Ali Hazelwood: A menyasszony

„Ha szerelmes akarok lenni a hülye vérfarkas férjembe, akkor szerelmes leszek a hülye vérfarkas férjembe, akár be akarja ismerni, hogy viszontszeret, akár nem.”

Eredeti cím: Bride
Oldalszám: 430
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Misery ​Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló…ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért… már megint.

A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van…

Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie… magával a farkassal.

Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?

Folytatást! Folytatást követelek! „Boldogan éltek amíg meg nem haltak, és ebben a boldog életben azt történt hogy…”-ot kérek! Műfajalkotó happy end utáni záradékot, a You Are In Love cizellált, regénybe fordított verzióját loopon, továbbá a dánok átlagboldogságát és a Szahara melegségét a karakterek közti kötelékbe invesztálva. Tudjátok, olyan ez, mint egy szem gumicukor – nincs belőle olyan, hogy „kóstolás”, meg „csak egy darab” – kell a zacskó, és kész. Ehhez hasonlóan, miután a Bride-dal töltött rövidke időm következményeképp cseppfolyós halmazállapotban írom e sorokat, azt mondom, készen állok tovább olvadni. De addig is, míg kijárom békehadjáratom a könyvbiznisz boldogság-fókuszú reformációjáért, nézzük meg, mit is mondhatok nektek a színtiszta rajongáson kívül. Nem sokat… de azért nézzük.

A cselekmény kiindulópontja egy történelminek nevezhető csere-alku két egymással ellenséges faj között; egy esküvőbe bugyolált potenciálisan halálos adok-kapok, mely során főszereplőnk, a vámpír Misery egybekel a helyi vérfarkasfalka alfájával, Lowe-val, míg egy fontos farkasnő cserébe a vámpíroknál landol.  Aztán vagy puszi, pacsi, örökbéke, vagy vérontás… ahogy sikerül. És igen, természetesen fejlett farkasszaglás nélkül is messziről kiszagolható, hogy ebből jó kis enemies-to-lovers trope lesz, ami kinek pálya, kinek nem… bevallom, nekem általában nagyon nem az, de Ali Hazelwood könyveiben mindez valahogy máshogy üt. Igazából egyszerre tartom tipikusnak és mesterinek amit ez a nő művel: a vibe, a sztori, a kontextus valamennyi regényében egyedülálló, nagyon belopja magát a szívekbe, közben meg akkora kliséket dobál, mint a ház – és úgy, hogy ez még csak nem is tud zavarni, mert annnnnyira jól csinálja.

Misery megkockáztatom, hogy az eddigi legszerethetőbb Hazelwood-hősnő: erős, kitartó, talpraesett, kinyitja a száját mikor kell, de mindemellett esendő, és jókora trauma-batyut cipel magával, ami segít mélyíteni a karaktere komplexitását. Az önfeláldozás, „a többek java az egyén felett” ideológiája, és tök konkrétan a túsz szerepkör nem új számára, ugyanis már gyerekként is a béke zálogaként élt az emberek világában, most pedig ugyanezt teszi a vérfarkasok területén. Az embereknek túlságosan vámpír, a vámpíroknak túlságosan emberi, a vérfarkasoknak meg maga az ősellenség – akárhogy próbál, Misery nem tud otthonra, stabilitásra találni a létezésben, így személyisége meghatározó eleme ez a gyökértelenség, sehova sem tartozás, és ennek hozadékaként a szerethetetlenség, feláldozhatóság érzése. Persze az a kemény, rideg kultúra ami fajának sajátja az ő ereiben is ott csörgedezik, így ezzel a lelkében tátongó lyukkal sztorikus nyugalomban – és némi fanyar humorral fűszerezve – él együtt. De a sebek, kétségek, belső vívódások így is át-áthatolnak a jeges bőr páncélján, mi olvasóként legalábbis egyre többet és többet látunk meg abból, milyen terheket cipel magával főszereplőnk.

Ami Lowe-t illeti, hát hű gyerekek… sokkal könnyebb volt spicy male leadekről írni, amíg nem voltam tartós párkapcsolatban. Remélem az illendőség határán belül mozgok, ha azt mondom, Hazelwood megint kiválóan hozta megtestesült női fantáziát: valakit aki egyszerre kemény, férfias, felelősségteljes, ugyanakkor békés, gyengéd, ért a gyerekekhez, és alapvetően mégiscsak egy fluffy, ölelgetnivaló kölyökkutya. Nyilván megelőzte őt is a híre, hogy hurrdurr mennyire veszélyes, halálos, meg mittudomén, de az elsőre kimért, zárkózott aurája – ami elnézve milyen kötelességek nyomják a vállát, érthető is – mögött egy összetett, példaértékű vezető sejlik fel ahogy tovább olvasunk, valaki, aki kompetens, határozott, tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor diplomatikus, szeretetteljes, és sohasem feleslegesen kegyetlen. Megintcsak ízlés dolga, de én olcsón adom a lelkem az ilyen klisékért, ide nekem mindet – Hazelwood pedig kimondottan ebben utazik, ez a fegyvere minden átkozott alkalommal, és hogy unalmas-e, hát… nem. Jöhet még.

Bár a kb spoilermentesség és helytakarékosság apropóján most nem mutatnám be ezt sokkal részletesebben, láthatóan mindkét főszereplőnek megvan a maga kidolgozott személyisége és háttértörténete, megvannak a fajukból eredő jellegzetességeik, kulturális különbségeik, a hibáik és gyenge pontjaik – és ahogy idő közben megláthatjuk, lassan bontakozó, kölcsönösen gyengéd érzéseik is egymás iránt. A történetben ugyan egyúttal fut nyomozós és politikai szál is, a kiemelt figyelmet mégis ez az elsőre valószínűtlennek tűnő kapcsolat uralja: az, ahogy egy elrendezett házasságból és halálos ellentétből a lehető legszorosabb szálak fűződnek az együtt töltött idő alatt, és az együtt kiállt próbák eredményeképp. Én nagy örömmel követtem végig ezt a folyamatot, hiszen a Misery és Lowe közti kémia kézzel fogható, mindkettejük vívódása valid, a párbeszédeik frappánsak, és talán még a kötelező érvényű félreértésből eredő drámát is sikerült a legminimálisabban megúszni… vagy csak szokatlanul elnéző vagyok ezzel a könyvvel, nem tudom.

Ami a nyilvánvalóan sokak által kifogásolt fajok közti szexet illeti… nos, racionálisan, mi több, objektíve belegondolva kevés bizarrabb dolgot olvastam életemben, máshonnan nézve viszont tartom, hogy az írónő még mindig a pikáns jelenetek koronázatlan királynője. A legfurább dolgokat is leírhatja érzékien, tökéltesen elegyítve az erotikát és romantikát… és valahogy működik neki. Szóval egyik oldalról mi a fasz, másik oldalról meg elismerésem – utóbbi többek között azért is, mert nem emberiesítette meg (?) a szereplőket, csak hogy egyszerűbb legyen köztük a testiség; igenis kitartott a szereplő fajok fizikai-biológiai különbségei mellett, melyek ugyan problémát okoznak ilyen helyzetben, de nem áthidalhatatlanok. Csak furák. De ez ilyen. Én értékeltem a próbálkozást.

Mostanra kezdek nagyon egyhangúvá válni, szóval…ha az elfogulatlanság látszatát fenntartva meg kell próbálnom egyetlen kontrát kipréselni magamból, az egy-egy szónál aligha terjedhetne tovább. Szó szerint, ugyanis volt egy kis beefem a fordítóval az első kb. 50 oldalon, ahol annyiszor jelent meg az „újsütetű” kifejezés, amennyiszer életemben nem hallottam és nem is akartam hallani; annyiszor, hogy letettem a könyvet, és léptem sütni egy tálca újsütetű kekszet. Bocsánat, fájt ez a szó, de ez legyen az én bajom. 

Végül, de nem utolsó sorban szerintem nem vagyok egyedül azzal ha bevallom, az írónő gyors műfajváltása enyhe aggodalommal töltött el: volt egy bevált receptje, szuper könyveket sütött ki belőle kifejezetten rá jellemző, remek ízesítéssel, jól kombinálva az édeset és pikánsat… és őszintén lövésem sem volt, mit fog magával – és velünk – kezdeni egy fantasy-regényben, távol a STEM-világától és a szexi professzoroktól. Ő meg így, „ó, fogd meg a kémcsövem!”, és effortlessly megalkotott egy olyan természetfeletti világot, ami igazából… abszolút természetes. Az ő előadásában. Genetikai mutációk, egy kis purin itt, egy kis hidrogénatom ott, meg egy rakás dolog amihez szerencsére nem értek, és ami által Hazelwood kényelmesen két legyet üthetett egy csapásra: megcsillogtatta a tudományos elkötelezettségét és egyúttal validdá és hihetővé tette ezt a totál elrugaszkodott témát, közelebb hozva a történetet az olvasóhoz. Ha átaludtad a gimis és egyetemi… bioszóráidat, akkor beveszed. Nyilván nem volt különösebben sok idő rá, hogy kellően kibontsa ezt a világot, de az alapok amiket letett, szerintem elég stabilak ahhoz, hogy lehessen még rá építeni…

és erre a jelek szerint nem is kell sokáig várnunk! Jöjjön hát a friss örömhír így a végére: bár nem azzal a „Lowe & Misery all the way”-féle happily ever afterrel amit vártam, de a Bride univerzuma csakugyan tovább bővül, mégpedig Koen és Serena történetével. Az eredeti megjelenés október elejére van kitűzve, és csak remélni tudom, hogy a Maxim tartja majd a lépést, hogy mihamarabb olvadozhassunk tovább – addig is vár rám az Ez nem szerelem, és a júliusi Deep Endig tartó visszaszámlálás!

Amennyiben a Bride olvasásához további győzködést igényeltek, azért kommentben lehet jelentkezni, azon túl pedig szívesen fogadom az ujjaitok és billentyűzet kölcsönhatását akkor is, ha megosztanátok saját véleményeteket a könyvről, vagy netán megírnátok, melyik Hazelwood-kötet vett le eddig leginkább a lábatokról!

Idézetek

„Mások helyeslése erős drog. Én mázlista, soha esélyem sem volt rá, hogy kialakuljon bennem ez a függőség. Ha valamiben jó vagyok, akkor az a társaim irántam érzett gyűlöletének racionalizálása. Úgy gyakoroltam, mint a zongorista csodagyerekek. Fáradhatatlanul és kora gyerekkoromtól fogva.”

***

„Semmit sem tudsz arról, milyen megtalálni a másik feledet – folytatja halk, éles hangon. – Elfogadnék bármit, amiről ő úgy dönt, hogy nekem adja, a világa legapróbb darabkáját is. Elfogadnám őt egyetlen éjszakára abban a tudatban, hogy reggelre elveszítem, belekapaszkodnék és soha nem engedném el. Elfogadnám őt egészségben, betegségben, fáradtan, dühösen, vagy erősen, és kiváltság lenne számomra. Elfogadnám a problémáit, az ajándékait, a hangulatait, a szenvedélyeit, a vicceit, a testét… az égvilágon mindent elfogadnék, ha ő úgy dönt, hogy nekem adja.”

***

„Akkor megpróbáljuk. Nem erről szól végül is minden kapcsolat? Találkozni valakivel, arra vágyni, hogy vele legyünk, jobban, mint bárki mással, és megpróbálni működtetni. És nekem… talán nincs meg a hardverem, de a szoftver itt van, és én programozom. Talán téged nem szántak úgy nekem, mint ahogy engem neked, de én így is téged választanak újra és újra. Nincs szükségem különleges genetikai engedélyre ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy te vagy az én…”

Borító: 5/5*

Közönyös békében élek együtt Ali Hazelwood jellegzetes, de amúgy meglehetősen semmitmondó borítóival, melyekért a beltartalom mindig tökéletesen kárpótol, a Bride esete viszont egészen más: itt minden elvarázsolt olvasgatás előtt, után és közben megálltam megadni a könyvnek a maga kiérdemelt párperces néma csendjét, ami alatt 1) a borítóban gyönyörködtem, 2) a borítót simogattam, 3) a borítót fényképeztem különböző helyszíneken és kompozíciókban… értitek mit akarok mondani. A Bride kívül-belül csodaszép: egyszerű, tematikus, ízléses, megragadja és irányítja a tekintetet… erőlködés nélkül is tökéletesen végzi a dolgát.

Értékelés: 5/5*

Röviden szólva: imádtam minden sort. Az írónő újat tudott villantani egy olyan totál kivéreztetett pun intended műfajban, mint a vámpíros-vérfarkasos fantasy, mi több, megalapozott egy tudományosan alátámasztott oké, ha aludtál bioszon akkor annak tűnik, életszerű fantasy világot, ami folytatásért kiált. Összehozta karrierje talán legszerethetőbb párosát, akik komplex jellemmel, háttérrel és pszichével, na meg brutálisan jó kémiával rendelkeznek, és miközben hosszasan hagyott a lassan bontakozó szerelmükön olvadozni, még arra is maradt ideje, hogy egy kis rejtéllyel meg paranormál-politikai szövevénnyel tuningolja a cselekményt. Már alapból is undorítóan elfogult Hazelwood-fan vagyok, de bátran ki merem jelenteni, hogy a Bride-dal elértem a platinum rajongói fokozatot…

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

 

Linn Strømsborg: Soha, soha, soha

„Itt állok teljesen egyedül, és egy hang azt ismételgeti bennem: nekem soha nem lesz gyerekem, soha, soha, soha, és ezt komolyan gondolom akkor is, ha nem merem hangosan kimondani.”

Eredeti cím: Aldri, aldri, aldri
Oldalszám: 278
Megjelenés: 2023
Kiadó: Libertine

Linn Strømsborg Soha, soha, soha című regényének főszereplője soha nem vágyott gyerekre. Nyolc éven át élt együtt Philippel, akivel egyetértettek abban, hogy nem lesz gyerekük – egészen mostanáig. Mert Philip talán mégis szeretne apa lenni. És miközben a főszereplő két legjobb barátja az első gyerekét várja, az anyja állandóan unokáért nyaggatja, a hétköznapok pedig tele vannak kisgyerekes szülőkkel, születésekkel és mások időzavarával, ő éli az életét, és kiáll a döntése mellett: nem akar gyereket.

A Soha, soha, soha arról szól, miért vállalunk, és miért nem vállalunk gyeket. Annak a története, hogy dönthetünk másképp, mint amit elvárnak tőlünk, miközben mi magunk is csak átlagos, egyszerű életet szeretnénk élni.

Mágikus és véletlen egymásra találásunkat a könyvvel tökéletes ajándéknak éreztem: a fülszöveget elnézve biztos lehettem abban, hogy ezer százalékosan nekem való – már nem azért, mert gyerekmentes terveket szövögetek, hanem mert őszintén és mélyen hiszem, hogy nem kell mindenkinek gyerek – és legfőképp nem kell annak, aki nem akar, ahogy egy gyereknek sem kell olyan szülő, aki nem vágyik rá. Meg amúgy rengeteg embert gyerekek közelébe sem szabadna engedni… de bele sem kezdek inkább a Dunát-rekesztős listámba, mert még kapok a nyakamba valakit, aki ledarálja a klaviatúrán táncoló ujjacskáimat.

Amit a felvezetéssel mondani akartam, igazából csak annyi, hogy a téma csillagos ötös: azonnal betalált a lelkem és elmém közepébe. Épp ezért fáj kicsit, hogy a Soha, soha, soháról drámaian hasadt véleményt hoztam magammal a mai napra: megtaláltam benne mindent, és ugyanakkor nem találtam benne semmit, nyilván más-más okok és nézőpontok mentén. De kezdjük talán a feketelevessel.

Nehezen becsülöm fel a regény irodalmi értékét. Nyilván ilyen súlyos témák mellett felszínesnek hangzik ezen rugózni, de ez mégiscsak egy könyv, én pedig olvasó vagyok – magától értetődően nem csak a témát értékelem a folyamatban, hanem azt is, milyen az élmény részévé válni. Ez pedig nagyjából olyan volt, mint egy internet értelmesebbik fele által uralt, érett női energiákat árasztó kommentszekcióba csöppenni: értékeltem a hozzászólásokat és a gondolatfolyamot, de tudom és érzem, hogy a kommentelők egy munkába biggyesztett pisiszünetben a vécén ülve pötyögték be a kommentjüket, esetleg tanulás helyetti halogatás közben, vagy a revenge bedtime procrastination alatt. Ne értsétek félre, jó gondolatok ezek, csupán csak köztudott infó, hogy a szerzőik nem a kommentjük megfogalmazásáért kapják a fizetésüket. Ilyen alapon a Soha, soha, soha az én szememben inkább volt 5 percekben lefirkantott naplóbejegyzések gyűjteménye, mintsem regény: a fogalmazás és mondatszerkesztés nagyon minimál, a szövegnek nincs irodalmi esztétikája, gyakran oldalakon át nyúló se füle se farka mondatokat kapunk, míg máskor egy oldal egy egész fejezetnek felel meg, egy ponton túl pedig csak ismétlések sora az egész. A főszereplő vég nélkül lamentál: újra meg újra ugyanazokat a gondolatokat pörgeti le, holott a téma színes, érdekes, és iszonyúan összetett. Éreztem, hogy a szerző próbálta a kérdéskört sokoldalúan körbejárni, mégsem tudta addig tágítani a fókuszt, ameddig azt a könyv érdemelné.

Ez volt egyszer. Másodszor, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyire háttérbe szorult a karakterépítés. Nem vártam sokat, gondoltam előre, hogy ez inkább elmélet- mintsem karakterfókuszú regény, mégis meglepett az e téren tanúsított no effort. A főszereplő maximálisan jellegtelen: olybá tűnik semmi nem érdekli, semmit nem csinál, nem él, nem érez, leginkább csak agyal – de azt is csak egyetlen dolgon. Minta a teljes jellemét aköré húzta volna fel a szerző, hogy „ő az, aki nem akar gyereket” – na bumm, és még? Mit tud még? Csak mert ez önmagában nem határoz meg valakit, nem állhat ebből valaki teljes identitása.

Van egy elméletem arról, mi lehetett a cél: nincs tökéletesebb szűz vászon egy üres főszereplőnél. Akinek se neve, se megfogható tulajdonságai, se konkrét indokai a döntése mellett nem mintha ez feltétlen kellene, de erről még később. Afféle „Egy lány belép egy bárba” jellegű interaktív könyvélmény hozható létre így, ahol tényleg bárki betöltheti a nő szerepét: neki adhatja a nevét, kitöltheti az üres rubrikát a saját okaival, és feltöltheti az eseményeket önmaga megélt érzéseivel. Mondjuk ilyen célra inkább ajánlanék egy önismereti naplót segítő kérdésekkel és beszélgetős kártyákkal… de ez csak én vagyok. 

Mint látjátok tehát, nehéz a könyvet művészeti alkotásként nagyra értékelnem; ellenben van egy olyan pszichológiai, ideológiai, társadalmi értéke ami ezt képes kompenzálni, egészen egyszerűen azáltal, hogy beszél ott, ahol könnyebb – és valljuk be, jelenleg elvárt – hallgatni. Azokat az időket éljük jelenleg, ahol már az is gyermekellenes propagandának van bélyegezve, ha valaki őszintén megosztja az anyaság természetes, de negatív velejáróit, ha valaki a traumatikus szülésélményéről beszél, vagy tök egyszerűen megkérdőjelezi, hogy az anyaság csakis „babaillatú kacajból és puha ölelésekből” áll. Ilyen légkörben nehezen jutunk el odáig, hogy egyáltalán szóba jöhessen a tudatos gyermektelenség témaköre, pláne higgadt, érett felnőtt beszélgetés jelleggel, és nem ítélkezve meg szitkokat szórva.

Az örök kérdés persze pont ez: miért zavar valakiket ennyire megszállottan az, ha valaki mást kezd az életével, mint ők? A másik meg nyilván az, miért érzi valaki, hogy beleszólása van mások ekkora életdöntésébe. Pont neki. Vagy bárkinek.  Miért kell jólmegaszondani, miért kell győzködni másokat?

Kishíján 10 éve pörög az agyam azon, hogy mikor egy nő azt mondja „nem akarok gyereket”, mennyire reflexből jön a válasz: „majd úgyis meggondolod magad”. Minta megváltoztathatatlan alapbeállítás lenne – és ne, ne gyertek nekem a biológiával meg ösztönökkel, mert az se ösztönös, hogy ruhát hordjunk, yet here we are –, hogy egy nő életének a gyerek az egyetlen célja; mintha a tudatos döntéshozás, mint olyan, természetből adódóan nem is szerepelhetne a női palettán. És tudjátok mit? Biztos vagyok benne, hogy tényleg vannak, akik végül meggondolják magukat, és mégis vágynak gyerekre – tudom, magam is egy vagyok közülük –, de ha körülnézünk a világban, láthatóan ennél sokkal többen vannak, akik bármiféle előzetes megfontolás nélkül bevállalják a családosdit, és azt bánják meg. Erről persze nem beszélnek… de azért a tettek sokat elárulnak. Mindenesetre emberek vagyunk, előfordulhat, hogy megváltoztatjuk a véleményünket, de ez nem érvényteleníti automatikusan a korábbi álláspontunkat, sem más nők szilárd elhatározását. Nem feltételezhető, hogy mindenki eszerint működik, hogy mindenkire vár egy pálfordulás – de ha van is, akire vár, ez hadd legyen az ő problémája. Másnak nem árt vele – szemben a férfiakkal, akik lelépnek a terhes barátnőjük/feleségük mellől, vagy az ún. „szülőkkel”, akik elhanyagolják, bántalmazzák, vagy szarba se veszik a gyereküket. Ugye.

Visszakanyarodva a könyvre, kifejezetten tetszett, amint az első oldalakon a szerző távolról közelítve érkezett meg a főszereplőhöz, sorra bemutatva előtte a nagyszülők és szülők gyermekvállalással kapcsolatos érzéseit, attitűdjeit és konkrét döntéseit. Jól árnyalta ez a képet, milyen családi örökségek, minták és meggyőződések állhatnak egy ilyen elhatározás mögött, hogy más-más emberek eltérő kapcsolatai és vágyai vesznek minket körül nap mint nap, amelyekből mind levonhatunk valamilyen tanulságot.

Szintén pozitívum a regény kapcsán, hogy – amennyire témájából adódóan lehet – pártatlan marad. Nem glorifikálja a gyermektelenséget, nem „terjeszti az igét”, helyette bátran vállalja és prezentálja ennek az életnek a nehézségeit és kríziseit is: az állandó társadalmi és interperszonális nyomást, a barátságokból való kiszakadást, vagy azt, milyen bizonytalan a párkapcsolatok „közös nevezője”, egy ilyen témában. Emellett más karakterek példáján keresztül rámutat arra is, hogy az anyaság-apaság egyszerre lehet a boldogság és elégedettség forrása, miközben igenis valid problémák és fájdalmak kísérik, mint például az igenis kellemetlen testi változások, a teljes kimerültség, megváltozott lehetőségek, vagy az állandó nyomás, hogy tökéletes légy.

Pár bekezdéssel feljebb kifogásoltam a főszereplő „ürességét”, aminek része volt az indokok hiánya is, de jobban átgondolva – az üresség fent már kitárgyalt célja mellett –, ez is a childfree struggle része: hogy mindenki elvárja, hogy ha nem töltöd be a női princípiumot, akkor legalább máshol alkoss nagyot, így adva értelmet a döntésednek. Konkrét és jelentős okokat, indokokat várnak – mintha a „mert nem akarok” nem lenne elég, mintha olyan űr lenne ez, amit muszáj mással kitölteni. Nemrég láttam egy érdekes reelt, ami idevág. Arról szólt, hogy más életreszóló döntéseket, mint amilyen a hivatás kiválasztása, mennyire nem kérdőjeleznek meg mások: például, ha azt mondod nem akarsz asztronauta lenni, senki sem győzköd, hogy „de hátha mégis élveznéd”, meg „lehet felkelsz 50 évesen és arra vágysz bár asztronauta lettél volna”. Ha azt mondod, utánaolvastál, mi mindennek kell megfelelni hozzá, és nem vagy rá alkalmas, meg amúgy a magasságtól és sötéttől is félsz, akkor ennyi, kapsz egy bólintást, és valószínűleg nem lesz többé téma. Ellenben ezer észszerű indokot is felsorolhatsz a gyermektelenség mellett – a túlnépesedett bolygót, klímaváltozást, az oktatás és egészségügy teljes csődjét, a kedvezőtlen anyagi helyzetedet, betegséget, traumákat, a gyerekek iránti érdeklődés, szeretet, gondoskodási hajlam teljes hiányát, alkalmatlanságot, kifejezett irritáltságot és ellenérzést, stb. –, sosem tudsz eleget mondani ahhoz, hogy ne kövesse további győzködés, hittérítés, „nem tudhatod amíg nem próbálod ki” meg „hogy lehetsz ilyen önző”. Igazából ez a bizonyíték, mennyire marhára szükségtelen is megindokolni egy ilyen döntést. Szívesebben hallgatnám meg szülőktől, hogy ők mégis milyen okból vállaltak gyereket – hangosan számolnék, hány nem önző indok hangozna el. Már no offense.

Összességében felemás élményt hagyok magam mögött: az olvasást nem éreztem kifejezetten építőnek, a témát és gondolatébresztést bár amúgy is kurvára éberek ezek a gondolataim, de mindegy azonban nagy hálával és elégedettséggel nyugtázom. Minden edukatív, tisztázó szó fontos egy olyan ügyben, melyben a társadalom módszeresen próbálja elhallgattatni az őszinte hangokat – a Soha, soha, soha pedig vitathatatlanul ezt a célt töltötte be. Jó szívvel ajánlanám a könyvet nőknek és férfiaknak, fiataloknak és idősebbeknek, családosoknak és gyermekteleneknek egyaránt; azoknak, akik pontosan tudják, miről szól ez az egész, de azoknak is, akik még nem értik, hogyan választhatja valaki ezt az életformát – de motiváltak rájönni. Aki meg képtelen kitekinteni a buborékjából és elfogadni, hogy valakinek más az ideális élet mint neki, az tegyen egy szívességet, és menjen a retkes k… szóval balra a második ajtó, viszlát.

Idézetek

„A szülők köszönetet várnak, a gyerekek pedig bocsánatkérést. Egyikük sem kapja meg soha azt, amire vágyik.”

***

„És persze sosem lehet tudni, hogy a születendő gyermek nem egy őrjöngő alkat lesz-e, egészen vad ötletekkel, nem akar-e diktátor lenni, arra érez-e késztetést, hogy kínozzon embereket vagy parkolóőrködöjn, ápolónő legyen, aki csak a harmadik vagy negyedik próbálkozásra találja el az eret, villanyszerelő, aki négy órás késés után felszámolja az utolsó, megkezdett órát is, villamosvezető, aki szereti abban a pillanatban bezárni az ajtókat, amikor valaki odaér, aztán 27 másodpercen át áll a pirosnál, tudván, hogy annyi idő alatt két és félszer lenne ideje kinyitni és bezárni az ajtókat, nem lehet tudni, hogy a születendő gyerek hasfájós lesz-e, szívhibával születik-e, hajlamos-e a depresszióra, a bipoláris zavarra vagy igazából semmilyen betegségre, semmit sem lehet tudni a jövőről, az éghajlatváltozásról és a károsanyag-kibocsátásokról, lehet, hogy a következő ember lesz az utolsó csepp a pohárban, talán a következő ember, az enyém, a miénk lesz az, akitől átbillen a mérleg serpenyője, és minden felborul, jönnek a ciklonok, elsodor bennünket az ár, hullanak az aszteroidák, a sarkok elolvadnak, a kontinensek szétszakadnak, a gravitáció megszűnik, és összeomlik az univerzum.”

***

„Minden kérdések anyja: de hát nem akarod, hogy öregkorodban gondoskodjon rólad valaki? Kétlem, hogy a városunkban, az országunkban vagy a világban idősotthonokban és kis lakásokban élő, magányos emberek mind gyermektelenek.”

***

„És amikor éjszaka nem tudsz aludni, ugyanolyan magányos vagy, mint én. Csak nincs csend egész éjszaka.”

***

„– Soha nem akartak családot. Csak azért lettek gyerekeik, mert akkoriban ez így ment. Gyerekeik születtek, felnevelték őket, és amint ők kirepültek, végre elkezdődhetett az életük.”

Borító: 5/3

Eh? Oké? Végül is… szódával egynek elmegy I guess. Egészen esztétikus, színeiben harmonikus – bár a sárga szövegezés kriminális –, de meg nem fejtem, hogy mi volt vele a cél. Értem én, anyaság meg gyermektelenség, meg női lét, és nő van a borítón, logikus… de ennél közelebb nem tudtunk volna merészkedni a témához? Csak egy-két bébilépéssel legalább, hogy valamennyit átadjon a borító a könyv témájából, komolyságából, hangulatából. Ez így hiába néz ki objektíve okésan, ha egyszer végtelenül semmitmondó. Egye fene, ha valaki belinkelné, hol vehetem meg szezonvégi akcióban a csaj ruháját, akkor kipréselnék magamból még egy potya pontot.

Értékelés: 5/3.5

Minden és semmi volt egyszerre ez a közel háromszáz oldal. Könyvként, regényként én úgy éreztem, nem sok, nem elég; ugyanakkor egyszem hangként ebben a néma csend és támadó üvöltés közt ingázó világban ez volt minden, amire nőként gyakran vágyódunk. Egy határozott kiállás, megengedő támogatás, valami eredendően értelemmel teli a rengeteg logikátlanul okoskodó szentbeszéd között, amit nap-mint nap hallunk. Hogy a „biológia”, meg „a nyugdíjad” meg „ki fog szeretni”. Hogy „mikor meggondolod magad már késő lesz” és „mégis hogy lehetsz ennyire önző?”. Hálás vagyok, amiért ez a könyv megszületett: hálás vagyok, amiért bele mert nyúlni egy olyan ellentmondásos témába, mint az anyaság és tudatos gyermektelenség, mégpedig diverz szemléletmóddal, kipakolva egymás mellé mindenféle prót és kont mindkét témát tekintve. Hogy lássuk, sokaknak tényleg mennyit ad a gyerekvállalás – de merjük kimondani nyugodtan, hogy attól még nekik is áldozat és mindennapos kihívás. Hogy lássuk egy tudatosan gyermektelen megfontolt helyes döntésének örömét, és a hozzá tartozó kríziseket, aggályokat is. Így kerek a kép minden oldalról, és egyben ez az, amit a világ nem tud lenyelni: hogy van, akinek való gyerek és van akinek nem való – és tekintve, hogy így is, úgy is életreszóló döntésekről van szó, ezek senkinek sem lesz negatívumoktól mentesek.

Strømsborg egy napjainkban égető fontosságú témát tárgyalt kellő társadalmi érzékenységgel, intelligensen, jellegzetesen skandináv letisztultsággal – az alkotói stílus ugyan nekem kevésbé lopta be magát a szívembe, de egy percig sem tudta elvenni az élét mindannak a mondanivalónak, amit a könyv kínál.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!