Emma Noyes: Ne mondj le róla

„[…] néha lehetséges, hogy az ember szomorú legyen, és mégis örüljön, hogy él.”

Eredeti cím: Guy’s Girl
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libri

Ginny, ​aki éppen csak ismerkedik a felnőttléttel, New Yorkba utazik, hogy újra találkozzon egyetemi barátaival, köztük Finch-csel, a fiúval, aki elsőévesként dobta őt. Ginnyt annyira megviselte a szakítás, hogy anorexia alakult ki nála, amiről persze egyik barátja sem tud semmit… Nem is baj, hiszen Ginny amúgy is elhatározza, hogy New Yorkba költözésével új életet kezd: élvezni fogja a kalóriákat, amelyeket egykor megtagadott a testétől, és végre talál valakit, aki valóban szereti őt.

Bár nem minden úgy alakul, ahogy Ginny eltervezte, Adriannel, a társaság egyik fiú tagjával egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám Adriannek is megvan a maga sötét múltja, ami megakadályozza, hogy viszonozza Ginny érzéseit, és Ginny számára is nagy a tét. Ha közel engedi magához Adriant, akkor lelepleződik féltve őrzött titka, hogy evészavarban szenved. Bár nem vágyik rá, hogy megmentsék, talán ő és Adrian segíthetnek egymáson, hacsak nem ejtenek a másikon még nagyobb sebeket…

Emma Noyes, aki maga is a húszas éveiben jár, elképesztő empátiával és hitelesen mutatja meg a fiatal felnőttek szorongásait, és azt, ahogy az önmarcangolás, a gyermekkori traumák szinte lehetetlenné teszik, hogy őszintén kapcsolódni tudjanak egymáshoz. Ahogy Sally Rooney a Normális emberekben, úgy Emma Noyes is átütő erővel ragadja meg egy generáció életérzését.

Ahogy először megláttam a fent idézett félmondatot, tudtam, hogy ezzel kell kezdenem. Ugyan hadilábon állok a könyvvel, ezen a ponton mégis meg kellett álljak átérezni ennek a röpke pár szónak a jelentőségét, és megérteni, hogy hibák ide vagy oda, milyen sokat adhat a regény azoknak, akik akár személyesen, akár közvetetten kapcsolódnak a témájához, az evészavarokhoz. És erre tökéletes példa a fenti idézet: sokatmondó, és tökéletesen megragad egy gyógyulás folyamatával összefonódott lelkiállapotot; azt a válaszpontot, mikor már látod mi forgott kockán, értékeled az életet, de a teher még ott a válladon. Nem tűnt el a betegség, nem tanultál meg kíméletesebb lenni magaddal, és alapvetően sokkal inkább látod, milyen hosszú út áll még előtted, mint azt, milyen sokat megtettél belőle eddig.

Próbáltam szeretni ezt a könyvet. Tényleg. Már csak azért is, amiről az imént írtam: amiatt, mert fontos témát dolgoz fel, amiatt, mert ezzel sokaknak segíthet megértésre és akár a gyógyulás útjára találni, és azért is, mert amint a könyv elején lévő rövid előszóból kiderül, ez afféle terápiás írás volt az írónő részéről is. Hiszek abban, hogy a tragikus személyes történetekben hatalmas erő lakozik: segít összekötni azokat, akik hasonlókon mentek, vagy mennek most is keresztül, megteremti a közösség és megértettség érzését, amire ilyenkor a legnagyobb szükség van.

Úgyhogy a regény mögötti gondolatot és a benne rejlő lehetőséget igazán nagyra becsülöm, akárcsak a történet lassabb ütemű építkezését is. A 400 oldal nem annyira cselekmény, inkább egy állapot – egy evészavar nap mint nap történő menedzselésének, rejtegetésének és lassú, észrevétlen eszkalálódásának állapota –, ehhez illően pedig nem drámai fordulatokkal és eseménydús kapkodással igyekszik az izgalmat fokozni, hanem a betegség hétköznapokon átívelő jellegét mutatja be: azt, hogy bármit csináljon is főszereplőnk, Ginny, bármerre járjon, bárkivel is legyen, ez a problémája elkíséri, és beszínezi minden óráját.

Feltételezem ez a lomha életszerűség, a mindennapok dráma elé helyezése lehet az egyik oka annak, hogy gyakran hasonlítgatják a könyvet Sally Rooney regényeihez. Erre a vonatra természetesen én is felültem, most azonban felszerelve az összevetéshez szükséges minden infóval, engedjétek meg, hogy álljonmegamenetbaszki. Értem én a párhuzam alapját, de nagyon nem egy kaliber a kettő – mondjuk azt, hogy egy kategóriában indulnak, de nem azonos helyezésért, és most még finom voltam. Az egyszerű, életszerű tragikum valóban jó közös pont lehet, de úgy éreztem, Noyes számára ez messze nem jön olyan lélegzetvételszerű természetességgel, mint Rooney-nak; hiányzik belőle a stílus, hiányzik belőle valami, ami a „mondatalkotásra képes embert” és a „jó írót” megkülönbözteti. Valami jellegzetes.

De ha ezt félre is teszem, újabb nagy különbség, hogy Emma Noyes részéről nem vélem tudatosnak az írói folyamatot: elkapott egy komoly témát, és azt hitte erre fel lehet önmagában húzni egy komoly regényt, de elfelejtette, hogy ehhez nem elég a téma beható ismerete; kellenek a karakterek, mint szócsövek, őket pedig valahogy fel kell építeni, meg kell érlelni. Az nem játszik, hogy komoly krízisállapotokban lévő szereplők ugyanott tartsanak az ötvenedik és a háromszázadik oldalnál, márpedig itt ez a helyzet: sem Ginny, sem Adrian nem mélyül a történet előrehaladtával.

Mintha nem is önmaguk lennének, hanem önmaguknak csupán valami zs-kategóriás filmben alakított változatai; mintha állandóan emlékeztetniük kellene magukat, hogy szerepben maradjanak. „Oké. Ez vagyok én. Ez történt velem, és ezt érzem tőle. De az én karakterem nem érezhet ilyet, úgyhogy… úgyhogy nem érzem!” Rettentő kellemetlen mind Ginny, mind Adrian belső monológja, és nem azért, mert depresszív – azt jól ismerem, technikailag azért jöttem –, hanem azért, mert azon keresztül egy előre megírt narratívát próbálnak mindvégig magukra erőltetni – ami egyszerűen nem megy. Mint mikor a tinédzserkori ruháidba akarsz belepréselődni… már a próbálkozás is kínos. Átütött ezen az egész vért izzadós próbálkozáson, hogy az írónő már eldöntötte, milyen sémák vezérlik a szereplőket: nem hagyta őket életre kelni és megmutatni, milyenek akarnak lenni igazából. 

És persze értem én, hogy vannak alapsémák, amelyek mélyről jövően mozgatják az embert és teljesen áthatják a gondolatait – ezt, és más pszichológiai témákat is (mint a szorongás, rejtőzködés, people pleasing, kognitív irányzat) előszeretettel emelt előtérbe az írónő, de mindezt olyan tankönyvien és szájbarágósan, amitől teljesen hiteltelené váltak. Ilyen kisarkított formában közük sincs az átlagember élményéhez és tudatossági szintjéhez. Csupán lélektelen ismételgetés, ami butának nézi az olvasót, butává teszi a könyvet, és rettentő butává teszi a karaktereket is. Huhhh. Köszönöm, hogy kimondhattam.

Ha már buta karakterek. Oh érzem én, hogy egy lejtőn száguldok lefelé, és nem tudok megállni. Bűntudattal vegyített érzés most őszintének lenni, mert tudom én, hogy Ginny-t a betegsége miatt lehetne és kellene is sajnálni, megérdemli a lélekkel rendelkező olvasó empátiáját, mégis olyan eszméletlen trágya személyiség, hogy az ellehetetlenít bármiféle pozitív viszonyulást az irányába. Az a fajta lány, akiről rettenet kellemetlen, „ma sem kell kávé” kategóriájú pick me themed tiktokok szólnak, amelyek alá olyanokat kommentelsz, hogy *ez csak egy skicc, ez csak egy skicc…*. Az a csaj, aki „csak egy legjobb barát, ugyan, nem kell miatta aggódj” – miközben évekig, ÉVEKIG fűzi egy másik lány barátját. Aki 22:22-kor azt kívánja, hogy a pasi válassza a vele való situationshipet és ne vegye el a barátnőjét; aki boldogan és büszkén lesz „a másik nő”, és meg se fordul a fejében, hogy beavassa a barátnőt, hogyan csalja a szemét pasija… Pick me, choose me, love me all the way. Hihi, én nem vagyok olyan, mint a többi lány, hát én nem is értem a lányokat... a bikinijükben meg magassarkújukban, elég gázak, haha. Igen, mert nekem minden barátom fiú, tudjátok, én csak a fiúk nyelvét beszélem. Meg persze minden második fiúhaverommal összejövök, hátha valamelyiknek kellek. Visszatérő téma a könyvben, hogy Ginny az evészavara miatt tehernek érzi magát, úgy érzi kövér, csúnya, én emiatt nem kell senkinek… NEM CSAJSZI, csak retekszarul viselkedsz és észre sem veszed, de ennek az evészavarodhoz semmi köze. Ahhhhhrrg. Befejeztem.

Adrianre kár a szó is, egy cikkely szebb napokat is látott vécépapírból is részletgazdagabb figurát tudnék kivágni, mint amilyen ő lett, mert surprise surprise motherfuckers, továbbra sem lehet teljes karaktert alkotni egyetlen múltbéli sérelmet véve alapul. Vagyis lehet, de akkor tessék, ez lesz az eredménye. Sziasztok, ő itt Szilvás Adrián, van egy álma, egy traumája, meg egy kontinenssel odébb egy nagymamája…

Ha már itt tartunk, Adrian kapcsán engem derült égből villámcsapásként ért az általa behozott magyar szál. Azt hittem, hogy átmeneti szín lesz csupán, de meglepetésemre jó tarkára festette az egész történetet: volt benne Budapest appreciation, városnézés, elmaradhatatlan kocsmatúra, kontextust tekintve nagyon random, de más tekintetben abszolút helytálló politikai ejnyebejnye, savanyú magyar kisnyugdíjasok… mondom, a fene se számít erre egy-két fejezettel a szabvány new yorki szenvedés után, de én nagyra értékeltem! Jó, a magyar nevek kicsit kizökkentően hatottak – meg engem a József informálisan, de becézetlen alakban használva kivéreztetett –, meg nem tudom, hogy a fordító a ludas, vagy maga az írónő néz minket kicsit földönkívülinek, de a magyar beszédet sikerült rendkívül életszerűtlenül szövegezni. Tudom, mi itt rohamléptekkel visszafele haladunk az időben, de komolyan azzal kell ezt szemléltetni, hogy a magyar szereplők úgy beszélnek, mint a késő kommunizmusban menőnek és haladónak látszani igyekvő kamaszok? Cimbi? Barátom, testvérem – unironikusan. Senki sem beszél így. Kegyetlenül cringe-eltem ezeknél a párbeszédeknél, és már csak egy „pajtásom” választott el attól, hogy tökönszúrjam magam.

És csak hogy újabb jó hírrel emeljem a hangulatot, a dialógusok a magyar jelenetekben talán kínosak, de közel sem olyan bosszantóak, mint az összes többi sekélyes, életszerűtlen és totál üres szócséplés, amit szereplőink folytatnak. A beszélgetéseknek egyszerűen nincs lelke, nem érződik belőlük a két fél kapcsolata, és emiatt a kémiájuk sem. A legközhelyesebb egysorosokat dobálják egymásnak, mintha a chat gpt tanította volna őket kommunikálni.

Guess what, kurvára elégedetlen vagyok. Nagy reményekkel ugrottam neki Noyes regényének, sokat vártam a kitárulkozásától, a témától, nagy potenciált tulajdonítottam a karaktereknek, és vártam a lélektani mélységet, hogy egyszer csak beüt… most viszont afelé hajlok, hogy az, hogy fizikailag és mentálisan képes valaki írni, az nem azt jelenti, hogy kell is. Bár a történet meg a szándék példás és értékelendő, a Ne mondj le róla könyvként nehezen állja meg a helyét, és tőlem is bőven több face palmot kap, mint ahány pontot.

Idézetek

„Ginny nem tudja biztosan, melyik volt előbb – a rossz szokás vagy a fiú.

Majdhogynem egyszerre jelentek meg, mint két vonat, amint ellentétes irányból fut be az állomásra. És amikor kigördülnek, az egyiknek sokkal tovább tart elmenni, mint a másiknak.

A felszínen úgy tűnik, a kettőnek semmi köze egymáshoz – az egyik emberi lény, a másik emberi hiba. De legbelül mindkettőt ugyanaz hajtja: a szeretet hibás változatai. Az első esetben rosszul szeretni egymást, a másodikban rosszul szeretni magunkat.”

***

„Az a helyzet, hogy Ginny túl könnyen adja a szeretetet. Úgy osztogatja, mint egy szórólapot az út szélén. Elfogad bárkit, megbarátkozik bármivel. Mire szétosztogatja a benne lévő összes szeretetet, önmagának nem marad már semmi.”

Borító: 5/4

Jó, jó. Okés. Rendben van. Harmonikus, szép a színe, a rajzolása, a virágok, a háttér-szöveg egyeztetése… csak egyetlen kulcskérdésem maradt: mi köze a történethez?

Értékelés: 5/2.5

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet – és nagyon próbáltam, még akkor is, mikor ez a vágyam nem látszott csettintésre valóra válni. A Ne mondj le róla ígéretes, és igazán nekem való csomagajánlattal kecsegtetett: itt van 400 oldal, az emberek szerint tiszta Sally Rooney, egyszerű, mindennapi, szenvedős, ott van valahol a memoár-spektrumon, és mindemellett egy elég komoly mentális betegség köré szerveződik. Már ennyi alapján is my type of shit, és az itt felsoroltakat nem is vitatnám el. Mégis azt érzem, annyi ponton elcsúszott a regény megvalósítása, hogy az utolsó 200 oldalra már tényleg csak a végét vártam: a dialógusok közhelyesek, laposak és valószerűtlenek, a karakterek olyan hiteltelenek, mintha csak saját maguk szerepét akarnák fél gőzzel és minimál efforttal eljátszani, Ginny pedig akármennyire is empátiát keltő élethelyzetben van, átütően idegesítő és ellenszenves, mint ember. Így összességében akármennyire értékelem is az alapötletet és a történet megírásának célját, mégsem érzem, hogy az írónővel összefújna még minket a szél a jövőben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Ali Hazelwood: Ez nem szerelem

„Szerinted talán valahol egy másik idővonalon létezik egy másik verziónk? Ahol nemcsak egy rakás kaotikus hegszövet vagyunk, hanem eléggé teljesek ahhoz, hogy szeretni tudjunk másokat, úgy, ahogy ők akarják?”

Eredeti cím: Not In Love
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Passion Válogatás)

Rue ​Siebertnek talán nincs meg mindene, de van: néhány barátja, akikre mindig számíthat, az anyagi stabilitás, amelyre gyerekkorában vágyott, és sikeres karrierje biotechnológiai mérnökként a Kline-nál, az élelmiszer-tudomány egyik legígéretesebb start-up cégénél. Az ő világa stabil, kellemes amiért keményen küzdött. Egészen addig, amíg egy ellenséges felvásárlás és annak támadóan vonzó frontembere azzal fenyeget, hogy minden összeomlik.

Eli Killgore és üzleti partnerei a Kline-t akarják, pont. Eli-nak megvannak a maga okai arra, hogy keresztülvigye ezt az üzletet – és ő az az ember, aki megszerzi, amit akar. Egy égető kivétellel: Rue. A nő, akire folyton csak gondol. A nő, aki számára tabu.

A hűség és a tagadhatatlan vonzalom között tépelődve Rue és Eli kidobják az óvatosságot a labor és a tárgyalóterem ablakán. Viszonyuk titkos, kötöttségek nélküli, és van egy beépített határidő: az a nap, amikor valamelyikük cége győzedelmeskedik. De a szív kockázatos üzlet – olyan, amely a végsőkig játszik.

Szex, olvadozás, laborköpeny, cselszövés, kémcső, árulás, szexi meal lead… valami ilyen egy egészestés Hazelwood-regény receptúrája, amit, nos, itt még nem nagyon írtam, de egész egyszerűen nem tudok megunni. Épp ennyire van szükségem a lelki békémhez egy hosszú hetek utáni kávézgatós szabadnapon. Nyilvánvaló tehát, hogy tűkön ülve vártam az írónő legújabb könyvét most meg várhatom a következőt, ami meg is adta amire vágytam – mégsem mondanám, hogy ezennel kedvenc Hazelwoodot avattam. Az Ez nem szerelem tagadhatatlan, hogy nem a szerző legerősebb alkotása, viszont az is biztos, hogy olyan erényekkel büszkélkedhet, melyek más regényeiből hiányoztak, és amelyek eddigi munkáját is egészen új szintre emelik. Bár sosem állt tőle távol, hogy komoly témákat is érinteni merjen, ezeket legtöbbször úgy rejtette a szórakoztató sorok közé, mint ahogy a zöldséget turmixolják a válogatós gyerek tésztaszószába – csak finoman, észrevétlenül, nehogy sírás legyen a vége. Ezúttal azonban félretette a korlátokat, és mélyebben beletenyerelt olyan témákba, mint az elhanyagolás, élelmiszer-bizonytalanság, parentifikáció vagy szorongás, én pedig nem is lehetnék ezért hálásabb.

Mindezek mögött pedig természetesen ott húzódott a tudományos háttér, mint Hazelwood atombiztos védjegye és örök bástyája; az, amihez bármikor nyúlhat, én ott leszek állva tapsolni és éjfélig lelkesen olvasni, mert az általa reprezentált STEM-világ és a különböző megjelenített tudományterületek, még ha nem is értek belőlük túl sokat, nagyon egyedi színezetet adnak a könyveinek a több milliárd egykaptafa romantikus könyv mellett a piacon. A biológia, elméleti fizika, mérnöki munka után ezúttal az élelmiszer-tudomány kerül terítékre pun intented mindenféle jogi meg pénzügyi lófaszsággal tálalva, amit megintcsak mondom, nem értek, de attól még ezer százalékig támogatok. Amit kevésbé szívlelek, az maga a történetszál, amit mindez végig kísér. A Harkness-Kline összecsapás meg minden hozzá fűződő árulósdi nekem eléggé kijátszott-kártya szagú volt – persze, ki lett azért találva, össze lett rakva, komptakt és racionális kis mese, de jól tudjuk mind, hogy seeeenki sem ezért olvassa a könyvet. De tényleg.

Főszereplőnk, Rue meg én… felteszem egy lelken osztozunk, vagy valami ilyesmi. Talán emiatt tudtam nem csak együtt- de vele is érezni az egész történet alatt; ezért gyújtott bennem olyan mély szimpátiát miközben egyre inkább kibomlott előttem a múltja, belső világa, őrlődése. A gyerekkori sebei, abnormális körülményei, és az ezekben gyökeredző, egyre burjánzó szociális szorongása egyszerre volt szívszorító és mélységesen megnyugtató: kicsit túl jól átéreztem bizonyos lent is kiemelt idézeteket, ami önmagában nem nagy öröm, az ellenben igenis szuper, hogy reprezentálásra került ez a mentális zavar is, mégpedig elég élethűen, ha engem kérdeztek. Az, hogy Rue karakterét sokan nem kedvelik, ellenszenvesnek tartják – nem csak a könyvben, de az olvasók között is – épp ezt támasztja alá: nehéz fesztelennek és kedvelhetőnek látszani, mikor a felhőtlen szociális fejlődés időszakában súlyosabb problémák nyomták a válladat, és nem volt lehetőséged elsajátítani a kellő képességeket. És nehéz behozni később ezt a lemaradást, ha az emberek inkább elkerülnek a kisugárzásod miatt.

Nagyon értékeltem tehát a Rue-t övező témákat, de nyilván ezektől függetlenül is nagyra becsülöm: lehet kicsit kimért, de egy tiszta motivációkkal rendelkező, asszertív, erős női karakter, aki tiszteli magát, képes meghúzni a határait, és a maga módján küzd a traumái ellen. Nem tökéletes, messze nem az, néha hülye, néha hibázik, de mindig teszi amit tud, és ettől válik igazán emberivé.

Ami Eli-t illeti, fogalmam sincs hányadán állok vele. Egyrészt nincs ellene semmi kifogásom – a nevét leszámítva, amitől lever a víz, magyar szövegkörnyezetben legalábbis kriminális. Kicsit ilyen „eh, oké” emléket őrzök róla. Nem éreztem vele annyira a szikrát, most legalábbis ezt mondom – mindeközben persze elájulok akárhányszor újraolvasok tőle egy-egy idézetet, mert amúgy meg az a tipikus „man written by a woman” kategória. Neki is megvannak a maga traumái, démonjai, mégis olyan a személyisége mint egy tavasz napsugár. Meg persze el kell mondjam, hogy rettentő szexi, hogy mennyire istentelenül down bad Rue-ért: literálisan úgy néz rá, hogy „minden héten kipucolnám a vécéjét és leszedném a vízkövet a zuhany üvegéről, hogy soha többé ne kelljen semmilyen kellemetlenséggel szembesülnie”, ez pedig egyszerre nyálas és irtó édes. Jól áll egy férfinak, ha odavan – és ha már ők nem tudják ezt, legalább a női szerzők igen. Ennyi jutott, hölgyeim.  

Back to business. Cukiság és olvadozás ide vagy oda, két dolog egészen megbocsáthatatlan számomra: 1) próbáljunk már egy cseppet gazdagítani az erotikus szókincsen, és ha romantikázunk akkor ne minden második mondatban a „dugás” szó szerepeljen, mert kurvára lohasztó, 2) pro tipp, ha épp próbálsz befűzni egy csajt, ne beszélj állandóan az ex menyasszonyodról, mert ez már nem csak lohasztó, de lehet a gourmet vacsora is visszajön tőle. Köszike.

Nagy sóhajjal, jóságosan szemet hunyva ezek felett be kell valljam, hogy nagyon szerettem Rue és Eli párosát: érződött a lapokon a traumaválaszok, józan ész, morál és nyers érzelem állandó dinamikus viaskodása, meg persze annyi kémia, amennyi három top egyetemnyi vegyi laborban sincs összesen. Az elmaradhatatlan enemies to lovers és grumpy and sunshine trope-ok már tényleg csak a csokiszórás meg cseresznye az édesített tejszínhabon. A flowból egyedül a nézőpontváltások zökkentettek ki. Az Ez nem szerelem során felváltva olvashatjuk Rue és Eli részeit, amivel a világon semmi bajom, örömmel böngészem a férfi olvadozással és szívecskés i-betűkkel teleírt gondolatait is, azonban nem tett jót a mentális stabilitásomnak az ehhez alkalmazott ugrabugra az E/1 és E/3 között. Könyörgöm, döntsük el melyik legyen, de felosztani köztük, mint egy szülinapi tortát… ez tényleg kivesz valamit a gördülékenységből.

Összegezzünk! Hazelwood szótárából egyértelműen hiányzik a „csalódást okozni” kifejezés, így most is bátran prezentálja a képességeit akár karakterépítésről, akár kapcsolati kémiáról, humorról vagy intelligenciáról van szó. A vérében van. Azonban az írónő hűséges olvasóinak szokatlan lehet, hogy ezúttal mélyebbre nyúl a témáival borongósabb, kevésbé fesztelen hangulatot teremtve ezzel, illetve nagyobb hangsúlyt fektet a korábbi regényeiben inkább csak köszönővendégként bejelentkező erotikus jeleneteknek.

Idézetek

„Megbabonázta. Szolgájává tette. Rabul ejtette. Eli azt fontolgatta, könyörögni fog, hogy hadd érinthesse meg. Hadd nyalja ki itt a folyosón. Bevásárolna és vacsorát csinálna neki egy Youtube recept alapján, amit választ. Lemosná a kocsiját, felolvasna neki egy könyvet, ülne az ajtaja előtt, csak hogy biztosan jól és biztonságban van-e. Egész éjjel foghatnák egymás kezét. Scrabble-özhetnének. Nagyon közel állt ahhoz, hogy esedezzen valamiért, mindenért, bármiért (…).”

***

„A tudományos világ kapcsolatépítési játékához bőséges mennyiségű interperszonális készség szükséges, amiből nekem egy sem jutott. Sőt, mire elérte a posztgraduális képzést, több mint egy évtizede megvoltak a módszereim. Módszerek, amik elfedték a szégyenlősségemet, az önbizalomhiányomat és az általános képtelenségemet, hogy gyümölcsöző társas interakciókat folytassak egy másik emberi lénnyel, leginkább a zárkózottság álarca mögött. De az embereket nehéz volt olvasni, megérteni, örömet okozni nekik. Fiatalkorom egy pontján, anélkül, hogy igazán akartam volna, eljutottam onnan, hogy képtelen voltam beszélgetéseket folytatni, odáig, hogy olyannak tűnök, mintha azt akarnám, hogy soha, senki, semmilyen körülmények között ne közeledjen hozzám társalgási céllal. Még emlékeztem arra a napra az általános iskolában, amikor lesújtott rám a felismerés: ha az emberek távolságtartónak és zárkózottnak látnak, akkor tartani akarják a távolságot. És ha tartják a távolságot, nem veszik észre, mennyire ideges, ügyetlen és alkalmatlan vagyok.”

***

„Fura gyerek voltam, aztán fura tinédzser. Aztán talán ennek eredményeként, talán elkerülhetetlenül, fura felnőtt lettem.”

***

„Én, amint vadul próbálom fenntartani a látszatot, hogy vonzó, könnyed ember vagyok, és nem csak egy tucatnyi neurózis egy laborköpenyben.”

***

„- Azt jelenti, hogy úgy fogok ebbe bele, hogy nem gondolok arra, hogy vége lesz. Érted, mire gondolok?
Rue újra bólintott.

- És majd... Minden nap látni akarlak majd. Újabb fogásokat tanulok meg, csomagolod neked ebédet és cuki kis üzeneteket írok rá. Meg fogom kérdezni, hogy nálad akarsz-e aludni, vagy nálam, és mindig azt fogom feltételezni, hogy együtt töltjük az éjszakát. Egész idő alatt rád fogok gondolni. Feltételezni fogom, hogy én locsolom a virágaidat, ha nem vagy a városban. Nyilvánosan fogni fogom a kezed. Nyilvánosan meg foglak _csókolni_. Meglepetésbulikat fogok szervezni neked a barátnőddel. Naponta száz üzenetet fogok küldeni hülye online szarokkal, amiket szerintem látnod kellene. Rohadtul tapadós leszek, Rue. Képes vagy rá? El tudsz viselni a pasidként?”

Borító: 5/4

Hadilábon állok Hazelwood jellegzetes, álmomból keltve is tökéletesen megismerhető borítóival: ott libikókázok kérlelhetetlenül az „ez mégis mi” és a „végül is jó ez” között. Méltányolom a brandépítős következetességet, a STEM-szempontból releváns részleteket, az állandó mellékszereplőként felbukkanó kémcsöveket, és a tényt, hogy jól mutatnak egymás mellett a polcon – közben pedig fogom a fejem, hogy mégis hogy kéne nem azt érezzem rájuk pillantva, mintha egy 15 éves naplójából átdolgozott turbó szent johanna gimit tartanék a kezemben. Szóval igen, nem rosszak, nem rosszak – azért persze az Ez nem szerelem sem lett egy Bride kaliberű látvány, de mindegy –, de egy leheletnyivel több komolyságot még elviselnék, főleg mikor a tartalom maga mélyebb vizek felé terelődik.

Értékelés: 5/4

Ki mondta, hogy ugyanazokból a hozzávalókból más arányban, más recept szerint nem lehet valami újat főzni? Hazelwood nyilván most sem hazudtolta meg önmagát, ismét beborította a teljes hűtő és fűszeres polc tartalmát a jó öreg teflonos serpenyőjébe. Erotika? Triplázzuk az adagot! Tudomány? Próbáljunk ki egy új márkát. Komoly háttérszálak? Főzzük tovább, hogy teltebb legyen az íze. Grumpy x Sunshine trope? Jöhet, csak cseréljük fel a sorrendet.

Ezek alapján az Ez nem szerelem valóban hasonló utóízt hagy maga után, mint az írónő legtöbb regénye, a lefutott körökért azonban engem tökéletesen kárpótolt a tény, hogy ezúttal mennyivel komolyabban merte venni magát; hogy a műfaj keretein belül igenis kellő pszichológiai komplexitással kezelt olyan erős témákat, mint az élelmiszer-bizonytalanság, a szociális szorongás vagy a parentifikáció. Megértem, miért nem vált ez a Hazelwood-életmű legközkedveltebb darabjává, mint látjátok, nekem sem ütötte meg az instant 5/5-öt, de igenis olyan erényekkel, olyan mélységgel, olyan szerethető karakterekkel büszkélkedhet, ami miatt ugyanolyan bátran fogom ajánlani mindenkinek, mint A szerelem képletét vagy a Bride-ot.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!