2025. március 1.

Bakancslista - updated (2025)

Virágszálaim, hát boldog tavaszt!! Történt egyszer – mostanság –, hogy elmerengve egykori fiatalságomon-bolondságomon, nosztalgiától- és a blog rendezgetésének vágyától fűtve megtaláltam a régi bakancslistám. Tudjátok, ami itt volt sokáig rögzítve a menüben, és tele volt a legelszálltabb vagy épp legértelmetlenebb ötletekkel. Mert egy dühös tinilány számára egymás mellett tökéletesen valid terv ököllel betörni egy tükröt és megszerezni egy-két diplomát. Na mindegy, azóta eltelt pár év, a pár fokkal fejlettebb prefrontális cortexemnek hála már jobban féltem az öklöm az üvegszilánkoktól, és a diplomán is túlestem kétszer, úgyhogy gondoltam ideje új ötletek után nézni, amelyekkel nyomaszthatom magam. Furcsa az életnek ez a kettőssége: szörnyen frusztráló ambíció és tervek nélkül tengődni – szoktam sajnos –, de nem kevésbé hoz le az életről az sem, ha arra gondolok, mennyi mindent kéne tenni most, akkor amikor élek, és mégis képtelennek érzem magam rá a napok legnagyobb részében. Valószínűleg kurvára vennem kéne egy naplót. Ugye? Ugye. De addig is elmondhatom, hogy blogger vagyok – és mire használnám ennél fogva az internetet, ha nem oversharingre. Úgyhogy ennek jegyében nekiugrottam megint összeírni, mi mindent kellene kezdeni az élettel úgy általában, Ti pedig remélem készséges szolidaritást mutatva nekiveselkedtek megosztani velem kommentben a saját nagyratörő terveiteket is. Nincs más hátra a következő 65 (!!!) évre, mint…

… a két diplomám után elvégezni egy szakképzést

… kiegészíteni a sort egy-két hasznos módszerspecifikus képzéssel meg tanfolyammal. Igen, trénelem magam a gondolatra, hogy az élethosszig tanulás tényleg szükséges, előnyös és egészséges. Itt nyilván fontolóra veszek ilyen „bármikor jól jöhet” jellegű képzéseket, valamint megvannak a terveim attól függően is, hogy gyerek- vagy felnőttvonalon megyek tovább.

… elvégezni egy plusz képzést – valamit nem azért, mert kell, hanem azért, mert nagyon szeretném. Ez valószínűleg egy szakács vagy pék OKJ lenne, amire őszintén nem tudom kinek és hogyan és honnan van ideje munka, család meg további más tanulmányok mellett, de valamikor szeretnék kiképződni egy ilyen rendkívül élvezetes és hasznos life skillben.

pszichológushoz járni.

… feléleszteni a sárkányt, az angoltudásom. Amim talán sosem volt igazából, legalábbis nem emlékszem, de halványan sem poszttraumás amnéziára tippelek, hogy az emelt érettségi az úgy hogy sikerülhetett, de mindegy is. A lényeg az, hogy nagy bánatomra gyűlölök nyelvet tanulni, és pocsék is vagyok benne, de fasza lenne ha ez nem állítana meg abban, hogy fejlesszem magam.

… részt venni egy kerámia workshopon. Alapból, menő lenne több workshopon részt venni… mert tudásszomj, meg kompetencia, meg autonómia, meg minden.

énekórákat venni. Sosem adom fel a gondolatot, hogy nekem énekelni kéne: kislány korom óta erre vágyok, megfelelő hangképzés híján pedig évről évre csak romlik a helyzet, de talán… talán majd egyszer belekezdek a hangszálaim erodálódásának asszisztált megállításába.

… fellépni egy karaoke-esten.

tetováltatni. Tegyünk úgy, mintha nem lenne hajlamom nagy életdöntéseket kurvagyorsan megbánni. Tegyünk úgy. Szeretnék egyet.

Taylor Swift koncertre menni. Lehet egy vesével kevesebbel kell élnem, hogy ez sikerüljön, de vállalom.

magánpraxist nyitni.

kapni egy hatalmas tulipáncsokrot. Van valami egy nagy csokor virágban amitől a nő nőnek érzi magát, nem?

kertészkedni.

… magamnak termeszteni a zöldséget-gyümölcsöt, fűszernövényeket. Egy-két éve anyósom váratlanul unlockolta a magaságyások iránti sokáig rejtett rajongásom, úgyhogy most ez a terv.

koszorúslánynak lenni.

megházasodni.

családot alapítani.

… beugrani az IKEÁ-s labdamedencébe. Nem, annyira nem nőttem fel, hogy ezt ne akarjam még mindig. A labdamedence egy tátongó lyuk a gyerekkoromban.

… végigutazni a Skandináv országokat, meg Ausztriát, Angliát, Walest, Írországot (Skóciát újra, és mindig), végigenni Olaszországot… ilyenek.

leküzdeni a szociális gátlásaim. A szorongásom, az elkerülésem, a készséghiányaim. Azt írtam, a következő 65 évre tervezek… hát az remélem elég valamire.

… nulláról berendezni egy saját konyhát. *cries in gen-z*

… megtalálni a tökéletes, földig érő fekete szövetkabátot, ami nem szöszölődik és tényleg meleg.

… villantani egy kis hasizmot – nem kockahasat, azért még van realitásérzékem, de örülnék, ha egyszer majd megmutatkozna halvány jele annak, hogy oda is edzek.

… lefutni egyben 10 kilométert.

… életben tartani egy szobanövényt.

leszokni a bőrtépkedésről.

… visszanöveszteni/visszadúsítani a fogamzásgátló szedése alatt kiritkult hajam.

kovászt érlelni.

… nem pánikolni csukni be a szemem a tropikáriumban.

… beiratkozni táncolni.

fesztiválozni. De tudjátok mit, nem korlátozom be így magam, legyen inkább „megtanulni szórakozni”.

… megtanulni húzódzkodást, istenverte szabályos fekvőtámaszt, és pistol squatot csinálni.

… kialakítani egy fenntartható rutint, napirendet.

tesós nyaralásra menni.

megszeretni a születésnapom.

… venni egy saját biciklit.

autós moziba menni.

… megtanulni kötni.

… venni egy felnőtt színezőt.

Nem voltam veletek teljesen őszinte: vannak napok, mikor felkelek, és a legnagyobb életcélom annyi, hogy ne legyek lusta egy egészséges reggelit összedobni, vagy hogy vigyem le a szemetet ahelyett, hogy a bejárat előtt kerülgetném. Ezeket kihagyni meg talán nem is annyira hazugság, mint inkább emlékeztető: emlékeztető arra, hogy néha kicsi, külső szemmel szinte láthatatlan mikrolépések visznek minket a célhoz, olyan lépések, amelyek inkább szólnak a túlélésről és kitartásról, de legalább annyit érnek a végén, mint egy maraton lefutása. Megvan a helye a kis céloknak és nagy céloknak, praktikus terveknek és álmoknak, vágyaknak és szükségeknek egyaránt, ezek pedig nem is jelenthetik ugyanazt minden nap, így fenntartom a lehetőséget, hogy ezt a posztot egy soha be nem csukódó naplónak tekintsem és kedvemre alakítsam, bővítsem az elkövetkezendő időkben.

A heteken át tartó fontolgatás eredményeképp egyelőre így állnak hát a céljaim, az élet meg majd szól, mikor ideje pipálni, vagy akár újabb ponttal bővíteni a sort. Addig csak annyit mondhatok: bátorítalak Titeket, hogy merüljetek el kicsit a fejetekben, adjátok meg magatoknak az időt és szükséges mindsetet, hogy átgondoljátok mit vártok az élettől, mit vártok magatoktól. Mondja ezt a disszociáció, és az introspekció halogatásának koronázatlan királynője – jó, legyek hipokrita, a lényeg az, hogy gondolkozzatok, mert az jó, és erre most jöttem rá! Ezerpuszi, Virágotok. <3

2025. február 27.

Ali Hazelwood: A menyasszony

„Ha szerelmes akarok lenni a hülye vérfarkas férjembe, akkor szerelmes leszek a hülye vérfarkas férjembe, akár be akarja ismerni, hogy viszontszeret, akár nem.”

Eredeti cím: Bride
Oldalszám: 430
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Misery ​Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló…ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért… már megint.

A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van…

Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie… magával a farkassal.

Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?

Folytatást! Folytatást követelek! „Boldogan éltek amíg meg nem haltak, és ebben a boldog életben azt történt hogy…”-ot kérek! Műfajalkotó happy end utáni záradékot, a You Are In Love cizellált, regénybe fordított verzióját loopon, továbbá a dánok átlagboldogságát és a Szahara melegségét a karakterek közti kötelékbe invesztálva. Tudjátok, olyan ez, mint egy szem gumicukor – nincs belőle olyan, hogy „kóstolás”, meg „csak egy darab” – kell a zacskó, és kész. Ehhez hasonlóan, miután a Bride-dal töltött rövidke időm következményeképp cseppfolyós halmazállapotban írom e sorokat, azt mondom, készen állok tovább olvadni. De addig is, míg kijárom békehadjáratom a könyvbiznisz boldogság-fókuszú reformációjáért, nézzük meg, mit is mondhatok nektek a színtiszta rajongáson kívül. Nem sokat… de azért nézzük.

A cselekmény kiindulópontja egy történelminek nevezhető csere-alku két egymással ellenséges faj között; egy esküvőbe bugyolált potenciálisan halálos adok-kapok, mely során főszereplőnk, a vámpír Misery egybekel a helyi vérfarkasfalka alfájával, Lowe-val, míg egy fontos farkasnő cserébe a vámpíroknál landol.  Aztán vagy puszi, pacsi, örökbéke, vagy vérontás… ahogy sikerül. És igen, természetesen fejlett farkasszaglás nélkül is messziről kiszagolható, hogy ebből jó kis enemies-to-lovers trope lesz, ami kinek pálya, kinek nem… bevallom, nekem általában nagyon nem az, de Ali Hazelwood könyveiben mindez valahogy máshogy üt. Igazából egyszerre tartom tipikusnak és mesterinek amit ez a nő művel: a vibe, a sztori, a kontextus valamennyi regényében egyedülálló, nagyon belopja magát a szívekbe, közben meg akkora kliséket dobál, mint a ház – és úgy, hogy ez még csak nem is tud zavarni, mert annnnnyira jól csinálja.

Misery megkockáztatom, hogy az eddigi legszerethetőbb Hazelwood-hősnő: erős, kitartó, talpraesett, kinyitja a száját mikor kell, de mindemellett esendő, és jókora trauma-batyut cipel magával, ami segít mélyíteni a karaktere komplexitását. Az önfeláldozás, „a többek java az egyén felett” ideológiája, és tök konkrétan a túsz szerepkör nem új számára, ugyanis már gyerekként is a béke zálogaként élt az emberek világában, most pedig ugyanezt teszi a vérfarkasok területén. Az embereknek túlságosan vámpír, a vámpíroknak túlságosan emberi, a vérfarkasoknak meg maga az ősellenség – akárhogy próbál, Misery nem tud otthonra, stabilitásra találni a létezésben, így személyisége meghatározó eleme ez a gyökértelenség, sehova sem tartozás, és ennek hozadékaként a szerethetetlenség, feláldozhatóság érzése. Persze az a kemény, rideg kultúra ami fajának sajátja az ő ereiben is ott csörgedezik, így ezzel a lelkében tátongó lyukkal sztorikus nyugalomban – és némi fanyar humorral fűszerezve – él együtt. De a sebek, kétségek, belső vívódások így is át-áthatolnak a jeges bőr páncélján, mi olvasóként legalábbis egyre többet és többet látunk meg abból, milyen terheket cipel magával főszereplőnk.

Ami Lowe-t illeti, hát hű gyerekek… sokkal könnyebb volt spicy male leadekről írni, amíg nem voltam tartós párkapcsolatban. Remélem az illendőség határán belül mozgok, ha azt mondom, Hazelwood megint kiválóan hozta megtestesült női fantáziát: valakit aki egyszerre kemény, férfias, felelősségteljes, ugyanakkor békés, gyengéd, ért a gyerekekhez, és alapvetően mégiscsak egy fluffy, ölelgetnivaló kölyökkutya. Nyilván megelőzte őt is a híre, hogy hurrdurr mennyire veszélyes, halálos, meg mittudomén, de az elsőre kimért, zárkózott aurája – ami elnézve milyen kötelességek nyomják a vállát, érthető is – mögött egy összetett, példaértékű vezető sejlik fel ahogy tovább olvasunk, valaki, aki kompetens, határozott, tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor diplomatikus, szeretetteljes, és sohasem feleslegesen kegyetlen. Megintcsak ízlés dolga, de én olcsón adom a lelkem az ilyen klisékért, ide nekem mindet – Hazelwood pedig kimondottan ebben utazik, ez a fegyvere minden átkozott alkalommal, és hogy unalmas-e, hát… nem. Jöhet még.

Bár a kb spoilermentesség és helytakarékosság apropóján most nem mutatnám be ezt sokkal részletesebben, láthatóan mindkét főszereplőnek megvan a maga kidolgozott személyisége és háttértörténete, megvannak a fajukból eredő jellegzetességeik, kulturális különbségeik, a hibáik és gyenge pontjaik – és ahogy idő közben megláthatjuk, lassan bontakozó, kölcsönösen gyengéd érzéseik is egymás iránt. A történetben ugyan egyúttal fut nyomozós és politikai szál is, a kiemelt figyelmet mégis ez az elsőre valószínűtlennek tűnő kapcsolat uralja: az, ahogy egy elrendezett házasságból és halálos ellentétből a lehető legszorosabb szálak fűződnek az együtt töltött idő alatt, és az együtt kiállt próbák eredményeképp. Én nagy örömmel követtem végig ezt a folyamatot, hiszen a Misery és Lowe közti kémia kézzel fogható, mindkettejük vívódása valid, a párbeszédeik frappánsak, és talán még a kötelező érvényű félreértésből eredő drámát is sikerült a legminimálisabban megúszni… vagy csak szokatlanul elnéző vagyok ezzel a könyvvel, nem tudom.

Ami a nyilvánvalóan sokak által kifogásolt fajok közti szexet illeti… nos, racionálisan, mi több, objektíve belegondolva kevés bizarrabb dolgot olvastam életemben, máshonnan nézve viszont tartom, hogy az írónő még mindig a pikáns jelenetek koronázatlan királynője. A legfurább dolgokat is leírhatja érzékien, tökéltesen elegyítve az erotikát és romantikát… és valahogy működik neki. Szóval egyik oldalról mi a fasz, másik oldalról meg elismerésem – utóbbi többek között azért is, mert nem emberiesítette meg (?) a szereplőket, csak hogy egyszerűbb legyen köztük a testiség; igenis kitartott a szereplő fajok fizikai-biológiai különbségei mellett, melyek ugyan problémát okoznak ilyen helyzetben, de nem áthidalhatatlanok. Csak furák. De ez ilyen. Én értékeltem a próbálkozást.

Mostanra kezdek nagyon egyhangúvá válni, szóval…ha az elfogulatlanság látszatát fenntartva meg kell próbálnom egyetlen kontrát kipréselni magamból, az egy-egy szónál aligha terjedhetne tovább. Szó szerint, ugyanis volt egy kis beefem a fordítóval az első kb. 50 oldalon, ahol annyiszor jelent meg az „újsütetű” kifejezés, amennyiszer életemben nem hallottam és nem is akartam hallani; annyiszor, hogy letettem a könyvet, és léptem sütni egy tálca újsütetű kekszet. Bocsánat, fájt ez a szó, de ez legyen az én bajom. 

Végül, de nem utolsó sorban szerintem nem vagyok egyedül azzal ha bevallom, az írónő gyors műfajváltása enyhe aggodalommal töltött el: volt egy bevált receptje, szuper könyveket sütött ki belőle kifejezetten rá jellemző, remek ízesítéssel, jól kombinálva az édeset és pikánsat… és őszintén lövésem sem volt, mit fog magával – és velünk – kezdeni egy fantasy-regényben, távol a STEM-világától és a szexi professzoroktól. Ő meg így, „ó, fogd meg a kémcsövem!”, és effortlessly megalkotott egy olyan természetfeletti világot, ami igazából… abszolút természetes. Az ő előadásában. Genetikai mutációk, egy kis purin itt, egy kis hidrogénatom ott, meg egy rakás dolog amihez szerencsére nem értek, és ami által Hazelwood kényelmesen két legyet üthetett egy csapásra: megcsillogtatta a tudományos elkötelezettségét és egyúttal validdá és hihetővé tette ezt a totál elrugaszkodott témát, közelebb hozva a történetet az olvasóhoz. Ha átaludtad a gimis és egyetemi… bioszóráidat, akkor beveszed. Nyilván nem volt különösebben sok idő rá, hogy kellően kibontsa ezt a világot, de az alapok amiket letett, szerintem elég stabilak ahhoz, hogy lehessen még rá építeni…

és erre a jelek szerint nem is kell sokáig várnunk! Jöjjön hát a friss örömhír így a végére: bár nem azzal a „Lowe & Misery all the way”-féle happily ever afterrel amit vártam, de a Bride univerzuma csakugyan tovább bővül, mégpedig Koen és Serena történetével. Az eredeti megjelenés október elejére van kitűzve, és csak remélni tudom, hogy a Maxim tartja majd a lépést, hogy mihamarabb olvadozhassunk tovább – addig is vár rám az Ez nem szerelem, és a júliusi Deep Endig tartó visszaszámlálás!

Amennyiben a Bride olvasásához további győzködést igényeltek, azért kommentben lehet jelentkezni, azon túl pedig szívesen fogadom az ujjaitok és billentyűzet kölcsönhatását akkor is, ha megosztanátok saját véleményeteket a könyvről, vagy netán megírnátok, melyik Hazelwood-kötet vett le eddig leginkább a lábatokról!

Idézetek

„Mások helyeslése erős drog. Én mázlista, soha esélyem sem volt rá, hogy kialakuljon bennem ez a függőség. Ha valamiben jó vagyok, akkor az a társaim irántam érzett gyűlöletének racionalizálása. Úgy gyakoroltam, mint a zongorista csodagyerekek. Fáradhatatlanul és kora gyerekkoromtól fogva.”

***

„Semmit sem tudsz arról, milyen megtalálni a másik feledet – folytatja halk, éles hangon. – Elfogadnék bármit, amiről ő úgy dönt, hogy nekem adja, a világa legapróbb darabkáját is. Elfogadnám őt egyetlen éjszakára abban a tudatban, hogy reggelre elveszítem, belekapaszkodnék és soha nem engedném el. Elfogadnám őt egészségben, betegségben, fáradtan, dühösen, vagy erősen, és kiváltság lenne számomra. Elfogadnám a problémáit, az ajándékait, a hangulatait, a szenvedélyeit, a vicceit, a testét… az égvilágon mindent elfogadnék, ha ő úgy dönt, hogy nekem adja.”

***

„Akkor megpróbáljuk. Nem erről szól végül is minden kapcsolat? Találkozni valakivel, arra vágyni, hogy vele legyünk, jobban, mint bárki mással, és megpróbálni működtetni. És nekem… talán nincs meg a hardverem, de a szoftver itt van, és én programozom. Talán téged nem szántak úgy nekem, mint ahogy engem neked, de én így is téged választanak újra és újra. Nincs szükségem különleges genetikai engedélyre ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy te vagy az én…”

Borító: 5/5*

Közönyös békében élek együtt Ali Hazelwood jellegzetes, de amúgy meglehetősen semmitmondó borítóival, melyekért a beltartalom mindig tökéletesen kárpótol, a Bride esete viszont egészen más: itt minden elvarázsolt olvasgatás előtt, után és közben megálltam megadni a könyvnek a maga kiérdemelt párperces néma csendjét, ami alatt 1) a borítóban gyönyörködtem, 2) a borítót simogattam, 3) a borítót fényképeztem különböző helyszíneken és kompozíciókban… értitek mit akarok mondani. A Bride kívül-belül csodaszép: egyszerű, tematikus, ízléses, megragadja és irányítja a tekintetet… erőlködés nélkül is tökéletesen végzi a dolgát.

Értékelés: 5/5*

Röviden szólva: imádtam minden sort. Az írónő újat tudott villantani egy olyan totál kivéreztetett pun intended műfajban, mint a vámpíros-vérfarkasos fantasy, mi több, megalapozott egy tudományosan alátámasztott oké, ha aludtál bioszon akkor annak tűnik, életszerű fantasy világot, ami folytatásért kiált. Összehozta karrierje talán legszerethetőbb párosát, akik komplex jellemmel, háttérrel és pszichével, na meg brutálisan jó kémiával rendelkeznek, és miközben hosszasan hagyott a lassan bontakozó szerelmükön olvadozni, még arra is maradt ideje, hogy egy kis rejtéllyel meg paranormál-politikai szövevénnyel tuningolja a cselekményt. Már alapból is undorítóan elfogult Hazelwood-fan vagyok, de bátran ki merem jelenteni, hogy a Bride-dal elértem a platinum rajongói fokozatot…

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!