„Nem az a kérdés, hogy
szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A
szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”
Eredeti cím: A Spark of
Light
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2018
Kiadó: Athenaeum
Ár: 3999 –
Zaklatott férfi ront
be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a
túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező
üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik. De
vajon hogy reagálnak a túszok? Egy nővér úrrá lesz saját pánikrohamán, és segít
egy sebesült nőn. Egy orvos a hite miatt gyakorolja hivatását… Most éppen ezt a
hitet teszi próbára az élet. Egy magzatvédő aktivista páciensnek álcázva
tapasztalja meg, milyen annak a gyűlöletnek a kereszttüzében lenni, amit őt is
szított. De vajon mi a túszejtő valódi célja? A lebilincselő történet
visszafelé halad az időben, így az emberi sorsok szépen lassan bontakoznak ki.
Jodi Picoult korunk
egyik legvakmerőbb írója. Most éppen azt boncolgatja, hogyan lehet egyszerre
figyelembe venni a várandós nő és a még meg nem született gyermeke jogait. Az
Életszikra beszélgetésre, vitára inspirál… és talán megértésre sarkall.
Nem most olvastam először Jodi Picoulttól. Persze kezembe
kerülhetett volna jóval több regénye is, bár így lett volna – nem mintha késő
lenne még ezt pótolni –, mégis, ahhoz éppen eléggé ismerem már a munkásságát,
hogy meglehessenek az elvárásaim, a reflexszerű feltevéseim, ha újabb könyvével
kerülök szembe. Ismerem a merészségét, a profizmusát, az alaposságát, tudom,
hogyan gyúr komolyságból, elgondolkodtató tartalomból, humorból, kacskaringós
életutakból, morális dilemmákból tökéletesen kerek és egyedülálló alkotást.
Mégis mindig meglepődök, hogy ezeket az értékelő szavakat újabb és újabb
szintekre tudja emelni, mindig van mit fokozzon, mindig van valami új, amit
mutathat, valami új módszer, ahogy megteheti… és mindig vár még rám pár újabb sokk
és gondolkodóba esés, ahogy a tekintetem végigfut a sorain.
Legújabb hazánkban is megjelent regényének témáján meg sem
lepődtem különösebben. Abortusz.
Újabb fájó pont a társadalomban, újabb tabu, s egyúttal egy hatalmas
tisztázandó kérdés, kibontakozásra váró vitaindító téma. Magyarán tökéletes
választás egy Picoult regényhez, elvégre az írónő tudja, miről érdemes beszélni
– hát még hogy hogyan…
Az Életszikra fő
kérdéskörét egy Mississippi állambeli abortuszklinikán – igazából az ott
fennmaradt egyetlen klinikán – zajló
túszdráma által láthatjuk kibontakozni. A helyszín nem véletlen, a túszejtő
szándéka ugyanis szorosan kapcsolódik a klinikán végzett tevékenységekhez, ennek
megfelelően pedig a történetünket alkotó kis csoportban változatosan
képviseltetik magukat a különböző szemléletmódok. Mást látunk a
terhességmegszakításokat végző főorvos szemével, mást a nővérével, a
beavatkozásra érkezőkével, az efféle problémáktól még oly távol álló fiatal
lányéval, a túszul ejtett magzatvédő aktivistáéval, a személyes sérelem által
hajtott lövöldözőével, s megintcsak mást a bent ragadtak hozzátartozóinak
szemével. Megannyi nézőpont. És mégis, ha valaki megkérdezné, milyen
álláspontot hirdet a regény, nem tudnék választani egy vagy kettő, de még több
közül sem. Sok egyéb mellett ezt tartom csodálatosnak Picoult könyveiben: ahogy
az írónő minden létező oldalról körüljárja a választott témáját, átvezet fényen
és sötétségen is, ám egy percig sem kényszerít az olvasóra semmit: nem nyomja
az ember képébe a maga véleményét, a maga „igazát” – hagyja, hogy magunk
fedezzünk fel mindent, s így alkothassunk véleményt. Ennek a jó szokásának eleget
téve pedig az Életszikra nem lett sem
kizárólagosan a nők, sem csak a magzatok elszánt szószólója, nem lett abortuszpárti,
de magzatvédő sem – helyette betekintést engedett e roppant elszánt harc
mindkét felének gondolataiba, feltárva döntéseik, meggyőződésük mozgatórugóit.
Bár az abortusz nagyívű vitáknak és köpködős gyűlölködésnek lehet a
kiindulópontja, maga a könyv, úgy érzem mintegy ellensúlyként a megértés és
szeretet felé mozdítja az olvasót – afelé a tudatos döntés felé, miszerint
mindenkinek meglehet a maga véleménye, emellett azonban fontos, hogy
tiszteletben legyen képes tartani másét is.
Jodi Picoult tehát ismét módfelett intelligensen kezelte a
tárgyat, ehhez azonban elengedhetetlen volt, hogy alkalomadtán kemény szavakat
adjon a karakterek szájába: ők jelenítették meg a szélsőségeket, a „jó és rossz”
közti feszülést – noha az eldönthetetlen, az előbbi jelzők milyen magatartáshoz
tartoznak. Ez az erkölcsi kérdés mindenesetre nem csak a szereplőket
foglalkoztatta, engem olvasóként is teljesen bevont a történetbe, és talán ez a
második dolog, amit a legjobban megszerettem az Életszikrában. Hogy bizonyos időközönként le kellett tegyem, hogy
átgondoljam a dolgokat: hogy értékeljem az olvasottakat, hogy belőjem, az én
álláspontom hol áll a többieké mellett a történetben.
Megértem, hogy magzatvédőként az ember értetlenül áll
azelőtt, hogy nők”eldobják” maguktól egy leendő gyermek életét, ahogy értem azt
is, miért lehet nehéz erről olvasni azoknak, akik ellenzik a
terhességmegszakítást. Én nem tartozok közéjük – talán éppen emiatt tudtam
teljes eszemmel átadni magam ennek az olvasmánynak, talán éppen amiatt
szippantott be teljesen – mert hagytam. Nincs vallási hátterem, nincs
szerencsére tapasztalatom a témában, így nem befolyásolt semmi abban, hogy az
általános világról alkotott elképzeléseim és saját józan eszem alapján
megszüljem fejben, mit tartok magam részéről helyesnek. Ennek pedig mintegy
szócsövévé vált a Klinika főorvosa, úgyhogy idézném:
„A vallásnak az a
dolga, hogy segítsen önnek, ha ön ebbe a helyzetbe kerül. De a törvényhozásnak
az a dolga, hogy az embernek joga legyen döntést hozni. Ha ön valamire azt
mondja, nem teheti meg, mivel tiltja a vallása, az helyénvaló. De ha ön azt
mondja valamire, hogy én nem tehetem meg, mert az ön vallása tiltja, az már
probléma.”
Annyi mindent számításba kell venni egy gyermek
születésekor. Egészséges lesz vajon, vagy olyan rendellenességgel jön világra,
mellyel minden perce szenvedés lesz? Az utcára születik, netalán éhezésbe,
nyomorgásba, bármilyen efféle körülménybe, melyet egyetlen anya sem kívánhat a
gyermekének? Vajon szerető család várja majd otthon? Vagy csak egy „baleset”
lesz, akit úgy is kezelnek? Esetleg egy kényszer, egy teher, akiben az
édesanyja is csak a saját szenvedését látja? Talán egy heroinfüggő szülő „neveli”
majd? Egy bántalmazó házasság újabb áldozatává válik? Tudom, nem a jó kérdéseket
teszem fel, és fáj ez a látszólagos pesszimizmus. De őszintén, gondolkozzunk el
ezeken, emésszük meg őket. Egy anyának – meg amúgy mindenkinek, aki jogosnak
érzi, hogy képletesen másnak a méhében turkáljon – nem csak az életre kell
tekintettel lennie, hanem annak minőségére is. A törődés szerintem ebben
rejlik. A méltányosság pedig…? Mondjuk abban, hogy mindenkinek jogot
biztosítunk meghozni a saját döntéseit. Hogy nem lőjük halomra az
abortuszpártiakat, mint George Goddard. Hogy megtartjuk a babánk, vagy
elvetetjük – de akárhogy is, megtanuljuk, hogy minden nőnek egyedül a saját
méhe fölött van befolyása (nem is beszélve arról, mikor férfiak szólalnak fel a
témában, na az aztán felemelő tud lenni), megtanuljuk, hogy minden terhesség
más, minden történet eltérő és annyival több lehet mögötte, mint elsőre tűnik.
Persze nem mindig… vannak azok a felelőtlen idióták is, akik szerint ők akkora
istencsászárok, hogy védekezés nélkül sem esnek teherbe/ejtenek teherbe egy
lányt, de talán őket ezúttal hagyjuk. Amit mondani akartam, csupán annyi – és nem
mondom, magamban azért megkérdőjelezem, nem hiba-e, hogy egy értékelés keretein
belül magam is állást foglalok, de már késő –, hogy be kéne fejezni az ítélkezést. Minden nőnek a saját testéről,
a saját megtermékenyített petesejtjéről van szó, ez pedig szerintem indokot ad
saját döntések meghozatalára is. A posztírásra hangolódva olvastam egy
transzparens-feliratot az interneten, a szöveg nagyjából ennyit mondott: ha el
akarom vetetni a magzatom, úgyis megteszem – szavazhattok ellene, de csak
annyit értek el, hogy így nem biztonságosan teszem majd. És itt jön az örökzöld
csavar. Mert míg egy kifejletlen sejthalmaz jogaiért és életéért folyik a
kampány – ami ellen amúgy nincs kifogásom –, addig az édesanya jogait és
biztonságát/egészségét sokszor egyszerűen földbe tipornák.
És itt az ideje komolyan visszakanyarodni az értékelés
tényleges értékelés részéhez, és a könyvünkhöz, mert valahogy ilyen témáknál mindig
hamar elragadtatom magam, és nincs aki rám szóljon, hogy fogjam be.
Mielőtt belemelegedtem volna a témába, éppen az
abortuszklinika főorvosát emlegettem – de nem eleget, úgy érzem. Louie már a
kezdetektől a szimpátiámat élvezte, azonban minél részletesebben megismerhettem
a gondolkodásmódját, annál közelebb került hozzám a karaktere. Az orvos lényegében
egy szélsőség álcájába csomagolt arany középút: bár ő végzi nap mint nap nők
abortuszait, talán mégis ő testesíti meg legpontosabban az élet védelmének
elvét. Egy vallásos ember, aki legbelül óvná a magzatot, ugyanakkor egy orvos,
aki a nőket akarja megsegíteni. Olvastam a sok gyűlöletről tanúskodó
megszólalást, amit a munkája miatt kapott – nem is beszélve arról az állandó
életveszélyről, amiben élt –, és nem értettem meg, nem, egyszerűen nem tudtam,
hogyan lehetséges, hogy valaki ne lássa az értéket abban, amit tesz.
Az ő karaktere mellett leginkább a beavatkozásra érkezett és
túszul ejtett nő, Joy ragadta meg a figyelmemet, talán mert ő volt az egyik
legsokrétűbben kibontott szereplő. Míg sokan főleg csak eszmei szinten adtak
hangot elveiknek, ő ízig-vérig valóságos alapokra, színtisztán tapasztalatra építette a
véleményét, visszanyúlt a gyerekkoráig, tudta, milyen nem kívánatos gyereknek
lenni, milyen nevelőszülőktől nevelőszülőkig kerülni, s közben megjárni a
poklot. Sokáig voltam erős, de mikor az aktivista Janine-nel beszélt erről, épp
úgy eltört a mécses nálam is, mint nála. Előtte sem volt számomra semleges
karakter, de innentől szenteltem neki különleges figyelmet. Azt mondják ne vesd
el, inkább add örökbe… hát Joy a tökéletes példa rá, hogy az életmentés olykor
nem segítség. Szenvedett, felállt, felnőtt, abortusza volt, és megsiratta.
Ember volt.
Nagyon elhúztam az időt, de van még itt miről beszélni,
mindig van. Wrenről, aki a felelős felnőtté válást képviselte, Janine-ról, aki
megingathatatlan volt hitében, mégis megtanult megérteni másokat, Izzyről, aki
a legkeményebb órákban is erős volt és feltalálta magát, Bexről, aki miatt végül
egy percre lementem hídba a meglepettségtől, Olive-ról, Hughról, aki nem csupán
túsztárgyaló, de aggódó apa is – és persze George-ról, aki úgyszintén nem
csupán túszejtő, de egy megszállott édesapa is. Érdekes volt e két hasonló,
mégis ellentétes oldalon álló karaktert összevetni fejben, különösen visszaemlékezések
által – elvégre ott a szépség mindkét férfi lánya védelmezése iránti
küldetéstudatában, mégsem mindegy, hogyan csapódik le ez az érzés: van
különbség a „megvédeni minden áron” és a”szétlövöm mindenki fejét” között. De
még mekkora.
Mint írtam fent, igen, rengeteg megbeszélnivalót vet fel még
a könyv. Belekezdhetnék elregélni az írónőtől már szinte megszokottan
felbukkanó jogi hercehurcát – ennek mibenléte olyan szinten bosszantotta fel az
én erkölcsi érzékemet, hogy inkább nem teszem –, fejtegethetném az epilógust,
elvégre az előző fejezet fejleményei és a hirtelen lezárás rengeteg kérdést vet
föl a szereplők jövőjéről, de akár a dramaturgia különlegességeit is
ecsetelhetném, elvégre sokmindennek nevezhetjük ezt az időbeli visszafelé haladást,
csak épp megszokottnak nem. De kihagynám. Órák hosszat tudnám folytatni, hogy
az Életszikra minden mozzanatát
taglalom, de tény, hogy ennél sokkal boldogabbá tenne, ha ezután a fájdalmasan
hosszú blogposzt után fognátok magatokat, és belenéznétek ebbe a csodába, hogy
magatok bizonyosodjatok meg az írónő tehetségéről – meg persze hogy magatok
dönthessetek, hogyan álltok a felmerülő kérdésekhez.
Kedvenc
karakterek:
Ellentétes személyiségek, erős karakterek, határozott álláspontok…
valamennyi szereplő valami mást képvisel, így meggyőződésének megfelelően
szabadon válogathat – és találhat – köztük mindenki kedvencet, s bár nem volt
könnyű feladat, végül kivételesen sikerült nekem is. Odafent már kifejtettem a
véleményem Dr. Louie Ward főorvosról, ehhez tartanám magam: ez az ember ötvöz
magában minden jót, míg mások óhatatlanul is folyton kisiklanak a szélsőségek
felé: ő egyszerre tudja szeretni és tisztelni a magzatokat és az anyákat, és
félelmetes, de erre abban a munkában is képes, amit a Klinikán végez.
Kedvenc
részek:
Beleestem végre én is a tipikus könyvmoly-csapdába, ugyanis
mindig azon a ponton voltam a leglelkesebb, legkíváncsibb, leginkább magával
ragadott, amit éppen az adott pillanatban olvastam. Eleinte a feszültséget
értékeltem, amelybe már az első oldalak által csöppenhettem, később pedig a
kibontakozás folyamatát, ahogy áttanulmányozhattam a sok különböző karakter
életének, múltjának képét, majd puzzledarabként beilleszthettem a történet
kirakósába, végül pedig elérkezett a lezárás… amit nehéz volt fejben hova tenni
a hirtelensége miatt, mégis úgy volt jó, ahogy. Igazából nem volt oldal, amit
kevésbé kedveltem volna a többinél.
Kedvenc
idézetek:
„A jogi védelem, amit a magzatoknak akartok adni… - folytatta Joy. –
Remek. Adjátok. De csak akkor, ha ezzel az én jogaimat nem veszitek el.”
***
„Olive mindig gondolkodott, és ez talán hiba volt. A kulcsfontosságú
pillanatokban nincs gondolkodás. Csak érzés.”
***
„Aki egész életében csak magára számíthat, arra szinte drogként hat, ha
valaki végre törődik vele.”
***
„Louie véleménye
szerint a tiltakozó fehér férfiak a transzparenseikkel és a jelszavaikkal nem
is a magzatok miatt voltak ott, hanem a nők miatt, akiknek a méhében azok a
magzatok fogantak. Mivel a nők szexuális függetlenségét nem tudták betiltani,
ez volt a következő lépés.”
Borító: 5/5
Általánosságban, akárcsak maguk a történetek esetében is, valószínűleg
komoly erőlködés árán sem sikerülne hibát találnom egy Picoult-regény
borítójában – így nyilván nem sokakat lep meg, hogy az Életszikrának már a látványától is megered a nyelvem és kezdeném is
az egekig magasztalni. Szokás szerint van egy összkép, amely elsőre megragadja
a figyelmet, ezúttal a harmonikus, mégis változatos színekkel, és a vízfestékszerű
technikával. Azonban ha tovább nézzük a könyv fedelét, a pacákból több helyen
is emberi fejek bontakoznak ki – bár inkább felnőttekének tűnnek, én a
sejtelmes megjelenésükről kapásból az ultrahangfelvételekre asszociáltam. De
igazából lényegtelen, mit próbálunk meg belemagyarázni a képbe: ha nem lennék
alapvetően bőbeszédű, elintézhettem volna a pontot annyival, hogy ami szép az
szép. Ilyen egyszerű.
Pontozás: 5/5
Ha azt mondod, Jodi
Picoult, azt mondom profizmus.
Ha mutatsz egy
Picoult könyvet, azt mondom, kényes témák, tabuk, és a hozzájuk szükséges
alaposság.
Ha azt mondod, Életszikra, azt mondom, ez a
leggyönyörűbb provokáció, amihez valaha szerencsém volt.
Ebben a regényében az írónő egy feszültségekkel teli
túszdrámába ágyazva újabb vitaindító kérdést szegezett az olvasóknak: miközben
a sokszínű karaktergárda által számos nézőpontot felfedett és bemutatott,
biztos kézzel rántott be engem – és szerintem még sokatokat – is az abortusz és
magzatvédelem témakörébe, mindvégig gondolkodásra, véleményalkotásra sarkallva –
nem arra, hogy vakon kövessek másokat, hanem hogy önállóan megszüljem, mi a
helyes számomra.
Különleges felépítés, nagy morális dilemmák, emberi jogok,
feminizmus, fél óra elmélkedés / fejezet átlag, gyönyörű, érzékletes írásmód és
megkapó emberi sorsok – ennyi kellett, hogy kijelenthessem, az Életszikra túlszárnyalt a szememben minden eddigi Picoult
regényt.
Blogturné és
nyereményjáték
Az Athenaeum gondozásában 2018 októberében jelent meg
hazánkban Jodi Picoult legújabb könyve, az Életszikra. Mint a szerzőtől
megszokhattuk, ez a történet is komoly témát, az abortusz kérdését járja körbe.
Nem is akárhogy, egy kórházi túszdráma közepette. Tartsatok a regény
blogturnéjával, melynek során négy blogger véleményét ismerhetitek meg a
kötetről. A nyereményjáték sem marad el, melynek végén egy könyvet sorsolunk ki
a kiadó jóvoltából.
Az Athenaeum Kiadó jóvoltából az eredeti megjelenést
követően a magyar olvasók is évek óta gyorsan megismerkedhetnek Jodi Picoult
legújabb történeteivel. Mostani játékunkban minden állomáson találtok egy-egy
idézetet. A feladatotok, hogy a Rafflecopter megfelelő sorába beírjátok, melyik
Picoult-regényből származik az adott gondolat.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban
javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán
belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak
magyarországi címre postáz.
„A veszteség nagy paradoxonja: hogyan
nyomhatja a vállunkat valami, ami nincs többé?”
Állomáslista:
01.29. - Szembetűnő
01.31. - Könyv és más
02.02. - Kelly és
Lupi olvas
02.05. - Never Let Me
G
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése