„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”
Eredeti cím: Making Faces
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2016
Kiadó: Twister Media Kiadó
Ár: 3290 –
Ambrose Young
nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható
férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket
a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult
a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young
már nem volt szép többé.
Az Arctalan
szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de
közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös
gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése
fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy
megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy
hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a
rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese,
amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és
egy kicsi a szörnyetegből is.
És most kicsit olyan, mintha kitépték volna a
szívem. Mintha kitépték volna, aztán most megpróbálnák visszatuszkolni a helyére,
pedig már késő, nem lehet helyrehozni. Amy Harmon kicsit kitépte a szívem – és
épp ahogy nem sikerül visszarakni a helyére, úgy a könnyeket sem sikerül csak
úgy visszaszorítani oda, ahová valók.
Ahogy sok moly és blogger értékelését olvasgattam a könyvről,
egyszerre furdalt a kíváncsiság, és töltött el félelemmel az a sok fájdalomról
és sírásról olvasott sor. Érdekelt, mi a titok, mivel varázsolt el annyi
embert, de tartottam is tőle. Féltem, hogy amit mindenki szeret, nekem
csalódást okoz. Féltem a hatásvadászattól. De utólag tudom, hogy tévedtem. Szó
sincs hatásvadászatról – az írónő nem játszott rá a szomorú jelenetekre, nem
akarta őket még jobban megkeseríteni könnyekkel. Minden olyan volt, amilyen, a
maga egyszerű valójában, mégis volt az egészben valami, amitől teljesen
véletlenszerű soroknál buggyantak ki a könnyeim, egyszerűen arra késztetve,
hogy olvassam újra a mondatot, egészen addig, míg megnyugszom, és tovább tudok
haladni. És szerintem ebben lehet a csoda.
Azért álltam neki végső soron, mert bíztam egy
kellemes romantikus történetben. De a kedvenceim közé már azért került fel,
mert szeretem a mély értelmű könyveket, amelyek
nem unalomig ismételt frázisokra építkeznek, újat mondanak – valami olyat, ami
képes szívig-lélekig érni el, és visszavonhatatlanul beenni magát az ember
gondolatai közé. Az Arctalan szerelem nem egyszerűen egy szerelem története –
szól hazafiasságról, barátságról, önzetlenségről, elfogadásról, győzelemről,
veszteségről, feltétel nélküli szeretetről, kitartásról, lélekről, gyászról.
Élni tanít, de nem rágja a szánkba. Hagyja, hogy a gondolat magától érlelődjön
meg a fejünkben: „Igen, ma tanultam valami fontosat.”.
Minden szereplőnek megvan a saját története: a maga
keresztje és tragédiája. Sosem merül ki egy érzésben, messze túlmutat a
felszínen. Mindannyiójuknak megvolt a maga átlagos, legalábbis majdnem
mindennapi élete, azok a problémái, amik miatt bosszankodhatott, vagy épp
szomorkodhatott. Fern talán nem volt szép. Nem is volt népszerű. És nem
szerette viszont a fiú, akibe kislány kora óta szerelmes. Ambrose szép is volt,
népszerű is, sikeres is - viszont majd
beleőrült a nyomásba, a maximalizmusba, hogy nem okozhat csalódást. És akkor
tudjátok, mi történt? A sors közbeszólt. Elhozta azokat a mérföldköveket,
fordulópontokat, amelyek örökre átírják a történelmet – a világét, az egyénét
egyaránt.
És Isten mégis jelen volt. Lenyúlt, és megmutatta,
mi is az élet. Hogy megtanuljuk becsülni. Használni. Élni.
A történet valódi kezdete, egy szeptemberi nap –
látszólag átlagos, valójában viszont pár óra leforgása alatt pecsétet nyomott
az emberek sorsára, mint egy elkészült levélre. Ambrose Young. Fern Taylor. „Beans” O’Toole. Paulie Kimball. Grant
Nielson. Jesse Jordan. Szülők. Testvérek. Feleségek. Gyerekek. A jövőjük
elkészült, a levél kézbesítve a végrehajtónak.
Minden azon a napon kezdődött. Egy mára már
történelmi dátumon: 2001. szeptember 11-én. Mikor a terrortámadás következtében
a gépek becsapódtak az ikertornyokba. Mikor a lányok sírtak, a fiúk
megrendültek, az emberek összeomlottak, akár a tornyok, Ambrose Young pedig
végtelennek tűnő órákon át szorongatta a mobilját, ami csak nem mutatta, amit
látni akart, az anyja életéért imádkozva. Ez a nap volt a megfelelő rá, hogy
felkeltse az emberekben a hazaszeretetet.
Pár hónap múlva pedig öt barát bevonult a seregbe.
Gyakorlatilag ennek a könyvnek minden lapját és
sorát szerettem és a szívembe zártam, mégis utáltam eljutni ide. A fülszöveg
ezen a pontot már elárult valamit, amit nem akartam tudni. Vagy inkább
tudomásul venni.
Ettől a ponttól kezdve már nem tudtam igazán, kit
sajnáljak. Jesse, Grant, Beans és Pauli nem szerepeltek valami sokat, mégis gyorsan
megszerettették magukat – velem biztosan – és így természetes, hogy a szívem
egy része megszakadt értük. De őszintén? Ambrose-t jobban tudom sajnálni. Mert
a tanárának, Mr. Hildy-nek igaza volt, tényleg az a szerencsés, aki nem tér
vissza. Egyetértek vele abban, hogy igenis van helyzet, mikor akkor vagy
szerencsés, ha meghalsz. Az áldás. Megváltás. Nyugalom. Kétségkívül tragédia is
– de igazából inkább a hozzátartozóknak. És annak, aki életben maradt ahelyett,
hogy a többiekkel halt volna.
Gondoljatok bele egy percre, ne tovább, hogy mikor
kocsikázol a családdal, balesetet szenvedtek, és egyedül te éled túl. Akarnál
úgy élni egyáltalán? Mert én azt hiszem, nem.
„Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz.”
Szóval igen, úgy tartom, Ambrose Young helyzete sokkal
rosszabb a bajtársaiénál. Mégis, azt hiszem, akármilyen szörnyű, és akármilyen
kegyetlen is kimondani, a tragédia végső soron a javára vált. Ő a változást
végig csak a negatív oldaláról tudta felfogni, ami érthető: elvesztette a
barátait, ráadásul magát okolhatta érte. Bár úgy érzi, megérdemli, sőt az a
minimum, amiért ő életben maradt, míg a többiek nem, gyűlöli az, új, számára is
ismeretlen arcát, a kopasz fejét, amire többé nem nőhet vissza a haja, az
összes heget, ahol nem sikerült kiszedni a bőre alá fúródott repeszeket. De
szerintem sokkal mélyebb, sokkal összetettebb a változás, ami végbement – nem csak
rajta, hanem benne is. Túlmutat azon,
hogy valaki elveszti a legjobb barátait. Valahogy minden, ami történt vele,
kicsit jobb emberré tette – Ambrose Young-ból egyszerűen csak Ambrose-zá, egy
elérhetetlen, álomszerű fogalomból emberszintre emelte a nevét, és őt magát is.
Történnie kellett valaminek, amitől Herkules leszáll a földre, amitől megtudja,
hogy ő sem legyőzhetetlen, ugyanolyan sérülékeny, mint más. Ugyanúgy csak egy
ember.
De annak viszont jó. És én úgy éreztem, hogy Fern
tette azzá, nélküle a fiút maga alá temette volna a gyász, a bűntudat, a
szégyen. Azon a végzetes napon Irakban Ambrose is meghalt kicsit, lélekben, és
szerintem a lány hozta őt vissza az életbe, mikor éjszaka elkezdett átjárni
hozzá a pékségbe. Nem hagyta magát eltántorítani, és ezzel mindkettejüket
megmentette, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akiben bízhat, akire
támaszkodhat, főleg, ha az élete ennyire nehéz, és agyonnyomná a súlya, ha
egyedül kéne vele megbirkózzon.
Imádtam a kissé évődős részeket, mikor azokkal a
választós kérdésekkel játszottak, és próbálták egymást megismerni a válaszok
által. Engem is mindig elgondolkodtatott, és velük együtt én is mindig
választottam, aztán megpróbáltam rájönni, mit is mond ez el rólam. Valóban jó
módszer, ha valakiről sokat akarsz megtudni.
A könyvben leginkább azt hozta ki, a két főszereplő
mennyire is különbözik egymástól. Rendszerint éppen az ellentétes válaszokat
adták, máshogy vélekedtek a dolgokról, de úgy vélem, ez jó dolog: megmutatták,
hogy két ember nem csak akkor passzolhat össze tökéletesen, ha hasonlóak.
Összehozhatják őket a körülmények, az élet, egy tragédia, a közös gyász, de
persze elsősorban a szív is. Nem csak a könyvet nevezném ki kedvencnek, hanem
magát a főszereplő párt, Fernt és Abrose-t is. Valahogy ez a szerelmi szál nem
lett olyan masszív, nem volt tömény – nyilván, mert a könyv egyszerre sok más
témára is komoly hangsúlyt fektetett –, de annál szebben sikerült ábrázolni a
karakterek egymáshoz fűződő érzelmeit, a belső motivációjukat, és egyszerűen
mindent. Még jobb is volt így, mintha egyszerűen „csak” szerelmes regény lenne –
így nem volt idő felesleges körök futására, nem volt hely elcsépelt
frázisoknak, sem időhúzásnak, minden szépen folyt a maga medrében, és nem
tolták a képünkbe a szerelmet, mint azt sok más könyvben tapasztalom. Talán
azért is, mert Fern és Brosey nem csak egymás szerelmei lettek – bajtársak, barátok,
végül pedig család is. Az ő sorsukat minden létező szál összefűzi, és
egyszerűen imádtam, hogy átláthattam, hogyan, és miért.
Összességében? Az egész könyvvel így voltam. Minden
sorral, minden betűvel. Szerettem a gondolatokat, amelyek megbújnak a sorok
mögött, hogy bár azok is a történet részét képezik, a karakterekkel, a
cselekménnyel ellentétben azok valóban ott vannak a mindennapjainkban. Szerettem
beépítve a központi gondolatmenetbe a szépséget, szerettem, ahogy végigkíséri
ez a rövid, de annál nagyobb hatású szó az egész történetet, és megmutatja,
mennyire felszínesek is vagyunk mi, emberek. Hogy mit tönkre nem teszünk magunk
körül, másokban emiatt. Szerettem a vallást is. Nem hiszem, hogy sokan tudnátok
rólam, de nálam sokat elmond egy íróról, ha a könyvében erre is nagy hangsúlyt
fektet, örömet okoz, mikor Bibliai részletekkel találom szemben magam. Így,
hogy Fern apja lelkész volt, ez szerves részévé vált a főszereplőnknek is,
bennem pedig azon túl, hogy alapból is kedvelem a témát, és most is értékeltem,
felkeltette a nosztalgiát az egyik kedvenc sorozatom, a Hetedik mennyország
iránt, amely egy pap családjának története, és bármikor szívesen ülök le
megnézni pár részét, egyszerűen a kellemes hangulata, és mégis fontos erkölcsi
tanulságai miatt.
Szerettem, hogy az írónő kiterjesztette a szárnyait,
hogy nem szűkítette egytételessé a témát, hanem kész palettát alkotott, teret
adott a szerelemnek, a családnak, a barátoknak, a gyásznak, háborúnak, a
végefelé még maroknyi akciónak, borzongásnak is – rajtam legalábbis végigfutott
a hideg minden egyes jelenetnél, mikor Becker felütötte a fejét. A sok
szörnyűség mellé ő még éppen annyira hiányzott a szereplők életébe, mint a
pestis.
És itt vagyunk. Hogy a szereplőkről hajlamos vagyok
úgy hinni, élnek, képes vagyok annyira belemerülni a történetbe, hogy
megfeledkezzek arról, hogy az egészet csak kitalálta valaki, akinek az
elméjére, kreativitására és tehetségére muszáj felnéznem. Mert tudom, hogy Amy
Harmon most olyat mutatott nekem, amit még sokáig nem fogok elfelejteni.
Alkotóértékelés: 5/5*
Elsőre lenyűgözött. Nem kellett megvárasson, új
esélyeket kérnie, bizonyítania. elég volt pár oldal, hogy biztosra tudjam azt
az öt csillagot. Tetszettek a témák, amiket megragadott, és ahogy
összeválogatta, kombinálta őket egymással. Tetszett a fantáziája. Tetszett,
hogy egyediségre törekedett, és ez nála nem maradt csupán próbálkozás szintjén.
Tetszettek a gondolatai. Tetszett amit írt – és az is, ahogy. Ízesen, finoman
kerekítette a mondatokat, öröm volt olvasni a sorait. Azzal az űrrel pedig,
amit a könyve, az Arctalan szerelem hagyott bennem maga után, rögtön, első
könyvesként is felküzdötte magát a kedvenc íróim közé.
Kedvenc karakterek:
Úgy érzem, ennek a könyvnek szigorúan véve csak
hősei vannak. Mindenki, aki egyáltalán említésre érdemes, hordozza a maga
sebeit, a maga traumáját, megéli és túléli – vagy nem – azt, így mindenkire fel
kell nézzek, de talán legjobban Bailey karaktere vett le a lábamról. Róla
direkt nem szóltam feljebb, most jött el az ideje, hogy tényleg csak neki
szenteljük a figyelmet, mert megérdemli.
Az ilyen emberektől mindig padlóra kerülök kicsit.
Teljesen le tud nyűgözni, mikor valakinek ennyivel nehezebb életet, ennyivel használhatatlanabb
lapokat osztott a sors, mégis megőrzik önmagukat. Bailey a jelenlétének minden
percével fényt csempészett a komor lapok közé, megmutatta, hogy az ember akkor
is lehet vidám és pozitív, akkor is lehet boldog, ha éppen a legrosszabb vár
rá. Nehéz lehet az embernek már gyerekkorától azzal a tudattal élni, hogy
számára a vég közelibb, és elkerülhetetlenebb, mint mindenki másnak, hogy
lassan felemészti egy betegség, elhatalmasodik rajta valami, amit nem érdemel,
mégis el kell fogadnia, mert egyszerűen semmit sem tehet érte. Sokan – köztük én
is – túl gyengék lennénk ahhoz, hogy ezzel képesek legyünk szembenézni, éppen
ezért tisztelem Bailey-t ennyire. Az ő sorsa is legalább annyira traumatikus
volt, mint a többieké, ha nem rosszabb, mégis, képes volt még a betegségéről, a
halálával is olyan nyugalommal és lazasággal kommunikálni, mintha csak a
vacsoramenüről lenne szó. A humorával, beszólásaival sokat segített abban, hogy
ne csak sírni legyen okom olvasás közben – bár ez utóbbiért is felelt olykor.
Nem merek belegondolni, hogy milyen lehet egy ilyen embert gyászolni…
Kedvenc részek:
Mint korábban már írtam, a klasszikus eset áll fenn,
melynek értelmében minden oldala, minden sora, minden szava imádott ennek a
könyvnek – csak ez úgy hiszem, már egy sokkal „teljes szívvel, lélekkel”
jellegűbb eset a többinél, mikor ezt mondtam. Szerettem az elejét, a maga
lassabb medrében, mikor még ismerkedtem az írónő stílusával, a szereplők
életével. Aztán azt is, mikor az események a fejük tetejére fordultak – ebben a
könyvben a szomorúságot is tudtam szeretni, a tragédiát és a gyászt. A jelent
és múltat – ez utóbbi külön élvezetet is okozott, imádom ugyanis a
visszaemlékezéseket. Nekem ez az egész tökéletes volt.
Kedvenc idézetek:
„Eltévedni vagy
egyedül lenni? Ambrose azt választotta, hogy egyedül lenni, mire Fern így
válaszolt: „Inkább tévednék el veled, mint lennék egyedül nélküled, úgyhogy az
>>eltévedni<<-t választom, de csak ha együtt csinálhatjuk”. „Nem
lehet feltételeket szabni” – írta erre Ambrose. A lány ezt válaszolta: „Akkor
is legyen az, mert az >>egyedül lenni<< kicsit olyan, mintha örökre
szólna, viszont aki eltévedt, az még hazatalálhat.””
***
„Ha minden ember arcát Isten
alkotta,
vajon nevetett, amikor az enyém
került sorra?”
***
„Sokszor érzem úgy, hogy a szépség
akadályokat gördít a szerelem útjába.”
***
„Ezt mondja
Ézsaiás 53:2: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt
földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan
külseje, amiért kedvelhettük volna.”
- Ismerem ezt a
rész – mondta halkan Elliott. – Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű.
Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez?
- Ugyanazért,
amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép
vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték
volna követni – ami nagy-nagy hiba lett volna.”
***
„Bizony, a ti
gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól
az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én
utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”
- És ez mégis
mit jelent, Fern? – sóhajtott fel Ambrose, de az indulat, ami néhány perce még
olyan hevesen tombolt benne, mintha elpárolgott volna.
- Szerintem azt
jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem
fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok,
hanem mert nem értenénk meg őket.”
Borító: 5/5*
Szóljatok, ha már fárasztó az áradozásom, de nem
tudom abbahagyni. Ez a könyv épp ahogy belül, úgy kívül is lélegzetelállítóan
szép. A borítómodell, a színek, a betűtípusok… minden teljesen harmonikus,
egyszerűen öröm ránézni is.
Pontozás: 5/5*
Tudjátok mit? Talán én lepődtem meg ezúttal
legjobban. Voltam olyan szerencsés, hogy ebben az évben elég sok jó könyv akadt
az utamba, több közülük emlékezetes is maradt, beírta magát a kedvenceim közé.
Mégis azt érzem, 2016. Number One-ját csak most, decemberben sikerült
megtalálnom, most került utamba az, amit az Év
Könyveként emlegethetek. Így, nagy betűkkel. Az Arctalan szerelemtől
egyszerűen elállt a lélegzetem. Megbabonázott, először a gyönyörűséges
borítóval, aztán az írói stílussal, a történettel, témákkal, szereplőkkel. Gondolkoztam
kerestem a beugratót, de nem volt – egyszerűen nem találtam hibáját, minden
porcikája úgy tökéletes, ahogy van. És nem feltétlenül azért, mert szép. Néhol
kifejezetten azért, mert szörnyűséges – szomorú dolgok garmadája képviseltette
magát a történet során, de még azokban is megvolt a szépség. És az igazán jó dolgokban is ott volt a szomorúság. Az egész egy hatalmas, összetett kirakósjáték, amiben minden összefügg, minden kapcsolódik - a végeredmény pedig szebb, mint a legszebb álmainkban. Ajánlom a könyvet azoknak, aki valami igazira vágynak, valamire, ami nem kertel, nem fél megmutatni azokat a dolgokat, amiről jobb lenne tudomást sem venni, pedig emberéleteket változtat meg. Ajánlom a könyvet azoknak, akik érzelmeket akarnak - nem erőltetetteket, nem olyanokat, amelyeket az ember arcába kell nyomni, hogy felvegye a fonalukat, hanem olyanokat, amelyek a csendes valóságukkal babonáznak meg, és eszik be magukat a szívedbe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik többre vágynak a romantikánál, mélységre, tartalomra, sok életre egyszerre. Végül pedig ajánlom a könyvet mindenkinek - mert azt hiszem, ezt bárkinek szívesen a kezébe adnám, aki úgy gondolom, képes megérteni a leírtakat.
Végül pedig köszönöm a recenziós példányt a
Twister Media Kiadónak – nélkülük valószínűleg még sokáig nem tarthattam volna
kezemben ezt a gyönyörűséget. Köszönöm <3
Megtetszett a könyv?
Rendelt meg ITT!
