Volt egy pont, amikor jöttek a cápák, a fantáziám rohamgyorsasággal beindult és a szívverésem kicsit gyorsabb lett – persze azért azon volt időm leállni töprengeni, hogy a makócápáknak valójában milyen színük van, de hiába minden ebbe ölt idő, válaszra nem leltem, szimplán mert nem merek efféle képeket keresni a google-ön, nem mintha ez számítana. A lényeg, hogy miközben vizualizáltam a hullámok fölött előbukkanó uszonyokkal tarkított nyílt tengert, s mikor egyúttal elkezdtem a pánik enyhébb jeleit produkálni, átsuhant az agyamon a gondolat, hogy talán nem is kellett volna kezembe vennem Az öreg halász és a tengert. Elvégre… hal. Meg tenger. Bármelyik a kettő közül több szorongást ígér számomra, mint élvezetet, mégis, ha most objektíve visszatekintek erre az olvasmányélményre, már semmi pénzért le nem mondanék róla.
Hemingway Nobel-díjas alkotása hosszú-hosszú évek óta lakott a könyves várólistámon, a végső lökést hozzá azonban a szerző egy másik regénye, a Búcsú a fegyverektől adta meg, amihez még múlt hónapban volt szerencsém. Visszagondolva esélyem sem volt a könyv ellen: tanúsíthattam volna bármilyen ellenállást – bár miért tettem volna ilyesmit? –, képtelen lettem volna nem szeretni bele Hemingway stílusába, a gazdag életéből adódó gazdag történetébe, a hiteles szavaiba, abba az életbe, amit elém festett. És a felsoroltak természetesen nem kizárólagosan a fent említett mű sajátosságai, az író tehetsége ezúttal is számos ponton megmutatkozott. A stílusa még mindig verhetetlen, egyszerre tárgyilagos és roppant érzékletes, de annyira, hogy az olvasó még a nyers delfinhal ízét is érzi a szájában, akár akarta, akár nem, és akár tudja milyen az, akár nem. Vele együtt látjuk a napkeltéket, vele együtt érezzük, ahogy a horgászzsinór a tenyerébe mar, vele együtt pillantjuk meg a part fényeit. Hemingway minden leírása életközeli, s így érte el azt nálam ismét, hogy bár olyan témával hozakodott elő, ami engem kevéssé érint vagy akár csak érdekel, mégis úgy éreztem, jelen tudok lenni a megálmodott történetében, kellően be tudok vonódni ahhoz, hogy személyes missziómként is tekintsek arra, ami igazából Santiago, az öreg halász küldetése.
Magyarán: vártam, hogy a nagy halunk halálát lelje a tengeren – na de nem afféle egyértelműen fekete vagy fehér várakozással tekintettem rá, hiszen Santiago sem tett így. Talán ezt becsültem benne a legjobban – mit benne, talán az egész elbeszélésben ezt találtam a legmegragadóbb „mozzanatnak” mind közül, noha ez a száz oldal is bővelkedik kiemelni való részletekben. Nyilvánvalóan nem hatásköröm ezek mindegyikére kitérni, elvégre a spoilerveszélyeztetésért blogger berkekben jár egynehány komor pillantás, de a kedvencemet mindenképp szeretném megosztani azokkal, akik velem tartottak a mai értékelésre.
Érdekes módon az én figyelmem és csodálatom leginkább a történetben, pontosabban az öreg halász hozzáállásában fellelhető disszonancia ragadta meg. Az öreg Santiago identitását nagyrészt a foglalkozása határozta meg – nem ismeretlen a jelenség, elvégre a felnőttek nagy százaléka ma is a munkájával definiálja önmagát –, a halászat kitöltötte napjait, átjárta az életét, ő pedig a kellő elhivatottsággal viszonyult hozzá, s egyszerre végezte kötelességből és szenvedélyből, ami egyértelműen a lehető legkellemesebb módja a munkavégzésnek. Éppen ebből adódóan űzte őt valami erős, belső hajtóerő a regény folyamán arra, hogy az útjába – és horgára – akadt nagy halat ne eressze amíg meg nem öli, hogy kifogja, hogy hazavigye, hogy a parti város lakóinak hasznára legyen a sokmázsás állat húsával, s hogy egyben dicsőséget arasson. Ugyanakkor a halászatra sosem mint egyoldalú és érzelemmentes tevékenységre tekintett, ami számomra rengetegszer egyértelművé vált abból az elragadtatottságból, finomságból amivel az őt körülvevő világról beszélt. Santiagót a tengerhez mély érzelmek fűzték, szerette, becsülte a végtelen, fodrokba gyűrődő vízfelszínt, a benne rejtőző állatvilágot, csodálta monumentális erejüket és tiszteletben tartotta méltóságuk – kellő alázattal viseltetett tehát a csónakját körülölelő tenger – és persze a marlin – iránt.
Ez a kettősség természetesen művészi a maga módján, ám gerjeszt némi feszültséget azáltal, hogy állandó morális dilemmákba sodorja az öreg halászt, vele együtt pedig mi is feltesszük magunknak a kérdést: vajon melyik oldal győzedelmeskedik végül? Santiago küldetéstudata elsöpri a nagy hal iránti tiszteletét, vagy hagyja magát feláldozni a tenger „istenségének” oltárán? Ki éli túl a háromnapos hajóutat, a halász, vagy a zsákmánya? Lesz értelme az egész szenvedésnek amit átélnek együtt?
Számomra a történet ezen aspektusa volt a leginkább magávalragadó, de természetesen elkerülhetetlen megemlíteni, mennyi rejtett tartalom, fontos téma előkerül ez alatt a rövid kis elbeszélés alatt, amelyek mind-mind jogossá teszik a művet végül minden elismerésre amiben valaha része volt. Ami első belepillantásra mindössze egy kis halásztörténetnek tűnik, az igazából globális emberi kérdésekkel (öregkori elhagyatottság, emberi kapcsolatok alapvető szükséglete…stb.), tapintható érzelmekkel, és finoman hangolt metaforákkal (Jézus és Isten megjelenítése, bibliai utalások) megtűzdelt komplexum, ami véleményem szerint mindenkinek megéri a rászánt időt, nem egyszer, nem kétszer, talán akármennyiszer egy élet során.
„Utálom a görcsöt – gondolta. – Az embert tulajdon teste hagyja cserben hűtlenül. Ha hányni kell az ételmérgezéstől, vagy hasmenést kap az ember, ez megalázó mások előtt. A görcs azonban, a calambre – mert gondolatban mindig spanyol nevén nevezte –, a görcs önmaga előtt alázza meg az embert, kivált, ha egyedül vagyunk.”
„Úgy bészélnek a tengerrel, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete.”
„Megölsz, te hal – gondolta magában az öreg. – De hát jogod van hozzá. Még soha életemben nem áttam nálad szebb, nálad nagyobb, nálad nyugodalmasabb, nálad nemesebb jószágot, testvérem. Gyere, ölj meg. Bánom is én, hogy melyikünk öli meg a másikat.”
„Ide figyelj, te nagy hal – mondta. – Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.”
Megint csak ismételem önmagam, de miért is ne ragadnék meg minden alkalmat, hogy kifejezzem csodálatomat: a XXI. Század Kiadó mesteri munkát végzett, amint a készülő Hemingway életműsorozat dizájnját tervezte. Ott van benne minden, amit én nagyra becsülök borító téren, egyszerre letisztult, a szerző nevének középpontba emelésével figyelemfelkeltő, plusz megválaszolja a kérdést: hogyan lehet kifejező és témához illeszkedő egy végletesen egyszerű stílusú könyvfedél? A válasz: hát így. A színvilág, az ominózus hal, még a kötés belsejét borító tengerhullámszerű minta is a tökéletes illeszkedést szolgálja, s mindezt rettenet igényesen. Komolyan mondom, sosem csalódtam még a kiadóban, ha minőségről volt szó.
Ernest Hemingway egyik legismertebb és legelismertebb műve, Az öreg halász és a tenger a 20. század klasszikus irodalmi alkotásai között is kiemelkedő helyet foglal el - a rövid elbeszélés az öreg halász és a hal történetén keresztül az emberi lét legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozik. A szerző irodalmi Nobel-díjjal és Pulitzer-díjjal kitüntetett kisregényét most a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozatának részeként gyönyörű új kiadásban veheti kézbe a hazai olvasóközönség.
Az öreg halász és a tenger lapjain sokféle halfajta említésre kerül, ezek közül “halásztunk” most ki néhányat. Minden állomáson találhattok egy-egy képet, a feladatotok pedig annyi lenne, hogy a Rafflecopter doboz megfelelő helyére beírjátok, hogy ezeken milyen állatok szerepelnek.
