Anna Todd - Miután (végre) boldogok leszünk

„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.”

Eredeti cím: After Ever Happy

Sorozat: Miután 4. (After 4.)

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2016

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​és Hardin kapcsolata eddig minden nehézséggel dacolt, de vajon boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak?

Miután boldogok leszünk,

az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Tessát és Hardint már elég meglepetés érte. A köztük lévő kötelék erősebb, mint valaha, de az újabb és újabb kihívások alapjaiban rengetik meg a kapcsolatukat, és Hardin áthatolhatatlannak hitt páncélján is rést ütnek. Miközben mindkettejük családjáról megdöbbentő titkok kerülnek napvilágra, egyértelművé válik, hogy nem is különböznek annyira egymástól. Tessa már nem az a kedves, egyszerű, jó kislány, mint amikor megismerte Hardint, és Hardin sem ugyanaz a szívtelen, mogorva fiú, akibe Tessa beleszeretett. Tessa már megérti a Hardinban kavargó sötét érzelmeket, és tudja, hogy csak ő csillapíthatja le, amikor ezek a démonok a felszínre törnek. Hardinnak szüksége van rá. De minél több részlet derül ki Hardin múltjából, ő annál zárkózottabb lesz, el akarja magától taszítani Tessát, és mindenkit, aki közel áll hozzá. Eljön az az idő, amikor Tessa már nem biztos abban, hogy önmaga feláldozása nélkül meg tudja menteni Hardint. Megéri-e a szerelem, hogy feladja érte a saját egyéniségét? Nem akar meghátrálni, de igazából kiért harcol? Hardinért vagy saját magáért?

Mi lett volna, ha? Kellett némi idő, mire rájöttem, de az egész sorozat erről a rövid kis mondatról szól, az egész e köré épül, és erre keresi a választ… élen ezzel a kötettel, immár az utolsóval. Senki számára sem lehet ismeretlen a helyzet, hogy miután lefolytat egy beszélgetést valakivel, esetleg konfliktusba keveredik, neadj’ Isten szóváltásba keveredik szíve választottjával vagy hasonlók, egyszerűen fogja magát, tovább megy s éli az életét… aztán leül meginni az életadó délutáni kávéját, vagy lefekszik aludni, és hirtelen fejbekólintja a túlgondolkodó emberek örök kérdése: mi lett volna, ha? Talán valamit máshogy kellett volna csinálni, mást mondani, frappánsabban oltani vissza azt, aki csesztet, nem hebegni-habogni egy másik helyzetben, hanem összeszedetten, szépen társalogni… de ilyenek vagyunk, mi emberek. Általában utólag vagyunk csak igazán okosak, amikor már nincs mit tenni, és ezért marad ez az ezernyi kérdés a fejünkben, amire nincs megfelelő válasz.

Mi lett volna, ha nem kezdem el anno ezt a sorozatot? Mi lett volna, ha nem vagyok mazochista, és leteszem a könyvet az első jelre, ami arra utalt, hogy nem fogom szeretni? Mi lett volna, ha ebből tanulva megállok az első kötet után? Mi lett volna, ha inkább feladom? Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?

Kérdések, kérdések… ugye, sosem tudjuk meg rá a pontos választ, de most úgy érzem, az utolsónak kivételesen ismerem a titkát. Mikor nekikezdtem a Miután boldogok leszünknek, alig negyven oldal után úgy éreztem, megcsömörlöttem már az Anna Todd-féle drámáktól, és a téma pár heti jegelése alatt válaszúthoz érkeztem. Nagy volt a kísértés, hogy ott adjam fel – elvégre az élet rövid, és túl sok a jó könyv, ami csak rám vár, így tehát kár az időm pazarolni. Megjegyzem, ilyen alapon már többen néztek rám ferde szemmel – jogosan –, amiért időt áldoztam a sorozatra, és igazából egyet is kellett velük értsek… de nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek tűnik. Persze, ott volt az emberfeletti kitartásom khm és… hát, a büszkeségem, miszerint ez a könyv nem foghat ki rajtam, de egy idő után már egyszerűen csak egy beteg, boldogtalan mazochistának éreztem magam, ahogy ezzel takaróztam. Viszont nem csupán ennyi volt a probléma… mondhatni, nem csak szimplán a személyes hülyeségemről szól minden. Elmondom Anna Todd titkát: amit ír, rohadt addiktív. Épp olyan, mint valami brazil szappanopera: szar, de lehetetlen leállni vele, magával sodor. Akkor is, ha nem akarod.

És végső soron nagy szerencse ez – számomra legalábbis tényleg elhozta a nem várt happy endet így, több hónap szenvedés után. Így a válaszom a „Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?” kérdésre: akkor nem tapasztalhattam volna meg azt a kolosszális fejlődést, amit ez a kötet mutatott.

Na jó. Azzal a kolosszálissal kicsit túllőttem a célon. Visszaszívom. De a lényeg szerintem nélküle is érthető… három részen át adogattam a szánalmas kis kegyelem kétpontokat, valósággal úgy éreztem, minden rész egyre jobban és jobban fáj, és már vártam a kegyelemdöfést. Hogy most majd minden eddigi szenvedés eléri a tetőpontját. Emberek, könyörgöm… én gyakorlatilag vártam a halált. Ehhez képest pedig most nem a diadalmas túlélésemet ünneplem… hanem azt, hogy igazából nem is fenyegette veszély az agysejtjeimet. Ezúttal nem.

Megmondva a igazat, hatalmasat csalódtam pozitívan – noha ezt nem éreztem mindig elég egyértelműen. A történet eleje számomra kicsit nyögvenyelősen indult, így, mint már mondtam, úgy negyven oldal után le is tettem egy időre, abból a negyven oldalból pedig egy büdös pislogásra sem emlékszem, nemhogy tényleges eseményre. Ami utána jött, azt viszont már egyben daráltam le, csupán a feltétlen szükséges pisi-, és kajaszüneteket iktatva közbe, bevallom, kicsit izgatottan. A Miután elbuktunk függővége után ez nem is vethető a szememre.

Pozitív kitöréseim félreértésének elkerülése végett viszont szögezzünk le valamit: bármennyire örüljek is most a fejemnek, amiért a színvonal ugrott egy fokot felfelé, ez még koránt sem eredményezi a szokásos hiszti-dráma-békülősszex mesterhármas elmaradását. Ó, dehogy. Megkockáztatom, ez Miss Todd védjegye. Ennek megfelelően pedig garantált az örök körforgás főszereplőink, Hardin és Tessa szerelmi életében, az első rész óta megállás nélkül ismétlődik az „összejövünk, happiness, összeveszünk valami baromságon, a sárga földig sértegetjük a másikat, szakítunk, szomorkodunk egy hétig, úgy egymásba botlunk, hogy az már egyenesen csókcsata, aztán békülős szex, happiness és replay”  periódus. Ami elsőre szúrta a szemem kicsit, mert beteges menete ez egy kapcsolatnak… de mikor már legalább negyedjére akarják újra lenyomni a torkomon, akkor elindítja a gonosz blogger funkciót.

Na, ez volna tehát az átlag felállás szerencsétlenék háza táján… és Anna Todd hű hagyománytisztelőként mostanra is tartalékolt belőle egy kört, just for fun… de már nem olyan bicskanyitogató módon, mint eddig. Vagyis… csak kicsit.

Adott természetesen egy újabb konfliktushelyzet – ami megjegyzem, mindig van, erről szól az élet, az emberek dolga a Földön pedig az, hogy ezeket az akadályokat vegye valahogy. A valós probléma tehát inkább Hardin természetében keresendő, aki ösztönösen menekülőre fogja, ahányszor gond adódik az életében, a kapcsolataiban. Lényegében egy full logikátlanul működő hisztis kisfiú módjára kezeli a helyzeteket, amelyek elé állítja az élet – pedig a leglehetetlenebb szituációkba csak az erre adott reakcióival keveri magát. Annyit nem árt tudni, hogy nem okolhatjuk magunkat minden rosszért, ami valaha az életünkben történik velünk – nem minden azért történik, mert elcseszettek vagyunk, beteg családi háttérrel rendelkezünk, nem úgy nőttünk fel, mint a normális emberek. Nem arról van szó, hogy valaki nem érdemelne szeretetet. Törődést.

Talán ez a hozzáállás akasztott ki Hardinban a legjobban… ugyanis bármi történt vele, mindenre megvolt tökéletes út, amelyen visszavezethette az adott eseményt az embertelen gyerekkoráig. Azzal a meggyőződésével, hogy minden onnan indult, ami igaz is – onnan indult, de nem ott végeztetett be. Talán a nehéz sorsa miatt lett belőle nehéz természetű ember, talán ezért gyűlölte a világot, talán ezért nem bánt jól az emberekkel, talán ezért nem bánt jól saját magával… de arról mindig elfeledkezett valahogy, hogy ez nem olyasvalami, amit ne lehetne rendbehozni. Így csak belenyugodott, hogy szar ember – és ha már úgyis az, akkor inkább eltaszít magától, kizár az életéből mindenkit. Megbántja őket, megbántja önmagát… ugyan, mit számít. Hosszútávon bizonyára így kell jó legyen… vagy nem? Hát nem.

Mindenesetre ez a probléma elég erősen felütötte fejét ezúttal is, és megadta a könyv alaphangulatát a központi párkapcsolat szempontjából – elvégre ennyi kellett, és megvolt az első szakítás. A csavar ott jön, hogy úgy tűnik, innen már nincs visszaút. Persze mi azért tudjuk, hogy van… de viszonylag hosszú út vezet odáig, míg főszereplőink is rájönnek erre, mialatt felfogva végre a veszteségüket próbálják rendbehozni hol a saját életüket, hol a közös jövőjük.

És hogy mi kíséri ezt az utat? Természetesen rengeteg próbálkozás. Elutasítás. Sírás, méghozzá jó sok. Félreértések, mert ez a kettő természetesen mindent elront, de megdoblak titeket egy forinttal, ha nincs igazam. Aztán mi még…? Természetesen rettenet sok fájdalom, ami csak úgy árad mind Hardin, mind Tessa soraiból… éppen ahogy az elmaradhatatlan „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések tömkelege – ezzel pedig visszaértünk oda, ahol az egészet elkezdtem.

„Elalvás közben arra gondolok, bárcsak a fiatal Tessa tudta volna, milyen veszélyes lehet a szerelem. ha sejtem, hogy ennyire fáj, amikor szétszakít, aztán újra összeforraszt, de csak azért, hogy megint széttépjen, akkor távol tartottam volna magam Hardin Scottól.”

Mit gondoltok két ember kapcsolatáról, ha eljöhet benne a pont, mikor mindkettő fel kell tegye magának a kérdést, vajon boldogabb lenne-e most, ha sosem ismerte volna meg a másikat? Súlyos, nem? Mélypont – az a helyzet, mikor a lefelé száguldó vonat megáll a végállomásnál, nem megy tovább se fel, se le, az utasoknak pedig egyszerűen ki kell szállniuk.

A Miután boldogok leszünk a címe ellenére éppen ennek a mélypontnak a könyve – a szokásos drámázásból és értelmetlen felhajtásból elvezet addig a helyzetig, mikor a karaktereink felnőnek annyira, hogy rájöjjenek, tönkretették a kapcsolatukat –eközben pedig egymást is. Én pedig bizonyára egy beteg állat vagyok, de rohadtul élveztem… nem feltétlenül a szenvedésüket – mert nem vagyok annyira szadista –, sokkal inkább azt, hogy ebben az újonnan felállt rendben az eddig óvodás értelmi és érzelmi szinten mozgó tubicáim felnőtté cseperedtek. A soraik ugyan tele voltak ordító fájdalommal, továbbra is vak szerelemmel és ragaszkodással, végre mégis költözött ezek mögé valami érettségre utaló apró jel; a képesség arra, hogy végre ne gyerekek módjára oldják meg a problémáikat, ne futamodjanak meg, ne adják be a derekukat az első szóra… hanem hagyjanak időt maguknak, és jöjjenek rá végre, hogyan élhetnének boldogan.

A kötet nagy része tehát a karakterek közötti némi jótékony távolságban zajlott – lecsitította a kedélyeket a cselekmény szempontjából nem mintha Anna Todd nem tudta volna néha így is felrázni a dolgokat, és a szereplőink jellemére, viselkedésére is jó hatást gyakorolt. Hardin meglágyult. Tessa keményebb lett. Megtanulták végre, mire van szükségük az életben és hogyan érhetik azt el. Megtanultak jobbak lenni – bár ez Hardinnak nehezebb munka volt… Tessa számára inkább az jelentette a feladatot, hogy önmagával bánjon jobban, hogy a jóhiszeműsége, kedvessége ellenére ne hagyja hogy átgyalogoljanak rajta. Ne hagyja, hogy visszaéljenek a szeretetével.

„Már mindent értek. Egyáltalán nem volt igazam, amikor nemrég a szerelemre gondoltam, és azt hittem, hogy nem szabad lemondani arról, akit szeretek. Egész idő alatt tévedtem. Nem engedhetem, hogy a szerelmem magával együtt engem is tönkretegyen, és a sárba tiporjon. Persze segíteni kell neki, és mindent elkövetni, hogy megmentsem. De ha ez a szerelem egyoldalú és önző,  akkor csak egy bolond próbálkozik tovább.”

Őszintén… mikor elkezdődött ez a folyamat a könyv során, fogalmam sem volt, meddig tarthatnak ki… de nem jósoltam nekik valami sok időt. Megbotlottak párszor… olykor visszafutottak egymás karjaiba, de végül mégis erősek maradtak. És csak teltek a hetek, aztán a hónapok… aztán évek. Ők pedig sikerrel jártak, amivel engem leptek meg a legjobban – de emellett határtalanul boldoggá is tettek. Megtalálták önmaguk. Ezek után, még ha sokára is, de jöhetett az a megérdemelt happy end.

Tudjátok, én vagyok az, aki mindig kampányol kicsit a boldog befejezések ellen, de azt hiszem, most rájöttem a titokra – az igazi, tökéletes happy end receptjére. Nem arról szól, hogy az embernek egycsapásra megoldódjon minden problémája… nem arról szól, hogy a szőke herceg, akit tegnap ismertél meg elvesz feleségül, aztán irány a palota. A tökéletes happy end titka a felé vezető út. A küzdelem. Hardin és Tessa hatalmas jellemfejlődése világított rá erre – elvégre megkaphatták volna a befejezésüket, méghozzá boldogan, bármelyik alkalommal, mikor éppen újból összejöttek… de ez csakis most, és így ért valamit. Hogy dolgozniuk kellett érte, és a boldogság nem a semmiből pottyant az ölükbe, hosszú időn át vártak rá, lépkedtek felé és próbálták elérni, egészen addig, míg végre ki is érdemelték. Olyan emberekké váltak a végére, amelyeknek még én is a legjobbakat kívánom.

Ja tudom. Fura. Én, a legjobbakat… nekik. Most hiszitek, vagy sem, mialatt egy nap alatt befaltam a könyvet, egészen megkedveltem őket. No kidding.

Összességében úgy érzem, nem is lehetnék boldogabb, hogy kitartottam a sorozat végéig – úgy érzem, megkaptam a jutalmamat érte. Tény, történetünk még most sem lett tökéletes, ennek megfelelően pedig azért csak tovább fújok Miss Toddra, mert… mert azért tagadhatatlan, hogy megérdemli. Voltak momentumok, részletek, amelyeket nem tudtam hova tenni – a könyv első fele a szokásos drámázásokkal azért még mindig bántott, továbbá Tessa apjának halála, Tess nőgyógyászati gondjai, majd ezek totális offolása egy perc alatt, Hardin bazinagy írói karriere… hát, mondjuk úgy, hogy nekem kicsit fura, olykor erőltetett hatást keltettek. Bár annyit el kell ismerni, az utóbbi megoldás, az egész Miután dolog, így előadva egész kreatív. Számomra sok, de amúgy látom a dologban a csavart, és értékelem. Mindezek mellett viszont végre kiforrt valami ebből a végeláthatatlannak tűnő balszerencsét láncolatból, amit amúgy szerelmi szálnak hívtak volna… a gyermekien nevetséges románcból szerelem lett, a túlfűtött fiatalokból felelősségteljes felnőttek, amivel már közel minden vágyam teljesült, de emellett végre rendeződtek a családi szálak, helyreállt a harmónia. Mindenki megkezdte közös erővel, szeretetben együttműködve venni az akadályokat, legyőzni az útba kerülő problémákat. Valami ilyenre vágytam szerintem az elmúlt három részen keresztül, és… hát, így a végére kaptam is némi ízelítőt.

„Ez egy olyan szerelmi történet, ami igazi problémákkal foglalkozik. A megbocsátásról és a feltétel nélküli szeretetről szól. Megmutatja, hogy az ember meg tud változni, ha nagyon akarja, és hajlandó megdolgozni érte. Bizonyítja, hogy minden lehetséges, ha az ember fejleszti önmagát. Elmeséli, hogy ha van valaki, akire támaszkodhatsz, aki szeret téged, és nem mond le rólad, akkor van kiút a sötétségből. Nem számít, milyenek a szüleid, milyen függőséggel kell megbirkóznod, minden akadályt legyőzhetsz, és jobb emberré válhatsz. A Miután egy ilyen történet.”

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem adták fel… de ajánlom azoknak, és nekik mégjobban, akik az előző részekkel bajlódva épphogy fel akarják adni. Ez a kötet bebizonyítja, hogy van miért végigküzdeni Hardin lányos hisztijeit és Tessa ostobaságát annyi alkalommal.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik nincsenek híján idegeknek és lelkierőnek… mert ne tagadjuk, ehhez azért kell mindkettő. Ajánlom azoknak, akik kedvelik az enyhe erotikával fűszerezett romantikusokat, a drámákat, a pörgős cselekményt… de mondhatnám ezt úgy is, hogy tökéletes a sorozat mindazok számára, akik túlontúl ingerszegény környezetben élnek, netán unalmasak a mindennapjaik… a Miután lapjain pörög ezerrel az élet, még ha ennek nem is mindig örülünk. Ajánlom a sorozatot azoknak, akik végigolvasva az értékeléseket úgy érzik, tennének egy próbát. Szívesen fogadom a tapasztalatokat, ki hol bukott el xD.

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem eljutottunk arra a többé-kevésbé végre egészséges szintre, mikor legalább annyit elmondhatok, mindenkit nagyjából egyformán kedveltem. Ácsi, nem azt mondtam, hogy szerettem őket… nem lettek a kedvenceim, de sok cselekménybeli tényező által sikerült elérnie azt az írónőnek, hogy nem nyílt ki a bicska minden második alkalommal, mikor valaki kinyitotta a száját, és ez, ha engem kérdeztek, haladás. Sőt, mondom én, egészen kedvelhető lett a társaság így a véghajrára… ó, és azért egy kedvencet is összeszedtem végre, csak hogy el ne felejtsem. Smith. Alig volt a kiskrapeknek jelenése a történet alatt, de mikor igen… megzabálom a kis különc fejét.

Kedvenc részek:

Végre van… el sem tudom hinni! A történet végéhez közeledve, mikor a két tubica kicsit offolta a kapcsolatát, pontosabban inkább ilyen távolsági üzemmódba nyomta… na, azt nagyon szerettem. És nem is azért, mert nem voltak együtt… inkább azokért a pillanatokért, amikor mégis találkoztak, és ennyi külön töltött idő alatt megtanulták kellően megbecsülni a közös perceiket, és egymást. A gyerekes, hormonoktól fűtött kényszeres kapaszkodásuk egymásba végre igaz szerelemmé forrta ki magát, és ezt szerettem látni. Itt volt az ideje három résznyi huza-vona után.

Kedvenc idézetek:

„Ha két ember szereti egymást, annak nem lehet boldog vége”.

***

„Ahogy jobban szemügyre veszem, feltűnik, hogy az arcában nincs élet, a szeméből eltűnt a remény, és a szája szegletében megjelent egy keserű vonal. Találkoztam egy gyönyörű lánnyal, aki másokért él, mindenben a jót látja, még bennem is, és egy kísértetet csináltam belőle, aki most kifejezéstelen szemmel mered rám.”

***

„Milyen vicces… Gyűlölöd a világot, de a körülötted lévők mind szeretnek téged – suttogja könnybe lábadt szemmel.”

***

„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.

– Mert így is van! Túl fogjuk élni! – kiáltja fel fuldokolva.

Nem nézek rá, mert tudom, mit látnék.

– Éppen erről van szó, Hardin. Én nem csak túlélni akarok, hanem élni.”

***

„- Elmeséled még valakinek ezt a babakudarc dolgot? – kérdezem, hogy témát váltsak.

- Nem. – Az ajkába harap. – Nem hiszem. Legalábbis egyelőre nem.

- Senkinek sem kell tudni, legfeljebb akkor, ha örökbe fogadunk egy porontyot, majd néhány év múlva. Tutira rengeteg nyomi baba van a világon, akik mind arra várnak, hogy valaki megvásárolja őket. Nem lesz nehéz dolgunk. […]

Halkan felnevet.

- Nyomi baba? Ugye nem hiszed, hogy létezik egy bolt a belvárosban, ahová be lehet menni és gyereket vásárolni? – Az ajkára szorítja a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.

- Miért, nincs? – viccelődök. – Akkor mi az a „Bababolt”?

- Ó, te jó ég! – Hátraveti a fejét, és hahotázni kezd.

Megragadom a kezét.

- Ha abban a boltban nem sorakoznak a polcokon a szépen becsomagolt babát, akkor beperelem őket megtévesztő reklámért.”

Borító: 5/1

Nope, ez most egy naaagy NEM. Úgy összességében nem vágódtam hanyatt a sorozat borítóitól, de szerintem ez az utolsó kifejezetten ízléstelennek hat. Még ha attól el is tekintünk első körben, hogy alapból nem csípem ezt a sémát, amit minden résznél alkalmaznak, arra akkor is muszáj kitérnem, hogy a piros meg a sárga brutálisan hat egymás mellett, ahogy nekem a háttér megoldása is… fura. Ez a vörösre színezett képi hátterezés olyan „Paint hétéveseknek” szint, amit nem szívesen lát az ember borítón, mert inkább a számítógép egy eldugott kis személyes mappájába való. Összességében szerintem sokat segített volna a könyveken, ha a kiadó átveszi a külföldi borítókat – a tipográfia bár ott is hasonló, a végeredmény sokkal esztétikusabb.

Pontozás: 5/3,5*

Szóval ilyen a búcsú pillanata? Meg nem mondtam volna előre. Őszintén szólva valami örömtánc-félére számítottam magamtól, meg határtalan megkönnyebbülésre – ez utóbbi amúgy érzem, hogy azért nem várat majd sokáig magára –, pezsgőbontásra meg tortára, ünneplésre… de tévedtem. Ürességet érzek, azt, hogy valamit most elvettek tőlem. Talán a lehetőséget, hogy további részeket oltsak szét egy-egy értékelés keretein belül… de nem ez fáj, valami más. Talán csak hiányzik a függővég a történet végéről, hogy morogva, de kezembe vehessem a folytatást és a szívem mélyén picit izgulhassak, most mit fog elszúrni ez a két szerencsétlen. Hiányzik, hogy számomra itt vége, és nem tudom, hogyan tovább – és zavar, hogy vártam, vártam és vártam a percre, mikor minden rendbe jön a szereplők között, és mire elérkezett ez a pont, az írónő azt mondta: pá! Pedig elértük a csúcsot, a Miután boldogok leszünkben eljutottunk oda, mikor kicsit kieresztve a gőzt azt mondhattam, erre megérte várni, ezért megérte küzdeni. Nem volt tökéletes, még mindig többször idegesített, mint egy jó könyvnek kéne… de valahogy mégis több volt benne, mint az előzményekben. Több mélység. Több valódi érzelem. Kevesebb gyermeteg hiszti. Hardin és Tessa úgy érzem, végre kicsit felnőttek, megtanultak érettebb döntéseket hozni, tisztelni egymást és önmagukat egyaránt… s ezáltal kicsi kivívni az enyémet is. Mondom: egy kicsit. De ennek már nagyon itt volt az ideje.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A sorozat előző részeiről írt értékeléseimet alább, a megfelelő kötetekre kattintva érheted el! #nosztalgia ;)