Amy Harmon - Arctalan szerelem

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Eredeti cím: Making Faces

Oldalszám: 368

Megjelenés: 2016

Kiadó: Twister Media Kiadó

Ár: 3290 –

Ambrose ​​Young nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé.

Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.

És most kicsit olyan, mintha kitépték volna a szívem. Mintha kitépték volna, aztán most megpróbálnák visszatuszkolni a helyére, pedig már késő, nem lehet helyrehozni. Amy Harmon kicsit kitépte a szívem – és épp ahogy nem sikerül visszarakni a helyére, úgy a könnyeket sem sikerül csak úgy visszaszorítani oda, ahová valók.

Ahogy sok moly és blogger értékelését olvasgattam a könyvről, egyszerre furdalt a kíváncsiság, és töltött el félelemmel az a sok fájdalomról és sírásról olvasott sor. Érdekelt, mi a titok, mivel varázsolt el annyi embert, de tartottam is tőle. Féltem, hogy amit mindenki szeret, nekem csalódást okoz. Féltem a hatásvadászattól. De utólag tudom, hogy tévedtem. Szó sincs hatásvadászatról – az írónő nem játszott rá a szomorú jelenetekre, nem akarta őket még jobban megkeseríteni könnyekkel. Minden olyan volt, amilyen, a maga egyszerű valójában, mégis volt az egészben valami, amitől teljesen véletlenszerű soroknál buggyantak ki a könnyeim, egyszerűen arra késztetve, hogy olvassam újra a mondatot, egészen addig, míg megnyugszom, és tovább tudok haladni. És szerintem ebben lehet a csoda.

Azért álltam neki végső soron, mert bíztam egy kellemes romantikus történetben. De a kedvenceim közé már azért került fel, mert szeretem a mély értelmű könyveket,  amelyek nem unalomig ismételt frázisokra építkeznek, újat mondanak – valami olyat, ami képes szívig-lélekig érni el, és visszavonhatatlanul beenni magát az ember gondolatai közé. Az Arctalan szerelem nem egyszerűen egy szerelem története – szól hazafiasságról, barátságról, önzetlenségről, elfogadásról, győzelemről, veszteségről, feltétel nélküli szeretetről, kitartásról, lélekről, gyászról. Élni tanít, de nem rágja a szánkba. Hagyja, hogy a gondolat magától érlelődjön meg a fejünkben: „Igen, ma tanultam valami fontosat.”.

Minden szereplőnek megvan a saját története: a maga keresztje és tragédiája. Sosem merül ki egy érzésben, messze túlmutat a felszínen. Mindannyiójuknak megvolt a maga átlagos, legalábbis majdnem mindennapi élete, azok a problémái, amik miatt bosszankodhatott, vagy épp szomorkodhatott. Fern talán nem volt szép. Nem is volt népszerű. És nem szerette viszont a fiú, akibe kislány kora óta szerelmes. Ambrose szép is volt, népszerű is, sikeres is  - viszont majd beleőrült a nyomásba, a maximalizmusba, hogy nem okozhat csalódást. És akkor tudjátok, mi történt? A sors közbeszólt. Elhozta azokat a mérföldköveket, fordulópontokat, amelyek örökre átírják a történelmet – a világét, az egyénét egyaránt.

És Isten mégis jelen volt. Lenyúlt, és megmutatta, mi is az élet. Hogy megtanuljuk becsülni. Használni. Élni.

A történet valódi kezdete, egy szeptemberi nap – látszólag átlagos, valójában viszont pár óra leforgása alatt pecsétet nyomott az emberek sorsára, mint egy elkészült levélre. Ambrose Young. Fern Taylor. „Beans” O’Toole. Paulie Kimball. Grant Nielson. Jesse Jordan. Szülők. Testvérek. Feleségek. Gyerekek. A jövőjük elkészült, a levél kézbesítve a végrehajtónak.

Minden azon a napon kezdődött. Egy mára már történelmi dátumon: 2001. szeptember 11-én. Mikor a terrortámadás következtében a gépek becsapódtak az ikertornyokba. Mikor a lányok sírtak, a fiúk megrendültek, az emberek összeomlottak, akár a tornyok, Ambrose Young pedig végtelennek tűnő órákon át szorongatta a mobilját, ami csak nem mutatta, amit látni akart, az anyja életéért imádkozva. Ez a nap volt a megfelelő rá, hogy felkeltse az emberekben a hazaszeretetet.

Pár hónap múlva pedig öt barát bevonult a seregbe.

Gyakorlatilag ennek a könyvnek minden lapját és sorát szerettem és a szívembe zártam, mégis utáltam eljutni ide. A fülszöveg ezen a pontot már elárult valamit, amit nem akartam tudni. Vagy inkább tudomásul venni.

Ettől a ponttól kezdve már nem tudtam igazán, kit sajnáljak. Jesse, Grant, Beans és Pauli nem szerepeltek valami sokat, mégis gyorsan megszerettették magukat – velem biztosan – és így természetes, hogy a szívem egy része megszakadt értük. De őszintén? Ambrose-t jobban tudom sajnálni. Mert a tanárának, Mr. Hildy-nek igaza volt, tényleg az a szerencsés, aki nem tér vissza. Egyetértek vele abban, hogy igenis van helyzet, mikor akkor vagy szerencsés, ha meghalsz. Az áldás. Megváltás. Nyugalom. Kétségkívül tragédia is – de igazából inkább a hozzátartozóknak. És annak, aki életben maradt ahelyett, hogy a többiekkel halt volna.

Gondoljatok bele egy percre, ne tovább, hogy mikor kocsikázol a családdal, balesetet szenvedtek, és egyedül te éled túl. Akarnál úgy élni egyáltalán? Mert én azt hiszem, nem.

„Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz.”

Szóval igen, úgy tartom, Ambrose Young helyzete sokkal rosszabb a bajtársaiénál. Mégis, azt hiszem, akármilyen szörnyű, és akármilyen kegyetlen is kimondani, a tragédia végső soron a javára vált. Ő a változást végig csak a negatív oldaláról tudta felfogni, ami érthető: elvesztette a barátait, ráadásul magát okolhatta érte. Bár úgy érzi, megérdemli, sőt az a minimum, amiért ő életben maradt, míg a többiek nem, gyűlöli az, új, számára is ismeretlen arcát, a kopasz fejét, amire többé nem nőhet vissza a haja, az összes heget, ahol nem sikerült kiszedni a bőre alá fúródott repeszeket. De szerintem sokkal mélyebb, sokkal összetettebb a változás, ami végbement – nem csak rajta, hanem benne is.  Túlmutat azon, hogy valaki elveszti a legjobb barátait. Valahogy minden, ami történt vele, kicsit jobb emberré tette – Ambrose Young-ból egyszerűen csak Ambrose-zá, egy elérhetetlen, álomszerű fogalomból emberszintre emelte a nevét, és őt magát is. Történnie kellett valaminek, amitől Herkules leszáll a földre, amitől megtudja, hogy ő sem legyőzhetetlen, ugyanolyan sérülékeny, mint más. Ugyanúgy csak egy ember.

De annak viszont jó. És én úgy éreztem, hogy Fern tette azzá, nélküle a fiút maga alá temette volna a gyász, a bűntudat, a szégyen. Azon a végzetes napon Irakban Ambrose is meghalt kicsit, lélekben, és szerintem a lány hozta őt vissza az életbe, mikor éjszaka elkezdett átjárni hozzá a pékségbe. Nem hagyta magát eltántorítani, és ezzel mindkettejüket megmentette, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akiben bízhat, akire támaszkodhat, főleg, ha az élete ennyire nehéz, és agyonnyomná a súlya, ha egyedül kéne vele megbirkózzon.

Imádtam a kissé évődős részeket, mikor azokkal a választós kérdésekkel játszottak, és próbálták egymást megismerni a válaszok által. Engem is mindig elgondolkodtatott, és velük együtt én is mindig választottam, aztán megpróbáltam rájönni, mit is mond ez el rólam. Valóban jó módszer, ha valakiről sokat akarsz megtudni.

A könyvben leginkább azt hozta ki, a két főszereplő mennyire is különbözik egymástól. Rendszerint éppen az ellentétes válaszokat adták, máshogy vélekedtek a dolgokról, de úgy vélem, ez jó dolog: megmutatták, hogy két ember nem csak akkor passzolhat össze tökéletesen, ha hasonlóak. Összehozhatják őket a körülmények, az élet, egy tragédia, a közös gyász, de persze elsősorban a szív is. Nem csak a könyvet nevezném ki kedvencnek, hanem magát a főszereplő párt, Fernt és Abrose-t is. Valahogy ez a szerelmi szál nem lett olyan masszív, nem volt tömény – nyilván, mert a könyv egyszerre sok más témára is komoly hangsúlyt fektetett –, de annál szebben sikerült ábrázolni a karakterek egymáshoz fűződő érzelmeit, a belső motivációjukat, és egyszerűen mindent. Még jobb is volt így, mintha egyszerűen „csak” szerelmes regény lenne – így nem volt idő felesleges körök futására, nem volt hely elcsépelt frázisoknak, sem időhúzásnak, minden szépen folyt a maga medrében, és nem tolták a képünkbe a szerelmet, mint azt sok más könyvben tapasztalom. Talán azért is, mert Fern és Brosey nem csak egymás szerelmei lettek – bajtársak, barátok, végül pedig család is. Az ő sorsukat minden létező szál összefűzi, és egyszerűen imádtam, hogy átláthattam, hogyan, és miért.

Összességében? Az egész könyvvel így voltam. Minden sorral, minden betűvel. Szerettem a gondolatokat, amelyek megbújnak a sorok mögött, hogy bár azok is a történet részét képezik, a karakterekkel, a cselekménnyel ellentétben azok valóban ott vannak a mindennapjainkban. Szerettem beépítve a központi gondolatmenetbe a szépséget, szerettem, ahogy végigkíséri ez a rövid, de annál nagyobb hatású szó az egész történetet, és megmutatja, mennyire felszínesek is vagyunk mi, emberek. Hogy mit tönkre nem teszünk magunk körül, másokban emiatt. Szerettem a vallást is. Nem hiszem, hogy sokan tudnátok rólam, de nálam sokat elmond egy íróról, ha a könyvében erre is nagy hangsúlyt fektet, örömet okoz, mikor Bibliai részletekkel találom szemben magam. Így, hogy Fern apja lelkész volt, ez szerves részévé vált a főszereplőnknek is, bennem pedig azon túl, hogy alapból is kedvelem a témát, és most is értékeltem, felkeltette a nosztalgiát az egyik kedvenc sorozatom, a Hetedik mennyország iránt, amely egy pap családjának története, és bármikor szívesen ülök le megnézni pár részét, egyszerűen a kellemes hangulata, és mégis fontos erkölcsi tanulságai miatt.

Szerettem, hogy az írónő kiterjesztette a szárnyait, hogy nem szűkítette egytételessé a témát, hanem kész palettát alkotott, teret adott a szerelemnek, a családnak, a barátoknak, a gyásznak, háborúnak, a végefelé még maroknyi akciónak, borzongásnak is – rajtam legalábbis végigfutott a hideg minden egyes jelenetnél, mikor Becker felütötte a fejét. A sok szörnyűség mellé ő még éppen annyira hiányzott a szereplők életébe, mint a pestis.

És itt vagyunk. Hogy a szereplőkről hajlamos vagyok úgy hinni, élnek, képes vagyok annyira belemerülni a történetbe, hogy megfeledkezzek arról, hogy az egészet csak kitalálta valaki, akinek az elméjére, kreativitására és tehetségére muszáj felnéznem. Mert tudom, hogy Amy Harmon most olyat mutatott nekem, amit még sokáig nem fogok elfelejteni.  

Alkotóértékelés: 5/5*

Elsőre lenyűgözött. Nem kellett megvárasson, új esélyeket kérnie, bizonyítania. elég volt pár oldal, hogy biztosra tudjam azt az öt csillagot. Tetszettek a témák, amiket megragadott, és ahogy összeválogatta, kombinálta őket egymással. Tetszett a fantáziája. Tetszett, hogy egyediségre törekedett, és ez nála nem maradt csupán próbálkozás szintjén. Tetszettek a gondolatai. Tetszett amit írt – és az is, ahogy. Ízesen, finoman kerekítette a mondatokat, öröm volt olvasni a sorait. Azzal az űrrel pedig, amit a könyve, az Arctalan szerelem hagyott bennem maga után, rögtön, első könyvesként is felküzdötte magát a kedvenc íróim közé.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ennek a könyvnek szigorúan véve csak hősei vannak. Mindenki, aki egyáltalán említésre érdemes, hordozza a maga sebeit, a maga traumáját, megéli és túléli – vagy nem – azt, így mindenkire fel kell nézzek, de talán legjobban Bailey karaktere vett le a lábamról. Róla direkt nem szóltam feljebb, most jött el az ideje, hogy tényleg csak neki szenteljük a figyelmet, mert megérdemli.

Az ilyen emberektől mindig padlóra kerülök kicsit. Teljesen le tud nyűgözni, mikor valakinek ennyivel nehezebb életet, ennyivel használhatatlanabb lapokat osztott a sors, mégis megőrzik önmagukat. Bailey a jelenlétének minden percével fényt csempészett a komor lapok közé, megmutatta, hogy az ember akkor is lehet vidám és pozitív, akkor is lehet boldog, ha éppen a legrosszabb vár rá. Nehéz lehet az embernek már gyerekkorától azzal a tudattal élni, hogy számára a vég közelibb, és elkerülhetetlenebb, mint mindenki másnak, hogy lassan felemészti egy betegség, elhatalmasodik rajta valami, amit nem érdemel, mégis el kell fogadnia, mert egyszerűen semmit sem tehet érte. Sokan – köztük én is – túl gyengék lennénk ahhoz, hogy ezzel képesek legyünk szembenézni, éppen ezért tisztelem Bailey-t ennyire. Az ő sorsa is legalább annyira traumatikus volt, mint a többieké, ha nem rosszabb, mégis, képes volt még a betegségéről, a halálával is olyan nyugalommal és lazasággal kommunikálni, mintha csak a vacsoramenüről lenne szó. A humorával, beszólásaival sokat segített abban, hogy ne csak sírni legyen okom olvasás közben – bár ez utóbbiért is felelt olykor. Nem merek belegondolni, hogy milyen lehet egy ilyen embert gyászolni…

Kedvenc részek:

Mint korábban már írtam, a klasszikus eset áll fenn, melynek értelmében minden oldala, minden sora, minden szava imádott ennek a könyvnek – csak ez úgy hiszem, már egy sokkal „teljes szívvel, lélekkel” jellegűbb eset a többinél, mikor ezt mondtam. Szerettem az elejét, a maga lassabb medrében, mikor még ismerkedtem az írónő stílusával, a szereplők életével. Aztán azt is, mikor az események a fejük tetejére fordultak – ebben a könyvben a szomorúságot is tudtam szeretni, a tragédiát és a gyászt. A jelent és múltat – ez utóbbi külön élvezetet is okozott, imádom ugyanis a visszaemlékezéseket. Nekem ez az egész tökéletes volt.

Kedvenc idézetek:

„Eltévedni vagy egyedül lenni? Ambrose azt választotta, hogy egyedül lenni, mire Fern így válaszolt: „Inkább tévednék el veled, mint lennék egyedül nélküled, úgyhogy az >>eltévedni<<-t választom, de csak ha együtt csinálhatjuk”. „Nem lehet feltételeket szabni” – írta erre Ambrose. A lány ezt válaszolta: „Akkor is legyen az, mert az >>egyedül lenni<< kicsit olyan, mintha örökre szólna, viszont aki eltévedt, az még hazatalálhat.””

***

„Ha minden ember arcát Isten alkotta,

vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?”

***

„Sokszor érzem úgy, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába.”

***

„Ezt mondja Ézsaiás 53:2: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.”

- Ismerem ezt a rész – mondta halkan Elliott. – Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű. Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez?

- Ugyanazért, amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték volna követni – ami nagy-nagy hiba lett volna.”

***

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

- És ez mégis mit jelent, Fern? – sóhajtott fel Ambrose, de az indulat, ami néhány perce még olyan hevesen tombolt benne, mintha elpárolgott volna.

- Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket.”

Borító: 5/5*

Szóljatok, ha már fárasztó az áradozásom, de nem tudom abbahagyni. Ez a könyv épp ahogy belül, úgy kívül is lélegzetelállítóan szép. A borítómodell, a színek, a betűtípusok… minden teljesen harmonikus, egyszerűen öröm ránézni is.

Pontozás: 5/5*

Tudjátok mit? Talán én lepődtem meg ezúttal legjobban. Voltam olyan szerencsés, hogy ebben az évben elég sok jó könyv akadt az utamba, több közülük emlékezetes is maradt, beírta magát a kedvenceim közé. Mégis azt érzem, 2016. Number One-ját csak most, decemberben sikerült megtalálnom, most került utamba az, amit az Év Könyveként emlegethetek. Így, nagy betűkkel. Az Arctalan szerelemtől egyszerűen elállt a lélegzetem. Megbabonázott, először a gyönyörűséges borítóval, aztán az írói stílussal, a történettel, témákkal, szereplőkkel. Gondolkoztam kerestem a beugratót, de nem volt – egyszerűen nem találtam hibáját, minden porcikája úgy tökéletes, ahogy van. És nem feltétlenül azért, mert szép. Néhol kifejezetten azért, mert szörnyűséges – szomorú dolgok garmadája képviseltette magát a történet során, de még azokban is megvolt a szépség. És az igazán jó dolgokban is ott volt a szomorúság. Az egész egy hatalmas, összetett kirakósjáték, amiben minden összefügg, minden kapcsolódik - a végeredmény pedig szebb, mint a legszebb álmainkban. Ajánlom a könyvet azoknak, aki valami igazira vágynak, valamire, ami nem kertel, nem fél megmutatni azokat a dolgokat, amiről jobb lenne tudomást sem venni, pedig emberéleteket változtat meg. Ajánlom a könyvet azoknak, akik érzelmeket akarnak - nem erőltetetteket, nem olyanokat, amelyeket az ember arcába kell nyomni, hogy felvegye a fonalukat, hanem olyanokat, amelyek a csendes valóságukkal babonáznak meg, és eszik be magukat a szívedbe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik többre vágynak a romantikánál, mélységre, tartalomra, sok életre egyszerre. Végül pedig ajánlom a könyvet mindenkinek - mert azt hiszem, ezt bárkinek szívesen a kezébe adnám, aki úgy gondolom, képes megérteni a leírtakat. 

Végül pedig köszönöm a recenziós példányt a Twister Media Kiadónak – nélkülük valószínűleg még sokáig nem tarthattam volna kezemben ezt a gyönyörűséget. Köszönöm <3

Megtetszett a könyv? Rendelt meg ITT!

Sarah Andersen - Felnőni kiábrándító | Sarah's Scribbles gyűjtemény

Úgy ​​érzed, kilógsz a sorból? Szeretnéd kapcsolatépítésen keresztül előremozdítani a karrieredet? A felnőttség olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed szerint teljesen fel vagy készülve? Hát pfuj. Kérlek, állj odébb!

Eredeti cím: Adulthood is a Myth

Sorozat: Sarah’s Scribbles 1.

Oldalszám: 112

Megjelenés: 2016

Kiadó: Fumax

Ár: 2200 –

Sarah Andersen, az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt, tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak. Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézenfogva végigmenni az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk a pizsamánkba. Más szavakkal: a modernkori fiatal élet horrorisztikus és kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi ihletésűek! Cseppet sem azok!

A Felnőni kiábrándító a rajongók kedvenc képsorait tartalmazza tucatnyi új képregény mellett, amelyek csak ebben a kötetben olvashatóak. Sarah őszintesége, az olyan témáknál, mint pl. testkép, öntudat, introvertáltság, személyes kapcsolatok, és a melltartó-mosás gyakorisága, képregényeit elképesztően viccessé varázsolják – amellett, hogy mindenki magára ismerhet bennük.

Tudjátok, azzal a tudattal vettem kezembe ezt a rövidke könyvet, hogy tíz-tizenöt percig egy karikatúrával fogom magam szórakoztatni . Mit vártam? Szarkazmust, öniróniát és társait… Hogy mit kaptam? Hm. Mondjuk ki nyíltan, akármennyire is fáj: az igazságot.

Egy pont után el kellett gondolkozzak rajta, hogy vajon mikor, és hová tette azt a rejtett kamerát Sarah Andersen, és én hogy nem vettem észre… mert igen, nem sok mást tudok mondani, mint előttem sokan. Hogy egyszerűen olyan ez, mint egy életrajz. Mármint persze a fajta, amit nem mutogatsz, és nem küldesz be a leendő munkahelyedre; az igazi életrajzod, ami egyszerre keserít el és nevettet meg – ez utóbbi szigorúan csak visszatekintve. Az alkotó szépen összegyűjtötte azokat a pillanatokat, amelyekről nem beszélünk valami sokat, talán néhány esetben szégyelljük is őket – amúgy megjegyzem, teljesen jogosan – mégis a mindennapjaink részét képezik. Mindezt sokszor sarkítva kicsit, kiélezve, hogy egy jót nevessünk rajta, még akkor is, ha a mindennapokban nem találunk benne semmi szórakoztatót.

Ehhez már elég maga a képregény főszereplője is, a csíkos pólós, fekete hajú lány, akit mindig Virágnak akarok hívni, nem is értem miért… mindenesetre jobban esik a lelkecskémnek, mikor úgy gondolok rá, hogy egyszerűen noname, és nem úgy, mint a gonosz alteregómra, aki minden olvasónak örömmel elújságolja, hogy mennyire utálok mindenkit, főleg azokat, akik szebbek nálam. True strory. Tény, hogy a csajszi ránézésre is megmosolyogtató, de amitől nagy eséllyel mindenki nagyokat fog nevetni, az mégis a sajátos stílusa mert ha neve nincs is, az legalább van. Egyszerűen, de sajátosan áll az „élet nagy dolgaihoz” vagy legalábbis a nők alapvető „hatalmas” problémáihoz, mint a ruhamosás, párkapcsolat, szőrtelenítés, menstruáció, mindenféle program, mikor pedig semmi kedve az embernek kikelnie az ágyból, amibe már amúgy is kényelmesen bekuckózott… De ha ő még önmagában nem is lenne elég ok a nevetésre, ott van a lelkiismerete. Meg a méhe. Hát most komolyan… ők együtt haláli csapatot alkotnak. A lány, aki élni próbál, a nyuszi, aki mindig próbálja jóra ösztönözni, és a méh, ami mindig keresztülhúzza a számításait. Milyen szép is az élet.

Az alapvető humoron túl nagyon tetszett még az egyszerű ábrázolásmód, amit Sarah Andersen használ, az meg főleg, hogy már ezzel is mennyi mindent ki tud fejezni, hogy ugyanúgy átadja az érzelmeket, a gondolatokat, mintha profi rajzok vagy portrék akarnák megtenni ugyanezt. És igen, így maga a látványvilág is roppant szórakoztatóra sikeredett, hiszen a rajzok legalább annyira beszéltek, mint maguk a gondolatbuborékok.

Összességében szerintem a Felnőni kiábrándító egy olyan kis gyűjtemény, amit minden nőnek megéri átlapozgatni legalább egyszer – én magam részéről pedig úgy vagyok vele, hogy bármikor szívesen nyúlok majd érte a polcon, mikor szükségem van egy adag mosolyra, és persze biztatásra, hogy nem én egyedül szegem meg az egészséges étrendet mértéktelen édességevéssel. Jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki nem idegenkedik túlzottan a képregényektől – de tudjátok mit? Még nekik is! –, vágyik negyed óra felhőtlen nevetésre az élet apró dolgain, úgy, hogy miközben a vicces helyzetet szemléli, kénytelen legyen közben  térdére csapni, és még jobban röhögni rajta, hogy „bizony, totál én vagyok.” Mert mint már mondtam, igen, ezek a képek egytől egyik mi vagyunk. Szóval… ha legközelebb nem mosod ki a melltartód időben… halogatsz, panaszkodsz, küzdesz a lázadozó szerveiddel vagy éppen az izzadó tenyereddel, mindig gondolj rá, hogy valaki tudja! :D Nem voltál benne az első Sarahs Scribbles-ben? Majd benne leszel a következőben!

KEDVENC KARAKTEREK:

Szerintem elég alap, talán mondanom sem kéne, de nagyon komálom a főszereplő lányt, egyszerűen nem is lehet mellette szó nélkül elmenni, mennyire jófej, de öhm… jó, bevallom, hogy a legnagyobb kedvencem a méhe volt. Haláli, hogy sikerült belőle szinte egy önálló szereplőt kanyarintani, nem túlzok azzal, hogy rajta nevettem a legtöbbet.

KEDVENC KÉPSOROK:

BORÍTÓ: 5/5

Túl sok hozzáfűznivalóm nem lehet – ugyanaz a jópofa jellegű illusztráció, ami Sarah összes rajzára jellemző, méghozzá egy olyan  képfolyamból, ami amúgy is szerepel a kötetben, és kifejezetten aranyosnak is találtam. Kimondottan tetszik továbbá az is, hogy a borítón már nem tartották meg szigorúan a fekete-fehér formulát: kellett ide valami szín, ami feldobja. Így a végeredmény jópofa, és szerintem pont passzol a füzetecskéhez.

PONTOZÁS: 5/5*

Sosem voltam egy nagy képregényes, a Felnőni kiábrándító mégis elég hamar elcsábított… na nem, nem a borítón is látható lány vonzerejével, sokkal inkább az internetnek köszönhetően, ami mint tudjuk, amúgy minden rossz forrása. Meg olykor valami jóé is – mint most. Már elég régóta botlok bele úton-félen ezekbe a „Sarah’s Scribbles” nevű kis képekbe, de sosem gondoltam tovább, hogy ez mi is akar lenni, vagy hogy képsorok kész garmadáját jelenti, nem csupán egy-két frappáns rajzot. Szerencsémre azonban ennek a kis könyvnek a megjelenése nem kerülte el a figyelmem, és most, kétszeri – igen, egy nap alatt – olvasás után azt kell mondjam, nekem az „antiképregényesnek” most már van kedvenc képregényem. Aranyos, szórakoztató, már-már kegyetlenül igaz, sajátos humorral, ami miatt még azon is nevetsz egy jót, ami talán nem is olyan vicces – igen, például azon, mennyire szívás felnőni. Vagy akár az életen. Pedig az meg… na, mindegy. Tény, hogy felnőni kiábrándító – de ezzel a gyűjteménnyel egy fokkal talán kevésbé az, szóval úgy könyvelem el, hogy Sarah Andersen, a csíkos pólós lány, a méhe meg a nyuszija mind teljesítették a küldetésüket! :D 

A példányért pedig hatalmas köszönet a Fumax Kiadónak, akik voltak kedvesek küldeni nekem egyet ebből a 112 lapnyi boldogságkötegből! *-*

A könyvet IDE KATTINTVA megrendelheted!

Tara Sivec - Csábítások és csemegék

"Találkoztam egy fiúval egy fõiskolai bulin, megvertem sörpongban, aztán hagytam, hogy elvegye a szüzességemet, és cserébe kaptam tõle egy gyereket. Nem volt valami jó üzlet, de a világ minden kincséért sem csinálnám vissza."

Eredeti cím: Seduction and Snacks

Sorozat: Csokoládéimádók 1. (Chocolate Lovers 1.)

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)

Ár: 3299 -

Claire, ​​a húszas éveiben járó, egyedülálló anyuka szeretne annyi pénzt összeszedni, hogy elindíthassa a saját vállalkozását, hogy a mocskos szájú, de (amikor alszik) imádnivaló kisfiának jobb életet biztosíthasson. Ezért kelletlenül beáll a legjobb barátnőjéhez, hogy segítsen szexuális játékszereket eladni.

Egyszer csak felbukkan a városban Carter, Claire hajdani egyéjszakás kalandja, aki örökre megváltoztatta az életét. És bár egyedülálló csokoládéillatán kívül semmire nem emlékeszik Claire-ből, a lány gondoskodik róla, hogy ezúttal mély nyomot hagyjon a fiúban.

Carter leplezetlen döbbenettel veszi tudomásul, hogy van egy négyéves kisfia, Claire pedig attól pánikol, hogy álmai férfija rögtön menekülőre fogja majd, látva a terhességről árulkodó jeleket a bőrén és a nullához közelítő hálószobai tapasztalatát. Ám semmi ilyen nem történik. Ketten együtt mindent megtesznek, hogy eljöjjön számukra az „örökkön örökké”.

Az élet olyan, amilyenné teszed. Ha a tiéd vodkából, csokiból és vibrátorokból áll… hát legyen!

Jézus Atya Úristen, és minden angyal a mennyekben… Ez valami elképesztő volt! Fogalmam sincs, mikor nevettem könyvön ennyit utoljára, vagy egyáltalán, nevettem-e már valaha ennyit, de itt már az első oldalon kitört belőlem a röhögés, és esküszöm, nem igazán volt olyan perc, amikor abbamaradt volna, maximum mikor vége lett, mert attól bizony hipphopp elszomorodtam. Jó, ennek a humornak a jellegébe belegondolva máris kész szentségtörés volt az Urat emlegetni pár sorral feljebb, ugyanis… á, aki olvasta, az érti mire gondolok. Ez az a könyv, amit tök mindegy, hol ütsz fel, bármelyik random oldalon találsz pár káromkodást és szexuális jellegű utalást, mert a főszereplő huszonéves anyukánkat nem érdekli, hogy a négyéves kisfia olyan szavakat tanul tőle – meg amúgy a barátaitól is, akik feltételezem, már-már klinikai esetnek számítanak –, mint a „szar” meg „picsa” édesanyák gyöngye, és úgy összességében, a szereplők döntő százaléka szeret beszélgetést kezdeményezni a saját nemi szervével, vagy nagy asztaltársaságban beszélni máséról. Erre mondom többek között, hogy a könyv tele van abszurd helyzetekkel, amik könyvön keresztül nézve kimondottan szórakoztatóak, azért viszont hálát adhatunk az égnek, hogy a való életben, kulturált társaságban nem történnek meg. Legalábbis remélem.

Engem őszintén szólva már az első mondat megfogott – gondolatban kezetfogtam főszereplőnkkel –, és onnan fogva gondoltam, hogy nem lesz itt baj.

„Hello,az én nevem Claire Morgan, és soha nem akartam gyereket.”

Hát nem bájos? És mondta ezt egy négyéves kidfiú anyukája… így már kevésbé tűnik kedvesnek igaz? Hát… pedig aki olvasta, az egyet kell velem értsen abban, hogy ez még a legjóindulatúbb dolog, amit egy Gavin-féle kölyök anyja mondhat. Én magam legalábbis többször átfuttattam a fejemben a gondolatot, hogy Gavin igazából nem is egy kisgyerek, hanem egy miniatürizált kis szörnyeteg. Bár hálát kell neki adnom – mint a történet legfőbb konfliktusforrása, lényegében az a helyzet, hogy nélküle nem lenne ez a könyv, vagyis… nem ilyen lenne. Miután az anyja szokásától eltérően a barátnője tanácsára átmulatott egy éjszakát egy házibuliban, a szüzességét jól ottfelejtette a hálószobában, a pasi „Bruce Willis”-jei aki olvasta érti… pedig elvégezték a dolgukat, az élete, a szépen megtervezett és nyugalmas élete kiegészül egy „maszatos képű, taknyos orrú, ragacsos kezű, üvöltő, fingó, szaró, soha nem alvó, nyávogó, veszekedő, síró kis emberkével” – nevezzük nevén a lényt: Gavinnel. Hát… a fentiek nem hangoznak kimondottan jól, igaz? Hát, pedig Gavin még ennél is rosszabb. Persze megvoltak a maga édes pillanatai, bár valójában tényleg leginkább akkor, mikor aludt… de azért olykor előfordult, hogy jól felvette egy bájos, szerető kisgyermek álcáját – a többi végtelenített számú jelenetben viszont bizonyára Claire agyára ment. Én pedig egyszerűen csak beleképzeltem magam a helyzetébe, és készen álltam elsírni magam. Gavin az a gyerek, akivel nem mehetsz nyilvános helyre anélkül, hogy ne kerülnél minimum egy, de amúgy garantáltan minél több kínos helyzetbe, aki csak a rosszat tanulja el mindenkitől, aki élvezetből rosszalkodik, és majdnem olyan rondán beszél, mint az anyja. Kész istencsapás.

És hogy milyen anya Claire…? Helyénvaló kérdés. Ilyen:

„ – Te szent szar… - motyogtam elhűlve. 

Gavin, miközben mászott fel a faházba, meghallotta, mit mondtam és megállt, majd felém fordult. 

- Anyu, nem mondhatod azt, hogy szar! – szólt rám, mire hisztérikusan felnevettem. 

- Dehogyisnem mondhatom! Nagyon is mondhatom, hogy szar! Felnőtt vagyok, az isten szerelmére! Te nem mondhatod azt, hogy szar! A szaros mindenit!”

A mesterfokú érvelés…

„- A büdös francba – morogta Gavin. 

– Mit mondtál?! – kérdeztem vissza keményen. 

– Szeretlek, anyu! – mondta széles mosollyal az arcán, majd megölelt és megszorított.
Az isten verje meg. Ennek mindig bedőlők."

Gyereknevelés Nagykönyve, 3. fejezet, 254. cikkely: Légy határozott, tarts ki az elveid mellett!

„- Áh nem vagyok valami jó a fegyelmezésben. Amíg a gyerek nevet, és nem vérzik semmije, addig minden rendben. Ez az én hitvallásom.”

Nos… igen, lehet, hogy ő sem éppen mintaszülő. Bár én alapvetően – mint írtam fentebb, az első mondattól kezdve – kedveltem a személyiségét, értékeltem, mint szereplőt, és sokszor osztottam a gondolatait, attól sajna az a helyzet, hogy anyának csapnivaló – hogy pontosabb legyek, inkább azt mondanám, ha a gyereknevelés tantárgy lenne, Claire bizonyára notórius évismétlő volna, de ez szerintem nem is szorul különösebb magyarázatra, a fenti idézetek magukért beszélnek.

„Gavin kimerülten felsóhajtott. Szegény gyerek. Megverte az isten az ostoba anyjával.”

Ennek ellenére mégis mutatta és kellően átadta, hogy annak ellenére, hogy a fia sokszor az agyára megy, attól még nagyon szereti. Ez biztos olyan anyukás dolog, hogy a kölyök akármilyen idegesítő, hülye vagy ronda, akkor is az enyém, úgyhogy szeretem. Claire is imádta a maga kis ördögfajzat Gavinjét, nem mintha nem rakta volna ki simán a kuka mellé a szemeteseknek… de ott van alapvetően a tény, hogy bár már a hasában is folyton fenyegette, mégis megtartotta a kicsit. Most nem szándékozok belemenni állásfoglalásba az abortusz, örökbeadás és felnevelés mellett, egyrészt mert nem ez a poszt célja, másrészt, mert a legkülönbözőbb szituációk miatt nem is bírnék egyöntetűen kitartani az egyik lehetőség mellett. Bár azt furcsának találom, hogy az eddigi olyan könyvekben amiket olvastam, és a főszereplőnek az akaratán kívül gyereke született, végül mindig megtartotta… ami természetesen kétségtelen, hogy a legemberibb dolog, amit tenni lehet, bár minden esetben megnehezíti az életét. Szóval… Claire is belenyugodott a dologba többé-kevésbé, bár az egyéjszakás kalandjának és egyben Gavin apjának keresésével egy percre sem állt le.

Még jó, hogy a második szemszögnek ott volt Carter, így nem kellett sokat törnünk a fejünket azon, ki is lehet az a titokzatos srác, akivel Claire egy éjszakán annyira egy hullámhosszon volt… Jó, most igazán nem kekeckedni akarok, főleg, mivel imádtam néha Carter beteg gondolatai között is kószálni kicsit Claire vaginaközpontú agya után, de most már komolyan el tudnék viselni több izgalmas az NA regényekben. Miért van az, hogy mindig kapásból adott a két főszereplő, akiket a sors egymásnak szánt? Az elejétől fogva, nem, a fülszöveg után is tudni lehet, mi lesz… És hogy megmondjam az őszintét, ebbe a könyvben sok más sorsfordító esemény nem is történt azon kívül, hogy Carter újra felbukkant Claire és Gavin életében. Mondom… nem pattognék, elvégre nagyon tetszett a könyv, csak egyszerűen mostanra kezdi már szúrni a szemem ez a fene nagy kiszámíthatóság.

Ennek ellenére tényleg majd kibújtam a bőrömből, mikor végre feltűnt Carter – istenem, de hálás voltam, amiért megment attól, hogy tovább kelljen elviselnem Lizt nagyobb szerepben! Jó, nem volt nagy szerepben, de úgy emlékszem, többet szerepelt még a történet elején… és tőle a falat kapartam. Biztos én vagyok itt a rosszul programozott, de ha ilyen barátnőm lenne, letagadnám. Most szólok mindenkinek, aki a barátnőm akar lenni Hahó, valaki! Senki?, hogy ne próbálja nekem a szexshopokba látni bele a legjobb bizniszt, és lehetőleg ne beszélgessen a többi vendéggel élénken a nemi életemről vacsora közben! Ja, és ne vigyen házibuliba azzal a céllal, hogy veszítsem már el a szüzességem. Mert igen, simán Liz a hibás azért, hogy gyönyörű és fiatal barátnője kapott egy koloncot a nyakába, amitől már nem is szabadulhat vagy tizennyolc évig. EZ szívás. Éljenek a legjobb barátnők, meg minden.

De mint mondtam, szerencsére idővel megérkezett a megváltás: egy magas, izmos, helyes pasi – pocsolyarészegen. Nos, ez utóbbi alapján egyértelműen nem úgy képzelem a barna fürtös herceg eljövetelét, hogy lezúg a bárszékről, miután a feles poharával folytatott diskurzust. Igen, iszonyatosan utálom az alkoholizálást, nem folytatom, megvetem és sokszor eléggé ki is ábrándítanak az olyan emberek, akik folyton ezt teszik… őszintén rámtör a hányinger, mikor néhány osztálytársam öntudatlanul részeg péntek estéinek történetét hallgatom. És közben sajnálom a májukat helyettük is, mert ők ezek szerint magasról leszarják. Á mindegy… szóval így lép be a történetbe, pontosabban Claire életébe Carter – egy cseppet sem józanabbul, mint első alkalommal. Megmondom őszintén, elég kiábrándító… lenne, ha nem róla volna szó. Egyrészt kiborít, hogy mekkora szerepet kapott a könyvben az ivászat, és hogy bár Carter mint felelősségteljes apa többnyire megtartóztatja magát a későbbiekben, Claire gátlástalanul piál a debil barátnőivel mikor csak kedve tartja. Igen, utálom ezt rendesen. A könyvet meg imádom. Ez így elég ellentmondásos, igaz? Ráadásul csak csapongok egyik mondattól és gondolattól a másikig – talán elég mentség az, hogy este van már nekem.

Carternél tartottam eredetileg, és talán így sokadik nekifutásra sikerül végre mondanom is róla valamit azon kívül, hogy bár két belépőt is kapott, mindkétszer túl részeg volt ahhoz, hogy pontosan emlékezzen rá. Így van az, hogy míg Claire egy arcot keresett évekig, úgy ő végigjárta az összes kozmetikai meg egyéb boltot a legjobb haverjával, és megszagolta az összes csokiillatú sampont, tusfürdőt, testápolót, amit talált. Mintha attól hirtelen megtalálná azt a csajt, akinek négy évvel korábban elvette a szüzességét, és akivel mellesleg annyira jól kijött. Annak ellenére, hogy végtére is feleslegesen törte magát, mégis azt hiszem, nagyon aranyos volt tőle. Kicsit ironikus helyzet: tudjátok, ha valakinek egyéjszakás kalandja van, akkor az a lényeg, hogy „egyszer együtt, aztán felejtsük el egymást”. Ezek meg minden erejükkel meg akarták egymást találni, és mégsem sikerült. Ami mondjuk elég valószínűtlen… bár megszoktuk, hogy ebben a történetben is folyton bénáznak valamit. De íme az egyik dolog, amiért a Csábítások és Csemegék mégsem ölte az agyamat, hanem megszerettette magát velem: minden szerencsétlenkedés aranyos volt. Nem abból származott, hogy a szereplőink életképtelenek lennének, vagy idegesítőek, egyszerűen csak úgy hozta a sors, hogy kellemetlen helyzetek halmazába keveredtek, és aztán változatos módon próbáltak belőle szabadulni, amitől persze az egész még szórakoztatóbb lett. Claire esetében azt mondom rá, haláli, Carter viszont észveszejtően édes. Imádtam, ahogy pedálozott, hogy megismerje Gavint, hogy jó apja legyen ezentúl, és azt is, mennyit filózott rajta, hogyan legyen jó szülő, hagyja, hogy a gyerek szétkenje a fogkrémet a szőnyegen, vagy szóljon az anyjának…? :D De viccet félretéve: melyik gyerek nem imádna egy olyan apucit, aki egyszer csak feltűnik a semmiből, de akkor hoz egy szobányi játékot? És mégis melyik anya nem olvadna el tőle? Na ugye. Carter egyszerűen imádnivaló. És azok az Ellis kontra Morgan meccsek, amiket Claire apjával játszott… úgy beszart az öregtől, hogy dőltem a röhögéstől. 

„Ha rosszul írod be George Morgan nevét a Google-ba, akkor nem azt dobja ki, hogy „Nem szeretne inkább George Morganre keresni?” hanem azt, hogy „Menekülj, amíg nem késő!”

Mert amúgy ki ne hagyjam George Morgant – egyik kedvencem volt azzal együtt, ahogy állandóan megfélemlítette Cartert, a négyéves unokájával pedig képes volt Harcosok klubját nézni.

Végül el kellett gondolkodnom: Voltak ebben a könyvben komplett szereplők?

A válaszom nem. Itt mindenki fokozottan zakkant. Mondhatni őrült. Őrült vicces.

Kedvenc karakter:

Most komolyan… van, aki Cartert nem szereti? Hát annyira édes egy ember, hogy meg kell zabálni. Jó, tény, hogy akárcsak a könyv valamennyi szereplője, ő sem egészen komplett, sőt, ő az az idióta, aki elnevezi a hímivarsejtjeit és beszélteti őket, de azt mondom, ezzel nem lóg ki a többi karakter közül. Imádtam, ahogy Gavinhez viszonyult, hogy a kezdeti ijedtsége nem volt tartós, és rögtön belevetette magát a kissrác megismerésébe, Claire segítésébe, hogy valahogy bepótolja azt a négy elveszett évet. Imádtam! *-*

Kedvenc részek:

Konkrétan az a helyzet, hogy nálam a könyvnek van eleje, vége, a többi meg összefolyik a maradék kétmillió meg egy cikis helyzet masszájává, így elég nehezen tagolom részekre a történetet… azt tudom, hogy Carter nagyon cuki apuka volt, úgyhogy talán azok a jelenetek a kedvenceim, mikor Carter és Gavin együtt vannak.

Kedvenc idézetek:

Előre is sűrűn kérek elnézést, ugyanis elég nehezen fogtam magam vissza, a könyv konkrétan már pár oldal után tele volt cetlizve, mert van olyan, hogy egyszerűen minden második mondat megérdemli, hogy megjegyezzük… mint feljebb láttátok, az értékelésbe is jutott néhány, és bár igyekeztem szelektálni… ide meg még több. Enjoy!

„Az élet azonban nem dob magas labdákat. Az élet egy három kiló hatvanöt dekás kisbabát vág a képedbe, amikor éppen nem figyelsz. Az élet egy bosszúszomjas ribanc.”

***

„És mondá az Úr, „Legyen világosság”, és George Morgan felkapcsolta a villanyt.”

***

„- És Claire, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

- Soha nem akarok gyereket.

- Claire, tudod már, hol tanulsz tovább?

- Soha nem akarok gyereket.

- Kér mellé hasábburgonyát is?

- Soha nem akarok gyereket.”

***

„Jó oka van annak, hogy az állatok egy része megeszi az utódait.”

***

„- Van tetoválásod, fiam?

Carter segélykérően nézett rám, én pedig tanácstalanul vontam meg a vállam. Sosem lehetett tudni, milyen szavak hagyják el apám száját.

- Hát, ööö… nem, nincs uram. Nincs tetoválásom – felelte Carter.

- Na, és van kétkerekűd?

- Hát, van egy nagyon szép mountain bike-om, ami még mindig a raktárban porosodik, mert nem volt időm elővenni, és elvinni egy…

- Motorod, Cathy – vágott közbe az apám, idegesen sóhajtva. – Van motorod?

Carter megrázta a fejét.

- Nem, és a nevem Cart…

- Letartóztattak valaha, vagy belekeveredtél kocsmai verekedésbe? – vágott közbe újra apám.

- Nem. Soha nem tartóztattak le, és nem kerültem semmilyen verekedésbe, Mr. Morgan – felelte Carter magabiztos mosollyal.

Apám odahajolt hozzám.

- Claire, biztos vagy benne, hogy ez a fickó nem homokos? – kérdezte suttogva.”

***

„A „Családtervezés” sorban álltam a boltban, és azt próbáltam kitalálni, hogy melyik óvszermárka lehet a leghatékonyabb. Családtervezés, ugyan már! Mégis, hány olyan ember fordult már meg ezen a soron, aki éppen családot tervezett? Pont azért jönnek ide az emberek, hogy NE legyen családjuk!”

***

„A pénz nem boldogít, de a pénzen vehetsz csokit, és az már közel áll a boldogsághoz.”

***

— Anyu, vehetek még egy sütit? — kérdezte Gavin, belerohanva a lábamba.

— Nem! Nem vehetsz több sütit! Már ettél csokis kekszet. De ez neked nyilván nem volt elég, és most ki akarsz próbálni valami mást, igaz? Tuti, hogy mogyoróvajas sütit szeretnél, ami épp az ellentéte a csokis keksznek. A mogyoróvajas keksz teljesen másik csapatban játszik, mint a csokis keksz. Gondolom, a csokis keksz többé már nem elégít ki téged, mi? Egy nap arra ébredtél, hogy egy egészen másfajta kekszet akarsz enni, mint amit azóta eszel, hogy megszülettél? Ám a te korodban nem váltogathatod kényed—kedved szerint a kekszeket, barátocskám! Ez nem így működik! Választasz egy fajtát, és ahhoz ragaszkodsz!”

Borító: 5/5*

Nyamm! A legelső dolog, ami ebben a könyvben megfogott, még sokkal korábban, mint olvastam volna. Kábé mikor először megláttam. Egyszerűen ránézek és csorog a nyálam. Ami nem épp kellemes, tekintve, hogy nem akarom, hogy a könyvek baja essen, de a lényeg remélem mindenkinek átjött: egyszerűen imádom!

Pontozás: 5/4.5*

Hát… annyit már biztosan mondhatok, hogy régen nevettem ennyit egy könyvön – konkrétan, éppen csak elkezdtem az első oldalt, és onnantól kezdve már nem is lehetett azt a hülye vigyort letörölni a képemről. Tény, hogy a „vagina” szó indokolatlanul mértéktelen használata kiborító – többek között ezért az a levont fél pont –, és hogy több káromkodást olvastam e megközelítőleg 300 oldal alatt, mint amennyit életemben hallottam, de ha egyszer az írónő ilyen haláli humorral tudta megoldani… elnézem neki az előbbieket. A szereplők nem csak szerethetőek, de igazából imádnivalóak, a helyzetek, amikbe keverednek természetesen olyan gázak, hogy már az olvasó érzi magát kínosan tőle, a végén garantált a happy end, a nevetés és szórakozás pedig egész végig feszegeti a határokat, de ez így lett jó, így lett egyedi, annak ellenére, hogy az alapötlet akár klisésnek is hívható. Nem azt kell várni tőle, hogy megváltsa a világot, mert nem arra hivatott, egyszerűen csak arra, hogy leülj egy reggel, és ne kelj fel addig, amíg nem végeztél vele. És addig engedd el magad. Ja, és… és még véletlenül se utánozd a szereplőket. Semmiben. Totál komolyan mondom. Nem normálisak