Szurovecz Kitti - A sokszívű

„Szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy szerintem a szeretet, szerelem végtelen. Hogy nem kap valaki kevesebbet azért, mert másnak is adok belőle. Sőt, ha úgy élhetek, ahogyan szeretnék, és boldog vagyok, a legjobb önmagamat tudom adni azoknak, akiket szeretek.”

Eredet cím: A sokszívű

Oldalszám: 352

Megjelenés: 2017

Kiadó: Athenaeum

Ár: 3499 –

Annabellának két élete van: két lakhelye, két állása, két baráti köre, és nem utolsósorban: két szerelme. Az évek során mesterien megtanulta különválasztani a világait és elrejteni kínzó lelkifurdalását, ám egy nap megtudja, hogy gyermeket vár, és onnantól minden megváltozik…

Szeretne őszintén élni, de képtelen megtenni az első lépést. Amikor az interneten rátalál a Sokszívűek Társaságára – akik épp úgy élnek, ahogy ő, csak mindezt etikusan, az összes szerelmi partnerüket beavatva teszik –, úgy érzi, új családra lelt… Vajon képes lesz ebben a kívülről szürreálisnak tűnő világban boldogságra találni?

Lehetünk-e boldogok egy párkapcsolatban, ahol többen vagyunk kettőnél? Milyen egy ilyen élet a társadalom tükrében, és miként győzik le a poliamorok a gyilkos féltékenységet?

A poliamoria, azaz az etikus többszerelműség ma már Magyarországon is egyre nagyobb teret hódító párkapcsolati forma. Szurovecz Kitti hónapokon át nyomon követte több hazai poliamor pár és család életét, hogy ezekről a nem mindennapi kapcsolatokról fiktív történetbe ágyazott, ámde hiteles képet festhessen. 

Az ember különböző fázisokon esik át, mikor elkezd szorosabb kapcsolatot építeni ki egy könyvvel… de most vegyük csak A sokszívű esetét. Az első lépés talán a borító meg a cím – elvégre ezeket látjuk meg először, mikor bogarászunk a könyvesboltban vagy egy webáruházban… és ha engem kérdeztek, rögtön van valami mind a kettőben, ami elemi erővel vonzza magához az embert. Talán mert kíváncsiak leszünk, mit takarhat ez a különös cím, vagy mert megfog a könyv fedelének egyszerű, mégis figyelemfelkeltő szimbolikája. Akárhogy is, itt kezdődik el a csoda. Mert ezután jön a fülszöveg, amitől eláll az ember lélegzete – nekem így, olvasás után is, mert muszáj megjegyeznem, ritkán futok bele ilyen igazán velős, figyelemfelkeltő mégis kellően spoiler-mentes fülszövegbe, és jól esett ez a kis üdítő változatosság meg tudjátok, mikor spoiler kell, azt magamtól is el tudom intézni, köszönöm szépen – egyszerre sokkol le kicsit az első olvasásra, de közben elkerülhetetlenül kíváncsivá tesz… és teljesen érthető is, hogy miért, hiszen nem olyan témát dob föl, amit csak úgy megdumálhatunk valakivel kávészünetben vagy a vasárnapi ebédnél. Vagy egyáltalán: bárkivel és bármikor. A nem monogám kapcsolatok amúgy is a tabuk határait döngetik, de talán éppen ettől lesz a téma olyan izgalmas, talán ez okozza, hogy a fülszöveget átfutva nem dobjuk el a könyvet, mint valami sátáni bűn közvetítőjét, hanem vetünk rá egy újabb pillantást, ezután észrevesszük a borító és cím mögötti jelentést – ekkor újra eláll a lélegzetünk egy kicsit – és szépen lassan felgyullad bennünk a kíváncsiság. Szerintem nem egyedül én mentem át ezen a folyamaton, mikor ismerkedtem a könyvvel.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a csoda már valahol ennél a pontnál elkezdődött. Az első pillanattól kezdve átjárt az izgalom és az őszinte érdeklődés, kíváncsiság – mert most mondjuk meg őszintén, mikor hallunk az adott témáról őszintén, mikor kapunk róla egy reális képet, vagy úgy egyáltalán, mikor kerül egyáltalán szóba? A válasz a soha, igaz? A legnagyobb valószínűséggel. Hiszen tabu – az emberek nem fogadják el, elítélik, ezért inkább nem is beszélnek róla, „ha úgy teszünk, mintha nem létezne, akkor nincs is” alapon. Éppen emiatt az általános hozzáállás miatt imádom ennyire az ilyen jellegű témákat boncolgató könyveket – annyi eltökéltség, nyitottság és bátorság rejtőzik mögöttük a szerző által, amire nem lehet szerintem nem nézni fel legalább egy kicsit. Igenis szükség van az ilyen alkotásokra, hogy felnyissák az ember szemét, adjanak egy kis gondolkodnivalót például arról, hogy hogyan nyírják ki a társadalmi elvárások az emberek önálló gondolatait.

Pedig muszáj feltenni a kérdést: ki vagy te, hogy megítélj másokat? Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? És miért is a társadalom mondja meg, hogy ki hogyan éli az életét, hogy mi a normális? Meglehet, elég gyakran átfutnak az ember fején ezek a gondolatok, azonban fenntartom, hogy szükség van egy ilyen ütős olvasmányra, ami tartósan és hosszabban elgondolkodtat. Szükség van A sokszívűre.

Szükség van rá, mert beható képet fest elénk – mert bemutat egyaránt jót és rosszat, mindent a maga teljes valójában, hogy végre az igazságot lássuk, s ne azt, amit a világ szerint látnunk kéne. S ha mindez nem volna elég, a koránt sem átlagos témaválasztáson-, s ábrázoláson túl is egy maximálisan élvezhető történetet varázsol elénk. Egyszerre szórakoztat s mozgat meg valamit az ember szívében, eszében.

A kiindulási helyzetet már előre körvonalazta a fülszöveg – thank God hogy csak annyit –, de már ténylegesen belevágva a történetbe sincs helye egy perc kertelésnek sem, kapásból fejest ugrunk egy kényes szituációba, ahonnan az út csak egyre nehezebb döntésekkel övezve vezet tovább. 

Történetünk egy váratlan terhességgel indul, ami bár tény, hogy legtöbbször okoz némi problémát, jelen helyzetben kicsit több kérdést vet föl egyaránt az olvasóban, s főszereplőnkben. Véleményem szerint egy baba érkezését többségben a legvégletesebb módon lehet felfogni: az ember vagy áldásként vagy átokként tekint rá; vagy majd’ kibújik a bőréből örömében, vagy totálisan kétségbeesik – közömbösnek lenni ez iránt szerintem elég nehéz. Annabella esetében azonban túl kell lépnünk az általános „örülünk vagy nem?” kérdésen, hiszen az ő helyzetében nem születhet egyértelmű válasz, a gyermekáldás feletti boldogságot ugyanis sötét titkok árnyékolják be, amelyekkel együttest alkotva ez az újabb fejlemény kész teljesen felborítani a nagy nehezen felépített világát. Drámaibb már nem is lehettem volna, szuper. Klisés fülszövegíró, jelen!

Mert aki olvasta a fülszöveget, az már tudja, hogy Annabella kettős életet él: két otthona, két munkahelye, két baráti köre, s nem utolsósorban két partnere van, egymástól mintegy ezer kilométerre. Három év alatt egészen flottul működő kis rendszerré nőtte ki magát a havi beosztása, az ide-oda repkedés, a hazugságok végeérhetetlen láncolata. Meglehet egy percig sem élvezte, hogy így kell éljen – paradoxon: azért él így, hogy boldog legyen, de közben azért nem boldog, mert így él. Sehr logikus –, már egészen belerázódott, s minden ment szépen a terv szerint… de egy gyerek már valamivel problémásabban illeszthető be a hazugságok ilyen szigorú és szövevényes rendszerébe. A kétlakiságnak ez a fajtája, amit Annabella folytat egy életforma, s lényegében minden perce annak érdekében van pontosan beosztva, hogy elkerülje a lebukást.

Így tehát már teljesen érthető, hogy a terhesség nem várt fordulata miért kavarta fel jobban élete állóvizét, mint tette volna átlagos esetben – főszereplőnk pedig három bűntudattal teli kettős életet folytatott év után most érkezik el a teljes kétségbeeséshez. Az érzések, amelyeket – ha nem is éppen eredményesen – de próbált elnyomni magában az addigiak során, egyszerre zúdulnak rá, és természetesen ebben a hirtelen jött döntéshelyzetben éri utol a kérdés, amely a legegyszerűbben a legtöbbet árulja el társadalmunkról s a benne felnövekvő emberekről: „Mi a baj velem?”

A helyzet az, hogy ez fogalmazódik meg legtöbbünkben minden alkalommal, mikor rajtakapjuk magunkat az átlagtól való különbözőségünkön. Ezt csinálja a társadalom, az emberiség, a média, minden, ami körülöttünk folyik: normákat állít, elvárásokat támaszt, kikiáltja az általános igazságot – onnantól kezdve pedig mindenki aszerint él. Aki nem… nos… Nem szeretünk mások lenni, nem szeretünk kilógni a sorból. Nem szeretjük ha kinéznek minket a tömegből. Ugyanakkor még ha tudat alatt is, de mi is nap mint nap ezt tesszük. Ez a világ állandó velejárója, ami átszövi az egész életünk, a mindennapjaink. Próbálunk beolvadni, eggyé válni az elfogadott tömeggel, hogy ne váljunk inzultus áldozatává – aki pedig ellenáll ennek, elérni, hogy rosszul érezze magát, amiért különleges. Van, akire nem hat, van akire igen – és ezért teszik fel sokan a fenti kérdést, ezért keresik a hibát önmagukban. Ezért traumatizálják, mikor rájönnek, valamit máshogy csinálnak, gondolnak mint az átlag, pedig nem lenne szabad az határozza meg, mi a normális, hogy mi az elfogadott. Csak sajnos messze túl kevés ezt tudni ahhoz, hogy megjavítsuk ezt az elcseszett világot.

Long story short… Annabella úgy érzi, valami nincs vele rendben, s lévén XXI. század, szépen rákeres a Google-ön a problémára, így akad a Sokszívűek Társaságára – az így szerzett új ismeretei pedig kicsit megnyitják előtte a világot, s egyszerre könnyítenek a szívén miközben az életét kicsit bonyolultabbá teszik. De mint az kiderül, ezzel jár a sokszívű lét – a lélek oldott szabadságának és az állandó apró komplikációknak örökös együttesével, amiből főszereplőnk is bőven kiveszi a részét, miután belecsöppen ebbe az egészen újszerű világba.

Három év után kiteríti a kártyáit – hogy ez jó döntés-e vagy sem, az nem ítélhető meg feketén vagy fehéren, ugyanis olyan gyökeres változásokat hoz az életébe, melyek rövidtávon ugyan megviselik, s a későbbiekben is okoznak neki kellemetlenséget, hosszabb távra tekintve viszont a boldogságát köszönheti nekik.

És bár a társas kapcsolatok nem monogám oldala az első oldalaktól fogva téma, itt lépünk be főszereplőnkkel együtt immár teljesen a sokszívűek világába, innentől kezdve kapjuk meg azt a teljes rálátást a poliamoriára, amit egy ilyen kényes kérdés megkövetel. Kitti pedig a kellő háttértudással s kutatómunkával megalapozott részletességgel bontotta ki a szálat, teljes képet adva erről a sokak számára ismeretlen párkapcsolati formáról. Legyen az akár pozitív, akár negatív. Akár érthető, akár felháborító. Szerettem, hogy ilyen őszinte és közvetlen módon kaptam meg a történetet – a siker titka pedig az, hogy ez szerintem az olvasókat is jobban megnyitja a téma irányába, velem legalábbis így történt. Annabella belső monológjait vagy akár a pszichológusával vagy a többi sokszívűvel folytatott párbeszédeit olvasva én is komolyan elgondolkodtam, vitatkoztam magammal, próbáltam értékelni a fennálló helyzeteket, legfőképp viszont a poliamoria nyújtotta új infók tömkelegét.

Olykor a sorokat olvasva heves bólogatásban törtem ki, máskor kissé elszörnyedtem, találtam olyat, ahol már azt mondtam, az én mércém szerint ez sok, de olyan is volt bőven, ahol nem győztem cetlizni és fotózni egy-egy idézetet, és istentelen nagy volt a kísértés, hogy megosszam az egész világgal, mekkora igazságra bukkantam. Egy poliamor kapcsolat könyvben ábrázolt kivitelezése koránt sem mondanám, hogy számomra szimpatikus, az elvek viszont, ami alapján a kapcsolati forma működik annál inkább meggyőzőek, és teljes mértékben logikusak – sok szót nem is szentelnék a dolognak, lejjebb görgetve az idézetekhez rájöhettek, hogy mire gondolok. (Pl.: a poliamoria kialakulásának okára vagy akár e életforma előnyeire s magyarázatára.)

„Nem találhatunk meg egy emberben mindent, amire szükségünk van, igaz? Ez csak mese. Basszus, sok habbal.”

Áttérve gyorsan a szereplőkre, mielőtt hosszabb lesz ez az értékelés, mint maga a könyv, természetesen először muszáj Annabellát emelnem ki, hiszen ő fogja össze a történetünket, az ő életének mozzanatai irányítják a szálakat, legyen szó családi, nyomozós, rejtélyes vagy romantikus részekről. A kezdetektől szimpatikusnak találtam, volt benne valami, ami a kezdetektől megfogja az embert, talán hogy olyan nyílt és természetes – még annak ellenére is, hogy közben mekkora titkok súlyát hordozta a vállán ellentmondás lvl999. Mindenesetre jó volt a nyitása, ám ahogy váltakoztak az élethelyzetek s egyre több körülmény közt kellett helytállnia, a tettei által sokkal részletesebb képet kaphattunk a jelleméről, az írónő lapról lapra,  epizódról epizódra bontotta ki a személyiségét, a folyamatot, ahogy egy apró tavaszi rügyecskéből szépen kipattant, mint egy virág. Jelentős jellemfejlődésen ment keresztül, mely során az előző élete(i)be belefásult, bűntudattól gyötört nőből először egy új kis világában helyét kereső, zavart kislány vált – majd ebből később egy határozott, egyre céltudatosabb és kiegyensúlyozott hölgy. Örömömre szolgált végig figyelemmel kísérni a folyamatot: azt, ahogy lassan megismeri saját magát, majd ezzel egyhuzamban lassan készen áll rá, hogy a párját is megtalálja. Tény, végül nem egészen úgy, ahogy én azt elképzeltem – de be kell ismernem, így történt jól minden, és végül is, szebb romantikus szálról nem is álmodhattam volna. Még az én térdeim is beleremegtek néhány pillanatba.

A sokszívűekre, továbbá a többi, történetünket előremozdító karakterre nem térnék ki részletesen: mindenesetre változatos csapatot kaptunk a legkülönfélébb kapcsolati beállítottságokkal, ugyanakkor sokuk esetében nagyon is hasonló gyökerű problémákkal. Általuk került jobban kibontásra a poliamoria minden negatívuma, szerencsére kicsit részletesebben és árnyaltabban fejezve ki például a féltékenység természetét, mint arról a legtöbbször hallhatunk. Valamennyi párosunknak, vagy akár szólóban vonuló szereplőnknek megvoltak a maga kellemes és kellemetlen tapasztalatai a többszerelműséggel, ám a különböző személyiségjegyektől függően határozták meg ezek a karakterek befolyásoló szerepét a cselekményre. A feszültség végig érezhető volt ezen a fronton, meglepetések pedig folyton akadtak, akár a „barát” státuszban mozgó sokszívűink, akár a „különlegesebbek” részéről – mindenesetre senki sem lehetett ezer százalékig az, akinek látszott, egy ilyen világban pedig a titkok nem maradnak sokáig leleplezetlenül. Volt még itt rejtély, szerelem, akció, minden ami kell egy jó könyvhöz, de úgy érzem, ha akár ezekről, akár a szereplőkről többet beszélnék, akaratlanul is szórnám a spoilereket, amit pedig ezúttal nagyon nem akarok. Szeretném, hogy mindenkinél eljöjjön az a pont, mikor leesik az álla. Mikor nem bírja letenni a könyvet. Mikor kell egy perc, hogy feldolgozza az olvasottakat. Mikor lepisszegi, aki hozzászól olvasás közben. Mikor visszatartja, és inkább nem megy kis pisilni, mert még lemarad valamiről, ha egy percre félreteszi a Sokszívűt. Mindenkinek ilyen csodás olvasmányélményt kívánok ♥.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki elég nyitottnak érzi magát egy ilyen kényes témát boncolgató történetre, aki elfogadó ugyanakkor kellően határozott gondolkodású is. Ajánlom annak, aki vágyik valami újdonságra, s megunta már a klisé romantikus történeteket. Ajánlom azoknak, akik nevetni akarnak, sírni és izgulni egyszerre, mert mindegyiknek eljön az ideje olvasás közben. Őszintén? Mindenkinek jószívvel ajánlom, aki a tökéletes olvasmányt keresi. Egy csoda lakozik a lapok között, amit mindenkinek meg kéne ismernie.

Alkotóértékelés: 5/5*

Általában nem szokásom véleményt írni egy szerzőről rögtön az első könyv után, amit olvastam tőle, de nem tudok elmenni szó nélkül amellett, amit Szurovecz Kitti A sokszívűvel letett az asztalra – nem csak egyszerűen a regény szempontjából nézve, hanem az írónőéből is. Mert egy dolog megfogni a tökéletes témát; egy dolog fejben felvázolni egy cselekményt, kitalálni pár karaktert… de ahhoz, hogy mindebből végül egy ilyen ütős, szívszorító regény keletkezzen, már hatalmas tehetségre van szükség. Kittiben pedig megvan ez az istenadta adomány, amivel a szereplőkbe képes volt életet lehelni, a cselekménynek lendületet adni, s amivel gyönyörűen, finoman, mégis mindenféle barokkos túlírás nélkül megfogalmazott minden sort, mondatot, párbeszédet, minden fontos–, vagy akár jelentéktelen részletet. Egyszerűen élmény volt olvasni a munkáját.

Kedvenc karakterek:

Annabella karaktere már egészen a kezdetektől közel állt hozzám – az írónőnek sikerült olyan szinten megismertetnie, bemutatnia az érzelmi hátterét, észjárását, a tettein keresztül pedig magát a jellemét, hogy minden helyzetben érthetőek lettek az indítékai, így megszeretni is sokkal könnyebb volt. A további két kedvencem… hát, nem vall egy nagy fantáziára, hogy éppen őket szúrtam ki, de hát ki ne tenné, most komolyan? Olivér és Szaki mindketten különleges, ugyanakkor eléggé zárkózott és titokzatos személyiségek, mégis ott lapul ez alatt a felszín alatt valami sebezhetőség, érzékenység, ami nekem nagyon bejött. Nem kaptunk szájbarágós ismertetést kettejük tökéletlen tökéletességéről, de még így is fellobbantották a tüzet, ahol csak megjelentek, és szerintem ebben van a csoda.

                                                                                                                                         

Kedvenc részek:

Egyértelműen inkább a könyv második fele – az elsőt is szerettem, élveztem a kezdeti ismerkedést a témával, azt a sajátos feszültséget, de számomra az egész inkább a második félidőben bontakozott ki, érte el a tetőpontját. Ahogy fokozódtak a konfliktusok, bonyolódott minden amúgy is összetett emberi kapcsolat, különböző szálak kaptak teret, kezdve a rejtélyesebb, nyomozósabbal, egészen a családi titkokon át a szerelemig… számomra ez volt a csúcs.

Kedvenc idézetek:

„– Nem normális az, aki többet szeret egyszerre, ugye?

– Erről megoszlanak a vélemények. – Márk torkát elhagyja egy keserű kis kacaj. – Nem végeztem ilyen irányú felmérés, de ahogy látom, ez az egész a biztonsággal függ össze. Aki elvesztette a bizalmát és a biztonságát, az utána nem meri csupán egyetlen emberre rábízni sem az életét, sem a szeretetét.”

***

„Harminchat éves vagyok, és már kiismertem a szerelmet, az érzés természetét. Tudom, hogy elmúlik.”

***

„Miért gondolom azt, hogy nekem több szerelem is jár? El kellett volna nyomnom magamban ezt az egészet, ahogy más, normális emberek teszik, mint Andris is mondta. Én rosszabb vagyok, mint mások? Mint azok, akik elfojtják? Ott van a fejükben, a képzeletükben a vágy egy sokéves, ellaposodott kapcsolatban valami más, valaki más után, akire akkor gondolnak, amikor a párjukkal szexelnek, vagy épp maszturbálnak. Az nem megcsalás? Dehogynem! Épp csak fizikai megvalósulása nincs a dolognak, ezért álszent módon nyilatkoznak az egészről, lehordják az olyanokat, mint én, miközben belülről rágja az életüket a sárga irigység, a kielégületlenség és az elfojtott vágy. Vagy nincs igazam? Én vagyok a rossz? Én vagyok a gonosz? Én vagyok a hibás? Hiszen csak megengedtem magamnak, hogy szeressek, ennyi történt, semmi más.”

***

„Mert szabadon szerethetünk bárki mást is, nincs rajtunk a monogámia terhe, tehát lelépni sincs miért. Igazából nem is éri meg…

– Mert az a bizsergető, izgalmas, szerelemtől fűtött idő, ami miatt megtennénk, úgysem tart örökké – fejezi be Kinga gondolatát Laura. – Felőrlik a mindennapok, és marad az ellaposodás, a testvérinek tűnő szeretet, és ettől kezdve valójában a szenvedély hiányától szenvedünk. Mi erre mondunk nemet. Ezért élünk így, ahogy. Ha több partnerrel is, de boldogan és őszintén.”

***

„Nem először jut eszembe, hogy olyan a természetem, mint a cicáknak. Oda megyek, ahonnan szeretetet kapok, és egyáltalán nem számít, hogy az egy vagy több helyről érkezik. Szeretetkoldus vagyok, mint Viktória macska, ezért nagyon nehéz különválasztanom önmagamban, hogy mi a valódi érzelmem és mi az, amit csupán mások törődése kelt bennem.”

***

„Elég, ha néha csak annyit írsz, szép volt a dal

Elég, ha néha csak úgy érzed, már túl sok a fal

Elég, ha félvállról hozzám szólsz,

Elég, ha éppen csak rám nézel,

Tudom, hogy messze, de mégis közel.

Elég, ha néha csak annyit kérsz, segíts nekem

Elég, ha néha csak álmodod, hogy itt vagy velem

Elég, ha félvállról hozzám szólsz,

Elég, ha éppen csak rám nézel

Tudom, hogy messze, de mégis közel.”

Borító: 5/5*

A sokszívű borítója szerelem volt az első perctől, hogy megláttam: imádom a letisztult minimalizmusát, az egyszerű, mégis mutatós egymásba fonódó kötelek szimbolikus elemével együtt. Egy ilyen ütős, erős témához nem is tudnék másmilyen külsőt elképzelni.

Pontozás: 5/5*

Szavakat is nehéz találni arra, amit Szurovecz Kitti véghezvitt ezzel a történettel… és ha eddig hazugságban éltem, s valójában mégis létezik olyan a világon, hogy tökéletes, akkor egész biztosan tudom, hogy ez az. Az írónő profizmusa már az első oldalaktól kezdve kiszúrja az ember szemét, hiszen megmutatkozik a mű minden szegmensén, legyen szó akár a karakterek kidolgozottságáról, a cselekmény sodrásáról, fordulatairól, a fogalmazásmódról, amely mindig igényes, de soha sem túlírt, vagy akár a nem mindennapi témaválasztásról, s az a mögötti rengeteg kutatómunkáról, amelynek köszönhetően a történet végül ilyen magas színvonalon valósulhatott meg. S ne feledkezzünk meg a lelki mélységekről sem, amelyekbe kalauzol… mert A sokszívű meghat, elgondolkodtat, megérint… legfőképp pedig kikapcsol a világból pár órára, mert olyan szinten magával ragadó, hogy lehetetlen olvasás közben bármi másra figyelni. Felülmúlhatatlan élményt nyújt, amit úgy érzem, nem is lehet elégszer megköszönni az írónőnek.

Exra

Mi is a poliamoria? A történet elég erősen körvonalazza e párkapcsolati forma paramétereit, s aki olvassa / olvasta A sokszívűt, annak nem is lehet ismeretlen a jelenség, ám gondoltam, ha már így témánál vagyunk, talán helye lenne valamiféle pontosabb megfogalmazásnak, ha úgy tetszik definíciónak is, végtére elég összetett dologról beszélünk, amit sokan hajlamosak lehetnek félreérteni. Tehát öntsünk tiszta vizet a pohárba a poliamoriával kapcsolatban, hiszen mint azt Kitti megfogalmazta, „a poliamoria nem azt jelenti, hogy mindenki mindenkivel”.

„A poliamoria szó jelentése: többszerelműség. Poliamor irányultságú az, aki képes és akar egynél több partnerhez szerelemmel kötődni, velük párkapcsolatot fenntartani, és ezt a partnerei tudtával és beleegyezésével teszi, részükre más partnerekkel kötendő kapcsolat szabadságát megadja. A poliamoria az etikus nem-monogámia körébe tartozó, fókuszába a szerelmi kötődést állító párkapcsolati forma és filozófia. Ahány ember és ahány szerelem, annyiféle többszerelmű kapcsolat létezhet, mégis vannak olyan jellemzők, amelye közösek a poliamor kapcsolatokban. A poliamoria jellemzői, értékei és alapelvei a következők: többpartnerűség, szerelem,szabadság, önkéntesség, egyenlőség, kölcsönösség, őszinte kommunikáció, etikus eljárás, együttműködés és erőszakmentesség. A poliamoria az alternatív családmodellek körébe tartozó családforma is, támogatja a partnerek iránti elkötelezettséget, a párkapcsolatok melletti kitartást, a hűséget, a gondoskodást és a gyermekek szerető családi környezetben való nevelését.” (Forrás: www.poliamoriamagyarorszag.hu)

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Anna Todd - Miután (végre) boldogok leszünk

„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.”

Eredeti cím: After Ever Happy

Sorozat: Miután 4. (After 4.)

Oldalszám: 400

Megjelenés: 2016

Kiadó: GABO

Ár: 3490 –

Tessa ​és Hardin kapcsolata eddig minden nehézséggel dacolt, de vajon boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak?

Miután boldogok leszünk,

az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Tessát és Hardint már elég meglepetés érte. A köztük lévő kötelék erősebb, mint valaha, de az újabb és újabb kihívások alapjaiban rengetik meg a kapcsolatukat, és Hardin áthatolhatatlannak hitt páncélján is rést ütnek. Miközben mindkettejük családjáról megdöbbentő titkok kerülnek napvilágra, egyértelművé válik, hogy nem is különböznek annyira egymástól. Tessa már nem az a kedves, egyszerű, jó kislány, mint amikor megismerte Hardint, és Hardin sem ugyanaz a szívtelen, mogorva fiú, akibe Tessa beleszeretett. Tessa már megérti a Hardinban kavargó sötét érzelmeket, és tudja, hogy csak ő csillapíthatja le, amikor ezek a démonok a felszínre törnek. Hardinnak szüksége van rá. De minél több részlet derül ki Hardin múltjából, ő annál zárkózottabb lesz, el akarja magától taszítani Tessát, és mindenkit, aki közel áll hozzá. Eljön az az idő, amikor Tessa már nem biztos abban, hogy önmaga feláldozása nélkül meg tudja menteni Hardint. Megéri-e a szerelem, hogy feladja érte a saját egyéniségét? Nem akar meghátrálni, de igazából kiért harcol? Hardinért vagy saját magáért?

Mi lett volna, ha? Kellett némi idő, mire rájöttem, de az egész sorozat erről a rövid kis mondatról szól, az egész e köré épül, és erre keresi a választ… élen ezzel a kötettel, immár az utolsóval. Senki számára sem lehet ismeretlen a helyzet, hogy miután lefolytat egy beszélgetést valakivel, esetleg konfliktusba keveredik, neadj’ Isten szóváltásba keveredik szíve választottjával vagy hasonlók, egyszerűen fogja magát, tovább megy s éli az életét… aztán leül meginni az életadó délutáni kávéját, vagy lefekszik aludni, és hirtelen fejbekólintja a túlgondolkodó emberek örök kérdése: mi lett volna, ha? Talán valamit máshogy kellett volna csinálni, mást mondani, frappánsabban oltani vissza azt, aki csesztet, nem hebegni-habogni egy másik helyzetben, hanem összeszedetten, szépen társalogni… de ilyenek vagyunk, mi emberek. Általában utólag vagyunk csak igazán okosak, amikor már nincs mit tenni, és ezért marad ez az ezernyi kérdés a fejünkben, amire nincs megfelelő válasz.

Mi lett volna, ha nem kezdem el anno ezt a sorozatot? Mi lett volna, ha nem vagyok mazochista, és leteszem a könyvet az első jelre, ami arra utalt, hogy nem fogom szeretni? Mi lett volna, ha ebből tanulva megállok az első kötet után? Mi lett volna, ha inkább feladom? Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?

Kérdések, kérdések… ugye, sosem tudjuk meg rá a pontos választ, de most úgy érzem, az utolsónak kivételesen ismerem a titkát. Mikor nekikezdtem a Miután boldogok leszünknek, alig negyven oldal után úgy éreztem, megcsömörlöttem már az Anna Todd-féle drámáktól, és a téma pár heti jegelése alatt válaszúthoz érkeztem. Nagy volt a kísértés, hogy ott adjam fel – elvégre az élet rövid, és túl sok a jó könyv, ami csak rám vár, így tehát kár az időm pazarolni. Megjegyzem, ilyen alapon már többen néztek rám ferde szemmel – jogosan –, amiért időt áldoztam a sorozatra, és igazából egyet is kellett velük értsek… de nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek tűnik. Persze, ott volt az emberfeletti kitartásom khm és… hát, a büszkeségem, miszerint ez a könyv nem foghat ki rajtam, de egy idő után már egyszerűen csak egy beteg, boldogtalan mazochistának éreztem magam, ahogy ezzel takaróztam. Viszont nem csupán ennyi volt a probléma… mondhatni, nem csak szimplán a személyes hülyeségemről szól minden. Elmondom Anna Todd titkát: amit ír, rohadt addiktív. Épp olyan, mint valami brazil szappanopera: szar, de lehetetlen leállni vele, magával sodor. Akkor is, ha nem akarod.

És végső soron nagy szerencse ez – számomra legalábbis tényleg elhozta a nem várt happy endet így, több hónap szenvedés után. Így a válaszom a „Mi lett volna, ha nem kínlódom el magam az utolsó részig?” kérdésre: akkor nem tapasztalhattam volna meg azt a kolosszális fejlődést, amit ez a kötet mutatott.

Na jó. Azzal a kolosszálissal kicsit túllőttem a célon. Visszaszívom. De a lényeg szerintem nélküle is érthető… három részen át adogattam a szánalmas kis kegyelem kétpontokat, valósággal úgy éreztem, minden rész egyre jobban és jobban fáj, és már vártam a kegyelemdöfést. Hogy most majd minden eddigi szenvedés eléri a tetőpontját. Emberek, könyörgöm… én gyakorlatilag vártam a halált. Ehhez képest pedig most nem a diadalmas túlélésemet ünneplem… hanem azt, hogy igazából nem is fenyegette veszély az agysejtjeimet. Ezúttal nem.

Megmondva a igazat, hatalmasat csalódtam pozitívan – noha ezt nem éreztem mindig elég egyértelműen. A történet eleje számomra kicsit nyögvenyelősen indult, így, mint már mondtam, úgy negyven oldal után le is tettem egy időre, abból a negyven oldalból pedig egy büdös pislogásra sem emlékszem, nemhogy tényleges eseményre. Ami utána jött, azt viszont már egyben daráltam le, csupán a feltétlen szükséges pisi-, és kajaszüneteket iktatva közbe, bevallom, kicsit izgatottan. A Miután elbuktunk függővége után ez nem is vethető a szememre.

Pozitív kitöréseim félreértésének elkerülése végett viszont szögezzünk le valamit: bármennyire örüljek is most a fejemnek, amiért a színvonal ugrott egy fokot felfelé, ez még koránt sem eredményezi a szokásos hiszti-dráma-békülősszex mesterhármas elmaradását. Ó, dehogy. Megkockáztatom, ez Miss Todd védjegye. Ennek megfelelően pedig garantált az örök körforgás főszereplőink, Hardin és Tessa szerelmi életében, az első rész óta megállás nélkül ismétlődik az „összejövünk, happiness, összeveszünk valami baromságon, a sárga földig sértegetjük a másikat, szakítunk, szomorkodunk egy hétig, úgy egymásba botlunk, hogy az már egyenesen csókcsata, aztán békülős szex, happiness és replay”  periódus. Ami elsőre szúrta a szemem kicsit, mert beteges menete ez egy kapcsolatnak… de mikor már legalább negyedjére akarják újra lenyomni a torkomon, akkor elindítja a gonosz blogger funkciót.

Na, ez volna tehát az átlag felállás szerencsétlenék háza táján… és Anna Todd hű hagyománytisztelőként mostanra is tartalékolt belőle egy kört, just for fun… de már nem olyan bicskanyitogató módon, mint eddig. Vagyis… csak kicsit.

Adott természetesen egy újabb konfliktushelyzet – ami megjegyzem, mindig van, erről szól az élet, az emberek dolga a Földön pedig az, hogy ezeket az akadályokat vegye valahogy. A valós probléma tehát inkább Hardin természetében keresendő, aki ösztönösen menekülőre fogja, ahányszor gond adódik az életében, a kapcsolataiban. Lényegében egy full logikátlanul működő hisztis kisfiú módjára kezeli a helyzeteket, amelyek elé állítja az élet – pedig a leglehetetlenebb szituációkba csak az erre adott reakcióival keveri magát. Annyit nem árt tudni, hogy nem okolhatjuk magunkat minden rosszért, ami valaha az életünkben történik velünk – nem minden azért történik, mert elcseszettek vagyunk, beteg családi háttérrel rendelkezünk, nem úgy nőttünk fel, mint a normális emberek. Nem arról van szó, hogy valaki nem érdemelne szeretetet. Törődést.

Talán ez a hozzáállás akasztott ki Hardinban a legjobban… ugyanis bármi történt vele, mindenre megvolt tökéletes út, amelyen visszavezethette az adott eseményt az embertelen gyerekkoráig. Azzal a meggyőződésével, hogy minden onnan indult, ami igaz is – onnan indult, de nem ott végeztetett be. Talán a nehéz sorsa miatt lett belőle nehéz természetű ember, talán ezért gyűlölte a világot, talán ezért nem bánt jól az emberekkel, talán ezért nem bánt jól saját magával… de arról mindig elfeledkezett valahogy, hogy ez nem olyasvalami, amit ne lehetne rendbehozni. Így csak belenyugodott, hogy szar ember – és ha már úgyis az, akkor inkább eltaszít magától, kizár az életéből mindenkit. Megbántja őket, megbántja önmagát… ugyan, mit számít. Hosszútávon bizonyára így kell jó legyen… vagy nem? Hát nem.

Mindenesetre ez a probléma elég erősen felütötte fejét ezúttal is, és megadta a könyv alaphangulatát a központi párkapcsolat szempontjából – elvégre ennyi kellett, és megvolt az első szakítás. A csavar ott jön, hogy úgy tűnik, innen már nincs visszaút. Persze mi azért tudjuk, hogy van… de viszonylag hosszú út vezet odáig, míg főszereplőink is rájönnek erre, mialatt felfogva végre a veszteségüket próbálják rendbehozni hol a saját életüket, hol a közös jövőjük.

És hogy mi kíséri ezt az utat? Természetesen rengeteg próbálkozás. Elutasítás. Sírás, méghozzá jó sok. Félreértések, mert ez a kettő természetesen mindent elront, de megdoblak titeket egy forinttal, ha nincs igazam. Aztán mi még…? Természetesen rettenet sok fájdalom, ami csak úgy árad mind Hardin, mind Tessa soraiból… éppen ahogy az elmaradhatatlan „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések tömkelege – ezzel pedig visszaértünk oda, ahol az egészet elkezdtem.

„Elalvás közben arra gondolok, bárcsak a fiatal Tessa tudta volna, milyen veszélyes lehet a szerelem. ha sejtem, hogy ennyire fáj, amikor szétszakít, aztán újra összeforraszt, de csak azért, hogy megint széttépjen, akkor távol tartottam volna magam Hardin Scottól.”

Mit gondoltok két ember kapcsolatáról, ha eljöhet benne a pont, mikor mindkettő fel kell tegye magának a kérdést, vajon boldogabb lenne-e most, ha sosem ismerte volna meg a másikat? Súlyos, nem? Mélypont – az a helyzet, mikor a lefelé száguldó vonat megáll a végállomásnál, nem megy tovább se fel, se le, az utasoknak pedig egyszerűen ki kell szállniuk.

A Miután boldogok leszünk a címe ellenére éppen ennek a mélypontnak a könyve – a szokásos drámázásból és értelmetlen felhajtásból elvezet addig a helyzetig, mikor a karaktereink felnőnek annyira, hogy rájöjjenek, tönkretették a kapcsolatukat –eközben pedig egymást is. Én pedig bizonyára egy beteg állat vagyok, de rohadtul élveztem… nem feltétlenül a szenvedésüket – mert nem vagyok annyira szadista –, sokkal inkább azt, hogy ebben az újonnan felállt rendben az eddig óvodás értelmi és érzelmi szinten mozgó tubicáim felnőtté cseperedtek. A soraik ugyan tele voltak ordító fájdalommal, továbbra is vak szerelemmel és ragaszkodással, végre mégis költözött ezek mögé valami érettségre utaló apró jel; a képesség arra, hogy végre ne gyerekek módjára oldják meg a problémáikat, ne futamodjanak meg, ne adják be a derekukat az első szóra… hanem hagyjanak időt maguknak, és jöjjenek rá végre, hogyan élhetnének boldogan.

A kötet nagy része tehát a karakterek közötti némi jótékony távolságban zajlott – lecsitította a kedélyeket a cselekmény szempontjából nem mintha Anna Todd nem tudta volna néha így is felrázni a dolgokat, és a szereplőink jellemére, viselkedésére is jó hatást gyakorolt. Hardin meglágyult. Tessa keményebb lett. Megtanulták végre, mire van szükségük az életben és hogyan érhetik azt el. Megtanultak jobbak lenni – bár ez Hardinnak nehezebb munka volt… Tessa számára inkább az jelentette a feladatot, hogy önmagával bánjon jobban, hogy a jóhiszeműsége, kedvessége ellenére ne hagyja hogy átgyalogoljanak rajta. Ne hagyja, hogy visszaéljenek a szeretetével.

„Már mindent értek. Egyáltalán nem volt igazam, amikor nemrég a szerelemre gondoltam, és azt hittem, hogy nem szabad lemondani arról, akit szeretek. Egész idő alatt tévedtem. Nem engedhetem, hogy a szerelmem magával együtt engem is tönkretegyen, és a sárba tiporjon. Persze segíteni kell neki, és mindent elkövetni, hogy megmentsem. De ha ez a szerelem egyoldalú és önző,  akkor csak egy bolond próbálkozik tovább.”

Őszintén… mikor elkezdődött ez a folyamat a könyv során, fogalmam sem volt, meddig tarthatnak ki… de nem jósoltam nekik valami sok időt. Megbotlottak párszor… olykor visszafutottak egymás karjaiba, de végül mégis erősek maradtak. És csak teltek a hetek, aztán a hónapok… aztán évek. Ők pedig sikerrel jártak, amivel engem leptek meg a legjobban – de emellett határtalanul boldoggá is tettek. Megtalálták önmaguk. Ezek után, még ha sokára is, de jöhetett az a megérdemelt happy end.

Tudjátok, én vagyok az, aki mindig kampányol kicsit a boldog befejezések ellen, de azt hiszem, most rájöttem a titokra – az igazi, tökéletes happy end receptjére. Nem arról szól, hogy az embernek egycsapásra megoldódjon minden problémája… nem arról szól, hogy a szőke herceg, akit tegnap ismertél meg elvesz feleségül, aztán irány a palota. A tökéletes happy end titka a felé vezető út. A küzdelem. Hardin és Tessa hatalmas jellemfejlődése világított rá erre – elvégre megkaphatták volna a befejezésüket, méghozzá boldogan, bármelyik alkalommal, mikor éppen újból összejöttek… de ez csakis most, és így ért valamit. Hogy dolgozniuk kellett érte, és a boldogság nem a semmiből pottyant az ölükbe, hosszú időn át vártak rá, lépkedtek felé és próbálták elérni, egészen addig, míg végre ki is érdemelték. Olyan emberekké váltak a végére, amelyeknek még én is a legjobbakat kívánom.

Ja tudom. Fura. Én, a legjobbakat… nekik. Most hiszitek, vagy sem, mialatt egy nap alatt befaltam a könyvet, egészen megkedveltem őket. No kidding.

Összességében úgy érzem, nem is lehetnék boldogabb, hogy kitartottam a sorozat végéig – úgy érzem, megkaptam a jutalmamat érte. Tény, történetünk még most sem lett tökéletes, ennek megfelelően pedig azért csak tovább fújok Miss Toddra, mert… mert azért tagadhatatlan, hogy megérdemli. Voltak momentumok, részletek, amelyeket nem tudtam hova tenni – a könyv első fele a szokásos drámázásokkal azért még mindig bántott, továbbá Tessa apjának halála, Tess nőgyógyászati gondjai, majd ezek totális offolása egy perc alatt, Hardin bazinagy írói karriere… hát, mondjuk úgy, hogy nekem kicsit fura, olykor erőltetett hatást keltettek. Bár annyit el kell ismerni, az utóbbi megoldás, az egész Miután dolog, így előadva egész kreatív. Számomra sok, de amúgy látom a dologban a csavart, és értékelem. Mindezek mellett viszont végre kiforrt valami ebből a végeláthatatlannak tűnő balszerencsét láncolatból, amit amúgy szerelmi szálnak hívtak volna… a gyermekien nevetséges románcból szerelem lett, a túlfűtött fiatalokból felelősségteljes felnőttek, amivel már közel minden vágyam teljesült, de emellett végre rendeződtek a családi szálak, helyreállt a harmónia. Mindenki megkezdte közös erővel, szeretetben együttműködve venni az akadályokat, legyőzni az útba kerülő problémákat. Valami ilyenre vágytam szerintem az elmúlt három részen keresztül, és… hát, így a végére kaptam is némi ízelítőt.

„Ez egy olyan szerelmi történet, ami igazi problémákkal foglalkozik. A megbocsátásról és a feltétel nélküli szeretetről szól. Megmutatja, hogy az ember meg tud változni, ha nagyon akarja, és hajlandó megdolgozni érte. Bizonyítja, hogy minden lehetséges, ha az ember fejleszti önmagát. Elmeséli, hogy ha van valaki, akire támaszkodhatsz, aki szeret téged, és nem mond le rólad, akkor van kiút a sötétségből. Nem számít, milyenek a szüleid, milyen függőséggel kell megbirkóznod, minden akadályt legyőzhetsz, és jobb emberré válhatsz. A Miután egy ilyen történet.”

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem adták fel… de ajánlom azoknak, és nekik mégjobban, akik az előző részekkel bajlódva épphogy fel akarják adni. Ez a kötet bebizonyítja, hogy van miért végigküzdeni Hardin lányos hisztijeit és Tessa ostobaságát annyi alkalommal.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik nincsenek híján idegeknek és lelkierőnek… mert ne tagadjuk, ehhez azért kell mindkettő. Ajánlom azoknak, akik kedvelik az enyhe erotikával fűszerezett romantikusokat, a drámákat, a pörgős cselekményt… de mondhatnám ezt úgy is, hogy tökéletes a sorozat mindazok számára, akik túlontúl ingerszegény környezetben élnek, netán unalmasak a mindennapjaik… a Miután lapjain pörög ezerrel az élet, még ha ennek nem is mindig örülünk. Ajánlom a sorozatot azoknak, akik végigolvasva az értékeléseket úgy érzik, tennének egy próbát. Szívesen fogadom a tapasztalatokat, ki hol bukott el xD.

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem eljutottunk arra a többé-kevésbé végre egészséges szintre, mikor legalább annyit elmondhatok, mindenkit nagyjából egyformán kedveltem. Ácsi, nem azt mondtam, hogy szerettem őket… nem lettek a kedvenceim, de sok cselekménybeli tényező által sikerült elérnie azt az írónőnek, hogy nem nyílt ki a bicska minden második alkalommal, mikor valaki kinyitotta a száját, és ez, ha engem kérdeztek, haladás. Sőt, mondom én, egészen kedvelhető lett a társaság így a véghajrára… ó, és azért egy kedvencet is összeszedtem végre, csak hogy el ne felejtsem. Smith. Alig volt a kiskrapeknek jelenése a történet alatt, de mikor igen… megzabálom a kis különc fejét.

Kedvenc részek:

Végre van… el sem tudom hinni! A történet végéhez közeledve, mikor a két tubica kicsit offolta a kapcsolatát, pontosabban inkább ilyen távolsági üzemmódba nyomta… na, azt nagyon szerettem. És nem is azért, mert nem voltak együtt… inkább azokért a pillanatokért, amikor mégis találkoztak, és ennyi külön töltött idő alatt megtanulták kellően megbecsülni a közös perceiket, és egymást. A gyerekes, hormonoktól fűtött kényszeres kapaszkodásuk egymásba végre igaz szerelemmé forrta ki magát, és ezt szerettem látni. Itt volt az ideje három résznyi huza-vona után.

Kedvenc idézetek:

„Ha két ember szereti egymást, annak nem lehet boldog vége”.

***

„Ahogy jobban szemügyre veszem, feltűnik, hogy az arcában nincs élet, a szeméből eltűnt a remény, és a szája szegletében megjelent egy keserű vonal. Találkoztam egy gyönyörű lánnyal, aki másokért él, mindenben a jót látja, még bennem is, és egy kísértetet csináltam belőle, aki most kifejezéstelen szemmel mered rám.”

***

„Milyen vicces… Gyűlölöd a világot, de a körülötted lévők mind szeretnek téged – suttogja könnybe lábadt szemmel.”

***

„Azt hittem, meg tudjuk csinálni. Azt hittem, hogy olyan a szerelmünk, mint a regényekben. Akármilyen gyors, kemény és nehéz volt, végig azt hittem, hogy túl fogjuk élni, és majd boldogan meséljük mindenkinek, milyen szerencsések vagyunk.

– Mert így is van! Túl fogjuk élni! – kiáltja fel fuldokolva.

Nem nézek rá, mert tudom, mit látnék.

– Éppen erről van szó, Hardin. Én nem csak túlélni akarok, hanem élni.”

***

„- Elmeséled még valakinek ezt a babakudarc dolgot? – kérdezem, hogy témát váltsak.

- Nem. – Az ajkába harap. – Nem hiszem. Legalábbis egyelőre nem.

- Senkinek sem kell tudni, legfeljebb akkor, ha örökbe fogadunk egy porontyot, majd néhány év múlva. Tutira rengeteg nyomi baba van a világon, akik mind arra várnak, hogy valaki megvásárolja őket. Nem lesz nehéz dolgunk. […]

Halkan felnevet.

- Nyomi baba? Ugye nem hiszed, hogy létezik egy bolt a belvárosban, ahová be lehet menni és gyereket vásárolni? – Az ajkára szorítja a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.

- Miért, nincs? – viccelődök. – Akkor mi az a „Bababolt”?

- Ó, te jó ég! – Hátraveti a fejét, és hahotázni kezd.

Megragadom a kezét.

- Ha abban a boltban nem sorakoznak a polcokon a szépen becsomagolt babát, akkor beperelem őket megtévesztő reklámért.”

Borító: 5/1

Nope, ez most egy naaagy NEM. Úgy összességében nem vágódtam hanyatt a sorozat borítóitól, de szerintem ez az utolsó kifejezetten ízléstelennek hat. Még ha attól el is tekintünk első körben, hogy alapból nem csípem ezt a sémát, amit minden résznél alkalmaznak, arra akkor is muszáj kitérnem, hogy a piros meg a sárga brutálisan hat egymás mellett, ahogy nekem a háttér megoldása is… fura. Ez a vörösre színezett képi hátterezés olyan „Paint hétéveseknek” szint, amit nem szívesen lát az ember borítón, mert inkább a számítógép egy eldugott kis személyes mappájába való. Összességében szerintem sokat segített volna a könyveken, ha a kiadó átveszi a külföldi borítókat – a tipográfia bár ott is hasonló, a végeredmény sokkal esztétikusabb.

Pontozás: 5/3,5*

Szóval ilyen a búcsú pillanata? Meg nem mondtam volna előre. Őszintén szólva valami örömtánc-félére számítottam magamtól, meg határtalan megkönnyebbülésre – ez utóbbi amúgy érzem, hogy azért nem várat majd sokáig magára –, pezsgőbontásra meg tortára, ünneplésre… de tévedtem. Ürességet érzek, azt, hogy valamit most elvettek tőlem. Talán a lehetőséget, hogy további részeket oltsak szét egy-egy értékelés keretein belül… de nem ez fáj, valami más. Talán csak hiányzik a függővég a történet végéről, hogy morogva, de kezembe vehessem a folytatást és a szívem mélyén picit izgulhassak, most mit fog elszúrni ez a két szerencsétlen. Hiányzik, hogy számomra itt vége, és nem tudom, hogyan tovább – és zavar, hogy vártam, vártam és vártam a percre, mikor minden rendbe jön a szereplők között, és mire elérkezett ez a pont, az írónő azt mondta: pá! Pedig elértük a csúcsot, a Miután boldogok leszünkben eljutottunk oda, mikor kicsit kieresztve a gőzt azt mondhattam, erre megérte várni, ezért megérte küzdeni. Nem volt tökéletes, még mindig többször idegesített, mint egy jó könyvnek kéne… de valahogy mégis több volt benne, mint az előzményekben. Több mélység. Több valódi érzelem. Kevesebb gyermeteg hiszti. Hardin és Tessa úgy érzem, végre kicsit felnőttek, megtanultak érettebb döntéseket hozni, tisztelni egymást és önmagukat egyaránt… s ezáltal kicsi kivívni az enyémet is. Mondom: egy kicsit. De ennek már nagyon itt volt az ideje.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

A sorozat előző részeiről írt értékeléseimet alább, a megfelelő kötetekre kattintva érheted el! #nosztalgia ;)