„És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttök, halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon, vérök rajtok.”
Oldalszám: 352
Megjelenés: 2020
Kiadó: 21. Század Kiadó (KULT Könyvek)
Fleetwood Shuttleworth, a 17. század elején játszódó történet főhőse alig 17 éves, és negyedszer várandós. Ő Gawthorpe Hall úrnője, de eddig még nem sikerült gyermeket világra hoznia, pedig a férje, Richard már nagyon vágyik örökösre.
Amikor Fleetwoodnak a kezébe kerül egy levél, amelyet a harmadik halvaszülését levezető orvos írt a férjének, lesújtó hírrel szembesül: egy újabb terhességet már nem fog túlélni.
Találkozik egy fiatal bábával, Alice Grayjel, aki megígéri, segít, és bebizonyítja, hogy az orvos tévedett.
Alice-t boszorkánysággal vádolják, és Fleetwood mindent kockára tesz, hogy megmentse. De vajon Alice valóban az, aminek látszik?
Csak ők tudják az igazságot. Csak ők menthetik meg egymást.
Nagyjából a könyv negyedénél jártam, mikor szerény 2,5
pont odaítélését és a könyv szégyenletes félbehagyását mérlegeltem, olyan
gondolatok közt őrlődve, hogy vajon egész egyszerűen nekem kéne jobban a
komfortzónámba húzódnom, vagy az írónő merészkedett túl messze a kvalitásai
biztonságos körétől. Kíméletlenül hangzik, tudom, de van egy sok, de jelen
esetben egy heppem: a modern szerzők túlírt történelmi regényei. Nem vagyok
vak, látom a befektetett energiát, látom az igyekvést, akár még a kutatómunkát
is, de mindeközben van ezekben a könyvekben valami erőltetett és maníros
számomra – például a fogalmazás, mikor a szerző úgy próbálja az igényes, korhű
nyelvezetet durrogtatni mint egy sorozatvető, miközben nem tudja levetkőzni az
igazságot: hogy ő egy modern szerző, és a műve éppen úgy hangzik… nos, mint egy
modern mű. Ami alapvetően nem baj… hozzuk el a letűnt korokat a 21. század
olvasóinak, persze, de én attól még szíves engedelmetekkel felállnék, és
elhagynám a szobát, míg ez megtörténik. Köszönöm.
Így kezdődött nem épp gördülékeny első találkozásom Stacey Halls munkásságával és a Familiárisokkal. Azt hinnétek az első benyomás döntő jellege itt is érvényesül, és ilyen negatív véleményt nehéz utólag korrigálni, de kapaszkodjatok meg: míg a 70-80 oldalnyi elpocsékolt időmön lamentáltam, váratlanul egy soha meg nem álló hullámvasúton találtam magam, ami – csodák-csodája – csak felfelé tartott. Na de hogyan jutottam onnan ide?
A kitartásom elsődleges kulcspontja volt, hogy átkalibráltam a mindsetem: elkezdtem úgy tekinteni a Familiárisokra, mintha nem történelmi regényt, inkább valami Witcher vagy Trónok harca beütésű történelmi hátterű fantasy-t tartanék a kezemben. Ilyen értelemben véve leadhattam az elvárásaim – és közben húztam a szám, mert gondoltam, nem veti a legjobb fényt a könyvre, ha az élvezetéhez meg kell szabadulnom az elvárásaimtól. Azonban ezek a gúnyos gondolataim feloldódtak az időben: egyrészt mert úgy 100 oldal táján elkezdett egész komolyan berántani a történet, másrészt mert kíváncsi lélek vagyok, előrelapozva pedig kiszúrta a szemem a megjegyzés: „igaz történet alapján”. Úgyhogy újdonsült érdeklődésem lángra kapott; innentől megállíthatatlanul olvastam az utolsó oldalig.
Kezdjük az elején: adott főszereplőnk, Fleetwood, aki
17 éves, egy gyönyörű Lancashire-beli kastély úrnője, és negyedik gyermekével
várandós… mi van? Ne nézzetek hülyének, tudom milyen volt a 17. század, azok a „régi
szép idők”, amikor még a gyermekbántalmazás volt társadalmunk szent alapköve…
sőt, nem is kell időben ennyire messze visszamennem ha meg akarok botránkozni,
de nálam már ezen a ponton bekapcsolt valami. A kiindulási pont önmagában
bicskanyitogató: kiszámolni, vajon hány évesen kezdték tenyészállatként kezelni
a lányt ha 17 évesen ez már a negyedik (!!!) terhessége, elképzelni, min lehet
túl három magzat elvesztése után, és hogy miként férhet meg egymás mellett a
férjéről írt minden szép szava azzal a bizonyos levéllel, aminek a tartalmát a
férfi eltitkolta előle. Emlékeztek a Sárkányok
háza első részére? Spoiler alert. Én élénken emlékszem, mert ott legszívesebben
kinyírattam volna a királyt, de kegyetlenül és fájdalmasan… a helyzet pedig a
két esetben kísértetiesen hasonlít: adott egy férfi, aki megszállva a kis
fiúörökös gondolatától kérdés nélkül eldobja a felesége életét, hát mert na, „vannak
prioritások”. Belehal a szülésbe? Let’s
just try, ha nem jön össze, akkor megteszi helyette valaki más. Szeretném
idézni az ikonikus tweetet arról, hogy a férfiaknak börtönben kéne kezdeni az
életüket, és megdolgozni érte, hogy kikerülhessenek onnan. Az elmúlt
időszak külpolitikai eseményeitől is fűtve a felvázolt rendszer,
élethelyzetek, párbeszédek, és globálisan a teljes könyvélmény olyan nyers női
haragot szított bennem, amelynek talán inkább nem is adok itt platformot, mert
még blokkolja valami rajtam kívül álló erő szerencsétlen kis frissen újraindult
blogomat… de forrongok baszki.
Nagylevegő, tisztalap… félretéve az intézményesített szexizmus feletti dühöt, a regény rengeteg erényt tudhat magáénak (még ha amellett határozottan kitartok is, hogy az írásmódja nem tökéletes): a cselekmény, a karakterépítés, a hangulatkeltés, mind-mind pozitív minőségeket érdemel virtuális ítélőszékem előtt.
A történetszövés kompakt és felhasználóbarát: a
legfontosabb vonulatai, témái már a fülszövegben is olvashatók, így nagyobb
léptékben érezhető milyen irányba halad majd a cselekmény, az írónő
gondoskodott azonban a megfelelően időzített, sztori-ívet gömbölyűre hajlító
kisebb fordulatokról is, melyek felélénkítik a sztori lassabb ütemét.
Középpontjában főszereplőnk, Fleetwood Mac Shuttleworth terhessége,
valamint a pendle-dombi boszorkányper – pontosabban az azt megelőző időszak –
áll, utóbbi azonban legnagyobb meglepetésemre sokkal inkább az atmoszféráért
felel, mint a tényleges cselekményért. Hellyel-közzel igaz történet lévén, én
hiányoltam is a boszorkányüldözés és a konkrét per részletesebb bemutatását –
noha a misztikus-mágikus hangulat, a néhol felemlegetett anekdoták, az
érzékletes leírások önmagukban is tették a dolgukat.
Amit viszont a leginkább értékelek, az a szereplők
jellemének és tetteinek adott ív, az írónő ugyanis tett róla, hogy valamennyiük
többféle szerepben is bemutatkozhasson, és akár a szemünk láttára fejlődhessen,
nyílhasson, zárkózhasson vagy torzulhasson el. Nem hullik szét az élmény
eközben, a karakterek maximálisan koherensek maradnak – csupán csak kénytelenek
vagyunk ítélethozásunknak egy kis rugalmasságot kölcsönözni, hogy megismerhessük
mennyire színesek, esendők és emberiek. Akkor is, mikor ez nem tetszik. Akkor
is, mikor tüzes karót forgatnánk az orrlyukaikban is. Richard például
egyszerre volt Fleetwood szemén keresztül tekintve egy odaadó, szerető férj, és
mindazonáltal a kor patriarchális rendszerének átlagosan alantas és
visszataszító terméke. Roger a hiányzó apafigurák méltóságteljes, ezüsthajú
pótlékaként lovagolt be a történetbe, csak hogy aztán végigjárhassuk vele a
nyilvánvaló bukásba vezető javert-i tébolyt. Hogy mi a helyzet Fleetwooddal? Ő
egyszerre volt végtelenül eszes, kitartó, talpraesett felnőtt nő, időről-időre
pedig egy tehetetlen kislány – egyrészt azért, mert csakugyan egy kislány,
másrészt azért, mert a kor társadalma előszeretettel tartotta a nőket gyermekszerepben.
Alice karaktere számomra biztonságot sugárzott, ugyanakkor nem mulasztott el
kétséget kelteni sem.… itt pedig visszakanyarodtunk a boszorkányok kérdéséhez.
Ők lennének végül is a történet legfontosabb fűszere, az írónő pedig ügyesen
ragadta meg és mutatta be az őket körüllengő borzongató misztikumot,
elképzelhetővé tette borzalmas tetteiket, miközben Fleetwood nyomozását és a
józan eszünket követve az ártatlanságukban is biztosak lehettünk.
Többé-kevésbé. De itt leszögeznék gyorsan két dolgot: 1), a középkorban nem
boszorkányokat égettek, hanem nőket;
2), valószínűleg békésebb hely lenne a világ, ha a nők most is ontanák a
boszorkány-energiát. Instant világbéke, és még az igazságszolgáltatást is
elvégezné végre valaki. Ideális.
Rövid közjátékomat követően maradt még egy érdekes
karakter a tarsolyomban akit eddig kerülgettem: egy mindössze 9 éves kislány,
aki fiatal kora ellenére élet-halál bírájává lépett elő. Disszonáns volt
számomra róla olvasni, mert egymás mellett uralkodó egyenessége és
kifürkészhetetlensége keltett azért egy kellemetlen, pszichopátiás benyomást,
és a tette, árulása, ezzel szembeni közömbössége szintúgy nem segítettek a
megítélésén. Miközben a lényeg ennyi: egy kisgyermekről beszélünk, aki nem érti
még mekkora árat fizetett a figyelemért, egy kandallós szobáért és néhány
jóllakottan végződő vacsoráért… És erről beszélek: senki nem marad teljesen
fekete vagy fehér ebben a történetben – vagy ha valaki mégis az marad, és
esetemben lehet ilyen is előfordult, akkor az semmiképp nem vezethető
vissza a szerző erőfeszítésének hiányára, ő mindent megtett, hogy alaposan
körüljárja a szereplőgárdát – már amennyire 300 oldalon lehet.
Összességében hatalmas pozitív csalódásban volt részem, nem is csak egy téren ráadásul: maga a regény mélyről indult és elsőrangú élménnyé tornázta fel magát, kellemes élménnyel merültem bele valami komfortzónámon messze kívül eső műfajba, és megkaptam a kezdőlökést belépni egy új szerző alkotói univerzumába is…tehát objektíve minden irányból csak nyertem. Ezen felbuzdulva jószívvel ajánlom a regényt mindazoknak, akik valami kellően sötét, misztikus, de azért nem ijesztő olvasmányra vadásznak a ködös novemberi napokra; azoknak, akik nyitottak a történelmi témákra, de azért nem jártasak benne túl mélyen és professzionálisan; azoknak, akiket feltüzel a társadalmi igazságosságnak-igazságtalanságnak, boszorkányüldözésnek, nők helyzetének témája. Meg mindenkinek, aki szeretne együltő helyében elolvasni 350 oldalt egy jó teával és fenyőillatú gyertyával. 10/10, would recommend it.
Idézetek
„– Sosem gondoltál arra, hogy férjhez menj, és saját házad legyen?
Elsötétült az arca, de csak olyan rövid időre, hogy azon tűnődtem, nem csak képzeltem-e. Szemlátomást fontolgatta a választ.
– Igazából nincs sok különbség – felelte aztán. – Egy leánygyerek élete ugyanaz, mint egy feleségé – épp csak egy másik férfi mondja meg, mit csinálj.”
***
„A törvény olyan, akár a pókháló: a kis legyek fennakadnak rajta, a nagyok azonban átszakítják. /Sir Francis Bacon/ ”
***
„Semmi sem hozza nagyobb izgalomba az élőket, mint a halál.”
Borító: 5/5
Ha valamihez a földkerekségen aztán semmi közöm sincsen, az a történelem, a középkor és a boszorkányság. De tényleg. El lehet képzelni ilyen körülmények között, mégis mi vitt rá, hogy egyáltalán kézbe vegyem a Familiárisokat… Olyan felszínes, gyarló dolgok, mint a szép külső, bizony néha megbabonázzák az embert, a XXI. század kiadó pedig természetesen ezúttal is mesteri borítót villantott: tökéletes harmónia, szerelem első látásra, meg ilyenek, de az egész titka abban is áll, hogy minél tovább nézed, annál sokatmondóbbá válik, annál többet mesél. Díjazom az efféle aprólékosságot – na meg a vegytiszta szépséget is, mert nem vagyok álszent. Ki ne szeretné, ami szép.
Értékelés: 5/4
A Familiárisok meg én nagy utat bejártunk együtt: megtapasztaltuk a mélységet és magasságot, szerencsére ilyen időrendi sorrendben és lineárisan, így lett a kis híján félbehagyott könyvből egy munka előtt kihagyott reggeli, csak hogy beleférjen az időmbe plusz három oldal. És ha ismertek, tudjátok, ez részemről mekkora áldozat… ilyet nem teszek csak úgy, láthatjátok tehát, számomra is mekkora pozitív meglepetéssel szolgált ez az olvasmány. Nem vagyok nagy történelemrajongó, a kortárs történelmi regény pedig még annál is jobban fintorgásra késztet, azonban Stacey Halls olyan felkavaró, egyszerű, de fordulatos cselekményt, annyi sokoldalú karaktert, és olyan párját ritkító ködös, kellemetlen, nyugtalanító atmoszférát gyúrt egybe a tökéletes hatás érdekében, amiért igenis megérte elhagyni a komfortzónám. Zárásként pedig – tekintetbe véve, hogy a regény szempontjából releváns, és emellett is örökké aktuális –, idézném korunk legnagyobb dalszerzőjének, Taylor Swiftnek a szavait: „F*** the patriarchy!”
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése