érzem egyfolytában önmagamat ismételni, de jól van, megteszem újra. A Velünk véget ér egy csodálatos, mélyen megérintő, elgondolkodtató történet, egy könyves mérföldkő, egy új mérce. Talán ez már eleget mond, ennél konkrétabban őszintén tartok tőle, hogy nem tudnám megfogalmazni, mit adott Colleen már megint… de neki köszönhetően újból tudtam nevetni, sírni, együttérezni, megtapasztalni egyaránt a szerelmet és az összetört szívet… azt, hogy az élet mennyire nem fair. | Értékelés

DECEMBER | AMIKOR A BARÁTOK ÉS A CSALÁD ÖSSZEÜL

Egy könyv, amit szívesen adnál ajándékba

Legyünk stílusosak: szerintem az Ajándékba adlak kiválóan megfelelne a célra, pláne ha karácsonyról beszélünk, de ugyanígy mondhatnám John Green, Maureen Johnson és Lauren Myracle közös csodáját, a Hull a hót is. Mindkét kötet rövidebb karácsonyi történeteket tartalmaz, egyaránt édeseket és tartalmasakat, szomorkásabbakat és bájosabbakat, de kivétel nélkül szeretnivalókat…  ilyeneknek pedig mindig helye van a fa alatt. Fun fact, a Hull a hó idén valóban becsomagolva várt rám karácsonykor, amiért köszönet nővéremnek – csodás órákat szerzett nekem ezzel a három történettel. ♥ | Értékelés

Ez lett volna az évet körvonalakban összegző szuper, bloggeres tagem – amit most megjegyeznék, hogy az Egy könyvfüggő vallomásai blogon szúrtam ki először, úgyhogy ajánlom, hogy lessetek be oda is – remélem szerettétek annyira, mint én, ha igen, akkor a billentyűzetet minden bizonnyal hasznos találmánynak és segédeszköznek fogjátok találni ahhoz, hogy ennek hangot is adjatok odalent a komment szekcióban, minden szót örömmel veszek! ;) A kérdéssort mindenki viheti bátran – egy apró potyautas kíséretében, akit úgy hívunk, mi, földi-blogger-halandók, hogy forrásmegjelölés –, én pedig különösen ajánlom a szokásos projektweek team figyelmébe, de különösen az alábbi pár bloggerébe – lányok, fiúk, ezt vegyétek egész nyugodtan kihívásnak! ;) Sol & Levandra – drága Könyvvadászaim, Flora – édes szvetterista nővérkém, a The Sweaterist írója, Barbi szívem, a Kitablar bloggerinája, Gothic, a Goodbye Agony blogról… remélem készen álltok! :D

John Green & Maureen Johnson & Lauren Myracle - Hull a hó

„Oh the weather outside is frightful but the fire is so delightful, and since we’ve no place to go… let it snow, let it snow, let it snow”

Eredeti cím: Let It Snow

Tartalom: 1. Az ünnepi expressz; 2. A pomponisztikus karácsonyi csoda; 3. A malacok védőszentje

Oldalszám: 314

Megjelenés: 2015

Kiadó: GABO

Ár: 2990 –

Akár egy tökéletes karácsonyi ajándék…

A karácsony varázsát az utóbbi idők három bestseller-szerzője – John Green, Maureen Johnson és Lauren Myracle – kelti életre egymáshoz kapcsolódó, kacagtató és elbűvölő történeteiben, amelyek úgy szólnak szerelemről, romantikáról és csókokról, hogy az olvasónak a lélegzete is eláll tőle.

Szerintem az ember ritkán fut bele valamibe, ami ennyire édes – az én osztályrészemül legalábbis az elmúlt időben főleg fájdalommal, erőszakkal, fülledt erotikával, s olykor egymás után pakolt érthetetlen és összefüggéstelen mondatokkal (khm, kötelező) telepakolt könyvek jutottak… ennyi báj sajnos csak elég régen, homályos emlékeim szerint. A karácsony viszont erről kéne, erről kell, hogy szóljon – szeretetről, édes, emlékezetes pillanatokról, csók(ok)ról a fagyöngy alatt, nagy pelyhekben zuhogó hóról, arról, hogy mindenki igyekszik kicsit másokon is segíteni, mielőtt magára gondolna… tehát főleg azokról a dolgokról, amelyek életre keltek ebben a három történetben – még ha ezekben nem is beszélhetünk kimondottan hétköznapi helyzetekről.

Szerintem sokan vágyunk a szívünk végén egy igazán eseménydús karácsonyra – eseménydúsra, túl azon, hogy odaégett a sütemény, a hús pedig egyszerűen összement, míg sült –, miközben persze két kézzel kapaszkodunk a hagyományokba, és jól megszokott, nyugodt ünneplésbe a családunk körében… így viszont mi lenne, ha miután elült kicsit a felfordulás, bekucorodnánk a takaró alá egy tál zserbóval, és gondolatban átruccannánk Gracetownba? Én ezt tettem… és elárulom, minden percet élveztem, míg a kályha melegét felváltotta a hóvihar, a szoba csendjét a vonaton, a Waffle House-ban, a Starbucksban nyüzsgő emberek tompa zaja, a saját életemet pedig a karakterek összetört szívének fájdalma majd boldog egymásratalálásuknak csodája. Egészen üdítő volt, de mindenekelőtt – csak hogy magamat ismételjem – eszméletlenül édes. Édes – ezúttal, és igazából az egész értékelés alatt a szó legpozitívabb értelmében.

Eleinte erősen hajlottam afelé, hogy kissé összeturmixolt sorrendben vegyem a történeteket – bevallom, számomra John Green neve hatalmas húzóerő ott a borítón, így kapásból vele akartam kezdeni… végül mégis a szabályos haladás mellett tettem le a voksom, s bár ettől most, ilyen tálalásban minden bizonnyal kellően unalmas benyomást tehettem, rá kellett jönnöm, hogy jó döntés volt. Tudniillik, van a fülszövegben egy apró, elrejtett kulcskifejezés, ami úgy szól „egymáshoz kapcsolódó történetek”… de nem is én lettem volna, ha ennek szentelek egy csepp figyelmet is, így természetesen leesett állal lestem a második és harmadik sztori olvasása közben, mikor visszaköszöntek nevek, események, helyszínek, majd egyszer csak besétáltak olyan személyek, akikkel már volt dolgom korábban. Szóval… lényegében bizonyítottan figyelmetlen voltam, mégis, szerintem ez belefér, tekintve a boldogsággal és meglepetéssel vegyes ámuldozásomat minden alkalommal, mikor felfigyeltem az összefüggésekre. És most ugorva egy nagyot a bekezdés elejére: ezért javasolt tartani a sorrendet. Így érthetőbb minden visszautalás – így lesz teljes az élmény. Itt még gyorsan megjegyzem, mennyire odáig voltam ezért a kivitelezésért… olyan volt, mint egy sokszálon futó karácsonyi romkom a jobbik fajtából. Egy sztori, főszereplők, mellékszereplők, elejtett félmondatok, aztán a következő történetben már az egyik mellékszereplő háttértörténetét ismerhetjük meg, és értelmet nyer minden, ami addig zagyvaságnak tűnt csupán, és ez így megy tovább, annyi gyöngy fűzhető fel a láncra, amennyit az ember akar. Kedvelem ezt a megoldást.

Montázs Maureen Johnson - Az ünnepi expressz c. történetéhez

A három történet fő motívuma – hol erősebben, hol finomabban – a szakítás és új szerelem megtalálása: azonban, mielőtt bárki az egyhangúság sérelmezésére ragadtatná magát, elárulom, hogy e központi szál ellenére merőben különböző, egyedi, és eltérő hangulatú elbeszéléseket kapunk.

„Mert a jelentős napoktól bepánikolnak. Ünnepek, születésnapok, évfordulók… bűntudatot éreznek, mert nem képesek megosztani ezeket másokkal.”

Az alaptéma egyszerűen csak adja magát egy karácsonyi történetben, elvégre, ahogy az idézet bizonyítja, az ünnepek kritikus pontjai egy kapcsolatnak, ugyanakkor az ekkor uralkodó szeretetteljes légkör újabb románcokat is szülhet – de John Green, Maureen Johnson és Lauren Myracle mindhárman képesek voltak kalandosan, izgalmakkal teli úton járni körül ezt a kissé klisés felállást. A végeredmény egy kötetre való egyedülálló történet: amolyan törpemalacot felkutatós, Starbucksban Twisterezős, Flobie kunyhókért verekedős, beszakadt jegű patakban fürdőzős stílusban, kivétel nélkül közvetlen, barátságos és humoros hangnemben tálalva, bolondos, de minden hibájuk ellenére is szerethető karakterek által megvalósítva.

Az elszórt infómorzsák ellenére persze nem áll szándékomban nagy spoiler-partit csapni… márpedig ha úgy döntenék, kitérek kicsit mindhárom elbeszélésünkre, akaratlanul is ez történne. Inkább hagyom a dolgokat folyni a maguk medrében, s innentől rátok bízom, hogy derítsétek ki, mit rejt ez a csoda. Hátha volt, akit e tőlem szokatlanul rövidke értékelés magával sodort… hát, mondjuk a könyvesboltig. Szerintem jól járnátok vele… de mint mondtam, az én feladatom itt véget ér – akit érdekelnek a részletek, az kénytelen lesz utána járni maga! :D

Montázs John Green - Egy pomponisztikus karácsonyi csoda c. történetéhez

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki vegytiszta kikapcsolódásra vágyik – csupán néhány laza, pihenéssel töltött órára, de a jobbik fajtából. Ajánlom azoknak, akik vevők egy kis édes romantikára, s a bonyodalmak után jól megérdemelt boldog befejezésekre, de talán még azoknak is, akik amúgy nem… hiszen ide annyira kell, hogy az ember szinte várja. Ajánlom fiataloknak, lélekben fiataloknak, és azoknak, akik szeretnék magukat megint fiatalnak érezni; ajánlom szomorúaknak, mert mosolyt csal az arcukra, s ajánlom vidámaknak, mert… mert boldogságból sosem lehet elég. Ajánlom karácsony előtt, alatt és után – de igazából az év bármely napján, mikor valaki szeretné átérezni megint a téli hóviharok, s ünnepeket körüllengő szeretet érzését. Összességében bárkinek és bármikor… kivéve, mikor épp úgy érzed, meg kell váltsd a világot.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, valamennyi történet által kedvelhető, és valamiképp egyedülálló karaktereket volt szerencsém megismerni, így a döntés koránt sem olyan egyszerű, mint ahogy tűnik. A könyv befejezte után még mindig eléggé a harmadik novella hatása alatt állva elsőként Jebet említeném – már az első történet alatti rövid mellékszereplése alkalmával is volt benne valami fény, amit kiszúrtam, és bár a harmadik részben is főleg visszaemlékezések mesélnek róla, engem akkor is teljesen meggyőzött… bár a közte és Addie közti problémákat ismerve ooh de mennyire jól ismerve tudom, hogy nem kéne így legyen. Halálosak lennénk együtt, és nem jó értelemben, de attól még, messzi szemlélőként igenis bájosnak találtam. Épp ahogy közel került hozzám Stuart is, a maga őszinteségével, aztán Hercegem – aki igen, a megtévesztő név ellenére nőnemű – a fiús külseje és viselkedése mögött rejtőző érző lánnyal.

Montázs Lauren Myracle - A malacok védőszentje c. történetéhez

Kedvenc részek:

Tőlem merőben szokatlan módon ezúttal mindhárom történet végét emelném ki kedvencként: nem csak úgy simán a befejezéseket, sokkal inkább – na, most jön a sokk – magát a három happy endet. Szörnyen rózsaszínek és irreálisan romantikusak voltak, és ezúttal gigantikus méretű karácsonyi csodaként mindenki, akinek kellett, egymásra is talált, de talán még nagyobb csoda az, hogy elmondhatatlanul élveztem ezeket a pillanatokat. Elvégre erről kéne szóljon a karácsony. A boldogságról. 

Kedvenc idézetek:

„Elég szánalmas, ha valaki elszökik, de még nyomorultabb, ha utol is érik.”

***

„Azt fogalmaztam magamban, hogy a sajtos gofri olyan, mintha a szerelembe kóstolnánk bele, épp csak a szerelem megszűnése felett érzett félelmünk hiányzik belőle.”

***

„Rufus Wainwright „Hallelujah”-ja betöltötte a kávézót, s én is vele dúdoltam. Már-már kellemes volt, amolyan „az élet pocsék, de legalább a zene jó” hangulat.”

***

„Azt hiszem az volt a gond, ahogy ezt a szerelmet kimutattuk. Illetve hát Jeb esetében, ahogy nem mutatta ki… legalábbis én így éreztem. Tegan szerint (aki sokat nézi dr. Phil műsorát), Jebbel a szerelemnek nem egyazon nyelvét beszéltük.”

***

„ – Először is, karácsony van, ő meg egyfolytában csak kerül téged. Tudod, kik csinálnak ilyesmit? Olyan személyek, akik épp készülnek szakítani valakivel. És tudod, hogy miért? Mert a jelentős napoktól bepánikolnak. Ünnepek, születésnapok, évfordulók… bűntudatot éreznek, mert nem képesek megosztani ezeket másokkal.

– Noah egyszerűen csak nagyon elfoglalt – tiltakoztam erőtlenül. – Rengeteg a dolga.

– Aha… hát, ha az én barátnőm szüleit tartóztatták volna le karácsonykor, és ezért kénytelen lett volna hóviharban vonatozni… én valószínűleg egész éjjel a markomban szorongatnám a mobilomat. És felvenném. A legelső csengésre. Mindig. Sőt, én hívnám, hogy megtudjam, mi van vele.

Kábult némaság vett erőt rajtam. Igaza volt. Noah-nak pontosan ezt kellett volna tennie.

– Emellett az imént elmesélted neki, hogy belepottyantál egy befagyott patakba, és hogy elakadtál egy vadidegen városban. Erre ő leteszi a telefont? Én biztosan csinálnék valamit. Leutaznék utánad, nem érdekelne, hogy van hó vagy nincs. Talán ostobán hangzik, de ezt tenném. És tanácsolhatnék valamit? Ha Noah mégsem szakítana veled, akkor neked kellene kirúgnod.”

Borító: 5/5

Nézzetek rá… lehet rajta bármit nem imádni? Gyönyörűen ötvözi azt a két dolgot, amit a leginkább értékelek egy borítón: letisztult és mégis rendkívül kifejező – csak úgy árasztja magából a tél és a karácsony hangulatát, mégsem esik túl a karácsonyfa túloldalára ahol minden csupa ízléstelen, színes égősor és csicsás dísz. A hógömb alapból egy aranyos ötlet – én pedig különösen díjazom a kreativitást, amivel a szerzők és cím elhelyezését oldották meg, a végeredmény igazán mutatós és egyedi lett.

Pontozás: 5/5

A Hull a hó a világ összes könyvesboltjának, könyvtárának, otthoni, fénysorokba öltöztetett polcának tipikus az a darabja, amelyre már ránézni is elég, hogy megmelengesse az ember szívét – az igazi karácsonyi csoda viszont akkor kezdődik, mikor végre a kezünkben is fogjuk, kinyitjuk, és elkezdjük az első történetet. Majd a másodikat. Végül az utolsót… és miután befejeztük, csak annyit érzünk, hogy eltölti minket a melegség. Ez a három rövidke elbeszélés ugyanis egyértelműen nem fogja megváltani a világot, de annyi báj és szeretet rejtőzik a lapjai között, ami akarva-akaratlanul hat az olvasójára. A maguk módján egytől-egyig különleges karakterek, a mindennapinak koránt sem nevezhető szituációk s az összetört szívekre gyógyírt kínáló édes karácsonyi románcok felolvasztják a téli mínuszokban és hóviharokban jéggé fagyott szíveket, s ettől lesz ez a trió olyan értékes. Bátran ajánlom mindenkinek, legyen ünnep, egyszerű hétköznap… elvégre a boldogság nem az év egy adott napjától függ.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Twelve Songs Of Christmas | Zenés Tag

Hey, emberkék! Tudom, mostanában volt már tag is, zene is, de én úgy érzem, még bőven nem elég… mellesleg tegnap Flora alias nővérem, a Flora The Sweaterist bloggerinája kihívott egy eszméletlen jó poszt elkészítésére, ami erősen aktuális, úgyhogy ellentmondva alaptermészetemnek, nem halogathatom. Sad, sad life. A tag a „karácsony tizenkét napja” tematikáját veszi alapul, ám ezúttal kicsit más köntösbe öltözve – ezúttal kénytelenek leszünk nélkülözni a körtefán dalolászó foglyot, a francia tyúkokat, aranygyűrűket, ugrándozó emberkéket és mindenféle hasonlót, helyettük karácsony minden napjára jut egy kérdés, a rá adott válasz által pedig egy ünnepi dal is. Vagy több. Enjoy!

1.

EGY KARÁCSONYI DAL, AMITŐL MÁR ROSSZUL VAGY

Én kérek elnézést mindenkitől, de számomra a Wham – Last Christmas már elsőre sem volt nagy szám… mikor meg már ezredjére hallom a boltban, a bevásárlóközpontban, utcán, suliban, az agyamban, anyjukkínjában, a csapból csöpögve, és nem tudom egyszerűen kinyomni, akkor kezdem falba verni a fejemet. Nem mondom, hogy rossz szám… de nekem már sok, és nem kérek belőle.

2.

AZ ABSZOLÚT KEDVENCED

Nagy karácsonyi zene-fanként baromi sok szám van, amelyet imádok és milliószor hallottam már, de amihez kivétel nélkül mindig van hangulatom, és lemehet akár egymás után húszszor is egyhuzamban, akkor sem fogom unni, az a Let It Snow, Dean Martin feldolgozásában (is). Olyan kellemesen meleg és otthonos érzést teremt, a sötét éjszakában nagy pelyhekben szállingózó hó feelingjét, vagy egy finom, a kapualjban elcsattant csókét. A Let It Snow egyszerűen átjár, megmelegít belülről a bájával, nem is lehet nem szeretni. Khm, bár van valaki, aki nem is ismeri, és nem győzöm elégszer elmondani, hogy szégyellje magát, de nagyon.

3.

EGY DAL, AMITŐL ELFOG A MELEGSÉG

Akár mondhatnám megint az előző pontban emlegetett Let It Snowt, de nem akarom ismételni magam – és időközben úgyis eszembe jutott egy másik dal, ami szintén ezt a barátságos érzést árasztja számomra. A Baby It’s Cold Outside-ról lenne szó – már régebb óta ismertem futólag, ám sosem fogott meg különösebben, így nem is hallgattam: egészen idáig. Nem tudom mennyien tudjátok, de nemrég jött ki Avril Lavigne & Jonny Blue feldolgozása a dalhoz, ami – ha engem kérdeztek – kimondottan kellemesre sikerült, és persze meg ne feledkezzek a Glee-beli verzióról, egyrészt, mert ship Klaine, másrészt mert egyszerűen csak édes, és imádom Chris Colfer és Darren Chris hangját.

4.

EGY DAL, AMI KAPCSOLÓDIK A KARÁCSONY TÖRTÉNETÉHEZ

Egyedül az O Holy Night jutott eszembe, amit eléggé ismerek és mondjuk szeretek is annyira, hogy itt emlegethessem, az is elsősorban Tiffany Alvord feldolgozásában. Nem azért, mert annyira nagy szám… talán csak mert tőle hallottam először. A nosztalgia varázsa, meg minden.

5.

A TÖKÉLETES DAL (CSUPA NAGYBETŰVEL)

Emlékeim szerint tavaly kezdtem jobban ismerkedni a Pentatonix nevű formációval – kapcsolatunk azóta is szoros, ám többnyire erősen a karácsonyra korlátozódik – végül is, mindennek és mindenkinek kell legyen valami rendeltetése a világon. Elsőre megfogott valami ebben az öt, teljesen különböző kisugárzású, karakterű, s nem mellesleg, rettentő tehetséges ember, egyaránt megjelenésben, előadásban és hangban. A Carol of the Bells a legnagyobb kedvencem tőlük, egyszerűen lenyűgöz, ahogy hangszer módjára játszanak a hangukkal, hogy ezt is mennyire profin teszik. Csodálatosak.

6.

A KEDVENC KARÁCSONYI DAL PARÓDIÁD

Duplán jövök, Jon Cozarttal – mert ez a srác bolond, ugyanakkor zseniális. Egyszerre intelligens, totál aranyos, helyes és tehetséges, de nem veszi magát túl komolyan; mindenről van véleménye, de amiből csak tud, viccet csinál, ha kell, kifordítja a világot a sarkából. Rettentően bírom, így rögtön ő jutott eszembe ehhez a ponthoz: először a Gabbie Hannah-val közösen forgatott All I Want For Christmas paródiája – amit sosem bírok ki röhögés nélkül –, majd az AsapSCIENCE-es srácokkal készített videója, a Science Christmas Carols, melyben inkább tudományos oldalról közelítették meg, s írták át a mindenki számára jól ismert karácsonyi énekeket.

Hmm… amúgy elgondolkoztam és csatlakoznék nővéremhez az All I Want For Christmas Is Fooddal is… csak mert ekkora igazságot az ember ritkán kap egy daltól. Akármennyire is elvagyok az eredeti számmal, azért a mondanivalója egyértelműen csak így áll hozzám közel. Zseniális. Köszönjük, Jason Chen!

7.

A KEDVENC KARÁCSONYI DALSZÖVEGED

Ezen sokáig gondolkoztam, de igazából nem hiszem hogy lenne ilyenem… egyedül, némi keresgélés után a HaveYourself a Merry Little Christmas jutott eszembe, ami megfogott a gyönyörű idilljével, ünnepi nyugalmával… de kedvencnek még így sem mondanám. Tudjátok mit? Don’t really care, legyen ez.

8.

A LEGSZOMORÚBB KARÁCSONYI DAL

Nagy beugratás ez, ugyanis számomra a karácsony egy vidám ünnep, így értelemszerűen csupa békés és boldog dalt hallgatok ilyenkor… az első gondolatom tehát az volt, hogy egy az egyben skippelem ezt a pontot, aztán a biztonság kedvéért elkezdtem átfésülni újból a lejátszási listám, és ráakadtam valamire. Nem olyan elviselhetetlenül bánatos, nem fakadok sírva tőle, de azért kellően melankolikus ahhoz, hogy helye lehessen ebben a válaszban, ez pedig a Christmases When You Were Mine, Taylor Swifttől.

9.

EGY SZERELMES ÜNNEPI SZÁM, AMIT (MÉG MINDIG) SZERETSZ

Miután a poszt elején már kifejeztem végtelen unalmamat a végtelenségig játszott Last Christmas iránt, bizonyára különösen hat majd mostani választásom – ugyanis váljon már akármennyire is elcsépeltté Mariah Carey slágere, az All I Want For Christmast, én egészen élvezem. Csakhogy nem hallgatni, sokkal inkább énekelni. Az igazat megvallva az idejét sem tudom, mikor játszottam le magát az eredeti számot utoljára, énekelgetni viszont akár órák hosszat tudom, annak ellenére is, hogy tartalmilag mi sem állhatna tőlem távolabb, mint egy a nyáltenger. Összességében kapcsolatunk tele van ellentmondásokkal… de az a bizonyos mérleg az egész végén inkább a pozitív irányba húz. Egy hajszállal.

10.

KEDVENC KARÁCSONYI DALOD A SAJÁT ANYANYELVEDEN

Ez a kérdés rendesen feladja a leckét, miután olyannyira ritkán hallgatok magyar karácsonyi dalokat, hogy az közel a sohával egyenlő… így végül egy kicsit újabb kedvencemet hozom. Nem is nevezném kedvencnek… eddig csupán kétszer hallottam, és még addig is csak most jutottam el, hogy szöveg alapján rákeressek a címére, de nemrég hallottam az énekkar előadásában, és egészen gyönyörűnek találtam: ez pedig a Karácsonyi álom…. sok előadótól :D

11.

EGY NEM-KARÁCSONYI SZÁM, AMI NEKED VALAMIÉRT MÉGIS ÜNNEPI

A giminkben már régi hagyományként minden évben megrendezett nyelvi karácsony egyre gyakrabban tesz róla, hogy legyenek ilyen dalok a tarsolyomban, ha valaki előállna ezzel a kérdéssel… így kapásból eszembe jutott három is, melyek közül mind ezen az alkalmon hangzott el. Michael Jackson – Heal The World-je a tavalyi, Robbie Williamstől az Angels pedig az idei angolos blokkban hangzott el, plusz ide hoznám a Hallelujaht is, ami ugyan idén  a németes csoport dala volt – megjegyzem, gyönyörűen előadva ♥ –, én minden nyelvű verziójáért odáig vagyok. Talán sosem szeretem meg őket különösebben, ha nem „kényszerülök rá” heti sokszor énekelni őket az órákon, és nem egy számomra fontos eseményhez kötődnek, de így egytől egyik közel kerültek hozzám, mert a nyelvi karácsony hangulatát idézik.

12.

KEDVENC KARÁCSONYI FILMBETÉTDALOD

Tegnap azt hiszem már kiáradoztam magam Vonda Shepard karácsonyi albumáról, viszont úgy érzem még nem fordítottam kellő figyelmet a nyitószáma, a ThisChristmas dicsőítésére. Pedig totál megérdemli. Talán maga a sorozat amiben szerepelt, az Ally McBeal váltja ki ezt a hatást, de ez a szám teljesen olyan érzéseket kelt, amelyekkel egyszerűen a nap bármely pontjának, a karácsony bármely szituációjának, pár kiragadott pillanatának tökéletes aláfestő zenéje lehetne, csak rajtunk áll, és azon, mit várunk tőle, milyen hangulatunkban talál ránk. Lehet vidám háttér egy baráti vacsora alatt, vagy szomorkodós dal is egy magányos éjszakán; táncolhatunk rá, vagy csak lekuporodhatunk a kandalló elé. Jó arra, hogy felrázza kicsit az ünnepi hangulatunkat, de hallgathatjuk legnagyobb bánatunkban is. Multifunkciós, ráadásul még gyönyörű is.

A kihívást még egyszer köszönöm drága nővéremnek – csak ajánlani tudom, hogy nézzetek be hozzá (ITT) is, csodálatosan ír! Az én kihívottam Sára lenne, a Metaforaszennyezés szerzője, és Fanny, a Fanny Personal bloggerinája: én szívesen olvasnék a ti 12 karácsonyi dalotokról, úgyhogy ha van kedvetek töltsétek ki a taget ti is – de amúgy egy jóindulatú, ingyenes és totál praktikus meg jófej forrásmegjelölés fejében bárki viheti az ötletet isten hírével, a kész posztok linkjeit pedig örömmel fogadnám kommentben, elvégre jár nekem is egy kis szórakozás, nem csak a munka meg a munka :D. Köszönöm, hogy itt voltatok, továbbra is küldöm ezer puszim és ölelésem a habfehér lelketekre! 

Colleen Hoover - Velünk véget ér

„Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk véget ér.”

Eredeti cím: It Ends With Us

Oldalszám: 424

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)

Ár: 3499 –

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.

Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.

Add át magad a reménynek!

Colleennak valami természetfeletti szuperképessége van arra, hogy csillapíthatatlan, de hangtalan zokogást váltson ki az emberből hajnali kettőkor, aztán fájó űrt hagyjon a mellkasában ott, ahonnan kitépte a szívét. Ez piszkosul megy a nőnek. Nem először csinálta, biztos vagyok abban, hogy nem is utoljára, de bátran ki merem jelenteni, hogy a legkegyetlenebb, ugyanakkor leggyönyörűbb módon, ahogy csak lehetséges.

Nem tudom, mi szülte a fejemben azt a borzasztóan naiv gondolatot, hogy ez a könyv könnyű menet lesz, de volt, mikor tényleg elhittem, hogy most nem fogok sírni… aztán Colleen Hoover szépen közbeszólt, hogy ez így nem mehet tovább, de mit is vártam tőle? Hiszen egyszerűen szereti megszorongatni az ember lelkét, kicsikarni néhány könnycseppet. Olykor többet is. Mint például most.

De kezdjünk csak mindent az elejétől miután én már stílusosan a végére ugrottam a történetünknek. Szerintem elég sokan ismerjük már a YA, de sokkal inkább az NA műfajában felmerülő leggyakoribb problémát, mi szerint valamennyi ugyanarról a szűk palettáról csemegézik, mikor témaválasztásra kerül a sor – a gond maga pedig még ezen belül is viszonylag sokrétű. Kezdhetjük azzal, ami az olvasók szempontjából a legszembetűnőbb: miután az ember már a huszadik nemi-, vagy családon belüli erőszak, halálos betegség, esetleg árvaság témán rágja át magát, akármekkora is legyen a felsoroltak ütőereje, egy idő után már unalmasnak fogja őket találni. Szomorú, de így van. Azzal pedig, hogy ilyen szinten bevonjuk őket a könyves témaállományába, ennyire mindennaposítjuk őket, elveszünk valamit az erejükből – pláne, ha a témaválasztáshoz még csak nem is párosul valami természetfeletti kifejezőkészség vagy kreativitás. Nem lenne szükségszerű most erről beszéljek, ám mint háttérinfó, jó tudni legalább ennyit a new adult könyvpiac rejtelmeiről, s arról, miért forgatjuk sokan a szemünket, mikor újfent ráakadunk egy fenti témába vágó műbe. Csúnya dolog, sőt, egyenesen fájdalmas, hogy ezekből klisé lett, mégis tény. A klisékkel pedig valamennyien fenntartásokkal viseltetünk. „Na gyerünk, kezdjük el a tízedik egyforma könyvet. Fun lesz.” Visszaszívom, a fun jelen esetben nem helytálló kifejezés, de szerintem értitek, mit akartam ezzel mondani.

Már félre ne értsetek – ez a gondolat meg sem fordult a fejemben a Velünk véget ér kapcsán. Sőt, igazából elég hamar rájöttem, hogy egyetlen Colleen Hoover regény esetében sem érvényesülnek a fentiek, pedig ha valaki, hát CoHo elég szívesen kölcsönöz témát a már többet emlegetettek közül. Általa egyaránt kapunk egy szeletet halálból, nemi erőszakból, családon belüli bántalmazásból… ezúttal főleg ez utóbbiból. Mégis képes teljesen mást adni, mint amit az ember várna – sokkal többet, sokkal megrázóbbat, fájdalmasabbat, sokkal maradandóbbat. A kidolgozott háttérsztorijai által páros lábbal rúgja seggbe klisék teljes garmadáját, így újfent nem mindennapi életutakat mutatott be – természetesen szintén nem mindennapi módon.

Bár a cselekmény alapvetően nem bonyolult, mégis több szál találkozásából és kapcsolatából állt össze egy kerek egésszé. Ezekkel fokozta az írónő a történet mélységeit, a karakterek – vagyis inkább csak Lily – hátterének kidolgozottságát, s ezekkel mozgatta meg egyszerre az olvasó agyának több területét is, a kíváncsiság különböző fokozatait és fajtáit ismertetve meg velünk. Nem is beszélve persze a szálak váltakozásának harmóniateremtő hatásáról, ugyanis a jelen idejű történések és a visszaemlékezések egészen más hangulatot adtak át, a két idősík között való ugrálás pedig biztosította a boldogság és fájdalom arányát – amíg kellett. Ám miután Lily naplói – melyekből a múltjának néhány szeletét ismerhettük meg – véget értek, ez a szál akkor sem szűnt meg egészen: furcsa leírni, elég különösen hangzik, de a múlt folytatása egyre inkább összefonódott a jelenben folyó eseményekkel, és apró részletekben jelentkezve beszőtte a történetet. Nem mindig kapott nagy hangsúlyt, eleinte épp annyit kaptunk csak belőle, hogy felkavarja az addigi állóvizet, később mégis rá kellett jönnünk, milyen komoly szerepet szánt neki az írónő.

Ezek után azonban érdemes lenne vetni egy pillantást ezen szálak kicsit bővebb tartalmára is – mindkettő kiemelkedő ugyanis a saját nemében. Általuk Lily-nek nem csak két korszakát de két arcát, két tragédiáját s nem utolsósorban két szerelmét ismerhetjük meg – eleinte a lehető legszerethetőbb és édesebb módon.

Történetünk egy lakótömb tetején kezdődik a párkányon lábát lógató Lilyvel, aki az apja temetése utáni érzéseit próbálja rendezni – nem egy átlagos módja egy szombat este eltöltésének, az bizonyos, de ennél váratlanabb fejleményekkel folytatódik az éjszaka, mikor a tetőn megjelenő jóképű idegen, Ryle személyében máris elindul első szerelmi szálunk. A dinamikája, a sebessége eléggé hullámzó: lassan bontakozik ki, néhol mégis váratlan gyorsasággal készteti lépésre karaktereinket a köztük szikrázó kémia, épp ettől lesz olyan izgalmas és szexi a könyv e kapcsolat által behatárolt első fele. Amolyan tipikusan NA-s, de csak a szó jó értelmében: kezdetben megvan a kellő évődés, a véletlen okozta egymásra találás, utána viszont bővelkedünk az eszméletlenül édes és szeretnivaló jelenetekben, hiszen nem is Colleen Hooverről beszélnénk, ha nem bukkanna fel a színen egyetlen álompasi gyanús férfikarakter sem. Vagyis… eleinte csak egy.

Aztán lassan feltárul előttünk egy kép Lily múltjából, és megismerhetjük a másikat is. A sablonos napló megoldás helyett ezúttal levelek mesélnek a lány egy sötétebb időszakáról; levelek, amelyet akkori nagy kedvencének, Ellen DeGeneresnek címzett, ám nem adott fel sosem. A cél talán egyedül annyi volt, hogy úgy érezze, valakivel megoszthatja a problémáit – mert a tizenöt éves Lily-nek abból volt a legtöbb. A visszaemlékezések központi gondolatára pár bekezdéssel  később térnék ki – de még így is marad bonyodalom, s ahogy azt ígértem fent, egy ebből adódó gyönyörű szerelem. Ezt a kapcsolatot zűrös természete ellenére még teljes egészében belengi az első szerelem varázsa, ugyanakkor ez az egész túlmutat a rózsaszín ködön meg ész nélküli szenvedélyen – kölcsönös megértésen alapul, egymás támogatásán és feltétel nélküli elfogadásán… ez pedig sokat feltár a karakterek jelleméből is.

„– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele. – Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.”

Atlas nem átlagos körülményeknek köszönhetően ismerkedett meg Lily-vel. Nem az iskola folyosóján szúrta ki a lány szépségét, nem csodálta távolról… nem tervezgette kezét tördelve, hogy randevúra hívja. Nem volt virág, ügyetlen bókok az első igazi találkozáskor, nem volt… nem volt semmi, ami egy átlagos kapcsolatot jellemezhetne. Atlas egy, magát az elhagyatott szomszéd házban meghúzó hajléktalan srác. Nem éppen idilli kezdete egy történetnek – de pont ettől olyan egyedülálló és maradandó.

Lily felfigyel a régóta nem lakott szomszéd házban való mozgolódásra, majd rátalál ott végzős iskolatársára, Atlas Corriganre – s miközben mindent megtesz, hogy segítsen a hajléktalan srácon, barátra, sőt, lelkitársra talál benne. Kapcsolatuk a titkolózás sötét leple alatt is tiszta, szinte gyermeki, benne van ennek az egészen újszerű érzésnek, s legfőképp egymásnak a lassú feltérképezése iránti vágy, a boldogság keresése bármi áron, egy erősödő kötelék… mindezt azonban mondhatnánk úgy is, hogy a biztos út a végzet felé. Mert hogy van egy pont, amikor az is eljön, az egészen biztos.

Azt mondják, az első szerelem az, amire az ember mindig emlékezni fog, ami ha nem is annyira mint egykor, de mindig megmozgat majd valamit a szívünkben – s ez kíséri el Lily-t is az útján tragikus kimenetelű utolsó Atlasszel töltött éjszakája után évekig. Bár könyvünk nyitánya jóval később játszódik, s innentől a lány valaki más iránti szenvedélyét ismerhetjük meg tüzetesebben, e mögött is végig ott bujkál a múlt iránti ragaszkodása.

„(…) igazából nem számít, mennyire más a szerelem a különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány éves.”

És voìla: íme az elkerülhetetlen szerelmi háromszögünk – mégis, valamiért lehetetlen haragudni érte, olyannyira tiszta és őszinte, életszerű és szívszorító. Nem egy döntésképtelenségben dagonyázó liba szenvedése, nem a bőség zavarának hatása, nem megcsalás, nem puszta vágy, nem az a sok marhaság, amit már túl jól ismerünk ezer másik romantikus regényből. Ez a múlt és jelen–, egy szív két darabkájának összecsapása. Lily szerelme, amit azt hitte, már sosem érez többé, és ragaszkodása, amit örökké érezni is fog. A múlt hiányának fájdalma egy tökéletes kapcsolatban, majd egy új lehetőség váratlan beköszöntének boldogsága Lily széthulló világában. Éles ellentétek és folyamatos kötéltánc a boldogság és tragikum között – aminek az oka valahol egész mélyen rejtőzik Lily lelkében és egykori mindennapjaiban, az agya legelkeseredettebb bugyraiban, igazából viszont a könyv lapjai között mindenhol.

A családon belüli– és nők elleni erőszak kényes téma – nem kis falat úgy dolgozni fel, ahogy megéri feldolgozni egy történetben, ahogy az sem, hogy a szerző egyszerre adja vissza a kendőzetlen valóságot kellő objektivitással, közben pedig mégis meghagyja a témának a kellő érzelmi teret, hogy maga fejtse ki hatását, az író külső beavatkozása nélkül.

Colleen Hoovernek megvoltak a szükséges eszközök a kezében, hogy a feladatát a lehető legmegfelelőbb módon lássa el; hogy körbejárja a témát, amennyire csak lehet, és megmutassa minden oldalát – ne csak azt, amit látni akarunk. És  nem csak azt, amit már ismerünk.

Szerintem nincs olyan, aki néha, akár kicsit is foglalkozik a témával és még nem tette fel magának a kérdést, hogy a bántalmazott nők miért nem lépnek? Miért maradnak? Miért bocsátanak meg? Miért maradnak részesei ennek az újra és újra ismétlődő körforgásnak? Miért, miért, miért… Tele van a téma miértekkel, de a választ egy kívülálló egyszerűen sosem lehet képes megfejteni. Talán most Colleen segített abban, hogy mi is el tudjuk képzelni – még ha sokkal fájdalmasabb is végigjárni Lily-vel ezt az utat, mint külső szemlélőként okosnak lenni és osztani az észt arról, mi a helyes.

„Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az emberbe.”

A Velünk véget ér nem ragad le az általános megítélés szintjén, nem felületileg súrolja a témát. Belemászik, mélyen, fájdalmasan… de legalább valóságosan. Sokrétűen. Ugyan tökéletesen szemlélteti azt, hogy általában az emberek hogyan vélekednek, hogy hogyan hibáztatják rendszerint az áldozatot, végre betekintést nyújt abba is, hogy mi játszódik le magában a bántalmazottban – és ezzel választ ad azokra a bizonyos miértekre is.

Az írónő ehhez, akárcsak a szerelmi szálhoz, szintén az idősíkokat használja, ezek váltogatásával ugrál a két lehetséges nézőpont között, ugyanis Lily életében meghatározó szerepe van a bántalmazásnak – a jelenben és a múltjában egyaránt, ám teljesen máshogy éli meg az eseményeket anno 15, és később 23 évesen. Párhuzam vonható a két idő és a történések között, sőt, olykor konkrét jelenetek között is, amelyeket a lány egykor szemtanúként, később áldozatként élt meg. A saját példáján át mutatja be az átmenetet az átlag gondolkodásmód, és a bennfentes hozzáállás közt. Valahogy természetes, hogy míg fiatal lányként folyamatosan fül-, és szemtanúja volt annak, ahogy az apja az édesanyját bántalmazta, mélységes megvetést váltott ki belőle az utóbbi viselkedése, hogy tűrte mindezt, hogy nem áll tovább. Ugye a legtöbben gyengeségnek tartjuk? Nem értjük, milyen gondolatok fogalmazódhatnak meg annak az embernek a fejében, akit megütnek, és nem tesz ellene semmit. Talán ott a remény, hogy kivételes alkalom volt, hogy nem fordul elő többet, hogy minden helyrehozható… de a tettek nyomot hagynak, és nem csak az ember arcán, vagy bármely testrészén, melyet ütés ért. Mint azt Lily édesanyja a későbbiekben megfogalmazta, kell egy határ, amit az ember nem mozdít el – mert minél többet tűr el, annál nehezebb lesz kiszállni, mikor a dolgok túl komolyra fordulnak. Talán tegnap csak felpofozott, ma már megver… és ha maradsz, holnap megint felpofoz. Te meg csak örülni fogsz neki, hogy megúsztad ennyivel – és így az ember észrevétlenül az erőszak végtelen foglya lesz.

Mit lát tehát a kívülálló? Csak egy tétlen embert. Egy tétlen, gyenge embert, aki csak tűr és tűr – de miért? Újból ez a „miért” kérdés… csak ők tudják rá a választ.

„A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle. Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel, és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni.”

Sokáig tehát Lily sem láthatta, mi folyik igazából a szülei között, s miközben sokszor az anyját okolta, amiért minden újra és újra megismétlődik, nem tudta, mit érez – amíg át nem élte ő is. Szemlélőből hirtelen a körforgás részesévé vált. Megrohanták az átértékelődött emlékek, ahogy megértette, mit él át egy erőszak áldozata – gyötörték ezek az érzések, közben viszont az előéletének tapasztalatára hagyatkozva józan tudott maradni a legnehezebb helyzetekben is. Próbált felejteni. Második esélyt adni. Tovább szeretni – ez túlságosan is jól ment. S végül próbált megfelelően dönteni, életeket mentve meg. Bár Lily fiatalkori központi problémájának ilyen visszaköszönése a történetben már alapból fordulópont jellegű, éri még az olvasót meglepetés a könyv második felében, méghozzá nem is ritkán… olyan témák merülnek fel, amelyekről megéri beszélni, megéri boncolgatni őket, mert kiváló vitatémák lehetnek – én most mégis maradnék ennyiben. Így sem bírtam megállni, hogy szórjam a spoilereket az egész történeten átívelve, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát. 

Olvassátok, értsétek, zárjátok a szívetekbe – mert ez a történet nem érdemel kevesebbet. Rengeteg mindenre kitérhetnénk még… Lily álmaira, a virágboltra, Ryle tragikus múltjára, egy végzetes éjszakára, Atlas éveire a katonaságnál – mellesleg megjegyzem, ez volt szerintem az első rész, ahol komolyan elbőgtem magam, pedig éppen csak megemlítették –, az epilógusra, Colleen szívszorító utószavára, ami az egész történetet kicsit más fénybe helyezi… de azt mondom, a maradékot rátok bízom. Őszintén remélem, hogy ezek után még többen veszik kézbe ezt a csodát, hogy minél több emberhez eljut, minél több ember szívét érinti meg… én csak ennyit kérek: szeressétek. Kérem… és garantálom is.

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a romantikus műfaj kedvelőinek, belőlük is inkább azoknak, akik gördülékeny és magával ragadó történetet keresnek, de nem riadnak vissza a komolyabb témáktól sem, ugyanis ilyenekből bővelkedünk a regényben. Ajánlom azoknak, akik olvasnának a családon belüli-, és nők elleni erőszakról, de hiteles, tiszta képet akarnak kapni a témában, ami túlmutat az átlagvéleményen. Ajánlom azoknak, akiknek még nem tört össze a szívük – valamikor mindent el kell kezdeni, drágáim. Ajánlom azoknak, akik még nem ismerik Colleen Hoover nevét, azoknak, akik már most rajongói az írónő munkásságának, de még azoknak is, akik már olvasták… gyerünk, tegyék meg újra, ha merik. Erre a történetre megéri időt szánni – és nem csak egyszer. Ajánlom… ajánlom mindenkinek.  

Kedvenc karakterek:

Mindenekelőtt ki kell emeljem Lily-t – annyira élő volt, annyira emberi, annyira tiszta és őszinte, ugyanakkor talpraesett és okos egyszerre, amilyennek mindnyájunknak lenni kellene… Annyi értéket közvetített még a rossz döntései ellenére is, hogy az egész világnak példát mutathatna, egyaránt a visszaemlékezésekből megismert 15-16 éves, s a jelen elbeszélésekben feltűnő 23 éves önmaga. Vele pedig kézenfogva sétálhat be a „kedvenc” mezőnybe Atlas és Ryle – odafent már elmondtam róluk, amit csak tudtam, s persze van köztük egy félszeg kis sorrendem is, de arra jutottam, hogy mégsem tudnám csak egyiküket emelni ki itt… akármi is történt. Gondolom megértetek.

Kedvenc részek:

Mindig bajban vagyok, mikor ilyen nehéz témát boncolgató könyvnél próbálok kedvenc részt választani – nem tudom, illik-e egyáltalán, hogy legyen ilyenem, mikor annyira borzalom és szomorúság rejtőzik a lapok között. Tetszhet ez egyáltalán valakinek? Talán nem szabadna… de CoHo úgy ad át minden egyes pillanatot, hogy közel kerüljön az ember szívéhez, még akkor is, ha közben megakad az ember torkán az a bizonyos gombóc. Ilyen alapon ki szeretném emelni először is a visszaemlékezéseket – mindig vártam az újabbakat, és sosem akartam, hogy véget érjenek –, plusz a történet vége felé tovább fokozódó feszültségeket… legfőképp azonban az utolsó fejezet utolsó mondatát, amit a poszt nyitó idézetének is választottam. Többször próbáltam már azóta beszélni erről a részről, de mindig újra meg újra sírásba fulladt a próbálkozásom.

Kedvenc idézetek:

„Inkább más emberek foglalkoztatnak, azon gondolkodom, mi vehet rá valakit, hogy végezni akarjon magával. Megbánják-e valaha? Miután levetették magukat a mélybe, de még mielőtt földet érnének, a kurta szabadesés során kell lennie egy pillanatnak, amikor visszacsinálnák az egészet. Vajon ahogy figyelik a sebesen közeledő földet, az jár-e a fejükben, hogy: A fenébe is, ez hülye ötlet volt.”

***

„Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.”

***

„Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval azután is, hogy elvonult a dagály. Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret. Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám, amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után hagyok, sokáig megmaradnak még, hiába húzódik vissza a víz.”

***

„A jövőben… ha valami csoda folytán megint abban a helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni valakibe… akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc emberem, Lily. Mindig is te leszel.”

***

„Hiába adott rá bőven okot, hogy haraggal gondoljak rá, az érzelmek attól még nem múltak csak úgy el. Attól, hogy valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy szeretni. Nem az illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a szeretet. Ha a tettek mögött nem lenne ott a szeretet, akkor kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat.”

***

Amíg Atlas nem jön vissza értem, úgy teszek majd, mintha minden rendben lenne. Úgy teszek majd, mintha úsznék és eveznék, pedig valójában csak sodródom. Örülök, ha egyáltalán a víz fölött tudom tartani a fejem.

Borító: 5/5*

Mondtam már, hogy mennyire odavagyok a szimbolikus borítókért? Tény, hogy már egyszerűen rá nézni is imádok a Velünk véget ér fedelére, hiszen gyönyörű, harmonikus, letisztult, ugyanakkor figyelemfelhívó, de minden egyes perccel, amíg bűvölöm, egyre jobban beleszeretek – a színekbe, a textúrákba, a betűkbe, leginkább viszont abba a virágba ott a háttérben, amely sokkal többet elmond a történetről, mint azt bárki első látásra hihetné. Csodálatos. ♥

Pontozás: 5/5*

Colleen Hoover minden sorának ereje van – minden szavának saját értelme, minden címének jelentősége, a karaktereinek múltja, jövője s élő, lélegző személyisége… ezek pedig mind ütnek. Bántanak. Megnevettetnek. Megríkatnak. Elültetik a szívedben a reményt, hogy aztán üresség maradjon a helyén, mikor odavész az utolsó csepp is. És attól tartok, épp a Velünk véget ér mindezek csúcspontja, és most, a végére érve, a szívemben kongó ürességgel, s a fejemben tolongó ezer gondolattal félek, hogy már sosem leszek a régi – hangozzon ez akármilyen drámaian. Nem gyakran dobálózok a „tökéletes” szóval, és szeretem is, hogy a dolgok többnyire nem azok, de akárcsak mindig, most is fejbekólintott az, amit abszolút nem kerestem. Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Gyönyörű kifejezőkészség, fogalmazás, aprólékosan kidolgozott, élő-lélegző karakterek, szilárd háttértörténet, lassú mederben folydogáló, mégis teljes erővel magával ragadó cselekmény, ezernyi érzelem, tanulság, mondanivaló. Egy hatalmas nagy kendőzetlen igazság arról, milyen is az élet. 400 oldal tömény gyönyörűség és fájdalom elegye, amiért nem lehetek az írónőnek elég hálás.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!