Az ember hajlamos azt hinni, hogy lehetséges annyi bemutatkozást írni néhány év leforgása alatt, hogy ennek hatására kialakuljon bizonyos fokú rutin... de ez csak egy a sok hazugság közül, amivel szívesen áltatjuk magunkat. Igazából minden rohadt alkalommal egyre nehezebb és nehezebb összerendezni fejben egy korrekt önjellemzést - mármint, van bárki, aki tudja pontosan, mit is illik ilyenkor mondani? Az egyik szóbeli vizsgám végén a tanárnő arra kért, hogy meséljek kicsit magamról: jobban lefagytam, mint mikor kihúztam az egyik legkevésbé vágyott tételem. Mit mondhatnék magamról? Mi számít releváns információnak? Regéljem el, hol születtem, hány éves vagyok, honnan jöttem...? Talán ez túl formális. Valid válasz az, hogy a kávét keserűn szeretem, vagy életem ezen kifejezetten központi aspektusa nem izgat senkit, s csak én tartom fontos információnak? Bedobhatom a kedvenc könyvem címét, vagy ez nem a megfelelő hely és idő? Értitek a problémám természetét... de mivel valószínűleg nem másért kattintottatok erre a menüpontra - s én sem másért kezdtem el írni -, minthogy megtudjatok ezt-azt arról, aki a képernyő mögött pötyög, bedobom minden erőfeszítésem. 

Hát sziasztok! Virágnak hívnak, és minden ami ezen a felületen történik az én kizárólagos hibám és felelősségem. Ami a koromat illeti... egyértelműen túl fiatal vagyok hozzá, hogy életbölcsességekkel és hasznos tanácsokkal lássalak el titeket - ennek ellenére gyakran ezt teszem -, ahhoz pedig túl öreg, hogy ne ropogjanak a csontjaim mikor megmozdulok. Jelenlegi státuszom szerint pszichológia szakos egyetemi hallgató lennék, de ez nem jelenti azt, hogy tudok olvasni a gondolataitokban. Nem, ez azt jelenti, hogy nekiállok Beckről beszélni, mikor valakit destruktív gondolatokon kapok, több kávét iszom mint egészséges, és több pszichológiai mémem van elmentve, mint a vizsgaidőszak végére maradt utolsó idegsejtjeim száma. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira letehetetlenek, hogy elvonnak minden kötelességemtől, a hajnalig tartó Jóbarátok-maratonokat, és azt, ha valaki megérti a sorozatra tett utalásaim. Imádok nagyokat nevetni azokkal, akiket igazán szeretek, és még ennél is jobban élvezem azt, ha én nevettetek meg valakit. Szeretek Elton John számokba feledkezni és nagyokat sétálni, szeretem a költészetet, a szoros öleléseket, a szarkazmust, a mély beszélgetéseket. Ha netán ennél is többre lennél kíváncsi, a személyes címkét neked találtam ki: alatta annyi féle-fajta én témájú bejegyzést olvashatsz, hogy rám is unsz. 

Ami a Never Let Me Go háza táját illeti, az oldal már közel öt éve fut - egészen pontosan 2015. augusztusában nyitotta meg virtuális kapuit azok előtt, akik nem féltek az azóta már szinte védjegyemmé vált terjengős agymenéseimtől (vagy csak szimplán nem tudtak még róluk). Úgy léptem ki ezzel a kis szerelem-projektemmel a nagyvilágba, mint könyves blogger és könyves blog - mostanra azonban úgy érzem, megérettünk rá mindketten, hogy elszakadjunk a szigorú kategóriáktól, úgyhogy 2020-ban remélem új szakaszt nyithatunk együtt - nem kevesebb szócsépléssel, mint eddig, de remélhetőleg sokkal több érdekességgel. 

A további böngészéshez jó szórakozást, az esetleges meneküléshez pedig sok sikert! Üdv, Virág