Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől

„Azt mondta, valójában már mindnyájunknak befellegzett, de amíg nem tudunk róla, addig nincs nagy baj. Mindkét félnek befellegzett. Hogy ne vegyük észre, az a fő probléma. Amelyik ország legutoljára jön rá, hogy befellegzett neki, az nyeri meg a háborút.”

 

Eredeti cím: A Farewell to Arms

Oldalszám: 336

Megjelenés: 2020 (1929)

Kiadó: XXI. Század

Ár: 4490 –

A ​huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől „háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. (A borítófotón Agnes és Ernest szerepel.) Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakítás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.

Évek óta visszatérő nagy bánatom és szégyenem volt, hogy bármennyire is tervezgettem, évek alatt sem jutottam el addig, hogy kezembe vegyem Hemingway bármely művét. Serettem volna ha az elhatározásom legalább egyszer tett követi, de szerintem épp olyan módon, mint ahogy a távirányítót is csak akkor találja meg az ember, mikor már nem keresi, úgy én is most jutottam el addig, hogy kiköszörüljem a műveltségem ezen csorbáját: most, hogy istenigazából jó ideje nem is gondoltam már rá. Ráadásul, ami azt illeti, mindig is Az öreg halász és a tengerrel szemeztem korábban, a Búcsú a fegyverekkel elég hirtelen ötlet volt – olyannyira, hogy a gyönyörű borító, a klasszikus név, valamint az elszántságom, hogy Hemingwayt olvassak szinte el is feledtették velem egy időre, hogy nem táplálok kitüntetett érdeklődést az első világháborús regények iránt… és most még enyhén fogalmaztam.

Ugyanakkor ez lenne egyben az első meglepetés, amit a Búcsú a fegyverektől okozott, méghozzá meglehetősen korán: nem csupán elfeledtette velem a preferenciáim, hanem egyenesen megszerettette velem a témát, amiről olvastam – még ha abszurd is ezt így leírnom, elvégre borzalmak sorozatát vonultatja fel a regény, hála a világháborús alaptémájának. Talán nem volt eddig sem titok, hogy nem én vagyok a legnagyobb történelemrajongó, ezért számomra különösen fontos szempont az, hogy ne kelljen újraélnem egy regény olvasása során azokat a gimis délutánjaimat, melyeket a száraz adatokból mixelt történelemkönyvem fölött görnyedtem végig (inkább csak magam elé meredve, mint tanulva). Hemingway klasszikusa ennek az egyszerű követelésemnek úgy éreztem maximálisan eleget is tett: a szerző gördülékenyen, olvasmányosan és nagyon őszintén festi az olvasó elé az első világháború retteneteit – ezt pedig nyilván azért tudja a lehető legéletközelibb módon tenni, mert maga is ott volt a harcokban, megtapasztalta mindazt, amiről aztán mesélni akart nekünk. Így elevenedett meg előttünk a fronton szolgáló fiatal fiúk bajtársiassága, egy háború alatt szövődő szerelem minden problematikája, valamint persze magának a háborúnak a légköre, a füst, a por, a veszély, a felrobbantott gránátok által szétszaggatott testrészek elborzasztó látványa, a katonai kórházak lakóinak hangjai. Hemingway a maga minimalista, lényegretörő stílusával bizony kegyetlenül egyenesen ír le olyan szörnyű dolgokat, melyek láttán a finom lelkű olvasó talán még össze is talál rezzenni – de a szerző, és az ő egyfajta kivetüléseként megjelenő főszereplő valósága így festett torzítás nélkül.

A háború, mint a regény egyik fő vezérfonala nyilvánvaló módon közvetlenül, a front, a katonai offenzívák bemutatása által is feldereng előttük nem egy alkalommal – azonban amit ennél fontosabbnak éreztem, és épp emiatt ki is emelnék, az a háború elmélkedés szintű megjelenése. Karaktereink a főszereplőktől kezdve egészen a csak egy-egy epizódban megjelenő katonákig gyakorta foglalnak állást a háború mellett, vagy méginkább ellen, egyféle kritikát fogalmazva meg ezáltal, s egyben tükrözve a nemzedék általános felfogását, melyből már nagyrészt kiveszett a dicsőség és győzelem hajszolása. Eszerint a cél egyedül a háború mielőbbi vége: hogy győzelem vagy vereség kíséri, az szinte mindegy is – elvégre az igazi rossz nem a bukás, hanem maga a vérontás. Ezt pedig magasabb szintek vezérlik, az egyén szintjére nem igazán jutnak el nagy ideák melyek motiválhatnák a katonákat. Szereplőink arra játszanak, hogy túléljék egyik napot a másik után, várják a borzalmak végét, és mikor éppen nem erről tanakodnak, akkor igyekeznek minél inkább kizárni tudatukból a háború gondolatát – ki-ki a maga elhárítási módjaival. 

Vannak, akik az egyik legáltalánosabb mechanizmussal operálnak, tehát humorral kezelik helyzetüket – ilyen például a főszereplő legjobb barátja, s egyben bajtársa, Rinaldi –, vannak akik igyekeznek úgy kezelni a háborút, mint holmi futó záport, ami tönkretette a piknikjüket, amolyan „nem baj, majd holnap bepótoljuk” módon, úgy téve, mintha néhány lövés után az élet folyna tovább a megszokott kerékvágásban, s legfontosabbként kiemelném főszereplőnk, Frederic Henry módszerét, aki gyakorlatilag a szerelembe menekül.

Ezzel elérkeztünk a regény második fontosabb szálához a háború mellett, ez pedig Frederic és Miss Barkley kapcsolata, ami… mi tagadás, ad bőven gondolkodnivalót az olvasónak. Nekem legalábbis okozott töprengős perceket, meg egy némileg heves vitát is, ugyanis nehéz napirendre térnem afelett, amit a könyv szerelmi szálnak nevez. Talán mert nagyon nem volt egészséges. Nagyon nem volt egyenlő. Sőt, olykor még az is megkérdőjelezhető volt számomra, szerelem-e ez egyáltalán, az én szememben ugyanis az nem így fest – és egészséges emberek számára nem is szabad így fessen. Ami elsőre is szembetűnik – onnantól fogva pedig végigkísér –, az a fiatalhölgy teljes önfeladása: ahogy többször is fogalmaz, ő önmagát és párját egyazon személynek tekinti, nem szándékozik külön énként tekinteni magára, akaratát és tetteit, még érzéseit is hajlandó teljes egészében alávetni Mr. Henry-nek – magyarán betegesen dependens viselkedést mutat, olyat, amiről szó szerint rosszul esik olvasni. Ennek kiegészítéseként főszereplőnk maximálisan visszaél a kínálkozó helyzettel: Miss Barkley olyan, mint egy meleg napon olvadozó doboz gyurma, a férfi pedig tettrekész óvodásként ragadja meg, hogy kedvérevalóan formálja – elnyomja azt az oldalát, melyet nem kedvel, s azt erősíti meg, mely az ő kielégülését szolgálja. Gyönyörködik szépségében, de mintha egyetlen erényének ezt tartaná, emberi oldalával oly keveset foglalkozik, hogy szinte késztetést éreztem megsiratni Miss Catherine Barkley-t (noha tudom, saját viselkedésével szolgál rá erre a bánásmódra). Ha ki akarnék emelni a műből bármiféle negatívumot, legfeljebb ezt emlegethetném, ezt is azért főleg, mert abszolút nem tudok elfogadhatónak találni egy ennyire egészségtelen párkapcsolatot… és mégis, mikor le akarom írni, mennyire haragszom ennek a szálnak az erőltetéséért, megtorpanok egy pillanatra: mert az egész annyira értelmesen összeáll, mikor az ember továbbpillant a látszatnál.

Meglehet, Catherine és Frederic szerelme önmagában könnyedén kiüti a biztosítékot, belegondolva az egész csupán menekülés – elkeseredett kapcsolatkeresés a világgal, az emberekkel, szeretetéhség egy vészterhes időben, azon való igyekezet, hogy mindketten megfeledkezzenek a pokolról, amelyben élnek, s megtalálják azt a boldogságot, ami értelmet ad a napjaiknak, mikor lehet átlag ember már rég fel sem akarna kelni reggelente. A lány múltbéli tragédiája jó magyarázat viselkedésére és eszement kapaszkodására, a férfi pedig a háború kellős közepén joggal érezhetné, hogy napjai megszámlálhatók… talán jobban belegondolva mindkettejük joggal keresik a másikat, enyhítendő szenvedésüket. Ettől még nem lesz egészséges ami köztük van, de nézzük tisztán a dolgokat: a háború sem egészséges.

Összességében szólva, Hemingway bemutatkozása számomra több volt, mint megnyerő: a stílusa, mely leginkább az „egyszerű, de nagyszerű” frázisával írható le, azonnal közel került hozzám, intelligens humora úgyszintén. Bemutatta mit is tud, azáltal, hogy olyan témát is érdekessé, magával ragadóvá varázsolt számomra, mely iránt nem mutattam korábban érdeklődést. Kiválóan lépegetett oda-vissza tárgyilagosság, s szinte már pszichológiai érzékenységű gondolatmenetek közt, melyek valamennyi alkalommal hűen tükrözték az emberi lelkivilágot, reakcióinkat a nem mindennapi élethelyzetekre. Mindemellett pedig, mint egyik legfontosabb dolog, Hemingway képes volt mindvégig hiteles maradni, egész egyszerűen saját szerzői személyének hála, ugyanis ki tudna többet mondani az életről, mint egy ilyen ember: akiről sokmindent mondhatunk ugyan, de azt biztosan nem, hogy nem élte az életét a maximumon. Szívemből ajánlom ezt a klasszikust, mindenkinek, akinek eddig kimaradt az életéből, felteszem, life changing tett nekikezdeni Hemingway életművének.

Kedvenc idézetek:

„ - Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lenne minden, ha nem harcolnánk tovább.

- Rosszabb már nem lehet – szólt közbe tisztelettudóan Passini. – Nincs rosszabb, mint a háború.”

***

„ - Sok olyan katonát ismerek, aki mindig ilyen volt. Nem azért lett ilyen, mert legyőztek minket.

- De ők már legyőzve vonultak be. Őket akkor verték meg, amikor ott kellett hagyniuk a falujukat, és bevonulni katonának. A paraszt abból meríti azt a nyugodt bölcsességét, hogy kezdettől fogva legyőzöttnek érzi magát.”

***

„Nézd, kutyus, itt a régi szájmosó poharad. Azóta őrzöm, hogy emlékeztessen rád.

- Hogy emlékeztessen a fogmosásra.

- Nem igaz. Nekem is van poharam. De a tiédről mindig eszembe jut az a reggel, amikor a fogkefével akartad lemosni a fogadról a Villa Rossát, és káromkodtál, és nyelted az aszpirineket, és elátkoztál minden szajhát. Valahányszor látom ezt a poharat, eszembe jut, hogy fogkefével akartad tisztára mosni a lelkiismeretedet.”

***

„Igaz persze, hogy az éjszaka nem ugyanaz, mint a nappal, mert éjszaka minden egészen más, és ami éjszaka történik, azt nappal nem is lehet megmagyarázni, mert nappali fényben nincs semmi értelme.”

***

„Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli: akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat, és a nemeseket és bátrakat egyformán. Aki pedig se nem ilyen, se nem olyan, az is biztos lehet benne, hogy az élet megöli, csak éppen nem olyan sürgősen.”

Borító: 5/5

Miután nekem a regénynek a XXI. Század Kiadó által újonnan indított életműsorozatban megjelent formájához volt szerencsém, elmondhatom, hogy nem csak a tartalom volt kifogástalan, de a külső megjelenés is: a dizájn rendkívül egyszerű, mégis hangsúlyos, csak úgy vonzza a szemet. Stabil, keménytáblás kötés, finom textúra, borítószínhez illeszkedő belső oldalak – mondjon bárki bármit ennek a fontosságáról… szerintem igenis hozzátesz valamit egy könyv igényes külleméhez – és így tovább… szó szerint el lettem csábítva mindezek által, így nem is kérdés, hogy a jövőben Az öreg halász és a tengert is ebben a kiadásban szeretném majd a polcomon tudni.

Pontozás: 5/4.5

Blogturné és nyereményjáték

Ernest Hemingway a huszadik század egyik legkiemelkedőbb amerikai írója volt, kalandos élete és minimalista stílusa nagy hatást gyakorolt az őt követő generációkra. Az öreg halász és a tengert követően a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozata egy második kötettel bővül: ezúttal a szerző első világháborús tapasztalatai alapján íródott Búcsú a fegyverektőlt vehetik kézbe az olvasók. Tartsatok velünk, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyvet!

Hemingway életében fontos szerepet játszottak a nők is, ő maga négyszer házasodott. A nyereményjáték keretében most minden állomáson egy-egy olyan képet hozunk nektek, amin a szerző az egyik feleségével együtt látható. A feladatotok annyi lenne, hogy a Rafflecopter doboz megfelelő helyére beírjátok a képeken szereplő hölgyek neveit.

a Rafflecopter giveaway

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

Állomáslista

Blogturné Klub

07.28. Flora the Sweaterist (extra)

07.31. Flora theSweaterist

08.03. A Szofisztikált Macska

08.06. Never Let Me Go

Fredrik Backman - Hétköznapi szorongások

„Ez az egész egy bonyolult, valószerűtlen történet. Talán azért, mert a történetek általában nem arról szólnak, amire mi gondolunk. Ez például egyáltalán nem egy bankrablásról, egy lakásbemutatóról vagy egy túszdrámáról szól. Még az is lehet, hogy nem is idiótákról.”

Eredeti cím: Folk med ångest

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2020

Kiadó: Animus

Ár: 3980 –

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé…

A Hétköznapi szorongások narrátorának – üdvözüljük újra sorainkban Fredrik Backmant! – egyik legfontosabb visszatérő kihívása volt a regény során definiálni azt, miről is szól a történet, melyet elmesél. Számos újabb és újabb alternatívát felvetett, én közel négyszáz oldallal később mégis rá tudnék mutatni egyetlen szóval is a lényegre. A Hétköznapi szorongások ugyanis gyakorlatilag ugyanarról szól, mint Backman valamennyi könyve. Az életről.

Egyre gyakrabban futok bele értékelésekbe, melyekben azzal vádolják Backmant, hogy nem mond semmi újat: ugyanazok a karakterek mesélnek ismét ugyanazokról a dolgokról: a gyászról, halálról, depresszióról és szorongásról, gyerekekről, szülőségről, házasságról, öregedésről… de engem mindig kissé elszomorít mások efölött érzett unalma. Mert hát nem éppen ezekről érdemes mindig beszélnünk? A legtöbbje ezeknek az emberek életének kikerülhetetlenül elérkező pontja vagy időintervalluma, eseménye, felvetődő témája. Életünk során valamennyien elveszítünk személyeket, akik fontosak számunkra, olykor mélypontokra érünk, s biztosra merem venni, hogy előbb vagy utóbb, de valamennyien a kilátástalanságba tekintünk, legalább egyszer. Mások akár napi szinten is. Öregszünk, felnövünk. Szerelmesek leszünk, megházasodunk, vagy ha nem, akkor elmegyünk mások esküvőjére élni az ingyen fogyasztás lehetőségével, cserébe meghallgatjuk házas barátaink siránkozását, állást foglalunk egy válásban, s a jó példából okulva eldöntjük, hogy nem hagyjuk magunkat hasonló módon romlásba és nyomorba taszítani. Sokan szülővé is válunk, de ha nem, hát akkor mi vagyunk a gyerekei azoknak az embereknek, akik a mi szüleink – az is tud ugyanakkora kihívás lenni, nem lebecsülendő! Mindannyian elkésünk egyszer valahonnan, ahonnan nem kéne, elfelejtünk esernyőt vinni magunkkal egy olyan napon, mikor zuhogni fog, és elbotlunk egy rakás ismeretlen előtt az önnön ügyetlenségünk miatt. Legfőképp pedig mind megszületünk, élünk, meghalunk. Az egyszerű, hétköznapi dolgok jelentik a világot – s én úgy érzem, ezek nem évülhetnek el attól, hogy egyszer már olvastunk róluk. Alanyi joguk és kötelességük felbukkanni újra meg újra meg újra, hogy emlékeztetőül szolgáljanak azokra a dolgokra, amik igazán fontosak.

Backman Hétköznapi szorongások c. regényét olvasva természetesen nekem is feltűntek az efféle dolgok. Bár én még messze nem járok a közelében annak, hogy végigérjek a teljes Backman életművön, még így is elmondhatom, hogy ismerem már, hogyan szól a férfi a szülővé válásról, hogyan ír az öngyilkossági gondolatokról, miként ábrázolja az idős házasokat. De ez szerintem semmilyen ponton nem vonhat le értéket abból, ha ezt ismét megteszi. Különösen akkor, ha tekintettel vagyunk arra, hogy ezt változatos – úgy értem, változatosan abszurd – körülményekbe, történetekbe ágyazva teszi meg minden alkalommal.

Ezúttal egy lakásbemutatón megesett túszdráma tereli össze egymástól olyannyira eltérő, mégis ütős csapattá formálódó főszereplőinket – ez a nem mindennapi élethelyzet persze egyre csak kiemeli különbségeiket (s akár az ebből adódó konfliktusokat is), miközben a közbeiktatott visszaemlékezések, a karakterek közti esetenként mélyebb gondolatváltások épp az ellenkezőjére mutatna rá: hogy miként köti őket össze a mindannyiuk életét meghatározó szorongás – legyen az egészen hétköznapi, vagy traumatikus jellegű.

„Mert te is szoktál szorongani, előfordul, hogy olyan helyeken sérülsz meg, amelyeket még a röntgengép sem érzékel, és amelyeket még a szeretteidnek sem tudsz megmutatni. Lelkünk mélyén, az olyan emlékekben, amelyeket még saját magunk előtt is letagadunk, sokan tudjuk, hogy a különbség köztünk és a hídon álló férfi között kisebb, mint szeretnénk.”

És még ha a szorongás lenne az egyedüli, ami köteléket teremt ezek között az emberek között…! Azt kell mondjam, maga a teljes regény a kapcsolatokra helyezi a fókuszt, minden körítés mellett és alatt azt hangsúlyozva, miféle összeköttetésekbe kerülünk embertársainkkal, miféle hatást fejtünk ki a körülöttünk lévőkre, életekre, családokra, akár a világra is. Mindezt ráadásul gyakran úgy, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs róla, és nélkülöz a tettünk mindenféle ezirányú szándékot, s én úgy érzem, ha le akarunk vonni valamiféle általános érvényű igazságot, tanulságot a műből, akkor ez kell az legyen. Hogy a megnyilvánulásaink következményekkel járnak másokra nézve. Egy-egy tett, szó, mozdulat képes célt adni valaki másnak, vagy akár megfosztani őt tőle; segíthet valakinek folytatni az életét, míg másnak talán megadja a végső lökést ahhoz, hogy ne akarja folytatni tovább. A szavaink sebeznek, gyógyítanak, rombolnak és építenek, lavinát indítanak el, falakat emelnek, elszakítanak, néha pedig épphogy összekötnek. De legtöbbször nem maradnak hatás nélkül, és Backman éppen ezt a láncreakciót ragadta meg ezúttal, ismét érzékenyen és aprólékosan. Nem sietett sehová ezzel a tanulsággal, megadta neki a kellő időt, hogy lassan és szájbarágás nélkül is felfedje magát az olvasók előtt, ami részemről egy hatalmas pluszpontja volt ennek az amúgy is kifogástalan műnek. 

Szereplőink egy öreg és egy fiatal házaspár, két rendőr, egy bankigazgató, egy ismeretlen, egy idős hölgy, egy pszichológus, egy alulöltözött, nyúlfejet viselő férfi és egy rabló… akiket bár ezerfélék, az elmondottak alapján mégis összekötnek komplexusaik, valamint bizonyos események mind a jelenben, mind a múltban. De még ha csupán csak ennyiről volna szó… Itt mindenképpen megemlíteném – szigorúan spoilermentesen, ezt a könyvet ugyanis határozottan így kell kezelni véleményem szerint – Backman rendkívül ravasz és precíz technikáját, amivel a karakterekről szóló információkat adagolja illetve tálalja az olvasói számára, ugyanis ebből adódott számomra a legtöbb meglepetés, minden „leesik az állam” pillanat a könyv során. Nem mondhatok erről túl sokat anélkül, hogy ne hintenék el olyan tudnivalókat, melyeket sokkal kellemesebb olvasás közben ismerni meg, de annyit megengedhetek magamnak, hogy kijelentsem: Fredrik Backmant méltán nevezhetnénk a „pókerarcú író”-nak. Nem ferdít és nem hazudik, de mesterien hallgat el részleteket akár a legapróbb szemrebbenés nélkül, különös szituációkat szülve ezzel. Szerintem akit sikerül meggyőznöm az értékeléssel, és a jövőben kézbe veszi a könyvet, netalán már olvasta is, az érti mire akarok ezzel utalni. Nagyon nehéz most nem taglalni ennél jobban az „ezt nem hiszem el!!” pillanatokat, így emiatti szenvedéseimet lerövidítendő csak annyit tanácsolnék: olvassátok el, és vegyétek észre magatok. Hajlandó vagyok személyesen garanciát vállalni rá, hogy a folyamat egy pillanatát sem fogjátok bánni.

Összességében azt kell mondjam, Backman hatalmasat alkotott ismét: olyan háromszázhetven oldalas hullámvasútra ültetett fel, ahonnan a legabszurdabb, legnevetségesebb szituációk érzelmi magaslatából zuhantam egyik pillanatról a másikra mély, pszichológiailag is érzékeny, mégis roppant emberi gondolatmenetek völgyeibe, hogy aztán végletesen oda nem illő, mégis tökéletesen időzített (ellentmondás, what is that) őrültségeken kaphassam valamelyik karaktert. A szerző stílusa mit sem változott az évek alatt: maradt továbbra is zseniális, hála az égnek. Tömör és érzékletes fogalmazásmóddal, a lehető legütősebb párhuzamokkal, és valami hihetetlenül képtelen hasonlatokkal, melyek akár a védjegyévé is válhatnának lassan. A történet finoman sodort magával, lassan bontakozott ki, időt hagyott rá, hogy a szerző szemüvegén át és a saját nézőpontomból (e kettőt amúgy szerencsére nem volt nehéz összeegyeztetnem) is elmerenghessek a felvetődött komolyabb témákon, mint az öngyilkosság, magány, a szülővé válás, bűntudat, amikor pedig éppen nem ezt tettem, gondoskodott róla, hogy legalább egy, de opcionálisan több karakter is csináljon valami ostobaságot, amin foghatom a fejem. Valóban, Backman nem rosszmájúságból jegyezte meg elsők között, hogy története idiótákról szól – szerencsére azonban a legszerethetőbb és legszórakoztatóbb vállalhatatlan idiótákról a világon. Vécén gubbasztó nyúlfejű alakokról, bemutatólime-ot majszoló nőkről, pocsék rendőrökről, szerencsétlen rablókról. Meg stockholmiakról. Főleg az említés szintjén mondjuk, de úgy nagyon is. Sokkal több ilyen könyvet kellene írni. Sokkal több ilyen könyvet kellene olvasni. 

Kedvenc idézetek:

(Megjegyzés: a példányom úgy fest belülről, mint amit beleejtettem egy vödörnyi kifolyatott sárga szövegkiemelőbe, nem győztem jelölgetni a számomra kedves, fontos, emlékezetes pillanatokat, idézeteket, sorokat, odalent azonban ennek csak szánalmasan kis töredékét olvashatjátok, mert ha kiidézem a teljes könyvet, akkor félő lecsap rám valami felsőbb könyves hatalom, és amúgy is, arra buzdítanék mindenkit, hogy adjon egy esélyt maga is a regénynek. Picit csaltam, az értékelés közbe beszúrt idézeteket innen, a kedvenc idézetek pontból csentem…)

„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”

***

„Azt gondolta, ezért kell kedvesnek lenni az emberekkel, még az idiótákkal is, mert sosem lehet tudni, milyen terhet cipelnek. Idővel rájött, hogy a lelke mélyén majdnem minden ember ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Ügyes vagyok? Büszkévé teszek valakit? Hasznos tagja vagyok a társadalomnak? Jól végzem a munkám? Bőkezű és gondoskodó vagyok? Jó vagyok az ágyban? Akar valaki a barátom lenni? Jó szülő vagyok? Jó ember vagyok? Lelke mélyén mindenki jó akar lenni. Kedves. A baj csak az, hogy nem mindig tud az ember kedves lenni az idiótákkal, lévén idióták.”

***

„Az elvált szülők gyermekei sosem lesznek javíthatatlan romantikusok, mert nem hisznek az örök szerelemben.”

***

„A kikötőben álló hajók biztonságban vannak, kicsim, de nem ezért építették őket.”

***

„- Fontosnak érezné magát, ha unokái lennének?

Anna-Lena mosolyra húzta a száját.

- Volt már, hogy kézen fogva ment haza az óvodából egy háromévessel?

- Nem.

- Az ember sosem érzi magát annyira fontosnak, mint akkor.”

***

„Mert az lehet, hogy merő véletlenségből elmegy minden életkedvünk, de az ugrást, azt választani kell. Ahhoz fel kell mászni valami magasra, és egyet lépni kell előre.”

Borító: 5/4.5

A leemelt fejű nyúl olyan tényezője az egyenletnek, amit épp akkora gyanakvással szemléltem eleinte, mint egy ötödikes a betűket egy matematikai feladványban – olyan oda nem illőnek találtam. Én díjazom a különcségeket, de ez még így is túlontúl abszurd volt az én ízlésvilágomnak mikor először pillantottam meg a Hétköznapi szorongások magyar fedelét – aztán olvasni kezdtem, és olvastam, és olvastam, és kitartóan olvastam tovább… és minden a helyére került. Azóta ez a kedvenc Backman borítóm, és ez talán mindent elmond. Bár a regény mélységét egy efféle összkép nem igen adhatja vissza, mi több, a nyuszi sugall némi komolytalanságot, a borító még így is minden ponton kiválóan csatlakozik a könyv témáihoz, és ami szintén nem elhanyagolható, stílusában maradéktalanul belepasszol az eddigi Backman-életműbe.

Pontozás: 5/5

Blogturné és nyereményjáték

Fredrik Backman neve 2014 óta egyet jelent a magyar olvasók számára minőséggel, humorral, szívszorító, az ember lelke mélyéig elérő pillanatokkal, az Animus Kiadó pedig azóta is kitartóan gondoskodik róla, hogy ne maradjanak olvasnivaló nélkül a rajongók. Ezúttal a külföldi megjelenéssel egyidőben hozták el számunkra is a szerző legújabb regényét, a Hétköznapi szorongásokat, mely egy lakásbemutatón megesett túszdráma krimis körítésébe ágyazott történet kapcsolatokról, életben betöltött szerepekről, és arról, mi mindent megtesz az ember a szeretet miatt. Tartsatok velünk ötállomásos turnénkon egy újabb maradandó Backman-élményért, és nyerjétek meg a könyv egy kiadó által felajánlott példányát!

Nyereményjátékunkban ezúttal azt tesszük próbára, mennyire vagytok képben Fredrik Backman korábban megjelent írásaival: turnénk minden állomásán a Hétköznapi szorongások egyik fontos témájához híven egy-egy félelemmel, szorongással kapcsolatos idézetet olvashattok majd, melyek mindegyike a szerző korábbi könyveiből származik: a ti feladatotok az lesz, hogy írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő soraiba azoknak a könyveknek a címét, amelyekből idéztünk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

“A félelmek olyanok, mint a cigaretták, mondta nagymama: nem az a nehéz, hogy végezzen az ember az apró rohadékokkal, hanem hogy ne kezdjen ki velük újra.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

07.23. Never Let Me Go

07.25. Szofisztikált macska

07.27. Flora the Sweaterist

07.29. Flora the Sweaterist (extra)

07.31. Könyv és más