Hát halihó. Nem láttuk egymást már egy ideje – nem tudok
sokat, de ebben az egyben olyan biztos vagyok, mint Beck abban, hogy a
maladaptív sémáink megváltoztathatóak! Amit az elmúlt hónapokban produkáltam,
az a legkevésbé írható le blogolásként, én inkább csak afféle kétségbeesett
kísértésnek nevezem, ugyanis bár vissza-visszatértem a felületre, nagyjából
olyan haloványak voltak ezek a jelenéseim, mint a szellemek valami
zs-kategóriás fantasy filmben. Akartam is itt lenni, meg nem is, de akarat ide
vagy oda, képességem és őszinte lelkesedésem nem volt hozzá. Talán időnként
beiktatott kényszerszünetekre vagyok programozva, vagy egyszerűen csak olyan
szakaszba léptem az életemben, mikor nem tudtam már kellően azonosulni az
eddigi munkámmal ahhoz, hogy ugyanúgy folytathassam. Ha meglátnám a lányt, aki
egy éve ezt a blogot vezette, lehet meg sem ismerném, mi több, lehet ő sem
ismerne meg engem. Úgyhogy mielőtt bármi másba belekezdenék, egy ünnepélyes
félperc keretein belül hagynám, hogy a gimis Virág átadja a stafétát az
egyetemista Virágnak, épp mint ballagáson a végzős zászlótartók a következő
évfolyamnak. Igen, olyan lassan, kínosan és feleslegesen (meg amúgy durva egy
éves késésben). Ez a kis szimbolikus képzeletbeli gesztus pedig álljon itt
annak a változásnak a képviseletében is, ami a blogot érinti majd a jövőben –
pontosabban érinti egészen ettől a pillanattól kezdve, ugyanis az ittmaradásom és kitartó
lelkesedésem ára egy kis arculatváltás, ami mostantól veszi kezdetét – de őszintén
remélem, hogy az elkövetkezendő pszichológiai kontentnek is meglesz idővel a
maga közönsége.
Méltó kezdetként pedig ráfókuszálnék ennek a területnek a
tévhiteire (a teljesség igénye nélkül), amelyekkel valljuk be, már akkor tele volt a padlás, mikor én még
gondolatban sem jártam a pszichológia szak közelében – emiatt kevés esély van
rá, hogy újat tudok mondani. Basszus, nem is akarnék. Mégis, a pszichológia
szakon eltöltött első évem, valamint a felvételi időszak gazdagított néhány
személyes tapasztalattal is arra vonatkozóan, hogyan néz ki a „pszichobiznisz”
kívülállók szemével, úgyhogy a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem alább
néhány kedvenc gyöngyszemem, amelyek nem győznek megnevettetni jobb napjaimon –
és egyben kegyetlenül ingerelni a rosszabbakon.
"Olyan csendes
vagy, hogy lenne így belőled pszichológus?"
Életem örökzöld kedvence, mi több, a pszichológiával való
közös történetünk unalomig ismételt, hol meglepetten, hol lekezelően és
gúnyosan tálalt kezdete. Valamiért sokan kötik össze a szakmához való
alkalmasságot a szociális viselkedés és kifelé fordulás mértékével – kapcsolat
mutatkozik itt azzal a szintén hibás felfogással, miszerint a terapeuta
feladata annyi, hogy beszélgessen a pácienssel… Nos, igazából egy efféle munka
nem a smalltalk képességeket méri, a pszichológus az igazat megvallva
elsősorban csendes megfigyelőként van jelen és hallgat, ezentúl konstruktív
kérdésekkel segíti a páciensét a haladásban, az értésben – kibontakoztat, nem
pedig uralja a beszélgetést. Úgyhogy kérlek, hagyjatok fel azzal, hogy
megkérdőjelezitek és/vagy számonkéritek a csendesebb, visszafogottabb,
magánakvalóbb ismerőseiteket, mikor ezt a pályát választják – az ilyen kérdések
destruktívak, bántóak, és mellesleg rátok is elég rossz fényt vetnek, hiszen
anélkül, hogy ezt kimondanátok, azt kommunikáljátok, hogy fogalmatok sincs
arról, mit jelent ez a hivatás. Érdeklődjetek miért választották ezt az irányt
vagy mi motiválja őket ahelyett hogy rögtön ellenvetéseket fejeznétek ki a
céljaikkal kapcsolatban.
Pszichológus
hallgató, mint ingyen terapeuta
Család, ismerősök, barátok… onnantól, hogy megkezded az első
féléved, hirtelen mindenki biztosra veszi, hogy szert tett egy ingyen
pszichológusra – mikor ez eszükbe jut, igazából lelki szemetesre és instant
problémamegoldóra gondolnak jobbára – úgyhogy hirtelen megszaporodnak a „mély
beszélgetések” és a megszokottnál gyakrabban kezdődnek úgy mondatok, hogy „te
pszichológus leszel, mondd meg nekem hogy…”. Ismerem a jelenséget, de akármilyen
nehéz is, muszáj megtanulni kijelölni a határokat, és lezárni az átjárást. Van
különbség mély családi vagy mély baráti beszélgetések, meg szakmai
segítségkérés között, s utóbbi egyrészt felborítja a közeli kapcsolatok
egészséges dinamikáját, másrészt full etikátlan, s nem utolsósorban kedvenc
filozófia professzorom az első előadáson a lelkünkre kötötte, hogy nem fogunk
civilben pszichologizálni, mert idegesítő.
A pszichológus
megoldja helyetted a gondjaid
Nem Karen, a gondjaidat senki sem oldja meg helyetted, még a
pszichológusod sem. Sokak elképzelésével ellentétben a kezelés nem annyiból
áll, hogy a páciens elpanaszolja az életét, a pszichológus meg majd gyorsan
meggyógyítja – egy terápia a páciens igenis aktív energiabefektetését igényli,
továbbá szilárd hajlandóságát arra nézve, hogy segítsen magán és a helyzetén.
Ha erről az oldalról ez nincs meg, a pszichológus sem tud csodát tenni – ha
viszont a fenti feltételek a páciens részéről teljesülnek, akkor egy jó
szakember rengeteg építő jellegű tanáccsal tud szolgálni, amelyek segítik a
fejlődést. De nem, önmagukban nem ezek oldják meg a problémákat.
A pszichológus
hallgató /pszichológus mindenkinek a veséjébe lát
Mit a vesédbe, hát a tudattalanod legfeltáratlanabb és
legmocskosabban perverz részéig is ellát a lézerszemével és természetfeletti
gondolatolvasó skilljeivel! Persze, nyilván vannak jelek, amelyekből egy jó
emberismerő, vagy egy kifejezetten emberismerettel foglalkozó szakmát tanuló
egyén képes olvasni: egyes verbális megnyilvánulások egyértelműen árulkodnak
bizonyos mögöttes vonásokról, ahogy a testbeszédből is rengeteg mindent
leszűrhet az, aki odafigyel, de ez a kulcsszó: a figyelem. Nincs mögötte
varázslat, nincs mögötte szuperhősképesség, egyedül az odafigyelés meg
kiegészítő tudás, de hangsúlyoznám, még így sem vagyunk képesek kézrátéttel /
fél szempillantással megismerni és kielemezni a teljes lelkivilágod. Istenem,
ha így volna, a pszichológus már halott szakma lenne, ezt le merem fogadni.
Egy
pszichológusnak nincsenek gondjai, hiszen ő saját maga terapeutája
Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nem hallottam még
szívsebészről, aki képes lett volna elvégezni saját magán egy dupla bypass
műtétet – noha kiválóan megtanulta, hogyan is kellene nekilátni. Szívsebészünk
a rossz ketyegőjével meglátogat majd egy másik szakembert – és ez így
egészséges a pszichológusok esetében is, mi több, egyes gyakorlati ágazatok
kötelezően elő is írják, hogy a terapeuta maga is megadott óraszámban kezelésen
vegyen részt, mielőtt praktizálni kezd (lásd: pszichoanalitikusok). Kiindulva
másik közkedvelt sztereotípiánkból, miszerint pszichológia szakra csak lelki
sérültek érkeznek, ez nem is ostoba ötlet, de ebbe már ne menjünk bele. Lényeg
a lényeg, a pszichológia egy hivatás, azon túl viszont a terapeuta is csak egy
ember, akit ugyanúgy megillet a segítség, mint bárki mást.
A pszichológus
hallgatókból mind terapeuta lesz
Nos, kedves felebarátaim az úrban, lóf*szt lesz. Bár a
többség automatikusan egy bizonyos képre asszociál ha egy pszichológus hallgató
jövője a téma, a koránt sem rövid képzésünk olyan kimeneteleket is rejt
magában, amelyekben nem szerepel kanapén fekvő páciens (ami amúgy is inkább
klasszikus pszichoanalitikus jellegzetesség, mintsem terápiákra általánosan
jellemző helyzet, de úgyis tévhitekről beszélünk…). A magánpraxis koránt sem az
egyetlen valid forgatókönyv, hiszen rengeteg intézmény igényli pszichológusok
munkáját, kerülhetünk óvodákba, iskolákba, munkahelyekre, börtönökbe, lehet
belőlünk kutató pszichológus, mediátor, gyakran akár reklámszakember is, és ne
feledkezzünk meg azokról a hallgatókról sem, akik inkább a munka- és
szervezetpszichológia felé orientáltak, hiszen ők gyakran válnak cégek HR
osztályának munkaerőjévé. A sor nagyon hosszan folytatható, de a lényeg annyi:
a pszichológus képzés nem korlátozódik a klinikumra.
"Pszichológus? Miért nem beszélgetsz inkább a barátaiddal??"
Elvetemült ötletem támadt, de… nem lehetne mindkettőre
alapozni? Ajánlatos így gondolkodni nagyobb problémák esetén, elvégre
mindkettőnek megvan a haszna, mindkettő szükséges, de teljesen más végeredménnyel
és hatékonysággal bírnak, így nem helyettesíthető egyik a másikkal, magyarán: a
barátod nem a pszichológusod, a pszichológusod pedig nem a barátod. Egy baráti
beszélgetés sokat tud az ember lelkén könnyíteni a mindennapokban, és kellően
mély kapcsolat esetén ebbe komolyabb, személyesebb témák, problémák megvitatása
is beletartozhat, viszont az ezek megoldásához kellő segítséget nem szabadna
innen várnunk. Tartsuk szem előtt, hogy a barátság egy szubjektív, érzelmeken
alapuló kapcsolat, melyben olyan tényezők is közrejátszanak, mint részrehajlás,
vagy a másik fél óvatossága, hogy ne bántson meg. A pszichológus objektivitása,
valamint a tényleges szakmai háttértudása ellenben egy idő után nem csupán a
probléma kibeszélésének megkönnyebülést okozó érzését vonja magával, mint a
baráti beszélgetések nagy része, hanem ténylegesen képes előmozdítani a
páciensét a fejlődés irányába.
