Sally Rooney - Normális emberek

„Nem tudom, miért nem lehetek olyan, mint a normális emberek.”

Eredeti cím: Normal People

Oldalszám: 302

Megjelenés: 2019

Kiadó: XXI. Század

Ár: 3990 –

Bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története.

Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Conell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak.

Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség.

Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét.

A normalitás, mint kifejezés létjogosultsága az én fejemben egy hatalmas kérdőjel; a jelentése, a hajszálpontos definíciója egy bosszantó talány, amin minél többet töri az emberi a fejét, annál messzebb kerül az igazságtól. Már ha van olyan. Unalmas óráimban – és ó igen, olyanból mindig akad – el-elgondolkodok ezen, de sosem jutok sokra. A normalitás képlékeny fogalom, és akárhányszor azt hinném, na most megvan, mindig kicsusszan a kezeim közül, mint a nedves szappan. Sally Rooney regénye pedig bár látszólag egy civódásokkal és félreértésekkel teli szerelmi történet, igazából a normális és normális közti különbséget kutatja, a társadalmi normák hatását szemlélteti, miközben a szereplők életén keresztül alternatívákat keres a „normális” jelentésére kisebb, egyéni szinteken. Nem csoda tehát, hogy ismét belemerültem a filozofálgatásba… de talán éppen ezt nevezném meg a könyv egyik fő erényeként: hogy gondolkodásra serkenti a nyitott olvasót. Igazi aranybányát talál az, aki a sorok egyszerű dimenziójából át tud lépni a mögöttük húzódó színesebb, és tartalmasabb világba.

Itt tartva szerintem igen beszédes információ, hogy a jól megszokott, idézetek jelölgetésére használt cetlik mellett ezúttal használatban vettem egy nagyobb jegyzettömböt is, az így lefirkantott jegyzeteim pedig úgy lógtak ki néhány laponként a könyvből, mint salátalevelek egy megpakolt hamburgerből. Mindig akadt megfejtenivalóm, na. Ehhez viszont, mint már írtam, szükség van a történet alapvető rétegeinek felismerésére; arra, hogy mindig mélyebbre lássunk a soroknál.

Az első, s mondhatni alapvető réteg az a konkrét, írott szöveg amit magunk előtt látunk: a történet tagolása, cselekménye és az ezek közvetítésére használt megfogalmazás. Ebben valóban nincs semmi túlkomplikált, a történetszál egy állandó hullámzást követ a két főszereplő kapcsolatának minősége szerint, az ehhez tartozó szerzői stílus pedig végletesen minimalista, ezáltal pedig sokkal életközelibb, mint a regények nyelvezete általánosságban, hiszen nem próbálja túlírni a jeleneteket. Ezt egyrészt értékelem, másrészt ha a regény kapcsán bármi negatívumot akarnék kiemelni, azt ezen a téren tenném, mégpedig egy okból: a tördelés miatt. A párbeszédeket kissé rendhagyó módon sikerült kezelni, aminek bizonyára volt valami oka, ami nekem nem tűnt fel… vagy lehet nem is volt, ki tudja, mindenesetre számomra jódarabig megnehezítette a gördülékeny haladást a függő beszéd szerű megoldás, amit Sally Rooney alkalmazott. De összességében ezt nem mondanám a könyv hibájának, sokkal inkább az én gyengeségemnek.

Amit a cselekmény keretének megismerése után szükséges feltérképeznünk, az maga az érintettek köre, pontosabban mondva a főszereplők, s nekik is leginkább alaptermészetünk, valamint egymással, s a világgal való viszonyuk, a társadalomban elfoglalt státuszuk. Ezek alapján könnyedén párhuzamot vonhatunk Connell s Marianne élete és személye közt azok különbözőségét tekintve, elvégre az első benyomások alapján mintegy fekete-fehérben ábrázolt szöges ellentétei egymásnak – a skála végtelen színeit csak a későbbiekben kapják meg, de erről egy kicsit később. Most nézzük inkább bemutatásuk fő szervező elemét, azaz a köztük feszülő ellentéteket.

Mint tudjuk, az egyén életét és személyiségét befolyásoló legalapvetőbb tényező a családi környezet, melyben felnőtt, s amelyben él. Connell és Marianne háttere ilyen tekintetben szinte toposz-szerű felállást konstruál azzal, hogy elgondolkodtat a szegénység és gazdagság különböző jelentésrétegeiről, s alkalmazza a már ismert „gazdag, de szomorú” és „szegény, de boldog” sémákat. Megjegyzem – elkerülendő a negatív felhangot, ami esetleg akaratomon kívül is kihallatszódhatott az előbbi mondatból –, hogy ezekkel amúgy egyáltalán nem volt probléma, hála az írónő finom ábrázolásmódjának. Lényeg a lényeg, családi szempontból két egészen eltérő pólust jelenítettek meg főhőseink: Connell apja réges-rég elhagyta a feleségét és gyermekét, így a fiú egyedül él az anyjával egy nem éppen bizalomgerjesztő környéken. Nem veti fel őket a pénz, egyáltalán nem, de szeretik egymást, és ez akármilyen rosszra is forduljon a helyzetük, különösen Connellé, egy bizonyos fokú boldogságot és biztonságot mindig biztosít számukra.

Ahhoz viszonyítva, hogy a fiú kinőtt melegítőnadrágban jár iskolába, úgy tűnik Marianne-nak megadatott minden: a hatalmas ház, a csodás környék, a nívós egyetem, a bejárónő, egy olyan élet, amelyben nem emészt fel egyetlen percet sem, hogy a pénzt kelljen számolgatni. Nincs szorzás-osztás, hogy kijövünk-e vajon a hónap végéig valahogy. Mégis, a lány látszólag teljeskörű elégedettséget biztosító körülményei mellékesek, ahogy történetének kibontakozásával rájövünk, nem társul melléjük semmiféle családi érték. A fizikai bántalmazás és a lelki terror képezik Marianne otthonának légkörét; a szeretet, támogatás és effélék szócikkét a készítős kihagyták a Sheridan családi lexikonból.

Az otthon megtapasztalt érzések a fiatalok társas életének alakulásában is hatalmas szerepet játszanak, így válik a szeretetben nevelt Connellből egy közkedveltségnek örvendő, központi szerepet betöltő srác, miközben Marianne-t elzárkózott és független – olykor bizony lenéző – jelleme inkább kiutált és megvetett karakterré tette. Bevallom, ekkor kedveltem a lányt leginkább. Lehet nem az a személyiség, aki megveszi az embereket kilóra a közvetlenségével, de legalább van benne tartás, és én ezt nagyra értékeltem. Egyedülálló volt, nem félt az lenni, még ha különösnek is tartották miatta. Volt benne egy cseppnyi lázadás; nem az a vérlázító, polgárpukkasztásba hajló fajta, inkább csak afféle jelzésértékű ellenszegülés mindennel szemben, ami általánosan véve „normális” – ez adta szabadszellemű gondolkodásának alapját, ami rengetegszer segített neki túlélni abban a világban, ami a vele ellentétben mélyen konvencionális kötődésű Connellt földhözvágta megannyi alkalommal.

A külső környezet befolyásoló körülményein túllépve az igazi ínycsiklandozó és érdekes tartalmakat úgy érzem a karakterek belső világának feltárulása hozza el – és ha már az ellentéteken lovagoltunk, íme még egy: Connell és Marianne eltérő hozzáállása saját abnormalitásukhoz. Már ha kijelenthetjük, hogy nem normálisak, amit nem szeretnék megtenni, elvégre egy normalitás fogalmáról elmélkedő filozófiai kisesszé szerintem egyikőtöknek sem – és bevallom, nekem sem – hiányozna így estére, de az egyszerűség kedvéért tegyük föl balga módon, hogy a normalitás megegyezik az általános fogalmával. Tegyük föl. Még ha fáj is. És térjünk vissza a kérdésre, hogyan viszonyul ehhez két főhősünk.

Marianne kijelenthetjük, hogy egészen tisztában van különcségével – s bár később kiderül, hogy neki is vannak kételyei önmagával kapcsolatban, összességében egy elégedettebb ember képét jeleníti meg, aki képes elfogadni és felértékelni önmagát azon lekicsinylő és negatív külső vélemények ellenére, amelyek legtöbbször érik fiatal korában. Ugyanekkor Connell félszeg személyéből csak úgy sugárzik, mennyire szégyelli a tömegtől való különbözését: örökké változtatni akar helyzetén, ezzel azonban saját maga ellenségévé válik, ugyanis a saját személye ellen folytatott néma harcban nem csupán a környezetével való közvetlen kapcsolatát veszítette el, hanem önmagát is. Na meg persze Marianne-t is, időről időre, de ez már egy külön történet.

Tudjátok, létezik az az elcsépelt, és szerintem mellesleg semmiféle létjogosultságot nem élvező klisé, hogy „ez a két ember egymásnak teremtetett”. Igen, ez tömény nyál. Ennek ellenére nem tudnám jobban kifejezni azt,  miféle kapocs köti össze ezt a két fiatalt. Ritka az olyan megértés és összhang, mint ami köztük alakul ki az évek folyamán, ezzel egyidőben mégis azt érzékelteti a regény, mintha láthatatlan fal húzódnak közöttük, amely bár olykor mintha ott sem lenne, végül, mikor igazán elérne egymáshoz a két karakter, mégis mindig nekiütköznek, és ezzel oda a varázs. Egyszerűen megütik az orrukat, ha túl messzire mennek, és bár ez csak a személyes véleményem, én biztosra venném, hogy ezen nem változtat az utolsó oldalak feelingje sem. Van ami nem változik – bár szeretném azt hinni, hogy a rossz berögződések legyőzhetők.

A lényeghez most közeledünk – lassan eljutunk a szerzői stílustól és fogalmazástól, a cselekményen és a külső befolyásoló ingereken át, a normalitáson keresztül egészen Connell és Marianne belső világának központjába. Kellett ugyan idő, hogy ez beérjen, és értelmet adjon minden korábbi oldalnak, sornak is, de végül ez emelte ki a regényt a temérdek „se veled, se nélküled” romantikus történet közül. A fiatalkori események, a családi háttérből érkező benyomások lecsapódását lelki felületen szemlélni igencsak fájdalmas volt olykor, ahogy röviden ugyan, de mentális rendellenességekkel is szembesülhettünk, amelyeket már igazán nem érzem úgy, hogy ki kéne fejtsek bővebben – egyrészt, mert muszáj maradnia valami új felfedeznivalónak a kötet jövendőbeli olvasói számára, másrészt pedig azért, mert koránt sem vagyok abban biztos, hogy meg lehet fogni pusztán szavakkal mindazt az érzést és gondolatot, ami átfonta szereplőink belső világát. Rettentő érdekes embereknek találtam őket: állandóan arra sarkalltak, hogy kielemezzem viselkedésük, reakcióik és érzéseik eredetét, de őszintén, én ettől éreztem jól magam. Azt hiszem a Normális emberek legnagyobb ütőereje, hogy ellátja az olvasóját gondolkodnivalóval: életutakat, problémákat, örökös fogalomzavarokat csempész a fejünkbe, amelyeken még bőven a kötet becsukása után is elrágódhatunk.

Zárásként Rami Malek karakterét, Elliot Andersont idézném a Mr. Robot c. tévésorozat első epizódjából: „fuck society”. Elemezgethetek és köríthetek akármeddig, a lényeg ennyi marad, és bár ez számomra eddig sem számított ismeretlen felfogásnak, ez a könyv tudatosította bennem az eddigieknél is erősebben a lényeget: hogy míg mind arra koncentrálunk, hogy egy-egy egyén hogyan teszi tönkre a társadalmat meg a világot, addig a társadalom még annál is inkább elbassza az egyént magát. Fuck society, fuck normalitás, fuck társadalmi elvárások és a nyomás, hogy eggyé kell válnunk a homogén tömeggel ahhoz, megerősítést nyerjünk abban, velünk ugyan minden rendben van.

„A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?” /Albert Einstein/

Kedvenc karakterek:

Connell nálam már a kezdetektől negatív helyzetből indult, sem a viselkedését, sem a gondolkodásmódját nagyon sokáig nem tudtam magaménak érezni (bár olykor meg épp az okozta az ellenszenvet, hogy magamra ismertem benne… de szerencsére ez volt a ritkábbik eset), ellenben Marianne-ével. A lányra az ereje és tartása miatt figyeltem fel, emiatt kedveltem meg a karakterét elég hamar: a büszke és enyhén felsőbbrendű izolációja, a szabadelvűsége rendkívül megnyerő hatást kölcsönzött számára. Persze a későbbiekben magával a szereplővel együtt elbizonytalanodtam én is: feltárult az igenis emberi módon sebezhető oldala, a gyengeségei, melyek az erős első benyomás ellenére ott lapultak benne, s ezek… nem mondom, hogy elidegenítették tőlem, de… na jó, kicsit talán elidegenítették. Nem váltottak ki ellenszenvet, hiszen komplikált okok formálták őt olyanná, amilyen lett, és ezt átlátom, megértem, talán csak a vele kapcsolatos érzéseim terén átvette a vezetést a sajnálat a rokonszenv helyett.

Kedvenc részek:

Hogy mit nevezhetek a könyvből kedvencemnek, azt sokkal inkább a regény aspektusainak elkülönítésével, mintsem epizódok kiemelésével tudnám meghatározni. Például a két főszereplő hosszú éveken átívelő se veled se nélküled kapcsolata (ami, megjegyezném, szerintem nem ér véget a könyv befejezésével sem, hanem spirálként folytatódik tovább) igazából minimálisan sem hatott meg, ellenben a pszichológiai érzékenység és a karakterek személyiségének rétegei, az ezek megfejtését segítő részletek megfogtak és teljes agykapacitásomban lekötöttek. Igen, a kedvencem egyértelműen az a folyamat volt, mely során feltérképezhettem Marianne és Connell belső dinamikáját, motivációit.

Kedvenc idézetek:

„Marianne alig néhány hét múlva másokkal fog lakni, más élete lesz. Ő maga azonban nem lesz más. Ugyanaz az ember lesz, saját testébe zárva. Akárhová megy, ettől nem szabadul. Más hely, más emberek, mit számít az?”

***

„Marianne-t annyira nem érdekelte, mit gondolnak róla, annyira szélsőségesen biztos volt a saját önértékelésében, hogy nehéz volt elképzelni, hogy akár így, akár úgy azzal foglalkozna, ki figyel rá. Amennyire Connell meg tudta ítélni, nem szerette magát teljes mértékben, de mások dicsérete ugyanolyan irrelevánsnak tűnt számára, mint amilyen félvállról vette mások rosszallását a gimiben.”

***

„Tegnap este másfél órán át feküdt a padlón a szobájában, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy megtegye az utat a tusolótól az ágyig. Mögötte volt a tusoló, előtte meg az ágy, mindkettőt jól látta, de valahogy képtelen volt akár előre, akár hátra menni, csak lefelé, a padló felé tudott mozogni, míg a teste végül mozdulatlanul feküdt a szőnyegen. Na, most padlón vagyok, gondolta.”

***

„Tudja, az egyetemen sok irodalmár számára a könyv elsősorban eszköz ahhoz, hogy műveltnek mutatkozzanak. […] Nem bizonyult tévedésnek, ahogyan Connell elsőre értékelte a felolvasást. Osztályperformance-ként előadott kultúra, irodalom, amelyet azért fetisizálnak, mert képest hamis érzelmi élményt adni művelt embereknek, hogy aztán felsőbbrendűnek érezhessék magukat azoknál a műveletleneknél, akiknek az érzelmi élményeiről annyira szívesen olvasnak.”

***

„Történtek vele a dolgok, például sírógörcsök, pánikrohamok, de úgy érezte, mintha ezek kívülről telepedtek volna rá, nem pedig a bensőjéből eredtek volna. Belül nem érzett semmit. Olyan volt, mint a túl gyorsan kiengedett mirelit, ami mindent összevizez, miközben belül kőkeményre fagyott marad. Több érzelmet élt meg, mint korábban bármikor az életében, ugyanakkor kevesebbet is érzett, semmit sem.”

Borító: 5/5

A nagy vallomások ideje következik: csomó ideig nem is tudtam, hogy mi van ezen a borítón. De tényleg. Ennek ellenére nagyjából az első alkalomtól, hogy megláttam a kiadónál, imádom, de szerintem csak akkor sikerült felfognom, hogy egy konzervbezárt szerelmespár látható rajta, mikor először valódi, nem hús-vér, mondjuk inkább, hogy papír-tinta valójában a kezembe fogtam a kötetet. Mondjuk ez csak a mese-mese-mátka része a mondanivalómnak, a lényeg az, hogy a Normális emberek fedele újabb ékessége az „egyszerű de nagyszerű” klubnak: nagyon minimál, mégis találó, és megfogja az embert. Nekem bejön.

Pontozás: 5/4.5

Milyenek a normális emberek? Kik a normálisak? Mi az, hogy normális – s létezik-e egyáltalán, vagy csak egy szebb köntös, melybe a negatívabb kicsengésű „átlagos” szó jelentéseit tömörítettük? Egyetlen rövid szóról beszélünk, a hozzá kapcsolódó kérdések száma mégis végtelen, ezekből pedig mi is megannyin végigrághatjuk magunkat ha követjük Marianne és Connell történetét Sally Rooney díjnyertes regényében. A minimalista stílus és az egyszerű, már-már bagatellnek nevezhető cselekmény mögött az emberi természet hihetetlen mélységei tárulnak fel pszichológiai érzékenységgel ábrázolva, hogy a családi kapcsolatok, barátságok, szerelmek, megfelelési kényszer, lázadás, beletörődés, depresszió és szorongás összefüggéseiben bizony lépten-nyomon újra fel kelljen tegyük magunknak a kérdést: mi nevezhető normálisnak egyik ilyen koránt sem normális világban?

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Victor Gischler - Deadpool: Zsémbes zsoldos

„Kéne már egy saját harci szlogen. Mondjuk „kiszabadult a Wadeállat”? Fuhh. Ezt nem erőltetném.”

Eredeti cím: Deadpool: Merc With a Mouth

Oldalszám: 344

Megjelenés: 2019

Kiadó: Fumax

Ár: 7495 –

ZOMBIK! ​DINOSZAURUSZOK! ZOMBI-DINOSZAURUSZOK!

D I M E N Z I Ó K A P U K !

S Z E R E L E M , S Z E X , G Y E N G É D S É G !

G O N O S Z V I L Á G U R A L M I T Ö R E K V É S E K !

Deadpool az A.I.M. bűnszövetkezet megbízásából a Vadföldre utazik, hogy megszerezze minden idők legveszélyesebb biológiai fegyverét – a saját fejét! Ami, bármilyen hihetetlen, egy másik, zombik lakta világból keveredett valahogy a mi dimenziónkba!

Zombi-Deadpool leszakadt kobakja hű útitársa lesz, és hajmeresztő kalandokat élnek át együtt, miközben Deadpool a sikerdíja után lohol. A bonyodalmak azonban még csak most kezdődnek. Egy (brutális!) vadföldi zombirodeó után ugyanis Deadpool ellenszenves alteregói bukkannak fel az alternatív univerzumok labirintusában: Wilson őrnagy a S.H.I.E.L.D.-től, Wanda Wilson, azaz Lady Deadpool, valamint Deadpool, a Kölyök!

Deadpool a szexi biológus, dr. Betty társaságában, nyomában az A.I.M. ügynökeivel bemerészkedik a Marvel Zombiverzumba, hogy hazajuttassa a zsémbes élőhalott Kobakpoolt. De vajon sikerül-e neki…?

Tartalmazza a teljes Deadpool: Merc With a Mouth sorozat 1–13. füzetét.

Tartozom egy vallomással. Én tényleg munkát fektettem ebbe a felismerési folyamatba, mi több, hosszú órákat töltöttem a képernyő előtt, mire eljutottam addig, hogy a beletörődöttek teljes nyugalmával beismerhessem: én már nem leszek Marvel rajongó. Próbálkoztam srácok, igazán. És valószínűleg azért még fogok is, ha másért nem, hát azért mert még nem jutottam el a Marvel Univerzum filmjeinek sorában Benedict Cumberbatch megjelenéséig, őt meg ki nem hagynám semmi pénzért. Mindenesetre arra jutottam, hogy ha volna bármiféle eddigi életem során felfedezetlen, de roppant erős kapocs köztem, és e között a világ között, akkor azt hét film alatt valószínűleg már sikerült volna észrevennem, és úgy van ez, hogy hiába imádom Vasember karakterét, meg jön be a Hihetetlen Hulk tudományos szövege, vagy éppen a vikingek, ha kikapcsol az agyam, amint eksön van: egy jobbegyenes nem csak az ellenséget képes kiütni, de az „érdeklődés” címkével ellátott kapcsolómat is rögtön leveri. Ez van. DE! Akad egy hihetetlen alak ebben az univerzumban, akinek a kommentárjával még egy kétórás pofozkodást is izgatottan végignéznék, aki egyáltalán nem komplett, ennek ellenére dől belőle a szó megállíthatatlanul, és aki továbbra is a kedvenc Marvel karakterem, noha a lelkesedésemet próbálták már meg letörni azzal, hogy „eh, hát az övénél azért mérföldekkel jobb Marvel mozik vannak”. Hát… nekem nincsenek.

És itt érkeztünk el igazából az értékelés tárgyához, ugyanis az eddig emlegetett nagy kedvencem Deadpool, a zsémbes zsoldos. Aki jobban belegondolva inkább csak zsoldos, semmint zsémbes, s leginkább arról ismert, hogy a legszorultabb helyzetben is képes olyan jóízűen sziporkázni a humorát, mintha nem a halál tartaná éppen a markában a tökeit. Zseniális fazon. Tudjátok, sokmindent tesznek a szuperhős-félék, például van aki megdobogtatja az nők szívét, van, aki megmenti az egész világot (oké, ezt elég sok csinálja), van aki meg felforgatja azt… Deadpool jellegzetessége pedig az, hogy gőze sincs, hogyan kössön csomót a csípős nyelvére akár egy percre is, de ez teszi roppant szerethető karakterré, még akkor is, ha a viselkedése egyébként hagy maga után némi kívánnivalót. Éppúgy, mint a harcjelenetek kellős közepén is picsavillantós kisgatyában meg kilógó mellekkel ábrázolt női szereplők. De azért megpróbálok nem rantelni arról, hogy ez mennyire szexista.

Kellemesebb vizekre evezve hipp-hopp egy dínókkal és vademberekkel teli dzsungelbe csöppenünk, ahol egyedülálló módon megismerkedhetünk főszereplőnk másik dimenzióbeli rothadó koponyájával. Zombi-élmény kipipálva, Jurassic Park feeling kipipálva, és egyben a cselekmény ugródeszkájáról is itt rugaszkodunk el, ugyanis meglehet, hogy zombi Deadpool csupán egy fej, lényegében mégis ő indítja útjára a történetet minden szempontból: ő a hiperveszélyes biológiai fegyver, amiért az A. I. M. bűnszövetkezet Deadpoolt küldi, s egyben ő az, akit esze ágában sincs kedvenc zsoldosunknak az ügynökök kezére adni. Természetesen. Persze a legmenőbb Pool elég közel kerül a tűzhöz (szó szerints…), ugyanis kishíján a bográcsban végzi a vadföldi népek áldozati máglyáján… ám végül mindezt a bulit kihagyva hóna alá csapja az istenként tisztelt zombi alteregója kobakját, hogy visszajuttassa saját dimenziójába. Mindez már önmagában kellően kaotikus: merészebben fest, mint az én későesti bundáskenyér vacsorák utáni álmaim, pedig azok se semmik… de igazából ez még csak a kezdet. Szinte egyszerű. Ellenben a zombiverzumba való eljutással, ugyanis elméletben szépen meg jól hangzik, hogy „csak át kell lépni a dimenziókapun”… de egy kérdés fennáll: vajon melyiken? És hány alternatív Deadpoollal kell találkozni, míg szereplőink megtalálják a megfelelőt?

Az akció természete hullámzik: a Deadpoolnak hol ügynökökkel, hol húsra éhező zombikkal, hol saját alteregóival kell megküzdenie, mi alatt még Amerika Kapitány is felüti a fejét egy gyors beköszönő pofozkodás erejéig. Én egyet sajnáltam kifejezetten, miután a fülszöveg szépen beharangozta az egész csipet-csapatnyi Poolt, Wilson őrnagytól kezdve Kölyök Poolon át Lady Poolig: hogy pirosruhás barátunk – és a megnevezés ezúttal nem a Mikulást takarja, hacsak nem egy lenyisszantott zombifejet kértetek ajándékba – találkozásai velük olyan gyorsan le lettek zavarva, hogy mire egyet csettintettem, máris olyan mély bugyrában jártunk a zombiverzumnak, mintha nem is lett volna előtte szó egy kis S.H.I.E.L.D.-es buliról, Kölyök által rettegésben tartott vadnyugatról vagy lázadó Amerikáról. Persze enyhíti a fájdalmam, hogy a kiadó már be is jelentette a következő Deadpool képregény gyűjteményt, melyben Wade valamennyi dimenzióból származó hasonmása együtt bandázik majd egy nagyot mindannyiunk szórakoztatására. Tehát picit bántott a nagy rohanás, elvégre nem üldöznek zombi T-rexek, hogy így kelljen sietni, de részben ki is lettem engesztelve.

A cselekményről nagyon vázlatosan ennyit mondanék: bár én úgy éreztem, a történetnél előrébbvaló annak a tálalása, azért mégsem kockáztatnám, hogy spoiler-partiba csapjon át az értékelés. Elég annyit tudnotok, hogy közel 350 oldal alatt minden a feje tetejére áll, elmosódik a tér, az idő, a dimenziók… meg minden. Mindeközben pedig Deadpool hozza a jó öreg, megszokott formáját: őrült terveket eszel ki, mindent megtesz egy jó nő elcsábításáért, szemtelenül gúnyolódik fogvatartóival, ha úgy adódik, na meg persze szórakoztató párbeszédeket folytat saját magával, s még velünk, egyszerű, végtagjainkat visszanöveszteni képtelen halandókkal is. Úgyhogy egyetlen további jótanácsom maradt: olvassátok, szeressétek, bírjátok gyomorral, és próbáljatok nem fulladni meg nevetés közben!

Kedvenc idézetek:

„ – Nem azt mondtam, hogy egymillióért elvállalom. Azt mondtam, egymilliónál kevesebbért bele sem gondolok, hogy elvállalom-e. Minden attól függ, mi a pontos teendő, és hogy adtok-e egy üveggel abból a prémium kategóriás mézből.

– Mézből, Mr. Wilson? Mire céloz? Ez valami eufemizmus?

– Ha az eufemizmust palacsintára, gofrira és pornósztárok hasára is rá lehet kenni, akkor igen. Pacsi.”

***

„Kéne már egy saját harci szlogen.

Mondjuk „kiszabadult a Wadeállat”?

Fuhh. Ezt nem erőltetném.”

Borító: 5/5

Maga a borító látványa nem tesz indokolttá hosszas litániákat: figyelemfelkeltő, ütős, Deadpoolos, zombifejes, és rápillantva a hátuljára enyhén sokkoló is, egy szó, mint száz, tökéletesen passzol a történethez, na meg a multiverzum hangulatához. De puszta kinézet helyett szívesebben ejtenék pár szót magáról a kiadás minőségéről, ugyanis attól dobtam egy hátast. Nehéz, vastag lapok, masszív keménykötés, gyönyörű színkezelés, tördelés, meg tényleg minden, mi szem-szájnak ingere (bár ironikus ezzel a szófordulattal élni, miután a lapokon tapasztalható zombitúltengés se szememnek, se szájamnak nem ingere. Na mindegy), úgyhogy le a kalappal a Fumax előtt, de tényleg.

Pontozás: 5/4.5

Zombi Deadpool maradványa kikérné magának a kifejezést, de ha egyetlen szóval akarnám leírni a kötetet, valószínűleg azt mondanám: fejetlenség. Teljes fejetlenség. Az őrület határán előadott komédia: levágott fejek, levágott karok, zombik, dínoszauruszok, zombidinoszauruszok, zombi-Deadpool fejek, alternatív dimenziók és alternatív személyiségek gigantikus felvonulása, a káoszt azonban rettentő jól összetartja – s emellett élvezhetővé teszi – Deadpool örök nyughatatlan, nagydumás karaktere. Meglehet, hogy kedvenc antihősünk végig Dr. Betty indokolatlanul kipakolt idomain csorgatta a nyálát, de isten a tanúm, nem sokáig tudott ez érdekelni, amíg nyomta közben a kommentárt. Azt a fajta elborult, beteg humort képviseli, amit egyszerűen imádok, és ami – ha mondhatom így – a lelkem sötét bugyraiból szól. Ami feldob egy egyszerű történetet, ami lecsippenti a vérengzés élét, ami színtiszta állatság igazából, mégis elkapja az embert, mert nem lehet nem szórakozni rajta jól.   De hát… mindez maga Deadpool.

Blogturné és nyereményjáték

Ki más lenne képes dimenziókat ugrálós kalandra indulni a saját zombi másának a fejével és egy dögös beépített ügynökkel, mint Deadpool? Zsoldosunk ezúttal eléggé ráfaragott, hiszen új küldetésében dínók, zombik, ellenséges ügynökök és saját alternatív dimenzióbéli másai ellen kell felvennie a harcot! Tartsatok bloggereinkkel, és tudjátok meg, hogy nekik mennyire tetszett Deadpool univerzumokban ugrálós képregénye. A turné végén pedig a kiadó jóvoltából kisorsolunk köztetek 1 példányt a Deadpool: ​Zsémbes zsoldosból!

Szerencsére Deadpool nem csupán szerethető és érdekes, de elég ismert figura is. Ezúttal azt szeretnénk tesztelni, hogy mennyire ismeritek Wade Wilson élettörténetét, ezért egy IGAZ / HAMIS játékot eszeltünk ki nektek a turnéhoz. Nincs más dolgotok, mint beírni a rafflecopterbe, hogy szerintetek az adott állomáson talál kijelentés igaz vagy hamis!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Az én állításom így hangzik: Deadpool már fiatalon bérgyilkosi munkákat vállalt, olyanok ellen akik saját értékrendje szerint megérdemelték a halált.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

09/06 - Never Let Me Go

09/08 - Nem félünk a könyvektől

09/10 - Hagyjatok! Olvasok!

Rick Remender - Orgyilkos osztály 1. - Reagan-nemzedék

„Paranoiás lettem. Úgy érzem, mintha figyelnének. Pedig senki észre sem vesz. Nem igazán. Átnéznek rajtam.”

Eredeti cím: Reagan Youth

Sorozat: Orgyilkos osztály / Deadly Class 1.

Oldalszám: 160

Megjelenés: 2019

Kiadó: Fumax

Ár: 4590 –

1987-et írunk. Marcus Lopez gyűlöli az iskolát. Képtelen odafigyelni az órákon. A jegyei rosszak, bunkó osztálytársai rendszeresen zaklatják a barátait. Csakhogy ezek a bunkók Sztálin legjobb bérgyilkosának leszármazottai, a tanárok egy ősi orgyilkosliga tagjai, a tantárgy, amelyből bukásra áll a „feldarabolás alapjai” nevet viseli, szíve választottja áldozatainak száma pedig már két számjegyűre rúg.

Üdv a bolygó legbrutálisabb középiskolájában, ahová a világ legnagyobb bűnözőcsaládjai küldik kiképzésre az orgyilkosok következő nemzedékét! A gyilkosság művészet. Az ölés szakma. A Haláltanok Királyi Iskolájában, ha valaki hátba szúr, azt szó szerint kell érteni.

Csatlakozz a zajos sikernek örvendő csapathoz – napjaink egyik legkeresettebb írója, Rick Remender (Avengers, Captain America, Tokyo Ghost) és Wes Craig (Batman) az 1980-as évekbe repít, egyenesen a világ legsérültebb és legveszedelmesebb kamaszai közé!

Na most azt hiszem megértettem, mire gondolnak azok a szülők, akik tegyük föl megtiltják a fiatalabb gyerekeiknek, hogy képregényekkel üssék el az időt. Vagy – majdnem ugyanaz – videojátékokkal. Meg akciófilmekkel. Műanyag pisztolyokkal. Meg… hát, már tovább sorolnom is felesleges, páran már tuti fujjoltok. Megértem. Másrészt ez a képregény szerintem mindezt megmagyarázza. Hogy tetszett-e? Ijesztő mennyire! Hogy esz-e már a fene a folytatásért? NANÁ. Hogy elkezdtem-e rögtön a sorozatot? Képzeljétek, igen. És hogy mindezt félelmetesnek találom-e? A leghatározottabb mértékben.

Általában jól bírom az erőszakot a könyvekben, filmekben, nem az a lány vagyok, aki elfordítja a fejét a képernyőről mikor kiloccsan egy agyvelő vagy ilyesmi csak néha, de mialatt az Orgyilkos osztály képeit pörgettem, végig pengeélen táncoltam aközött, hogy imádom az egészet, vagy inkább tűzbe vetném. Oké, utóbbi kizárt… de azért egy ilyen tettben is lenne ráció én azt mondom. Persze nem kezdhetek papolni a megfelelő értékek közvetítéséről éppen én, aki karácsonyi szünet alatt vagy háromszor látta az Éhezők viadalát, amiben szintén mondhatni ok nélkül ölik egymást tucatszám az arénába összeterelt tinédzserek, és én, aki az indokoltnál többször újranézte az American Psychot… de akkor is. Néha úgy éreztem, hogy amit az Orgyilkos osztály ad, az már túl sok. Máskor meg úgy, hogy rohadt jó. Basszus, ebből nem lesz összeszedett értékelés, úgyhogy remélem készen álltok egy ambivalens érzésekkel telített hullámvasútra. Nem? Az jó, mert még én sem, de majd kialakul.

Kezdésnek elárulom, ez volt életem első igazi képregénye, ha a Sarah Andersen meg Catana Comics gyűjteményeket nem számoljuk – de azok szerintem egészen más kategóriába tartoznak –, így erre a kötetre hárult a felelősség, hogy döntsön a köztem és műfaj közti kapcsolat életének hosszúságáról. Emlékszem, mi volt mikor a Tizedik kört olvastam Jodi Picoulttól: néhány fejezetenként közbeékelt pár oldalnyi képregényt amit a főszereplő édesapja rajzolt, én pedig legszívesebben hajat téptem volna, mert alig tudtam eligazodni a képkockák és gondolatbuborékok összevisszaságában. Ugyanezt éreztem, mikor elkezdtem anno a Tokyo Ghoul első számát – azt, hogy ez meghaladja a képességeimet. Ettől tartottam ez alkalommal is, de saját magam legnagyobb meglepetésére egész hamar belerázódtam, és mire ez bekövetkezett, azon kaptam magam, hogy odáig lettem a főszereplőért, beszippantott a történet, és tetszett a rajzstílust is. Röviden: nem csupán megszoktam amit láttam, de tetszett is. Többé-kevésbé.

Mint írtam, főszereplőnk, Marcus egész megnyerő figuraként mutatkozott be – már amennyiben megnyerő lehet egy kissé szerencsétlen, de annál több dühvel teli, szorongó, keserű, cinikus és minden bizonnyal depressziós egyén. De a kettő nem kell egymást kizáró tényező legyen szerintem… remélem. Nekem mindenesetre nagyon bejött, mondhatni könnyű volt vele azonosulni, megfogtak a monológjai, de a párbeszédekben magára vállalt szerepe is szimpatikussá tette. Összességében egy értelmes, gondolkodó srác képét adta ki, ami szerintem mindenképp pozitív tulajdonság, bár a történet során számtalanszor nyilvánvalóvá vált – ahogy az életben is mindig érvényre jut sajnos –, hogy az ilyen emberek élete jóval nehezebb, mint másoké. Adottak bizonyos körülmények, amelyek a fiú múltját alkották, és amelyek természetesen nem személyfüggőek, bárkivel megtörténhetnek – mondjuk –, de Marcus intézetbe kerülése utáni időszakának nehézségei már egyértelműen a kissé különc, magának való, és inkább befelé forduló jelleméből adódtak. S meglehet hogy ez csak egy képregény, de szerintem ennek ellenére roppant átérezhetően sikerült bemutatnia Marcus belső világát és személyiségét, esküszöm, nem is számítottam volna erre. Úgyhogy hatalmas pluszpont jár érte.

A képregény történeti része mondhatni kiegészítette azt, amire a főszereplő gondos kidolgozottsága utalt: hogy ez most első sorban egy felvezetés, egy afféle eligazítás, mely leteszi az alapokat, helyszínek, szereplők, szálak és képességek közt ingázik, hogy megmutasson mindent, ami szükséges a következő kötetek értelmezésében. Ennek köszönhetően egyszerre ismerkedtünk az utcai élettel meg a Haláltanok Királyi Iskolájának működésével, orgyilkos diákjaival Marcus szemével, s egyszerre kaptunk pillanatnyi betekintőket a háttérben futó történésekbe. Utóbbi a későbbi részek konfliktusát vezette fel, míg az előbbi a „főgonoszokkal” való szembenállást, Marcust (és a többi diák?) személyében – egyelőre csak párhuzamosan, de azért éreztetve, hogy egy pontot a két szál majd összeér egy nagy összecsapásban. Long story short, cselekmény egyelőre nem volt sok, de ígéret arra hogy lesz az igen! És egy sorozat nyitányában ezzel szerintem nincs is semmi gond…

Ellenben! Azzal, hogy kinyírsz mindenkit, akit nem bírsz, meg be LSD-zel mint a halál, csak hogy megmutasd a többieknek ki a jani, azzal már van gond. Tudjátok, az én ódivatú, érthetetlen értékrendem szerint legalábbis… meg remélhetőleg minden értelmes, normális és egészséges érzelmi életű ember értékrendje szerint is. Szóval megint visszatértünk oda, hogy miféle normákat állít ez a képregény, amelyekkel képtelen vagyok – és nem is akarok – azonosulni. Jogosnak érzem a reakcióm, de közben vitába keveredek saját magammal, ugyanis felmerült bennem egy kérdés: nem csak azért vagyok-e most szigorúbb, mint máskor, mert a leírtaknak túl nagy nyomatékot adott a szöveg mellett/alatt futó képi világ? Ti mit gondoltok erről a témáról? Szerintetek is máshogy csapódik le bármiféle érzékeny tartalom, ha egy regényben olvastok róla, mintha ilyen módon látjátok magatok előtt? Segítsetek ki kérlek, hogy vajon mi is lehet a pontos problémám, mert kissé belezavarodtam az írásba és a gondolkodásba magam is pedig eskü, nem állok semmilyen szer hatása alatt! lol. A leírtakat persze bárhol máshol látva/olvasva sem tartom követendőnek, sőt, mégsem rantelek miattuk annyit, mint most. Erre adjatok csak magyarázatot, hogy miért van. Én valóban az illusztrációkra tippelek.

És ha már illusztráció, evezzünk át ezzel olyan vizekre, ahol már képes vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni anélkül, hogy ellentmondásokba keverednék saját magammal! Kezdjük a legalapvetőbbel: emelem kalapom mindenki előtt, aki képes ilyen egységes, felismerhető rajzolási stílust kialakítani és ahhoz tartani magát, valamint képes megjeleníteni a papíron lényegében bármit, amit csak akar. Ez számomra valószínűleg örökké csak egy álom marad, ezért aztán küldöm minden tiszteletem – ezúttal Wes Craignek. Az Orgyilkos osztály rohadt ütős képi világot kapott, élettel teli képkockákkal, HÁLA AZ ÉGNEK FELISMERHETŐ KARAKTERÁBRÁZOLÁSSAL, na meg azzal az erővel, ami kell ahhoz, hogy felpörögjek, undorodjak vagy akár elborzadjak egy-egy rajzon.

Összességében? Nem vagyok elégedetlen. Sőt, inkább elégedett vagyok, mintsem az ellenkezője, csak tudjátok… készül az új értelmező kéziszótár az én képemmel az ambivalens szó mellett, így nem cáfolhatok rá már így előre is. Valószínűleg fejtörések tárgya marad még számomra kicsit az Orgyilkos osztály megítélése, ugyanakkor kíváncsian várom, hogy kezemben tarthassam a folytatást, már csak azért is, mert az utolsó szám eseményei eléggé felpörögtek ahhoz, hogy szitkozódva vágjam le a kötetet az ágyamra, amiért nincs bent a könyvtárban a következő rész. Legyen ennyi elég: most zárhatnék azzal, hogy addig is, míg az a kezeim közé kerül elütöm az időt a sorozat-adaptációval, de az számomra már néhány rész alatt megbukott, úgyhogy… jobb híján, és mert semmiből sem tanulok, inkább levágom magam a kanapéra egy újabb felkavaró kis képregénnyel!

Kedvenc idézetek:

„Tanya, a terapeutám a fiúotthonból arra tanított, hogy a negatív érzések a negatív gondolatokból erednek. Hogy valóságon nem változtathatok… de azon igen, hogyan viszonyulok hozzá.”

***

„Nem a többiekről van szó, mert ki nem szarja le őket. Hanem rólam. Az én szorongásomról. Ha emberek vannak körülöttem, kényszeresen túlgondolok minden egyes beszélgetést, hogy lássam, hol hibáztam, kit sértettem meg. „Érzelmi paranoia”, így hívta a terapeutám az otthonban. Folyton gyötör minden, amit mondok, minden, amit teszek. […] Éjjelente hánykolódom, hogy talán félreértettem egy jelet, vagy rosszat mondtam. Próbálok rájönni, miért nem tudok beilleszkedni sehová.”

***

„ – Hé, mit hallgatsz?

– A Smithst.

– Jaj, öreg, azt a depresszív szart? Elég buzis, nem?

– Ja, ha a „buzis” alatt azt érted, hogy „bátor és őszinte”:

– Egy gitár fölött picsogni nem bátorság.

– Hát nemtom. Nehéz őszintén kifejezni az érzéseidet, és szembenézni a szomorúsággal. A legtöbben elrejtik, mintha valami gyengeség lenne, és úgy tesznek, mintha elhitethetnék az emberekkel, hogy mások, mint amilyenek valójában. Az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint a tettetéshez.”

***

„Az erkölcs csak komfortkaja – az elménken kívül nincs jelentése. Olyan, mint a Mona Lisa… sokan beleképzelik az értéket. Belelátnak valamit abba az ostoba, festékfoltos félmosolyba. Tömeghipnózis. […] Az erkölcsi iránytű akkor segítene, ha mindenkinek lenne. De sokan nem a szabályok szerint játszanak.”

Borító: 5/5

Van valami ezekkel a pink borítókkal. Amúgy marhára utálom ezt a színt, komolyan. De ha meglátok egy ilyen könyvfedelet… zsigerből kendőzetlenül megbámulom. Tudom, ez nem szép dolog… de akkor is, vonzzák a tekintetet, mint a mágnes. (Még akkor is ha tegyük fel, bűnrondák) Egy szó mint száz, az Orgyilkos osztály már a színénél fogva is azonnal kivilágít a könyvesboltok és könyvtárak polcairól, de szerencséjére azután is tartja a pozitív minőségű figyelmet, hogy tüzetesebben megvizsgálom. A filmes borító hangos, harsány, ugyanakkor nagyon ütősen és esztétikusan megkomponált – alatta pedig ott lapul az eredeti cover, amit ha lehetséges, még jobban szeretek: kezdve a kék-fekete-fehér színvilágtól, a képregénybelsőhöz passzoló rajzokon át egészen a kettős felosztásig, ami elválasztja az élőket és holtakat. Az egész egyszerűen… marhajól fest. Ennyi. Néhány képregény annyira túlzsúfolt kívülről, ez viszont egyszerű de kifejező.

Pontozás: 5/4

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!