Hát itt vagyunk. Eljött és elmúlt egy újabb április 19
– mintha ezer élet telt volna el az előző óta, és bevallom, kicsit párás szemű,
kicsit érzékeny vagyok, ahogy ebbe belegondolok. Mint a címből látjátok, azért
gyűltünk ma itt össze, mert az itt felsorakozott kb. 3 emberen kívül senki
nem hallgatná végig ahogy egy 31 dalos, 2 órás albumot analizálok, hogy
megünnepeljük a méltán világszínvonalú, minden valaha létezett rekordot a
földbe döngölő, utolsó betűjéig hibátlan album, a The Tortured Poets Department első születésnapjá…nak egy hetes
évfordulóját shame on me, de az évfordulón sajnos/nem sajnos nyaraltam. Emlékszem,
hogyan ébredtem a megjelenés napján: a záróvizsga időszak kellős közepén
voltam, de azért felhúztam az ébresztőt valami istentelen hajnali időpontra,
elbotorkáltam a fejhallgatómig, hogy aztán így felszerelkezve visszabújjak az
ágyba, készen a teljes érzelmi megsemmisülésre.
Tényleg ezer életet éltem meg ezzel az albummal. Not to overshare, de életem egyik legembertpróbálóbb időszakára kaptam ajándékul ezt a 31 számot; végigkísértek kiégésen, reménytelenségen, depresszión, rengeteg napon csak ezek vittek előre, végtére is „I’m a real tough kid, I can handle my shit”, ugye. Egy szó mint száz: sokat köszönhetek, és köszönök is minden áldott nap Taylornak; annak, ahogy a földi poklát valami varázsérintéssel nyitott placcá változtatta, ahol annyi, de annyi támaszt kereső ember összekapaszkodhat és vigaszt, de legalábbis megértést találhat. Ezért is éreztem, hogy az évforduló közeledtével egyre inkább feszítenek a szavak, gondoltam hát, hogy egy hozzám méltó módon undorítóan terjengős appreciation poszt megfelelő módja lenne annak, hogy átadjak egy szeletet ebből az élményből, és egyben megünnepeljem, felmagasztaljam és minden sorában szeretetemmel és hálámmal halmozhassam el ezt a 31 számot. Igen, sajnos ki-kibukik, hogy élőben senki sem kíváncsi a rajongásomra, de ez van, úgyhogy ez a kör most a tiétek és az Univerzumé – lássuk hát!
1. Fortnight
Ezekkel
a sorokkal kezdeni a Hits Different
utolsó gondolatai után??? „Or have
they come to take me away?” à „I was supposed to be sent away
but they forgot to come and get me” Mint aki
levegőt sem vett a két album között, hű. A tervezés, a történetmesélés, a
szöveg khm váratlan fordulatai, a kollab, a klip… ha tudom hogy nem
nagyon lesz más single, lehet másra voksoltam volna igazából van egy listám,
na de kinek nem, mégis tökéletes darabnak érzem ezt egy új album, és egy
esztétikailag is ennyire különálló era megnyitásához. Külön pluszpont a Holt
Költők Társasága crossoverért, amire titkon mindenki gondolt először
megpillantva az album címét.
2. The Tortured Poets Department
Sokkal több depresszióra számítottam, komorabb hangulatra, elhaló hangokra, több… meggyötörtségre, ha már a címadó dalról van szó, ezen túllendülve viszont csak azt mondanám, hogy 1) igen, Charlie Puth sokkal több elismerést érdemel, 2) ha cigiznék, biztos én is benyomnék néha hét szelet csokit egy szál után, sőt, füstölés nélkül is vannak ilyen napjaim, kinek nem, 3), ha valaki annyira nem ért egy jó kis önreflexív szatírát amennyire az látszik, annak lehet vissza kellene térnie a Katy Perry-színvonalra, ami kevésbé teszteli a felfogóképességet. Puszi.
3. My Boy Only Breaks His Favourite Toys
Sokszor fogok még ezzel bújni ki bővebb értékelés alól, de ez szavakkal nem kifejezhető élmény. A refrén sorvégi hajlításai sejtszinten beépültek és a részemmé váltak.
4. Down Bad
Szerintem senki sem ragadja meg @kaelidance-nél pontosabban a Down Bad élményét, ami mondjuk úgy, a breakdown-breakdance közti libikókával írható le, az óhatatlan bugi közben ugyanis lehetetlen figyelmen kívül hagyni a dal drámai, földöntúli allegóriáját, a kozmikus magány és elkeseredettség érzését, meg persze az elmaradhatatlan, TS-féle paralell line-okat.
.png)
5. So Long London
Emberölésre
alkalmas darab, éppen ezért rendszerint átugrom, de csak azért, hogy más ugrást
elkerüljek, ha értitek. Már szöveg nélkül is hidegrázós élmény a kórust és
harangszót idéző nyitánnyal, a hajszolt szívdobogás ütemével, és a
szívszaggatóan elcsukló hanggal „and
I’m pissed off you let me give you all that youth for free”, de ha nem
lenne ez elég, akkor a sorok biztosan leterítenek. Benne van minden fájdalma
valakinek, aki egyedül küzdött egy kapcsolatért, ami a másiknak nem ért annyit,
hogy küzdjön – vagy hogy egyáltalán észrevegye, hogy minden életet kiszívott
egy egykor ragyogó szempárból.
6. But Daddy I Love Him
Nincs
még egy ekkora középső ujj megzenésítve, but I’m totally here for it! Mindenki
kapott belőle egy szeletet, aki nagyobb szerepet képzelt magának egy ismeretlen
nő életében és döntéseiben, mint amekkora valaha lehet neki, mégpedig olyan
grincses „Baszd meg. Te is baszd meg. Te meg duplán baszd meg!” jelleggel.
Tetszik a bátorság, az önérvényesítés, a narratíva versszakok közti ugrásai, a
megérdemelt Travis-coded happy end, a váratlanul gut wrenching sorok „growing up precocious sometimes means
not growing up at all”, I feel called out, a szöveg, a dallam,
és az, hogy konkrétan komplex vizuális élmény a szemem előtt ez az öt perc,
annyira élénken kel életre.
7. Fresh Out The Slammer
Elég
soká ez volt az egyetlen dal, amit kivétel nélkül skippeltem – egyszerűen
kivetett magából a dallam, idővel mégis rámtelepedett, és olyan erővel
kapaszkodott, hogy kitartó replay-hadjáratával felküzdötte magát a bűvös
top5-be. Taylor már-már túlságosan is átérezhetően öntötte képekbe a lelki
bebörtönzés és az empátiás kiégés érzését, mintha csak a Renegade alatt visszafojtott levegőt fújná ki végre az égő
tüdejéből. Bár nekem sok pontján rettentően fáj ez a szám is, mégis ott
van benne a felszabadultság: még az üteme is olyan, mint a tett helyszínét
elhagyó pattogós lépteké.
8. Florida!!!
A
dalszerzés, dalszövegírás, költőiség, csodás énekhang, színpadi jelenlét,
karizma – és karizom, mert úristen –, emberségesség, satöbbi-satöbbi mellé
felvetném Taylor újabb sokadik különleges tehetségeként az együttműködési
partnerek tökéletes kiválasztásának képességét. Bon Iver, The National, Hayley
Williams, Lana… és most Florence??? Ha valakire, rá valamiért egyáltalán nem
számítottam, mégis olyan természetességgel egészítették ki egymás hangját és
stílusát, amitől a Florida!!!
egyszerre lesz éles és bódult. A másoktól, önmagunktól, és problémáinktól való
menekülés természetes hangja pedig legyen mától vagyis a tavalyi ma mínusz
egy héttől a színpadias, földet rázó dobszó. Más nem is lehetne.
9. Guilty As Sin?
Aki nem tudta fejből a refrén szövegét 20.-ára az meg sem hallgatta – vagy nem húszszor egymás után, ami szintén nem-hallgatásnak számít az én kultúrámban, tekintve a dal fokozott addiktív potenciálját. Mindamellett, hogy dallamát és hangulatát tekintve fülbemászó és érzéki, egyúttal naplóba illő kitárulkozás is olyan árnyalt és morálisan megkérdőjelezhető érzésekről, gondolatokról, melyeket nem szívesen vállal fel az ember. A – még „csak” érzelmi – megcsalás zsigerből ellenszenvet kiváltó témáját olyan érzelmi szintre emeli, ahol a bűnös karakter teljes komplexitása feltárul: a Fresh Out The Slammer élményvilágából jól ismert lélekölő kapcsolatból, érzelmi börtöből való elvágyódása, a kitartás és feladás közti tétovázása, az álmodozása és abból eredő bűntudata, az alkudozás, a valóság béklyójába való visszazuhanás.
10. Who’s Afraid Of Little Old Me?
A rég tartogatott üvöltések, kérdő fejbiccentések és szúrós tekintetek, na meg az évtizedes elfojtásért benyújtott számla 5 és fél perce ez. Ott van benne a bosszúért kiáltó női harag, egy hangjától megfosztott gyermek felnőttként is fortyogó dühe, az elhallgattatott negatív érzések gátat csapdosó hullámai… mindennek a felismerése sokat segítette az önismeretemet, hogy enyhén fejezzem ki magam. Ugyanitt: minden szomszéd elnézését kérem a refrén terapeutikus üvöltéséért, lehet az ő lelkükkel nem ugyanazt tette ez a hang, mint az enyémmel.
11. I Can Fix Him (No Really I Can)
Hippity hoppity, it’s time for skippity… de értsetek jól, ha bárhol, bármikor meghallom, nagy örömmel fogadom: igazán jól el lett találva, adja a vibe-ot, az utolsó sor őszintén megnevettet… magamtól mégsem találom neki a helyet a playlistjeimen, de talán az idő még a javára válik.
12. Loml
Félelmetes milyen tempóval vált a legtöbbet karaoke-zott számommá, és az is, mit árulhat ez el a mentális egészségemről. A Loml számomra a klasszikus, archetipikus „szomorú számot” testesíti meg: a melankolikus zongorával, a drámai képekkel és szófordulatokkal, a nagy szerelem ígérete és lassú halála közti ívvel, a kapcsolat elgyászolásának összes érzésével. Ki ne hagyjam azt se, hogy a már korábban is elő-előbukkanó házasság témakör, a hitegetés, a beígért boldogság egyre messzebb és messzebb kerülő céltáblájának hajszolása itt csúcsosodik ki szerintem, és ez… ez őszintén megborított minden adandó alkalommal.
13. I Can Do It With A Broken Heart
Minden szó üresnek hangzik, amivel méltatnám. De talán mindent elmond, hogy nem is a padlón, már a padló alatt voltam mentálisan, mikor ez a szám még adni tudott valami kapaszkodót; megerősítette az identitásom, a cseppet kóros „minden szar közepette is végignyomom amit kell, ez vagyok én” attitűdöm, a mélydepresszív szöveggel elegyített ugrálós dallam pedig egyszerre calloutolt a szépen elaborált trauma-humoromért és a meggyőződésemért, hogy senki se láthatja, milyen gyenge vagyok. Pluszpont a depresszió-szülinap hasonlatért, attól valami különösen megszólítva éreztem magam.
14. The Smallest Man Who Ever Lived
Ha meghallom Taylort sóhajtani, már tudom, hogy fájni fog… de most hadd mondjak csak annyit, hogy én nem biztos, hogy akarnék még élni, ha valaki ilyen számot írna rólam.
.png)
15. The Alchemy
Most döbbenek rá, ahogy egyik dalt rágom át a másik után, hogy Taylor mennnnnyire nagyon bőkezűen osztotta az allegóriáit ezen az albumon: játék, ufók, börtön, foci… valószínűleg egy ceruzahegyezőt is képes lenne mélyebb rétegekkel feltölteni, ha akarna, de a lényeg igazából annyi, hogy yayy! A hőn szeretett So High School ikertesója, aki előre lett küldve az első albumra bemutatkozni, talán mert mélyebb a hangja, nem tudom… vagy mert a focis tematikával jó volt előre letisztázni, kinek szólnak a két lélekölő session közé beiktatott cute&giggly percek.
16. Clara Bow
Sok
idő kellett, míg beérett nálam – nem az, értettem és értékeltem az üzenetet,
mégsem jött át olyan mélyen, mint az album többi darabja, talán mert első hallásra
kevésbé átérezhető ez a „híres énekes – kihasználó zeneipar” struggle az
átlagember számára. Idővel mégis megtapadtam nála, és váratlanul csapott le
rám, milyen gyorsan gyűlnek könnyek a szemembe, mikor hallgatom. Unalmasan
sokszor kell visszatérnem a posztban Taylor dalainak rétegezettségére, de ez
hatalmas erőssége, és nagy megvilágosodásom keretében itt is összeállt mennyi
egyéb rejlik a Clara Bowban a
nyilvánvalón kívül. Megörökíti a patriarchális társadalmunkban végletekig
normalizált „women age like milk”-féle bullshit jelenségét: a szépségkultusz
nyomását, azt, ahogy a nők értékét a megjelenésükhöz és fiatalságukhoz kötik.
De megérintheti a szám az egykori tehetséges gyerekeket, vagy a túlzott
teljesítmény-elvárások közt nevelkedetteket, azokat, akiknek mindig más
mércéjét kellett megugraniuk… annyi globális és személyes kapcsolódási és
értelmezési lehetőséget ad ez a rövidke szám, a szövegen túl pedig a rövid,
pattogós sorok és a – nem tudom értelmesebben kifejezni, de – csillámló (?)
dallam meg amúgy a szám-végi sokkoló name-drop teszik igazán
felejthetetlenné ezt az alkotást. Fuh de nem tudtam befogni.
17. The Black Dog
Aki volt olyan kitartó, hogy végigbogarássza a tavalyi Spotify Wrapped-es posztomat, az még emlékezhet, milyen áhítattal adózok a hiperventilláció zenei felhasználásának. Félretéve, hogy a The Black Dog már az első hallgatással örökérvényű tagságot szerzett a fájdalomtól üvöltős lejátszási listáimra, ez lett az egyik kedvencem benne: az, ahogy a refrén üteme leköveti a dal kétségbeesett lelkiállapotához illő kapkodó lélegzetvételeket. Engem ezzel ki lehet csinálni.
18. imgonnagetyouback
Illetlen mértékben kedvelem Taylor kaotikus, unhinged, és szégyentelenül elborult állapotokat tükröző dalait, s bár ennek idő kellett, míg beérett, mostanra maximálisan felelőssé tehető érte, ha hülyének néznek az utcán a vigyorgásom miatt. Veszedelmes mint az untitled goose késsel a szájában: megátalkodottan fut, szalad, meg nem áll míg nem lesz az akciónak rossz vége – ami aggasztó, ugyanakkor komikus, ha szabad ilyet mondani. Ilyen ütős egysorosokkal csodálom, hogy nem került jobban a középpontba.
.png)
19. The Albatross
Csak
egy mondat: ehhez én messze nem vagyok elég művelt, de nagyra értékelem, amit
értek belőle, de komolyan! Annyi értelmezését olvastam az albatrosz
szimbolikájának: megközelíthető mitológia, költészet, de még biológia (!) felől
is, értelmezhető Taylor személyes élményvilágának tükreként vagy közös női
problémaként… annyi egészen biztos, hogy 1) poétikai mestermunka, 2) kiváló
lehetőség előre nem látott irányokba bővíteni az angol szókincsem hackle... ezt én mikor fogom
használni??, 3) első hallásra szerelem.
20. Chloe or Sam or Sophia or Marcus
Chloe
és munkatársai csúnyán kikapták a „nagy tó kis hal” effektust, nálam pedig
ezzel lecsúsztak az amúgy megérdemelt ódák zengéséről. Egyszerűen
rosszkor voltak rossz helyen: épp csak felocsúdtam a The Albatross után, meg próbáltam nagylevegővel felkészülni a How Did
It End gyilkos tőrdöféseire, és… értitek, ez a környezet nem sok esélyt
hagyott a számnak, annyi 10/10 között már nem is tűnt fontosnak pontozni.
21. How Did It End
Megunhatatlan ez valakinek, aki szenvedélyesen szereti ha fáj. A How Did It End olyannyira saját élettel rendelkezik, hogy komplex vizuális élményként él a fejemben, látom a történetet, megvannak hozzá a preferált kameraállásaim, az uralkodó színvilág, és ez mind-mind az érzékletes történetmesélést dicséri; aztán elérkezik a bridge, legördül a függöny, megszűnik minden más, és csak az érzés marad, meg a „mennyit kell vajon sírjak hogy belefulladjak a saját könnyeimbe?” gondolata. Igen, a TTPD elég erős merítés ilyen téren, de így is fenntartom, hogy ez a szám a lélek meggyilkolásának elsőszámú módja.
.png)
22. So High School
Kegyetlenül sok kritika érte az egyik kedvenc antológiás darabomat: megkapta, hogy túl rózsaszín, hogy „ez nem dalszövegírás”, hogy borul tőle a cringe-mérő… míg én meggyőződésesen hiszem, hogy a) az emberek nem szeretnek szórakozni, b) könnyebb a szar kapcsolatukat racionalizálni, ha lehurrogják azt a fajta szerelmet, amire a legtöbben igenis vágyunk. Annyi év után kapni egy igazi, velejéig romantikus, szorongástól mentes lovesongot olyan, mint először szívni újra friss levegőt: felszabadító, de ugyanakkor kontextusba helyezi a korábbi fulladást. Ez a fajta mosoly, pirulás, ezek a hétköznapi életképek, új színt alkotnak a TS-palettán, és alig várom, hogy többet hallhassak még belőlük.
23. I Hate It Here
Tegye fel a kezét, aki gyerekkori magányából inkább kitalált világokba menekült, akit senki nem keresett egész hétvégén, úgyhogy reggeltől estig olvasott, aki csak könyveken keresztül tudta megélni az eltemetett érzéseit… oké, lehet egyedül én jelentkezek, de csak azért, mert nincs más a szobában! Amúgy kölyvmoly-körökben attól félek durva létszámtúllépéssel indíthatnánk Anonim Eszképisták csoportot, amit most valószínűleg próbálok a közös szenvedés keserédes humorával keretezni, de amúgy elmondhatatlanul sajnálok. Eredeti céljától eltérően nem túl felszabadító érzés így elszakadni a valóságtól, még ha ilyen tökéletes himnuszt is kaptunk mellé.
.png)
24. ThanK You aIMee
Így kell stílusossá tenni egy diss tracket! Subtle name dropping, kikerekített történet egy iskolai bullyról, édes mosollyal tálalt fenyegetés, és sziklaszilárd „csakazértis” attitűd – mintha csak a Mean érettebb, többet látott nagytesója lenne.
25. I Look In Peoples Windows
Excuse my language, de mi a faszért nem beszél erről senki?? Talán a teljes diszkográfia legrövidebb száma, mégis rendkívül kimunkált darab; a hangszín, a hangszerelés, a háttérbe vesző madárcsiripelés (!!), és – mint utolsó kegyelemdöfés – a dalszöveg tökéletesen alkotja meg együtt a kapcsolat elgyászolásával járó kétségbeesést és végső alkudozási kísérletet, a „csak még egy utolsót, csak még egyszer utoljára…” érzését. Illetve bennem az önizoláció-kozmikus magány húrjait is megpengeti; egyfajta kívül rekedtséget sugároz, ami megszokott, biztonságos, mégis keserű. I mean, leír ilyeneket, hogy „I attend christmas parties from outside” és azt várja hogy ne sírjak?? Komolyan?
26. The Prophecy
Mindig elmondhatatlanul szerencsésnek tartottam magam, amiért egyenes úton, hosszas keresgélés nélkül találtam rá arra az emberre, akivel közös jövőt tervezhetek, hogy nem kellett térden állva könyörögnöm, hogy forduljon a sorsom. Mégis, nem elég ez a bizonyosság ahhoz, hogy ne szorongasson engem is a The Prophecy: megszólít bennem mélyen valamit, és szerintem azért, mert a dal alapélménye nem is annyira a szerelem-, mint inkább általános értelemben véve a szeretet és társaság kereséséről szól. Mindenki vágyik rá, hogy értsék, lássák a lelkét és nemhogy elfogadhatónak, de szeretetre érdemesnek tartsák, várjuk a jelzést a világból – és nem feltétlen csak egy embertől.
27. Cassandra
Az anyag nem vész el, csak átalakul, mondom magamban, ahogy gondolatban felteszem a Cassandrát a polcra két nagytesója, az I Did Someting Bad és a mad woman mellé, csak hogy egyben maradjon a female rage kollekcióm. Úgy vélem, egy durván alulértékelt és mesterien rétegzett számról van szó: története az antik mitológiához, azon belül is trójai Cassandra alakjához nyúlik vissza, azt viszont egyaránt használja univerzális női élmények kihangosítására, és saját, 2016-os helyzetének párhuzamaként. Atombiztos narratíva, intelligens többletjelentések, jelentésbővítő szóhasználat… megkockáztatom, hogy a The Anthology egyik legerősebb darabja, de ezt valószínűleg sokan nem készek még beismerni.
28. Peter
Könnytenger.
A Pán Péter metafora már korábban is felütötte fejét Taylornál, itt azonban
egész estés igen, egész estés, ha replayen hallgatod történetté
változott a két ember közti egyre növekvő pszichológiai távolságról és a
fiatalon tett ígéretek elévüléséről. Bár ebben a dalban konkrétumot erről nem
találunk, de én úgy értelmezem, hogy itt is a házasság és család irányába
futnak a szálak: Peter meggondolatlanul idilli jövőképet ígért, melynek a
betartásához ugyan még nem eléggé érett, ismételt fogadkozásával mégis fenntartja
a reményt addig a pontig, míg már túl fájdalmas a várakozás.
.png)
29. The Bolter
Anekdota-jelleg, jól körülrajzolt főszereplő, pattogós ütem, meg a mód, ahogy vállon veregetem magam, amiért ugyan rezonálok a történettel, de végeredményében szabadon lélegzem. A The Bolter a megszabadulás diadalmenete, kitartó indiánszökdécselés esőáztatta arccal, meg képzeljetek ide még bármilyen hasonlatot, amitől szabadnak érzitek magatok.
30. Robin
Megtörtént amitől edgy tinédzserként annyira féltem, és eggyé váltam a tömeggel, de még csak meg sem tudom magyarázni miért nem hallgatom, miért nem tetszik, csak így… csak így itt hagynám annyival, hogy no comment.
31. The Manuscript
Sokáig nem értettem úgy a The Manuscriptet, ahogy érdemli – teljesen kifacsarta a lelkem, emiatt hanyagoltam, átugrottam, és így nem is dolgozott bennem tovább. Az évfordulóhoz közelítve tört meg a jég, hagytam végigmenni újra és újra, és nem mondom, a mentális állapotomon nem sokat segített, de megérte, mert ennyiszer végigrágva már magabiztosan jelenthetem ki, hogy ez Taylor egyik legőszintébb és legérettebb száma. A könnyei valósággal arannyá válnak a papíron, ahogy felnőtt perspektívából visszatekint a korábbi élményeire, ahogy érettebb fejjel átértékeli őket, még ha ez az éleslátás ideiglenesen fel is erősíti a fájdalmat – át kell élni ahhoz, hogy a végén szélnek ereszthesse. Vízválasztó jelentőségű darab, és tökéletes befejezés nem csak az albumnak és erának, de az élete egy hosszú, fájdalmas fejezetének is.
.png)
Összegezzünk! 7 A/4-es oldallal később közösen megállapíthatjuk, hogy egy ilyen volumenű, ekkora érzelmi sodrással bíró albumot lehetetlen pusztán szavakkal körbeírni, és ez nekem sem sikerült. Míg naphosszat tudok fejben és lélekben rágódni egy-egy dalon, és egy év után is teljesen új értelmezésekkel, érzésekkel és sokkoló erővel gyomorszájon vágó sorokkal rukkol elő ez az album, ennek terjengősségem ellenére nyilván hangyafasznyi százalékát sem fedte le a mai – mégis, nem tudtam volna szó- és élménybeszámoló nélkül hagyni az idő effajta rohanását és ezt a véglegesen szívemhez nőtt kerek, 31 fejezetes történetet. Ha véletlenül itt ragadtatok eddig a pontig, hálás vagyok a türelmetekért – ha pedig valahol a Down Bad tájékán feladtátok, és átpártolva a személyes élmény gyakorlatához megszálltátok a Spotifyt, számomra az is győzelem. Csodaszép délutánt, elmélyült zenehallgatást, és küldetéses elhivatottsággal űzött billentyűzetkoptatást kívánok, mely során szépen megírjátok kommentben nem a kedvenc TTPD-számotok, de egyenesen a top5-ös listátokat, mert van szívem, és tudom, hogy így könnyebb. Puszillak Titeket! <3