„Will kétszer is meteorként csapódott be a világomba, és mindkétszer úgy éreztem, mintha kitépett volna egy darabot a lelkemből, és csak egy kráter maradt utána. De sosem gondoltam arra, hogy az ütközés talán őt is eltérítette a pályájáról.”
Oldalszám: 336
Megjelenés: 2024
Kiadó: Magnólia
Találkozzunk egy év múlva… És ezúttal ne hagyj cserben!
Fern Brookbanks felnőtt életének túl nagy részét pazarolta arra, hogy Will Baxteren agyaljon. A húszas évei elején mindössze egy napot töltött együtt a bosszantóan szívdöglesztő és idealista művésszel egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Az időzítés rossz volt, a kémia viszont tagadhatatlan: minden titkukat és álmukat megosztották egymással, és megfogadták, egy év múlva újra találkoznak. Fern elment a megbeszélt helyre. Will nem.
Évekkel később, harminckét évesen Fern élete kicsit sem hasonlít arra, amit egykor elképzelt magának. Ahelyett, hogy meghódítaná a nagyvárost, édesanyja tóparti panzióját vezeti, hiába fogadta meg hajdanán, hogy erre soha nem kerülhet sor. Az egész hely egy káosz, ráadásul az ex-pasija a menedzser.
Fernnek szüksége van egy tervre – egy mentőövre. Meglepetésére ez épp Will képében érkezik, aki kilenc év késéssel, kezében bőrönddel toppan be, készen arra, hogy segítsen. Talán a férfi az egyetlen, aki megérti, min megy keresztül. De hogyan is bízhatna ebben a drága öltönyös látomásban, aki cseppet sem hasonlít arra a fiatal srácra, akit annyi évvel ezelőtt megismert? Will titkol valamit, és Fern már abban sem biztos, hogy tudni akarja, mit.
De tíz évvel ezelőtt Will Baxter megmentette Fern Brookbankset. Vajon képes lesz most a nő viszonozni a szívességet?
Nyári románc, második esély, Mamma Miába illő vibe, lassan
csorgadozó történet, és két, élet minden fájdalmától sújtott főszereplő, akik a
regény közel felében olyan óvatossággal cirkulálnak egymás körül, mint én meg a
szomszéd macska, akit épp először szeretnék megsimogatni true story. A
nyárkezdés legkellemesebb teraszon láblógatós óráit töltöttem Carley Fortune
regényével, és bevallom, kevés relaxálóbb választásom lehetett volna ennél.
Minden komoly téma és lélekfacsarás – mert volt azért mindkettő, természetesen –
mellett is azt mondom, hogy a Várlak a
tónál testesíti meg a romantikus műfaj egyik legszebb, legártatlanabb
oldalát, amiben a háttérben meghúzódó dráma nem vonja el
a figyelmet a természetesebb emberi érzésekről – a csalódás okozta félelemről
és bizalmatlanságról, a keserédes nosztalgiáról, a veszteség fájdalmáról, meg a
kapcsolódás és bontakozó szerelem okozta melegségről.
A cselekmény meglehetősen egyszerű: főszereplőnk, Fern hazatér nagyvárosi életéből átvenni elhunyt édesanyja tóparti szállodájának vezetését, ahol tanácsadói posztban aztán váratlanul feltűnik Will, aki egy tíz évvel korábbi tökéletes közös napjuk után cserbenhagyta és nem hallatott többet magáról. Nyilván már ebből a három sorból egyértelmű mindenki számára, hogy ennek bizonyosan volt valami komoly oka, ahogy az is, hogy tubicáink 300 oldal után békés turbékolással fogják elásni a csatabárdot, vagy legalábbis sérelmeiket. Erre mondom én, hogy ékegyszerű, de szerencsére a kevésbé hangsúlyos történetet szilárd karakter-fókusz és gazdag narráció kompenzálja – amit én nem is bánok, elvégre magam is inkább szereplő-orientált olvasó volnék.
.png)
A Fern és Will karakterét, valamint kettejük kapcsolatát illető véleményemnek ugyanakkor megvoltak a maga hullámhegyei-hullámvölgyei. Abszolút az írónő javára írnám, hogy kellő figyelmet szentelt mindekettejük lelki dinamikájának, mozgatórugóinak és hátterének; a könyv kereteihez mérten kellő életszerűséggel sikerült ábrázolnia, amint behálózzák őket olyan témák, mint a gyász, parentifikáció, mentális betegség, illetve apa- és anyasebek. Nyilván lehetett volna még kidolgozottabb az ezekhez tartozó érzelem, de muszáj szem előtt tartani, hogy nem drámáról, és nem is mélylélektani- vagy fejlődésregényről beszélünk, hanem egy alapvetően szórakoztató műfajról.
A szereplők lélektani felépítésével tehát teljes békében voltam, a flowmat és elmélyülésemet azonban egy ponton megtörte Fern és Will megrekedtsége. Mindkettőjüknél adott egy-egy központi konfliktus, amelyeket az írónő kvázi a személyiségük tengelyévé emel, de számomra ezeknél tragikusabb lett egy idő után a tény, hogy mennyire nem tudják meghaladni a huszonéves önmagukat. Hatalmas pet peeve ez nálam, de szeretem, mikor az emberek képesek felnőni, funkcionálisan érni, és nem évtizedes eseményeken ruminálni. Egyetlen együtt töltött nap után lelkitársat meg szerelmet kiáltani és aztán 10 évig fantáziálni róla… nos, csöppet patológiás, ha engem kérdeztek. De az sem kevésbé homályos, hogy miképp lehet az évtizedes neheztelésen vagy szorongásokon túllépni, meg egycsapásra visszaépíteni azt a bizalmat, aminek elsőkörben ideje sem volt kialakulni… kérlek, ne mondjátok, hogy a soha nem múló, kitartó szerelmüknek köszönhetően csinálták, mert falnak megyek. Igazából a Várlak a tónál is ott siklik félre, mint a legtöbb romantikus történet: a karakterek nem kommunikálják az érzéseiket, helyette spekulálnak, feltételezésekbe bocsátkoznak, gondolatolvasnak és egymástól ugyanezt várják… aztán jön a szívfájdalom meg döbbent pikachu, mikor ez nem vezet semmi jóra. Az egész regény megspórolható lett volna, ha kinyitják a szájukat, mikor kell… de ezt csak a józan ész mondatja velem, mert végsősoron ezzel együtt is nagy chillben élveztem minden elcseszettséget, amit ezek leműveltek.
Ezektől eltekintve kedvelhetőnek találtam mind Fern,
mind Will karakterét. Nagy terheket cipelnek, ebből adódóan egyszerre
érzékenyek és kicsit túl rigidek néha; nagyon vágynak kapcsolódni, megosztani a
nagy szívüket, de kontrollvesztéstől félve hajlamosak inkább bezárkózni. A
reakcióik érthetők, az érzéseik emberiek, szerintem könnyen az ujjuk köré
csavarják bármelyik, legalább minimális empátiával rendelkező olvasót. Arról
nem is szólva, hogy Will újabb tökéletes példa a „man written by a woman” jelenségre, szóval mindenféle lélektani
szükségletet kielégít, igazán. Viharvert és gondterhelt – mégis funkcionális és
férfias; egyszerre komoly és humoros, kompetensen kézben tartja a pénzügyi bizniszt,
de egy kisbabát, vagy házi készítésű reggelit is, ha az kell… hát, sok sikeres
pártalálást minden könyvmoly nőtársamnak, ne adjátok lejjebb az elvárásokat, én
bízok bennetek!
.png)
Így végső akkordként hadd pendítsem meg, hogy e kötet esetén olyan történt, ami velem még soha: az utószó elmondhatatlan mértékben gazdagította tovább a történet, szereplők és szerző megítélését is a szememben. Az írónő őszintesége, egyenes kitárulkozása, az, hogy nem csak az alkotás folyamatát, de az azt ihlető személyes nehézségeit is kitette az asztalra mindenképp becsülendő. Büszkén olvastam, miként értelmezi ezek tükrében saját kis „teremtményeinek” döntéseit, ahogy azt is, hogyan foglal állást az anyaságot, terhességet, és különösen a Roe vs. Wade ítélet hatályon kívül helyezését illetően. Már ez a pár oldal is annyira bátor és őszinte volt, hogy meglehet, hozott egy potya pontot az értékeléshez… és akkor már megemlítem mellékesen a könyvlistát, meg a vitaindító kérdéseket is plusz értékként. Már csak egy playlistet szeretnék látni, és teljes lenne a kör!
Ajánlom a Várlak a tónált mindazoknak, akiket a második esély, lelkitárs, vagy „the one that got away” trópusok mozgatnak; azoknak, akik beállítanák a komoly és könnyed közti egyensúlyt a tökéletes nyaralós olvasmány kiválasztásához; és nyilván azoknak is, akiket beindít egy palacsintát sütő kötényes pasi – mert hát kit nem. Az elvárásokat szerintem nem fair túl magasra lőni, megvannak a regény gyengeségei, de ha annyira vágytok, hogy kikapcsolt aggyal és bekapcsolt szívvel relaxálhassatok néhány órát, akkor ahhoz kiváló választás lesz, erről kezeskedem.
Idézetek
„Az nem önzés, ha magadnak is akarsz valamit. Emberi dolog.”
***
„Nem akartam a te szemeddel látni magamat.”
***
Borító: 5/5
Talán az ezredik naplemente előtt is úgy állok meg, mint aki nem csak naplementét, de eget is aznap lát először; talán szeretem pasztell színekbe burkolva várni, hogy rámsötétedjen; és talán, de csak talán, nagyon hiányzik már egy fejet kiürítős, gondtalanul eget bámulós vakáció… úgyhogy nekem már csak a borító is megadott mindent, amire vágytam. A nyaralós helyszínt meg hangulatot, a Barbie-t megszégyenítő rózsaszín-mennyiséget, és azt a fajta ártatlan romantikát, ami nagyon hiányzik a szerelmes-regények kidolgozott mellkasok és hasizmok uralta borítóiról. Top esztétika.
Értékelés: 5/4
Lehet nem hozta le a csillagokat az égről… de hagyott a csillagos égben gyönyörködni, és néha az is éppen elég. Objektív szemmel nézve messze nem tökéletes – picit klisés, bedobja a „szerelem a gyógyír” életpontokat visszatöltő, teljesen irracionális ütőkártyáját, meg egy ékegyenes sztorit, ami három oldal is lehetett volna, ha tudnak a karakterek asszertívan kommunikálni, de ezzel nincs semmi baj igazából… műfaji ártalom, az érzelem- és karakter-orientált megközelítés pedig jól kárpótol érte. Ezek teszik igazán élvezhetővé és szeretetre méltóvá a regényt; látni Fern és Will összetett pszichéjét, belső dinamikáját, próbálkozásaikat a jobb életre és az elveszettnek hitt bizalmuk és szerelmük visszaszerzésére. Kicsit pengeélen táncolt ezzel az írónő: közel állt hozzá, hogy többet pakoljon a történet kosarába, mint ami szórakoztató műfajának keretei között belefér – több drámát, több nehézséget, több gyomorszájonrúgást –, végül mégis megtalálta az érzékeny egyensúlyt a „mély” és „relaxáló” határmezsgyéjén.
Lassú, nyugalmas történetvezetés, szerethető és együttérzésre alkalmas karakterek, gondolatébresztő storyline-ok, nyaralós aesthetic, optimális fűszerezés és kötényes male lead… ha nem a világmegváltás, hanem egy kellemesen eltöltött néhány óra a cél, akkor íme a befutó nyári olvasmány: a pohár limonádé mellé való 330 oldalnyi limonádé.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése