Rick Remender - Orgyilkos osztály 1. - Reagan-nemzedék

„Paranoiás lettem. Úgy érzem, mintha figyelnének. Pedig senki észre sem vesz. Nem igazán. Átnéznek rajtam.”

Eredeti cím: Reagan Youth

Sorozat: Orgyilkos osztály / Deadly Class 1.

Oldalszám: 160

Megjelenés: 2019

Kiadó: Fumax

Ár: 4590 –

1987-et írunk. Marcus Lopez gyűlöli az iskolát. Képtelen odafigyelni az órákon. A jegyei rosszak, bunkó osztálytársai rendszeresen zaklatják a barátait. Csakhogy ezek a bunkók Sztálin legjobb bérgyilkosának leszármazottai, a tanárok egy ősi orgyilkosliga tagjai, a tantárgy, amelyből bukásra áll a „feldarabolás alapjai” nevet viseli, szíve választottja áldozatainak száma pedig már két számjegyűre rúg.

Üdv a bolygó legbrutálisabb középiskolájában, ahová a világ legnagyobb bűnözőcsaládjai küldik kiképzésre az orgyilkosok következő nemzedékét! A gyilkosság művészet. Az ölés szakma. A Haláltanok Királyi Iskolájában, ha valaki hátba szúr, azt szó szerint kell érteni.

Csatlakozz a zajos sikernek örvendő csapathoz – napjaink egyik legkeresettebb írója, Rick Remender (Avengers, Captain America, Tokyo Ghost) és Wes Craig (Batman) az 1980-as évekbe repít, egyenesen a világ legsérültebb és legveszedelmesebb kamaszai közé!

Na most azt hiszem megértettem, mire gondolnak azok a szülők, akik tegyük föl megtiltják a fiatalabb gyerekeiknek, hogy képregényekkel üssék el az időt. Vagy – majdnem ugyanaz – videojátékokkal. Meg akciófilmekkel. Műanyag pisztolyokkal. Meg… hát, már tovább sorolnom is felesleges, páran már tuti fujjoltok. Megértem. Másrészt ez a képregény szerintem mindezt megmagyarázza. Hogy tetszett-e? Ijesztő mennyire! Hogy esz-e már a fene a folytatásért? NANÁ. Hogy elkezdtem-e rögtön a sorozatot? Képzeljétek, igen. És hogy mindezt félelmetesnek találom-e? A leghatározottabb mértékben.

Általában jól bírom az erőszakot a könyvekben, filmekben, nem az a lány vagyok, aki elfordítja a fejét a képernyőről mikor kiloccsan egy agyvelő vagy ilyesmi csak néha, de mialatt az Orgyilkos osztály képeit pörgettem, végig pengeélen táncoltam aközött, hogy imádom az egészet, vagy inkább tűzbe vetném. Oké, utóbbi kizárt… de azért egy ilyen tettben is lenne ráció én azt mondom. Persze nem kezdhetek papolni a megfelelő értékek közvetítéséről éppen én, aki karácsonyi szünet alatt vagy háromszor látta az Éhezők viadalát, amiben szintén mondhatni ok nélkül ölik egymást tucatszám az arénába összeterelt tinédzserek, és én, aki az indokoltnál többször újranézte az American Psychot… de akkor is. Néha úgy éreztem, hogy amit az Orgyilkos osztály ad, az már túl sok. Máskor meg úgy, hogy rohadt jó. Basszus, ebből nem lesz összeszedett értékelés, úgyhogy remélem készen álltok egy ambivalens érzésekkel telített hullámvasútra. Nem? Az jó, mert még én sem, de majd kialakul.

Kezdésnek elárulom, ez volt életem első igazi képregénye, ha a Sarah Andersen meg Catana Comics gyűjteményeket nem számoljuk – de azok szerintem egészen más kategóriába tartoznak –, így erre a kötetre hárult a felelősség, hogy döntsön a köztem és műfaj közti kapcsolat életének hosszúságáról. Emlékszem, mi volt mikor a Tizedik kört olvastam Jodi Picoulttól: néhány fejezetenként közbeékelt pár oldalnyi képregényt amit a főszereplő édesapja rajzolt, én pedig legszívesebben hajat téptem volna, mert alig tudtam eligazodni a képkockák és gondolatbuborékok összevisszaságában. Ugyanezt éreztem, mikor elkezdtem anno a Tokyo Ghoul első számát – azt, hogy ez meghaladja a képességeimet. Ettől tartottam ez alkalommal is, de saját magam legnagyobb meglepetésére egész hamar belerázódtam, és mire ez bekövetkezett, azon kaptam magam, hogy odáig lettem a főszereplőért, beszippantott a történet, és tetszett a rajzstílust is. Röviden: nem csupán megszoktam amit láttam, de tetszett is. Többé-kevésbé.

Mint írtam, főszereplőnk, Marcus egész megnyerő figuraként mutatkozott be – már amennyiben megnyerő lehet egy kissé szerencsétlen, de annál több dühvel teli, szorongó, keserű, cinikus és minden bizonnyal depressziós egyén. De a kettő nem kell egymást kizáró tényező legyen szerintem… remélem. Nekem mindenesetre nagyon bejött, mondhatni könnyű volt vele azonosulni, megfogtak a monológjai, de a párbeszédekben magára vállalt szerepe is szimpatikussá tette. Összességében egy értelmes, gondolkodó srác képét adta ki, ami szerintem mindenképp pozitív tulajdonság, bár a történet során számtalanszor nyilvánvalóvá vált – ahogy az életben is mindig érvényre jut sajnos –, hogy az ilyen emberek élete jóval nehezebb, mint másoké. Adottak bizonyos körülmények, amelyek a fiú múltját alkották, és amelyek természetesen nem személyfüggőek, bárkivel megtörténhetnek – mondjuk –, de Marcus intézetbe kerülése utáni időszakának nehézségei már egyértelműen a kissé különc, magának való, és inkább befelé forduló jelleméből adódtak. S meglehet hogy ez csak egy képregény, de szerintem ennek ellenére roppant átérezhetően sikerült bemutatnia Marcus belső világát és személyiségét, esküszöm, nem is számítottam volna erre. Úgyhogy hatalmas pluszpont jár érte.

A képregény történeti része mondhatni kiegészítette azt, amire a főszereplő gondos kidolgozottsága utalt: hogy ez most első sorban egy felvezetés, egy afféle eligazítás, mely leteszi az alapokat, helyszínek, szereplők, szálak és képességek közt ingázik, hogy megmutasson mindent, ami szükséges a következő kötetek értelmezésében. Ennek köszönhetően egyszerre ismerkedtünk az utcai élettel meg a Haláltanok Királyi Iskolájának működésével, orgyilkos diákjaival Marcus szemével, s egyszerre kaptunk pillanatnyi betekintőket a háttérben futó történésekbe. Utóbbi a későbbi részek konfliktusát vezette fel, míg az előbbi a „főgonoszokkal” való szembenállást, Marcust (és a többi diák?) személyében – egyelőre csak párhuzamosan, de azért éreztetve, hogy egy pontot a két szál majd összeér egy nagy összecsapásban. Long story short, cselekmény egyelőre nem volt sok, de ígéret arra hogy lesz az igen! És egy sorozat nyitányában ezzel szerintem nincs is semmi gond…

Ellenben! Azzal, hogy kinyírsz mindenkit, akit nem bírsz, meg be LSD-zel mint a halál, csak hogy megmutasd a többieknek ki a jani, azzal már van gond. Tudjátok, az én ódivatú, érthetetlen értékrendem szerint legalábbis… meg remélhetőleg minden értelmes, normális és egészséges érzelmi életű ember értékrendje szerint is. Szóval megint visszatértünk oda, hogy miféle normákat állít ez a képregény, amelyekkel képtelen vagyok – és nem is akarok – azonosulni. Jogosnak érzem a reakcióm, de közben vitába keveredek saját magammal, ugyanis felmerült bennem egy kérdés: nem csak azért vagyok-e most szigorúbb, mint máskor, mert a leírtaknak túl nagy nyomatékot adott a szöveg mellett/alatt futó képi világ? Ti mit gondoltok erről a témáról? Szerintetek is máshogy csapódik le bármiféle érzékeny tartalom, ha egy regényben olvastok róla, mintha ilyen módon látjátok magatok előtt? Segítsetek ki kérlek, hogy vajon mi is lehet a pontos problémám, mert kissé belezavarodtam az írásba és a gondolkodásba magam is pedig eskü, nem állok semmilyen szer hatása alatt! lol. A leírtakat persze bárhol máshol látva/olvasva sem tartom követendőnek, sőt, mégsem rantelek miattuk annyit, mint most. Erre adjatok csak magyarázatot, hogy miért van. Én valóban az illusztrációkra tippelek.

És ha már illusztráció, evezzünk át ezzel olyan vizekre, ahol már képes vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni anélkül, hogy ellentmondásokba keverednék saját magammal! Kezdjük a legalapvetőbbel: emelem kalapom mindenki előtt, aki képes ilyen egységes, felismerhető rajzolási stílust kialakítani és ahhoz tartani magát, valamint képes megjeleníteni a papíron lényegében bármit, amit csak akar. Ez számomra valószínűleg örökké csak egy álom marad, ezért aztán küldöm minden tiszteletem – ezúttal Wes Craignek. Az Orgyilkos osztály rohadt ütős képi világot kapott, élettel teli képkockákkal, HÁLA AZ ÉGNEK FELISMERHETŐ KARAKTERÁBRÁZOLÁSSAL, na meg azzal az erővel, ami kell ahhoz, hogy felpörögjek, undorodjak vagy akár elborzadjak egy-egy rajzon.

Összességében? Nem vagyok elégedetlen. Sőt, inkább elégedett vagyok, mintsem az ellenkezője, csak tudjátok… készül az új értelmező kéziszótár az én képemmel az ambivalens szó mellett, így nem cáfolhatok rá már így előre is. Valószínűleg fejtörések tárgya marad még számomra kicsit az Orgyilkos osztály megítélése, ugyanakkor kíváncsian várom, hogy kezemben tarthassam a folytatást, már csak azért is, mert az utolsó szám eseményei eléggé felpörögtek ahhoz, hogy szitkozódva vágjam le a kötetet az ágyamra, amiért nincs bent a könyvtárban a következő rész. Legyen ennyi elég: most zárhatnék azzal, hogy addig is, míg az a kezeim közé kerül elütöm az időt a sorozat-adaptációval, de az számomra már néhány rész alatt megbukott, úgyhogy… jobb híján, és mert semmiből sem tanulok, inkább levágom magam a kanapéra egy újabb felkavaró kis képregénnyel!

Kedvenc idézetek:

„Tanya, a terapeutám a fiúotthonból arra tanított, hogy a negatív érzések a negatív gondolatokból erednek. Hogy valóságon nem változtathatok… de azon igen, hogyan viszonyulok hozzá.”

***

„Nem a többiekről van szó, mert ki nem szarja le őket. Hanem rólam. Az én szorongásomról. Ha emberek vannak körülöttem, kényszeresen túlgondolok minden egyes beszélgetést, hogy lássam, hol hibáztam, kit sértettem meg. „Érzelmi paranoia”, így hívta a terapeutám az otthonban. Folyton gyötör minden, amit mondok, minden, amit teszek. […] Éjjelente hánykolódom, hogy talán félreértettem egy jelet, vagy rosszat mondtam. Próbálok rájönni, miért nem tudok beilleszkedni sehová.”

***

„ – Hé, mit hallgatsz?

– A Smithst.

– Jaj, öreg, azt a depresszív szart? Elég buzis, nem?

– Ja, ha a „buzis” alatt azt érted, hogy „bátor és őszinte”:

– Egy gitár fölött picsogni nem bátorság.

– Hát nemtom. Nehéz őszintén kifejezni az érzéseidet, és szembenézni a szomorúsággal. A legtöbben elrejtik, mintha valami gyengeség lenne, és úgy tesznek, mintha elhitethetnék az emberekkel, hogy mások, mint amilyenek valójában. Az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint a tettetéshez.”

***

„Az erkölcs csak komfortkaja – az elménken kívül nincs jelentése. Olyan, mint a Mona Lisa… sokan beleképzelik az értéket. Belelátnak valamit abba az ostoba, festékfoltos félmosolyba. Tömeghipnózis. […] Az erkölcsi iránytű akkor segítene, ha mindenkinek lenne. De sokan nem a szabályok szerint játszanak.”

Borító: 5/5

Van valami ezekkel a pink borítókkal. Amúgy marhára utálom ezt a színt, komolyan. De ha meglátok egy ilyen könyvfedelet… zsigerből kendőzetlenül megbámulom. Tudom, ez nem szép dolog… de akkor is, vonzzák a tekintetet, mint a mágnes. (Még akkor is ha tegyük fel, bűnrondák) Egy szó mint száz, az Orgyilkos osztály már a színénél fogva is azonnal kivilágít a könyvesboltok és könyvtárak polcairól, de szerencséjére azután is tartja a pozitív minőségű figyelmet, hogy tüzetesebben megvizsgálom. A filmes borító hangos, harsány, ugyanakkor nagyon ütősen és esztétikusan megkomponált – alatta pedig ott lapul az eredeti cover, amit ha lehetséges, még jobban szeretek: kezdve a kék-fekete-fehér színvilágtól, a képregénybelsőhöz passzoló rajzokon át egészen a kettős felosztásig, ami elválasztja az élőket és holtakat. Az egész egyszerűen… marhajól fest. Ennyi. Néhány képregény annyira túlzsúfolt kívülről, ez viszont egyszerű de kifejező.

Pontozás: 5/4

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

 

Sorozatajánló | Dickensian

„Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szükségképpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhatik.”

 

Eredeti cím: Dickensian

Időtartam: 2015-2016

Évadok: 1

Epizódok: 20

Műfaj: dráma, minisorozat

Forgatókönyv: Tony Jordan, Chloe Moss, Sarah Phelps, Julie Rutterford, Simon Winstone, Justin Young

Rendező: Harry Bradbeer, Mark Brozel, Philippa Langdale, Andy Hay

Fontosabb szereplők: Ned Dennehy, Alexandra Moen, Sophie Rundle, Tuppence Middleton. Joseph Quinn, Stephen Rea, Robert Wilfort, Tom Weston-Jones, Ben Starr… (teljes cast ITT)

Tudjátok, ez a történet is épp úgy kezdődött, mint annyi másik – mármint az én történetem a sorozattal. A nővérem nézte, a nővérem ajánlgatta, a nővérem elmondta napjában háromszor, hogy mégis mennyire zseniális az egész, én meg annyit fűztem hozzá az elvárt passzivitással, hogy „eh”. Nagyjából. De hát miért is érdekelne egy ilyen sorozat, ha eddig konkrétan semmit sem olvastam még Dickenstől, gondoltam magamban – most már inkább azt a kérdést feszegetem belül, mégis hogy nem süllyedtem még szégyenemben a föld alá, hogy életem 19 éve nem volt elég rá, hogy akár csak egy regényét is kezembe vegyem ennek a zseninek. Ez tehát a jövőben változni fog, de most nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy néhány hónap visszafogottabb huzavona után egy múltheti estén elhangzott a jól bevált mondat, ami mindig megtöri a jeget (többnyire mindkét fél oldaláról, ugyanis szinte hobbink belebolondítani egymást olyan sorozatokba, amelyekről előzetesen azt mondtuk hogy na mi sosem…): „csak egy részt hadd mutassak meg legalább!”. Nem tudom persze, hogy tényleg csak próba-szerencse alapon lettem leültetve a Dickensian első epizódja elé, vagy a nővérem már jó előre tudta, hogy az a harminc perc úgyis elsőre beránt anélkül, hogy tovább kéne ajánlgatnia a sorozatot… mindenesetre hálásabb nem is lehetnék a kezdőlökésért, amit adott. A Dickensian talán az évem legmeghatározóbb, legtökéletesebb és legerőteljesebb sorozata lett, így hát most feltett szándékom megfelelően átadni ezt a bizonyos erőt nektek is, legalább annyira, hogy a lelkesedésem elvezessen benneteket az első részig. Utána azt hiszem már teszi a sorozat, amit tennie kell.

Amit elsősorban érdemes tudni, mielőtt bárki belevág ebbe a kalandba, hogy nem, nem fogja ez a húsz rész elspoilerezni a Dickens regényeket, így akkor sincs ok félni, ha azokat még nem olvastad hangsúlyoznám, még. A Dickensian ugyanis afféle előzmény-fikcióként fogható fel: a hatalmas klasszikus szerző műveiből kölcsönözte legtöbb karakterét, s azok hátterét is, ám a könyvek kezdete elé viszi vissza a nézőt, s egy olyan előzménytörténetet kelt életre, amelyben együtt élnek a Szép remények, a Karácsonyi ének, a Twist Olivér és még számos ismert, vagy éppen kicsit kevésbé ismert Dickens-regény szereplői a 19. századi Londonban. Mindannyiuknak megvan a személyes- avagy mikroközösségbeli drámája, ám sorsuk több ponton összekapcsolódik, ahogy kibontják a kettő-három igazán fontos központi szálat. A drámák oka változatos, fontos szereppel bír bennük egy gyilkosság, a pénz, cselszövés és a szerelem is – a készítők pedig olyan pszichológiai mélységgel és érzékenységgel ábrázolták az ezekből adódó konfliktusokat, hogy azzal ellehetetlenítik prioritások felállítását: a szenvedés minden esetben valódi volt, ebből adódóan pedig mondhatni egyenlő a központi karakterek esetében.

A történet egyik fő szervező eleme a Karácsonyi énekből jól ismert mogorva pénzkölcsönző, Scrooge üzlettársának, Jacob Marleynak a meggyilkolása: ennek kapcsán lép központi szerepbe a nyomozást vezető Bucket felügyelő, s ez az esemény tereli leginkább össze a város számos lakóját, elvégre ahogy Scrooge mondta, nem az a kihívás, hogy olyan embert találjunk, akinek indítéka volt megölni Marley-t, hanem az, hogy olyat találjunk, akinek nem. Az epizódok során ennek megfelelően rengetegen gyanúba keverednek, a nyomozás során az eredeti cél mellett más titkos ügyekre is fény derül, Bucket pedig klasszikus, szinte már Javert-ibe hajló elszántsággal szenteli magát részről részre egyre jobban ennek az ügynek, valamint annak, hogy az igazságot minden más fölé helyezze – s hogy mindeközben megőrizze emberségét is.

Amit különösen értékelek ebben a szálban, de igazából az egész sorozatban az az, hogy összetereli a korabeli London társadalmának valamennyi rétegét, s igyekszik hű képet festeni mindről, kezdve a szegényen, de szeretetben élő sokgyermekes családtól, a bűnözőkön és prostituáltakon keresztül, a pénzkölcsönzőn és lecsúszott kereskedőn át egészen a társadalmi elitig. Szemtanúi lehetünk az előkelő Havisham testvérpár révén a hatalmas örökségért folytatott végsőkig folytatott harcnak, ugyanakkor Cratchiték példáján keresztül egy olyan családba is beleláthatunk, ahol a beteg gyermeküknek egy néhány shillingbe kerülő orvosság megvásárlása is majdhogynem megoldhatatlan feladatnak ígérkezik. A Barbary család szálán keresztül a szerelem, és a túlélésért nyélbeütött érdekházasság ellentéte a meghatározó, míg a sorozat egészen London alvilágáig elrepít, ahol a nők nem egy bizonyos emelkedettebb életszínvonal reményében adják el maguk, hanem a puszta napi betevőért és hajlékért bocsátják áruba a testüket. Más-más szinten eltérő problémákkal néznek szembe a karakterek, s bár könnyű lenne elsőre ítélkezni, a kivitelezés érzékletességének hála szerintem a nyitott, empatikus nézők mind átérzik valamennyi különböző szituáció tragikumát. Mert őszintén mondom, ez a húsz rész maga is tragédia, mely során várunk és várunk, hogy az oly sokat szenvedett, és az epizódok alatt néhány esetben megkedvelt karakterek végre boldogságra leljenek… ám végül az utolsó perceket nézve talán inkább mind megkönnyeznénk a sorsukat.

Tehát mint írtam, az egyik fő elem a Marley-gyilkosság, s bár számtalan kisebb különálló történetet felvonultat a sorozat, én kettőt éreztem még elég hangsúlyosnak ahhoz, hogy egy szinten emlegessem a haláleset szálával. Az egyik a már emlegetett Havisham testvérek ellentéte, s az ebből eredő konfliktus: az édesapjuk végrendeletében fiára, Arthurra családi vállalkozásának mindössze tíz százalékát hagyja, míg minden más örökségét lányára, Ameliára testálja, kezdve a pénzétől, a hatalmas házukon át egészen a vállalata irányításáig. Bár ennek megvan a maga logikus és pozitív magyarázata, Arthur részéről ez - egy szintig érthető - ellenségeskedést szül; elsőre a helyzet talán sértő, megalázó és így tovább, Arthur pedig ennek megfelelően dühöng egy sort, de míg azt várnánk, hogy a kedélyek ezután talán csillapodnak, az ő haragja nyughatatlan, és olyan spirálba keveredik általa, amely végül tönkreteszi egyaránt a saját életét, és a nővéréét is. Ami eleinte baráti segítségnek tűnik barátja, Meriwether Compeyson felől, az valami sokkal sötétebbe és ördögibbe csap át – az ember csak nézi, és egyszerűen nem akarja elhinni, hogy létezik ilyen mértékű aljasság. Pedig nagyon is létezik…

Az űzött gyermek, a megvezethető lány és a báránybőrbe bújt farkas

Habár a sorozat nagy része egy gyilkos utáni nyomozás, az szinte eltörpül amellett, hogy Compeyson úgy jár-kel London utcáin mint maga a megtestesült Sátán – a nyomában pedig halálos fenyegetések, lelki terror, összekuszált szálak, és egy bántalmazó kapcsolat tökéletes prototípusa marad. Ami pedig igazán fájdalmas volt ebben – a végkifejlet drámaisága mellett természetesen – az az, ahogy Arthur sértett és felbuzdult szelleme elhervadt Compeyson öncélú mesterkedéseinek árnyékában, a helyét pedig egy kiszolgáltatott helyzetbe került kisfiú váltotta fel, aki hirtelen indulatában nagyobb bajba keverte magát, mint amiből ki tud mászni önmaga. Tudom, méltatlanul sokat élcelődtem a sorozat folyamán a vámpírokat megszégyenítő, világfájdalommal átitatott képén, de az igazság az, hogy a kezdeti ellenszenvem elég hamar elmúlt, onnantól pedig rettentően sajnáltam a karaktert, mert végtére is tényleg csak egy magára hagyott, komplexusokkal teli kisfiúnak tűnt, akinek elkélne a segítség. Nem tudom a távoli jövőbeli pszichológus éledt fel bennem, vagy valamiféle jól titkolt anyai ösztön, mindenesetre hatalmas erővel tört rám, hogy meg kell mentsem szegény fiút, ha már más nem teszi. Meglehet, a nővére ezzel még próbálkozott egy darabig, ám az idő előrehaladtával Amelia mintha elveszítette volna kissé önmagát – azt a nőt, akit eleinte megkedveltem és tiszteltem is. Mert gyönyörű volt és gazdag, de ezt nem is tékozolta el, s nem is élt vissza vele: jószívű volt és kedves, ugyanakkor nagyon is józan és határozott, olyan nő, akinek helyén van az esze minden helyzetben… de valahogy az ilyen „minden helyzet” alól a szerelem most is kihúzta magát. Innentől pedig értékvesztés áll be, s elkezdődik Amelia rohamos karakterromlása, ami amúgy meghatározó tendencia a Dickensian során. Egy-két szereplőt leszámítva pozitív irányú karakterfejlődésről nem beszélhetünk, a többség vagy inkább csak stagnál egy bizonyos szinten, vagy pedig kibontakozásával csak folyamatosan veszít az értékéből. Ilyen Amelia – akiből megvezethető és érzéketlen, naiv lány válik –, s a további példa kedvéért Mr. Barbary is, aki szerető apából olyanná válik, aki képes eladni a lányát, hogy megváltsa rajta a saját szabadságát és jóhírét, s akinek a nevével máris elérkeztünk a harmadik fontosabb történetszálig.

A sorozat ezen részletét a Barbary kereskedőcsalád nehézségei határozzák meg, egy csőd következtében ugyanis dominóelv alapján követik egymást a kellemetlenségek – nem mintha nem lett volna kellően zűrzavaros és nehézkes már a kiinduló helyzet is, melyet egy gyönyörű és ajnározott húg, egy csúnyácska és mindenki által elhanyagolt, gonosz nővér és egy csupán egyik lányával foglalkozó apa alkotott. Később még kifejtem, de engem különösen megfogott az ebben a szálban működő dinamika, a szülő-gyerek és a nővér-húg közti kötelék minősége, a mögöttük lévő – és ki nem derülő – indokok, a következmények, a viselkedések motivációi, melyek paradox módon ütik és segítik egymást. Az idősebb lány, Frances viselkedése nagyon próbálgatta a türelmemet, és bizony sokszor kinyílt miatta a bicska a zsebemben: mindig kerestem a lány tettei mögött a mélységet, kerestem a frusztrált rosszindulata gyökerét, de még mikor megtaláltam sem kaptam igazán magyarázatot arra, hogy lehet benne annyi keserűség, hogy saját kudarccal teli élete miatt tönkretegye a húga jövőjét is, megfossza a boldogságától, a családjától, a szerelemtől, ami neki kivételesen megadatott, és boldogsággal áldozza őt föl „jó célért”, miközben mintegy szándékosan alakította az eseményeket mindig a lehető legkilátástalanabbá. Szándékosan. Hiába néhány morzsányi magyarázat minderre… mert teljesen kikészített, miközben néztem, s bár eleinte nem tudtam azonosulni Honoria fiatalos, szerelemtől hajtott és könnyed természetével, az őt ért csapások egészen átformálták a karakterét, részben erős, felnőtt nővé, másrészt egy megtört és tönkretett kisgyerekké, akit éppen úgy sajnáltam, mint Arthurt. Meg mint Hawdon kapitányt a sötétbarna kiskutya tekintetével. Itt pedig megállok, mert túlságosan szeretném végigregélni a történéseket, és ha beszélek a Barbary szálról, akkor ki kell vesézzem a Havisham-Compeyson részt is, meg mindent, mindent, abszolút mindent, én pedig elhatároztam, hogy a lehető megminimálisabbra fogom csökkenteni a spoilerek számát… tehát most abbahagyom ezt. Lépjünk tovább, mielőtt kibukik belőlem néhány nem kért vallomás.

Szeretném finoman odairányítani a figyelmeteket arra a jóvágású, egyenruhás fiatalemberre...

Ez lett volna tehát a három alappillér, mondhatni a sorozat magja, amit még epizódszerűen szőnek át a város lakóinak apró-cseprő-, vagy akár jelentősebb ügyei. Mr. és Mrs. Bumble visszataszító ám mulatságos jellemükkel és párbeszédeikkel szórakoztatóak voltak, s végül az ő jeleneteik vezettek el egészen a Twist Olivér kiindulópontjáig ;hozzájuk hasonló kisstílű, ám üde színfoltot jelentő szereplőként pedig jelen volt még a város undorító és piás öregasszonya, Mrs. Gamp, valamint a közkedvelt helyi „kocsma” vezetője, Mr. Wegg. Mit ne mondjak, egyikük sem az az elbűvölő jellem, de hát ők nem is ezért voltak itt, inkább hogy népesítsék a várost, szélesítsék a szereplők színskáláját, akárcsak a rokonába szerelmes unokatestvér, a masszőrként és preparátorként dolgozó Mr. Venus, a rendkívül értelmes ügyvéd, vagy egy keménykalapos kisfiú, aki észrevétlenül tudja elemelni bárki tárcáját. Aztán persze ott volt a pénzkölcsönzőnél dolgozó Bob Cratchit és népes családja, akik minden tekintetben rengeteg lehetőséget hordoztak magukban, s apróbb szerepléseik alkalmával szerintem elég gyorsan belopták magukat a nézők szívébe; s végül Fagin, Bill és Nancy hármasa, ami elsőre egy vén futtató, egy erőszakos, durva fiatalember és egy prostituált koránt sem fényes csapatának tűnik, ám idővel megkapja azt a mélységet, amit az ember nézőként elvár. Magam részéről különösen nagyra értékeltem a Fagin és Nancy közt fűződő, szinte már apa-lánya kapcsolatba hajló szálakat – rendhagyók voltak és valószínűtlenek, mégis nagyon igazinak érződtek a képernyőn át.

Egy a sorozat rengeteg erőssége közül, hogy elsöprő erővel hat a nézőjére, de tényleg, felér egy intenzív érzelmi hullámvasúttal: húsz rész leforgása alatt szerelembe estem, de úgy igazából, elborzadtam az emberi aljasságtól, izgultam és undorodtam és sírtam és nevettem Scrooge hihetetlen méreteket öltő sztoikus nyugalommal prezentált bunkóságán. Amikor pedig leperegtek az utolsó percek… nem maradtam magamra. Ez nem az a fajta sorozat amit leteszel, mikor végeztél vele, vagy meguntad (bár ezt nem is lehet megunni), nem az, ami igazán véget ér egy epizódzárással: egyrészt folytatódik a történet magukban a könyvekben, másrészt a gondolatok az ember fejében… azok nem szűnnek meg. A zárás olyan mértékben és annyi oldalról nézve tragikus, hogy az ember önkéntelenül is arra állítja az agyát, hogy keressen valami szebb megoldást, de hamar rá kell jöjjön, hogy ilyen nincs, és ez teszi a történetet valóssá. Különlegessé. Meg persze rettentő fájdalmassá, de valljuk be, az örömükben tapsikoló és fel-le ugrándozó karakterek ritkán hoznak közel egy történetet bárkihez – a real dráma az, ami mindenki lelki és agyi működését beindítja, már ha az illető nincs kőből. Én egészen biztosan nem vagyok, ennek köszönhetően kellően összetört ez az egész – ugyanakkor megérintett, és én innen tudom biztosra, hogy igazán jó volt. Na meg azért, mert ez egyszerűen tagadhatatlan. Erről pedig nagyon szeretnék többet mesélni: le akarom lőni a csavarokat, ki akarom elemezni az egyes szituációkat, a különböző szálak befejezését, minden karakter minden tettéhez fűződő gondolataim és érzelmeim… de én úgy futottam neki ennek a sorozatnak, hogy alig tudtam róla valamit úgy igazán. És meglepett, lenyűgözött, kiakasztott, izgalomban tartott mindvégig. Ezt pedig nem szeretném elvenni senkitől – szóval ha ez a kisregény hosszúságú kiállásom a Dickensian mellett célba ért, és valaki aki most még itt ül a blogom előtt, nemsokára már a sorozatért fog böngészni valahol, akkor kívánom, hogy rá is hasson éppúgy az újdonság varázsával a sorozat, mint rám, ahogy kívánom azt is, hogy szeresse annyira, amennyire én szerettem és szeretem.

Kedvenc részek:

Lehet már ki lehetett találni abból, ahogy írtam róla, de engem a Barbary család szála fogott meg leginkább, azon belül is valami hihetetlen ereje volt az Honoria terhessége körüli epizódoknak, a gyereke sorsának, Frances alattomos szarkavarásának és Honoria Hawdon kapitánnyal való kapcsolatának. Annyira dolgozott végig a kapcsolati és a családi dinamika is, hogy Arthur Havisham szenvedését leszámítva egyedül itt futotta el olykor könny a szememet. Rettentő fájdalmas volt az egész, és mégis szerelmi oldalról gyönyörű, családiról meg iszonyat érdekes, hiszen hatalmas megfejtendő kérdés sokáig, hogy mi okozta a Frances és Honoria közti ellentétet, és miért nem képes az mindvégig megszűnni, mi motiválja az idősebb nővért, hogy mindenáron megkeserítse a körülötte élők életét… leszámítva persze az örökzöld „ha én szenvedek, szenvedjenek ők is” taktikát. Amitől már a fejem vertem a falba.

Kedvenc karakterek:

Betaláltam ezzel a kérdéssel saját magamnak, ugyanis elgondolkodva rajta egy kicsit rá kellett jönnöm, hogy több karaktert szerettem meg úgy igazán, mint eddig hittem. Előre venném például a senki számára sem ismeretlen Ebenezer Scrooge karakterét, aki eleinte bárhonnan is nézzük, iszonyatos ember, ugyanakkor szerintem kedvezőtlen megítélése leginkább abból adódik, hogy túl jól végzi a munkáját… elvégre pénzkölcsönző. Tény, nem egy kegyelmes fajta, ami könnyen ellenszenvessé teheti, de a viselkedése az én szememben inkább józan és korrekt, mintsem visszataszító, elvégre hol tartana az üzlete, ha nem tartaná azt olyan határozott, olykor kíméletlen kezekben. Ó, és akkor már el ne feledkezzünk a humoráról… ami fanyar és gonosz, de hát könyörgöm… annál nem sok szórakoztatóbb van.

Másodjára Bob Cratchit karakterét hoznám, nem egyéb okból, minthogy csodálatos apa és csodálatos férj. Ennél többet nem is tudnék mondani, ez volt ugyanis az, ami már az első egy-két részben nagyon kedvessé tette számomra. Hozzá hasonlóan szintén már a kezdetektől szimpátiámat élvezte Bucket felügyelő – több okból is, kezdve talán azzal, hogy arcra kissé a gimnáziumi történelemtanáromat juttatta eszembe, akit nagyon kedveltem, s folytatva azzal, hogy ahogy teltek az epizódok, a karaktere egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá nőtte ki magát. Olyan figurává vált, akit szétfeszítettek az ellentmondások, mégis ez vitte őt előre: az ellentéte a törvényes igazságszolgáltatásnak és az emberségéből adódó önkényességnek, az ellentéte a gondosságnak és hanyagságnak, törtetésnek és óvatosságnak. Ahogy összefogta a történet nagyrészét, észrevétlenül mintha ő maga vált volna a főszereplővé, s egyben az egyik legsokoldalúbb, legkiforrottabb jellemmé a történetben. S végül jöjjön az utolsó nagy kedvencem… azon címszó alatt, hogy mégiscsak nő lennék.

James Hawdon kapitány eleinte csak az a szereplő volt, akiről lépten-nyomon ha megjelent áradozhattam, hogy mennyire felháborítóan jóvágású, elbűvölően jóképű úriember – ez így is van, bár egy ideje már úgy hiszem nincs olyan, hogy „az esetem”, rá kellett jönnöm, hogy de, van, és az ő. Akárhogy is, míg eleinte csak egy gyönyörű arc, meg egy vonzó, egyenruhás test volt, nem ezért vált a kedvencemmé – azzá már az Honoriával kialakult drámai helyzetük tette, s az ilyen helyzetekben adott reakciói. Talán mert nem igazán van hitem abban, hogy a férfiak lehetnek úgy igazán szerelmesek – nem tudom miért, de mindig olyan nehezemre esik ezt elképzelni, észrevétlenül befészkelte magát a fejembe egy olyan gondolat, hogy ez az érzelem-dolog egyáltalán nincs a másik nem alaptermészetében… és épp ezért érintett meg az az őszinte érzelem, amit a Hawdont játszó színész prezentálni tudott. Megvolt benne az a plusz, az, amitől elhittem az egészet, és amitől a kapitány is nagyon-nagyon sokat emelkedett a szememben.

Véleményem pontokban: 10/10*

Trailer