„Paranoiás lettem. Úgy érzem, mintha figyelnének. Pedig senki észre sem vesz. Nem igazán. Átnéznek rajtam.”
Eredeti cím: Reagan Youth
Sorozat: Orgyilkos
osztály / Deadly Class 1.
Oldalszám: 160
Megjelenés: 2019
Kiadó: Fumax
Ár: 4590 –
1987-et írunk. Marcus
Lopez gyűlöli az iskolát. Képtelen odafigyelni az órákon. A jegyei rosszak,
bunkó osztálytársai rendszeresen zaklatják a barátait. Csakhogy ezek a bunkók
Sztálin legjobb bérgyilkosának leszármazottai, a tanárok egy ősi orgyilkosliga
tagjai, a tantárgy, amelyből bukásra áll a „feldarabolás alapjai” nevet viseli,
szíve választottja áldozatainak száma pedig már két számjegyűre rúg.
Üdv a bolygó
legbrutálisabb középiskolájában, ahová a világ legnagyobb bűnözőcsaládjai
küldik kiképzésre az orgyilkosok következő nemzedékét! A gyilkosság művészet.
Az ölés szakma. A Haláltanok Királyi Iskolájában, ha valaki hátba szúr, azt szó
szerint kell érteni.
Csatlakozz a zajos
sikernek örvendő csapathoz – napjaink egyik legkeresettebb írója, Rick Remender
(Avengers, Captain America, Tokyo Ghost) és Wes Craig (Batman) az 1980-as
évekbe repít, egyenesen a világ legsérültebb és legveszedelmesebb kamaszai
közé!
Na most azt hiszem megértettem, mire gondolnak azok a
szülők, akik tegyük föl megtiltják a fiatalabb gyerekeiknek, hogy
képregényekkel üssék el az időt. Vagy – majdnem ugyanaz – videojátékokkal. Meg
akciófilmekkel. Műanyag pisztolyokkal. Meg… hát, már tovább sorolnom is
felesleges, páran már tuti fujjoltok. Megértem. Másrészt ez a képregény szerintem
mindezt megmagyarázza. Hogy tetszett-e? Ijesztő mennyire! Hogy esz-e már a fene
a folytatásért? NANÁ. Hogy elkezdtem-e rögtön a sorozatot? Képzeljétek, igen.
És hogy mindezt félelmetesnek találom-e? A leghatározottabb mértékben.
Általában jól bírom az erőszakot a könyvekben, filmekben,
nem az a lány vagyok, aki elfordítja a fejét a képernyőről mikor kiloccsan egy
agyvelő vagy ilyesmi csak néha, de mialatt az Orgyilkos osztály képeit pörgettem, végig pengeélen táncoltam
aközött, hogy imádom az egészet, vagy inkább tűzbe vetném. Oké, utóbbi kizárt…
de azért egy ilyen tettben is lenne ráció én azt mondom. Persze nem kezdhetek
papolni a megfelelő értékek közvetítéséről éppen én, aki karácsonyi szünet
alatt vagy háromszor látta az Éhezők
viadalát, amiben szintén mondhatni ok nélkül ölik egymást tucatszám az
arénába összeterelt tinédzserek, és én, aki az indokoltnál többször újranézte
az American Psychot… de akkor is.
Néha úgy éreztem, hogy amit az Orgyilkos osztály ad, az már túl sok. Máskor meg
úgy, hogy rohadt jó. Basszus, ebből nem lesz összeszedett értékelés, úgyhogy
remélem készen álltok egy ambivalens érzésekkel telített hullámvasútra. Nem? Az
jó, mert még én sem, de majd kialakul.
Kezdésnek elárulom, ez volt életem első igazi képregénye, ha
a Sarah Andersen meg Catana Comics gyűjteményeket nem számoljuk – de azok
szerintem egészen más kategóriába tartoznak –, így erre a kötetre hárult a
felelősség, hogy döntsön a köztem és műfaj közti kapcsolat életének
hosszúságáról. Emlékszem, mi volt mikor a Tizedik
kört olvastam Jodi Picoulttól: néhány fejezetenként közbeékelt pár oldalnyi
képregényt amit a főszereplő édesapja rajzolt, én pedig legszívesebben hajat
téptem volna, mert alig tudtam eligazodni a képkockák és gondolatbuborékok
összevisszaságában. Ugyanezt éreztem, mikor elkezdtem anno a Tokyo Ghoul első
számát – azt, hogy ez meghaladja a képességeimet. Ettől tartottam ez alkalommal
is, de saját magam legnagyobb meglepetésére egész hamar belerázódtam, és mire
ez bekövetkezett, azon kaptam magam, hogy odáig lettem a főszereplőért,
beszippantott a történet, és tetszett a rajzstílust is. Röviden: nem csupán
megszoktam amit láttam, de tetszett is. Többé-kevésbé.
Mint írtam, főszereplőnk, Marcus egész megnyerő figuraként
mutatkozott be – már amennyiben megnyerő lehet egy kissé szerencsétlen, de
annál több dühvel teli, szorongó, keserű, cinikus és minden bizonnyal
depressziós egyén. De a kettő nem kell egymást kizáró tényező legyen szerintem…
remélem. Nekem mindenesetre nagyon bejött, mondhatni könnyű volt vele
azonosulni, megfogtak a monológjai, de a párbeszédekben magára vállalt szerepe
is szimpatikussá tette. Összességében egy értelmes, gondolkodó srác képét adta
ki, ami szerintem mindenképp pozitív tulajdonság, bár a történet során
számtalanszor nyilvánvalóvá vált – ahogy az életben is mindig érvényre jut
sajnos –, hogy az ilyen emberek élete jóval nehezebb, mint másoké. Adottak
bizonyos körülmények, amelyek a fiú múltját alkották, és amelyek természetesen
nem személyfüggőek, bárkivel megtörténhetnek – mondjuk –, de Marcus intézetbe
kerülése utáni időszakának nehézségei már egyértelműen a kissé különc, magának
való, és inkább befelé forduló jelleméből adódtak. S meglehet hogy ez csak egy
képregény, de szerintem ennek ellenére roppant átérezhetően sikerült bemutatnia
Marcus belső világát és személyiségét, esküszöm, nem is számítottam volna erre.
Úgyhogy hatalmas pluszpont jár érte.
A képregény történeti része mondhatni kiegészítette azt,
amire a főszereplő gondos kidolgozottsága utalt: hogy ez most első sorban egy
felvezetés, egy afféle eligazítás, mely leteszi az alapokat, helyszínek,
szereplők, szálak és képességek közt ingázik, hogy megmutasson mindent, ami
szükséges a következő kötetek értelmezésében. Ennek köszönhetően egyszerre
ismerkedtünk az utcai élettel meg a Haláltanok Királyi Iskolájának működésével,
orgyilkos diákjaival Marcus szemével, s egyszerre kaptunk pillanatnyi
betekintőket a háttérben futó történésekbe. Utóbbi a későbbi részek
konfliktusát vezette fel, míg az előbbi a „főgonoszokkal” való szembenállást,
Marcust (és a többi diák?) személyében – egyelőre csak párhuzamosan, de azért
éreztetve, hogy egy pontot a két szál majd összeér egy nagy összecsapásban.
Long story short, cselekmény egyelőre nem volt sok, de ígéret arra hogy lesz az
igen! És egy sorozat nyitányában ezzel szerintem nincs is semmi gond…
Ellenben! Azzal, hogy kinyírsz mindenkit, akit nem bírsz,
meg be LSD-zel mint a halál, csak hogy megmutasd a többieknek ki a jani, azzal
már van gond. Tudjátok, az én ódivatú, érthetetlen értékrendem szerint
legalábbis… meg remélhetőleg minden értelmes, normális és egészséges érzelmi
életű ember értékrendje szerint is. Szóval megint visszatértünk oda, hogy
miféle normákat állít ez a képregény, amelyekkel képtelen vagyok – és nem is
akarok – azonosulni. Jogosnak érzem a reakcióm, de közben vitába keveredek
saját magammal, ugyanis felmerült bennem egy kérdés: nem csak azért vagyok-e
most szigorúbb, mint máskor, mert a leírtaknak túl nagy nyomatékot adott a
szöveg mellett/alatt futó képi világ? Ti mit gondoltok erről a témáról?
Szerintetek is máshogy csapódik le bármiféle érzékeny tartalom, ha egy regényben
olvastok róla, mintha ilyen módon látjátok magatok előtt? Segítsetek ki kérlek,
hogy vajon mi is lehet a pontos problémám, mert kissé belezavarodtam az írásba
és a gondolkodásba magam is pedig eskü, nem állok semmilyen szer hatása
alatt! lol. A leírtakat persze bárhol máshol látva/olvasva sem tartom
követendőnek, sőt, mégsem rantelek miattuk annyit, mint most. Erre adjatok csak
magyarázatot, hogy miért van. Én valóban az illusztrációkra tippelek.
És ha már illusztráció, evezzünk át ezzel olyan vizekre,
ahol már képes vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni anélkül, hogy
ellentmondásokba keverednék saját magammal! Kezdjük a legalapvetőbbel: emelem
kalapom mindenki előtt, aki képes ilyen egységes, felismerhető rajzolási
stílust kialakítani és ahhoz tartani magát, valamint képes megjeleníteni a
papíron lényegében bármit, amit csak akar. Ez számomra valószínűleg örökké csak
egy álom marad, ezért aztán küldöm minden tiszteletem – ezúttal Wes Craignek.
Az Orgyilkos osztály rohadt ütős képi
világot kapott, élettel teli képkockákkal, HÁLA AZ ÉGNEK FELISMERHETŐ
KARAKTERÁBRÁZOLÁSSAL, na meg azzal az erővel, ami kell ahhoz, hogy felpörögjek,
undorodjak vagy akár elborzadjak egy-egy rajzon.
Összességében? Nem vagyok elégedetlen. Sőt, inkább elégedett
vagyok, mintsem az ellenkezője, csak tudjátok… készül az új értelmező
kéziszótár az én képemmel az ambivalens szó mellett, így nem cáfolhatok rá már
így előre is. Valószínűleg fejtörések tárgya marad még számomra kicsit az Orgyilkos osztály megítélése, ugyanakkor
kíváncsian várom, hogy kezemben tarthassam a folytatást, már csak azért is,
mert az utolsó szám eseményei eléggé felpörögtek ahhoz, hogy szitkozódva vágjam
le a kötetet az ágyamra, amiért nincs bent a könyvtárban a következő rész. Legyen
ennyi elég: most zárhatnék azzal, hogy addig is, míg az a kezeim közé kerül
elütöm az időt a sorozat-adaptációval, de az számomra már néhány rész alatt
megbukott, úgyhogy… jobb híján, és mert semmiből sem tanulok, inkább levágom
magam a kanapéra egy újabb felkavaró kis képregénnyel!
Kedvenc
idézetek:
„Tanya, a terapeutám a fiúotthonból arra tanított, hogy a negatív
érzések a negatív gondolatokból erednek. Hogy valóságon nem változtathatok… de
azon igen, hogyan viszonyulok hozzá.”
***
„Nem a többiekről van
szó, mert ki nem szarja le őket. Hanem rólam. Az én szorongásomról. Ha emberek
vannak körülöttem, kényszeresen túlgondolok minden egyes beszélgetést, hogy
lássam, hol hibáztam, kit sértettem meg. „Érzelmi paranoia”, így hívta a
terapeutám az otthonban. Folyton gyötör minden, amit mondok, minden, amit
teszek. […] Éjjelente hánykolódom, hogy talán félreértettem egy jelet, vagy
rosszat mondtam. Próbálok rájönni, miért nem tudok beilleszkedni sehová.”
***
„ – Hé, mit hallgatsz?
– A Smithst.
– Jaj, öreg, azt a depresszív szart? Elég buzis, nem?
– Ja, ha a „buzis” alatt azt érted, hogy „bátor és őszinte”:
– Egy gitár fölött picsogni nem bátorság.
– Hát nemtom. Nehéz őszintén kifejezni az érzéseidet, és szembenézni a
szomorúsággal. A legtöbben elrejtik, mintha valami gyengeség lenne, és úgy
tesznek, mintha elhitethetnék az emberekkel, hogy mások, mint amilyenek
valójában. Az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint a tettetéshez.”
***
„Az erkölcs csak komfortkaja
– az elménken kívül nincs jelentése. Olyan, mint a Mona Lisa… sokan
beleképzelik az értéket. Belelátnak valamit abba az ostoba, festékfoltos
félmosolyba. Tömeghipnózis. […] Az erkölcsi iránytű akkor segítene, ha
mindenkinek lenne. De sokan nem a szabályok szerint játszanak.”
Borító: 5/5
Van valami ezekkel a pink borítókkal. Amúgy marhára utálom
ezt a színt, komolyan. De ha meglátok egy ilyen könyvfedelet… zsigerből
kendőzetlenül megbámulom. Tudom, ez nem szép dolog… de akkor is, vonzzák a tekintetet,
mint a mágnes. (Még akkor is ha tegyük fel, bűnrondák) Egy szó mint száz, az Orgyilkos osztály már a színénél fogva
is azonnal kivilágít a könyvesboltok és könyvtárak polcairól, de szerencséjére
azután is tartja a pozitív minőségű figyelmet, hogy tüzetesebben megvizsgálom.
A filmes borító hangos, harsány, ugyanakkor nagyon ütősen és esztétikusan
megkomponált – alatta pedig ott lapul az eredeti cover, amit ha lehetséges, még
jobban szeretek: kezdve a kék-fekete-fehér színvilágtól, a képregénybelsőhöz
passzoló rajzokon át egészen a kettős felosztásig, ami elválasztja az élőket és
holtakat. Az egész egyszerűen… marhajól fest. Ennyi. Néhány képregény annyira
túlzsúfolt kívülről, ez viszont egyszerű de kifejező.
Pontozás: 5/4
Ha érdekel a
könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése