Úgy érzed,
kilógsz a sorból? Szeretnéd kapcsolatépítésen keresztül előremozdítani a
karrieredet? A felnőttség olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed
szerint teljesen fel vagy készülve? Hát pfuj. Kérlek, állj odébb!
Eredeti cím: Adulthood is a Myth
Sorozat: Sarah’s Scribbles 1.
Oldalszám: 112
Megjelenés: 2016
Kiadó: Fumax
Ár: 2200 –
Sarah Andersen,
az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt,
tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak.
Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az
interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézenfogva végigmenni
az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk
a pizsamánkba. Más szavakkal: a modernkori fiatal élet horrorisztikus és
kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi ihletésűek! Cseppet
sem azok!
A Felnőni
kiábrándító a rajongók kedvenc képsorait tartalmazza tucatnyi új képregény
mellett, amelyek csak ebben a kötetben olvashatóak. Sarah őszintesége, az olyan
témáknál, mint pl. testkép, öntudat, introvertáltság, személyes kapcsolatok, és
a melltartó-mosás gyakorisága, képregényeit elképesztően viccessé varázsolják –
amellett, hogy mindenki magára ismerhet bennük.
Tudjátok, azzal a tudattal vettem kezembe ezt a
rövidke könyvet, hogy tíz-tizenöt percig egy karikatúrával fogom magam
szórakoztatni . Mit vártam? Szarkazmust, öniróniát és társait… Hogy mit kaptam?
Hm. Mondjuk ki nyíltan, akármennyire is fáj: az igazságot.
Egy pont után el kellett gondolkozzak rajta, hogy
vajon mikor, és hová tette azt a rejtett kamerát Sarah Andersen, és én hogy nem
vettem észre… mert igen, nem sok mást tudok mondani, mint előttem sokan. Hogy
egyszerűen olyan ez, mint egy életrajz. Mármint persze a fajta, amit nem
mutogatsz, és nem küldesz be a leendő munkahelyedre; az igazi életrajzod, ami
egyszerre keserít el és nevettet meg – ez utóbbi szigorúan csak visszatekintve.
Az alkotó szépen összegyűjtötte azokat a pillanatokat, amelyekről nem beszélünk
valami sokat, talán néhány esetben szégyelljük is őket – amúgy megjegyzem,
teljesen jogosan – mégis a mindennapjaink részét képezik. Mindezt sokszor
sarkítva kicsit, kiélezve, hogy egy jót nevessünk rajta, még akkor is, ha a
mindennapokban nem találunk benne semmi szórakoztatót.
Ehhez már elég maga a képregény főszereplője is, a
csíkos pólós, fekete hajú lány, akit mindig Virágnak akarok hívni, nem is értem
miért… mindenesetre jobban esik a lelkecskémnek, mikor úgy gondolok rá, hogy
egyszerűen noname, és nem úgy, mint a gonosz alteregómra, aki minden olvasónak
örömmel elújságolja, hogy mennyire utálok mindenkit, főleg azokat, akik szebbek
nálam. True strory. Tény, hogy a csajszi ránézésre is megmosolyogtató,
de amitől nagy eséllyel mindenki nagyokat fog nevetni, az mégis a sajátos
stílusa mert ha neve nincs is, az legalább van. Egyszerűen, de sajátosan
áll az „élet nagy dolgaihoz” vagy legalábbis a nők alapvető „hatalmas”
problémáihoz, mint a ruhamosás, párkapcsolat, szőrtelenítés, menstruáció, mindenféle
program, mikor pedig semmi kedve az embernek kikelnie az ágyból, amibe már amúgy
is kényelmesen bekuckózott… De ha ő még önmagában nem is lenne elég ok a
nevetésre, ott van a lelkiismerete. Meg a méhe. Hát most komolyan… ők együtt
haláli csapatot alkotnak. A lány, aki élni próbál, a nyuszi, aki mindig
próbálja jóra ösztönözni, és a méh, ami mindig keresztülhúzza a számításait.
Milyen szép is az élet.
Az alapvető humoron túl nagyon tetszett még az
egyszerű ábrázolásmód, amit Sarah Andersen használ, az meg főleg, hogy már ezzel
is mennyi mindent ki tud fejezni, hogy ugyanúgy átadja az érzelmeket, a
gondolatokat, mintha profi rajzok vagy portrék akarnák megtenni ugyanezt. És igen,
így maga a látványvilág is roppant szórakoztatóra sikeredett, hiszen a rajzok
legalább annyira beszéltek, mint maguk a gondolatbuborékok.
Összességében szerintem a Felnőni kiábrándító egy
olyan kis gyűjtemény, amit minden nőnek megéri átlapozgatni legalább egyszer –
én magam részéről pedig úgy vagyok vele, hogy bármikor szívesen nyúlok majd
érte a polcon, mikor szükségem van egy adag mosolyra, és persze biztatásra,
hogy nem én egyedül szegem meg az egészséges étrendet mértéktelen
édességevéssel. Jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki nem idegenkedik
túlzottan a képregényektől – de tudjátok mit? Még nekik is! –, vágyik negyed
óra felhőtlen nevetésre az élet apró dolgain, úgy, hogy miközben a vicces
helyzetet szemléli, kénytelen legyen közben
térdére csapni, és még jobban röhögni rajta, hogy „bizony, totál én
vagyok.” Mert mint már mondtam, igen, ezek a képek egytől egyik mi vagyunk.
Szóval… ha legközelebb nem mosod ki a melltartód időben… halogatsz,
panaszkodsz, küzdesz a lázadozó szerveiddel vagy éppen az izzadó tenyereddel,
mindig gondolj rá, hogy valaki tudja! :D Nem voltál benne az első Sarahs Scribbles-ben? Majd benne leszel a következőben!
KEDVENC KARAKTEREK:
Szerintem elég alap, talán mondanom sem kéne, de
nagyon komálom a főszereplő lányt, egyszerűen nem is lehet mellette szó nélkül
elmenni, mennyire jófej, de öhm… jó, bevallom, hogy a legnagyobb kedvencem a
méhe volt. Haláli, hogy sikerült belőle szinte egy önálló szereplőt
kanyarintani, nem túlzok azzal, hogy rajta nevettem a legtöbbet.
KEDVENC KÉPSOROK:
BORÍTÓ: 5/5
Túl sok hozzáfűznivalóm nem lehet – ugyanaz a jópofa
jellegű illusztráció, ami Sarah összes rajzára jellemző, méghozzá egy olyan képfolyamból, ami amúgy is szerepel a
kötetben, és kifejezetten aranyosnak is találtam. Kimondottan tetszik továbbá
az is, hogy a borítón már nem tartották meg szigorúan a fekete-fehér formulát:
kellett ide valami szín, ami feldobja. Így a végeredmény jópofa, és szerintem
pont passzol a füzetecskéhez.
PONTOZÁS: 5/5*
Sosem voltam egy nagy képregényes, a Felnőni
kiábrándító mégis elég hamar elcsábított… na nem, nem a borítón is látható lány
vonzerejével, sokkal inkább az internetnek köszönhetően, ami mint tudjuk, amúgy
minden rossz forrása. Meg olykor valami jóé is – mint most. Már elég régóta
botlok bele úton-félen ezekbe a „Sarah’s Scribbles” nevű kis képekbe, de sosem
gondoltam tovább, hogy ez mi is akar lenni, vagy hogy képsorok kész garmadáját
jelenti, nem csupán egy-két frappáns rajzot. Szerencsémre azonban ennek a kis
könyvnek a megjelenése nem kerülte el a figyelmem, és most, kétszeri – igen,
egy nap alatt – olvasás után azt kell mondjam, nekem az „antiképregényesnek”
most már van kedvenc képregényem. Aranyos, szórakoztató, már-már kegyetlenül
igaz, sajátos humorral, ami miatt még azon is nevetsz egy jót, ami talán nem is
olyan vicces – igen, például azon, mennyire szívás felnőni. Vagy akár az
életen. Pedig az meg… na, mindegy. Tény, hogy felnőni kiábrándító – de ezzel a gyűjteménnyel
egy fokkal talán kevésbé az, szóval úgy könyvelem el, hogy Sarah Andersen, a
csíkos pólós lány, a méhe meg a nyuszija mind teljesítették a küldetésüket! :D
A példányért pedig hatalmas köszönet a Fumax
Kiadónak, akik voltak kedvesek küldeni nekem egyet ebből a 112 lapnyi
boldogságkötegből! *-*
Egyszer
volt hol nem volt, anno régen, januárban győzött a kíváncsiságom, és leültem
megnézni a Shadowhunters sorozat első részét – meg is lett az eredménye,
felháborodottságom, és haragom itt, a blogon sem átallottam hirdetni. Most
pedig – egy hetes korlátlan szabadidő birtokában – arra vetemedtem, hogy tovább kínozzam magam: azóta kijött még hat rész, ami egész napos
elfoglaltságot jelent, úgyhogy
vágjunk bele, gondoltam. Szóval leültem szenvedni – és mikor felálltam,
szenvedtem.
Egész
biztos vagyok benne, hogy ha valami furcsa módon nem is mind, de elég sokan
osztoztok velem az érzésben: ki nem utálja, ha megváltozik a véleménye, és be
kell ismernie, hogy tévedett? Most nyilván sejtitek, mit akarok ezzel mondani,
de mielőtt megrémültök, hogy egy zombi ellopta és megette az agyamat, közlöm,
azért szó sincs itt Pál fordulatról, csupán pár dolgot másképp látok, most,
hogy megadtam a sorozatnak azt a bizonyos második esélyt. Vagyis, nem biztos,
hogy második esélynek lehet nevezni azt, ha az ember merő mazochizmusból kezd
neki valaminek… de mindenesetre folytattam, és gondolkodtam, mi minden
változott meg azóta az átkos első epizód óta – és most itt az eredménye.
Kezdés:
2016. január 12.
Producerek:
Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David
Csatorna:
ABC Family
Eddigi
epizódok száma: 7
Főszerepben:
Clary
Fray - Katherine McNamara
Jace
Wayland - Dominic Sherwood
Alec
Lightwood - Matthew Daddario
Simon
Lewis - Alberto Rosende
Isabelle
Lightwood - Emeraude Toubia
Jocelyn
Fray - Maxim Roy
Luke
Garroway - Isaiah Mustafa
Valentine
Morgenstern - Alan Van Sprang
Magnus
Bane - Harry Shum Jr.
1.
Színészek, na meg karakteralakítás – mi változott?
Ki
tudja? Lehet, hogy semmi, csak én lettem immúnis, vagy – ami szerintem elég
sanszos –, Katherine McNamara olyan iszonyatos egy Clary, hogy mellette
mindenki jónak tűnik… DE az is megeshet, hogy mint sok más sorozatnál, itt is
csak a pilot epizód lett fura, és aztán sikerült egyenesbe térni… nem tudom. De
valami érezhetően változott az első rész után, és szerintem jó irányba.
A
legtöbb színészbe sikerült beletörődnöm, még akkor is, ha páran továbbra sem
adják vissza nekem a karaktereket. Ilyen például Dominic Sherwood – egészen
megkedveltem, koránt sem tartom már olyan borzalmasnak, és egész jó kis
szereplőt hoz, amit tudok értékelni, mármint akkor, ha eltekintek tőle, hogy
elvileg Jace lenne. Nem, Jace nálam már örökké Jamie Campbell Bower marad,
nincs mit tenni.
Ha
már a főszeplőknél tartunk, essünk túl a nehezén most: utálom ezt a Clary-t. Ha
valami, hát ez nagyon nem változott. Már mondtam, az még nem jelenti, hogy
Katherine McNamara jó Clary lehet, hogy vörös haja van (az is festett…) –
lehetne akár szőke, barna vagy fekete is, ha egyszer Clary-s kisugárzása van,
akkor nem a kinézet a lényeg. Hanem, hogy hogyan illeszkedik a szerepre – vagy
egyáltalán vannak-e megfelelő színészi képességei… Nos, meg ne bántódjon senki,
de én ennek a tehetségnek maximum a hiányát éreztem nála. Mint mindenkinek,
neki is voltak jobb pillanatai, de ezeket felülírta az összes többi rossz.
Nos,
akiről konkrétan nem tudom, mit gondoljak, és folyamatosan változott a
véleményem, az Izzy. Az első részben első osztályú ribiként mutatkozott be…
Igazából olyan, mintha lenne rajta egy „Közönséges üzemmód” be/ki gomb, és azt
váltogatnák, mert ő végig ingadozott egyik fajta viselkedésből a másikba.
Egyszer szörnyű, aztán rendes… De azért, ellenére mindenfajta fura
viselkedésének, egészen bírom.
Na,
most, hogy a főszereplőkre vonatkozó harag utolsó cseppjeit is kipakoltam –
most egész jól megúsztuk, nem? –, átevezhetünk a kellemesebb vizekre.
Kapásból
ott van Matt, mint Alec – benne már az első karakterfotók alkalmával megláttam
a lehetőséget – ott is van. De amíg az első rész alatt kitartottam Kevin
Zegers, mint igazi Alec mellett, most már el kell ismernem, hogy Matthew is
felveheti vele a versenyt, mert profin alakítja ám a szerepét. És nem
mellesleg, olyan helyes, hogy az már jelenség nem mondom, hogy ez nem
győzött meg már elsőre – vessetek meg, de hát lány vagyok, ez is komoly
szempont. Jó. mondjuk nem csak nekem. És nem csak lányoknak.
Ott
van például Magnus.
Újabb
fatális tévedésemről kell számot adjak – ha így haladunk, ez nagyon kínos poszt
lesz nekem. „Magnus Bane-be ezentúl egy
nő sem fog beleszeretni.” – mondtam kábé egy hónapja. Na most… nem, nem
szerettem bele, de simán megeshetett volna. Elismerem, jó Magnus kerekedett
belőle – nyilván segített erre az elhatározásra jutni, hogy végre többet
szerepelt, többet beszélt, cselekedett, és olyan aranyos, ahogy bejön neki
Alec. Alig várom, hogy végre a könyvekben is eljussak idáig, mert imádom őket.
Alberto
továbbra is teljesen Simon – minimum olyan jól adja vissza a szerepet, mint
anno Robert Sheehan, bár őt picit jobban kedvelem. Luke továbbra is csak egy vicc lehet
– hol van a régi Luke, akit megölelgettem volna, olyan aranyos? Nem tudom, ez a
fazon jó lenne valami helyszínelős sorozatba, de szerintem nem vérfarkasnak,
pláne nem Luke-nak. Alan van Sprang, mint Valentine még mindig egy kicseszett
maffiózó, nem az Árnyvilág gonosztevője. Jaj, Hodge viszont szó szerint fájt… a
Csontvárosban lévő bácsi helyett kicsit nehéz hozzászokni egy kigyúrt
vikinghez, de ők tudják…
Na,
és hol kötöttünk ki…?
2.
Túljátszás – ami nincs, nem kell erőltetni
Na
most, van az, mikor valakinek egyszerűen nincs számottevő színészi képessége,
és akkor nagyon ráfekszik a dologra, és próbálkozik mindent beleadva előadni
magát. Újdonságot mondok: ha ember vagy, ne hidd magad vámpírnak, és ne próbálj
kocsikat dobálni, mert attól, hogy akarod, még nem megy hülye hasonlat,
bocsi, este van, vagyis péntek. És ha nem tudsz színészkedni, akkor hagyd a
francba és inkább csinálj valami olyat, mihez értesz. Nos, itt elég sokszor
éreztem azt, hogy egyesekkel el kéne beszélgetni erről. Katherine éjszakai
forgolódása, Alberto bezárva a vámpírokhoz… hogy csak két példát említsek. Néha
a kevesebb több lenne.
3.
Hol vannak a karakterek?
Khm... "He's sexy and I know it"
Hupsz,
itt még mindig vannak ám gondok. Még ha nem is mondanék semmit Clary-ről, akkor
is tudnátok, mit gondolok, hiszen már kifejtettem az előző Mortal Instruments
posztban: ez egész egyszerűen nem lehet Clary. A könyvben úgy szeretem, tiszta
szimpatikus szereplő, itt viszont iszonyatosan plázacica beütése van, folyton
hisztizik, sír és sikítozik mindenen, senkivel sem törődik a környezetében, és
még bunkó is. Nos, én nem emlékszek rá, hogy az igazi, eredeti Clary ilyen lenne, sőt, épp ellenkezőleg. Jace
személyisége… hát, kicsit jobb már, mint az első részben volt, de nekem még
mindig nem adja vissza teljes valójában az eredeti karaktert – mondjuk Jace-t
talán nem is lehet kifogástalanul eljátszani, ő egy utánozhatatlan egyéniség.
Herondale, nem lepődünk meg rajta. Isabelle-t teljesen kivetkőztették önmagából
– és nem járt feltétlen jól vele –, Simon ellen ellenbe semmi kifogásom, ő
alapból egy szerencsétlen, földhözragadt figura, ami nem változott. Alec pedig
lényegében az egész sorozat fénypontja, ha akarnék, sem tudnék belekötni.
Összességében elég vegyes lett a felállás, vegyesen van itt jó és rossz is, de
legalább annyit erősödött a vonal, hogy nem csak borzalmakra bírtam kitérni.
Haladunk.
4.
Az akció
Ehhez nem lehet különösebb hozzáfűznivalóm – még nem olvastam végig a Végzet ereklyéi
sorozatot, csak az Üvegvárosnál tartok, de az még így is lejön, hogy a sorozat
nem feltétlenül követi jól a könyvek vonalát, nyilván, sorozathoz méltóan
lassítja a cselekményt, és ennek érdekében formálja is. Hogy ez most jó vagy
rossz, azt döntse el mindenki maga, engem igazából semlegesen érintett, mivel
magát a Shadowhunterst próbálom teljesen függetleníteni a könyvsorozattól, és
nem állítani gyakran párhuzamba a kettőt, ugyanis megfoghatatlan szálak fűzik
csak össze a kettőt.
Epizódok:
1. The Mortal Cup
2. The Descent Into Hell Is Easy
3. Dead Man’s Party
4. Raising Hell
5. Moo Shu To Go
6. Men and Angels
7. Major Arcana
Az
epizódok rövid tartalmát IDE kattintva érhetitek el.
5.
Ami még mindig bűnrossz – maszkot le!
Ha
van valami, ami nem változott, ami ugyanolyan menthetetlenül pocsék maradt a
további részekben is, az a látványvilág. Mondtam már, a Néma Testvérek maszkja
kegyetlen egy tréfa, annyi biztos, hogy nem lehet komolyan venni; a démonok,
hát, nagyon hajszálon egyensúlyoznak a borzalmas és a tűrhető között, a
vámpírok úgy néznek ki, mint akiknek rágóban ragasztották a szemfogaikat, az
éjjellátás rúna hatása olyan, mintha mindenki valami kemény drog hatása alatt
állna, és a vérfarkasok átváltozása is elég gagyira sikeredett. Mi az, hogy
átváltozik Luke farkassá, aztán jön a nagy fény, visszaváltozik emberré, és…
nos, én nem kifogásolom, ha az emberek ruhát viselnek, ezt nagyon is jó
szokásnak tartom, szögezzük le, de ha valaki farkasból emberré változik vissza,
a legjobb esetben sem lesz rajta a kabátkája meg farmerja. Mindegy, értitek,
mit akarok mondani. A sorozat effektjei és a profizmus messziről integetnek
egymásnak. De sosem találkoztak.
6.
Money, money, money...
Egyre
erősebb a gyanúm, hogy vagy maga a költségvetés iszonyat alacsony, vagy nagyon
spórolnak, vagy egyszerűen lusták több energiát fektetni a jobb kivitelezésbe,
de még ha az effektek minőségétől eltekintünk, akkor is csak úgy süt a
részletekből, hogy az egész zsebpénzből van. A helyszínek közül szerintem
kibérelték a legolcsóbbat, amit találtak, nem is törődve vele, hogy a célra
jó-e – ott van a Pandemonium klub, a Dumort Hotel, ami elvileg sosem volt egy
kockaház, a Csontváros, amivel épp olyan hülyére vettek mindenkit, mint
magukkal a Néma Testvérekkel, de a legnagyobb átverés az Intézet – egy
kicseszett kutatólabort csináltak az ódon katedrálisból. Menjenek már…
7.
Az élet apró örömei
Meglepő,
hogy ez a pont is bekerült is, de végül is, akadtak apróságok, amik feldobtak.
Például a motor, amit Jace elkötött. Azt említettem akkor, mikor a
Csontvárosról írtam, hogy a filmből hiányoltam a spéci vámpírjárgányt, éppen
ezért értékeltem most annyira, hogy itt nem feledkeztek meg róla, hogy ezek nem
akármilyen mezei motorok, hanem démonenergiával működnek és lehet velük
repülni. Az már más dolog, hogy a suhanós effekt elég fura volt ki lepődik
meg ezen…?, de a lényeg a lényeg, volt vámpírmotor, és ennek örültem.
8.
OMG, ez most komoly?
Jó.
Egyrészt, a maffiózó-ál-Valentine csernobili tartózkodásán még mindig nem
tettem túl magam – elvileg van ott némi kis káros sugárzás, ami szerintem nem
válogat az emberek és nephilimek között. Elég brutál ötlet. És ha már itt
tartunk, akkor ott nem szimplán egy kellemes kis vidéki ház van, ahol
„Valentine” meghúzza magát; nem, neki egy kicseszett laboratóriuma van. Az
ördög játszószobája, ahol elmebeteg orvos módjára kísérletezik az alvilágiak
meg a démonok vérével… mondok jobbat: jó, addig oké, hogy Pangborn meghalt ott,
de „Valentine” még kis búcsúbeszédet is tartott arról, hogy milyen nagyszerű
ember volt. Hová kerültem?!
De
OMG-ből amúgy sincs hiány. Ott van a Jace-démon, és a nagymama démon… amúgy nem
értem, miért kell mindig az ártatlan korosztályokkal ezt csinálni? A
Csontvárosban egy kislányt szállt meg egy démon, itt pedig egy aranyos öreg
nénit. Félni fogok.
De
a legsokkolóbb nekem csak a hetedik rész vége volt – Jace és Clary csókja.
Csakhogy ott az „oh my god” nem fejezi ki jól, amit mondani akarok. Inkább
olyan „what the fucking hell?!” érzésem volt, mikor én, az üvegházas jelenet
megszállottja és elsőszámú rajongója azt láttam, hogy a leggyengébb
próbálkozást sem tették meg, hogy leutánozzák a leutánozhatatlant, hanem
egyszerűen csak… nem csináltak semmit. Két ember megcsókolta egymást, és az
egész erőltetett volt, nem volt romantikus, nem volt szép és nem érződött kémia
a két színész között. Pocsék volt . Kiábrándító. Perzez tudtam, hogy a
Csontváros-beli jelenethez még csak hasonlót is lehetetlen forgatni, de azért
ennél kicsit jobbat vártam. Vagy túl sokat akarok?!
9.
Szerelem…? Barátság…? Szeretet…? Na, most mi hogy van?
Nos,
én őszintén megvallva sokszor nem éreztem, pontosan melyikről van szó. Az
evidens, hogy Clary és Jace nem barátok, hanem szerelmesek, ahogy az a nagy könyvben
meg van írva, eddig rendben. De például nehezen lehetett értelmezni Clary és
Simon kapcsolatát; azt tudjuk, hogy a fiú szerelmes Clary-be, de a lány
viselkedésén abszolút nem lehet kiigazodni – egyszer úgy bánik Simonnal, mint a
legjobb haverjával, vagy rosszabbul, mondjuk, mintha a bátyja lenne, a másik
percben meg nem jön át más, mint hogy „Biztos beleesett. Tuti.”.
Alec
és Jace kapcsolata sem semmi ám. Nem is arra gondolok, hogy Alec szerelmes
Jace-be, mert azt megszoktuk, és arra sem, hogy ezt kishíján elmondja neki;
nálam az érdekességet a parabatai viszony furcsa megnyilvánulása adta.
Visszagondoltam Willre és Jemre a Pokoli szerkezetekből, akik olyan odaadóan
szerették és védelmezték egymást, és most azt látom, hogy Jace meg Alec úgy
néznek egymásra, mint az ősi ellenségek. Folyton vitatkoznak, ráadásul
hülyeségeken, és még halálosan komolyan is gondolják. Szerintem parabataiknak
nem így kéne viszonyulni egymáshoz… Bár nem kizárt, hogy a köztük lévő
feszültséget az növeli tovább, ahogy Alec érez Jace iránt. Ilyen szempontból is
csak örülni fogok neki, mikor végre teljesen egyenesbe állnak a dolgai
Magnusszal, és erre nem is kell azt hiszem soka várni, talán már a következő
részben együtt lesznek. Alec az egyik kedvencem, így örülök, h végre boldog
lesz, és nem szomorkodik olyasvalaki miatt, akivel sosem jöhet össze.
10.
Zene
Meglepően
a poszt végére maradt a téma, és ami még meglepőbb, nincs róla valami sok
mondanivalóm. Őszintén szólva, elsősorban a szövegre figyeltem, hogy értsem
(egyelőre nem szinkronizálták), és a képre, hogy lássam, és emellett a zene
jócskán háttérbe szorult, így szerencsénkre semmi rosszat nem jegyeztem meg,
ellenben ha valami kiemelkedően jó hangzású volt, azt igen. Jó, lényegében
kettő lett aktuális kedvencem, azokról pedig tervezek is posztot a
közeljövőben, hogy kicsit bővítsük azt a zenei menüt. Kong az ürességtől.
11.
Kedvenc szereplők: Alec, Magnus, Jace
12.
Kedvenc epizód / kedvenc részek: kimondott kedvenc epizódom nincs, inkább csak
a Malec jeleneteket emelném ki, mert őket nagyon szeretem (róluk bővebben ITT
és ITT), és szívesen láttam őket együtt.
13.
Eddigi összpontszám: 5/3 – ahhoz viszonyítva, hogy első nézésre egy árva pontot
nem adtam volna az egésznek, ezt a hármat most hatalmas haladásnak fogom fel.
Ha a dolog továbbra is ilyen ütemben javul, az évad végére akár az 5/5-öt is
elérhetjük, de ahhoz tényleg van szükség még jó adag befektetett erőfeszítésre
és pénzre – viszont ha ezeken még csiszolnak, rendben leszünk. Egyelőre
egyenlően oszlott meg a sok pozitívum és negatívum.
Ennyi
lett volna a poszt, végül kevésbé lett pozitív hangvételű, mint előzetesen
hittem, hogy lesz, de még így is lényegesen kevesebb szidalmazás, káromkodás és
egyéb obszcén megnyilvánulás hagyta el a szám a billentyűzetet, mint
legutóbb, szóval tényleg haladunk. A véleményeteket örömmel fogadom lent
megjegyzésben, vagy akár molyon, facebookon, ha tetszett a bejegyzés, akkor
pedig iratkozzatok fel és lájkoljátok a Facebook oldalt, hogy mindig
értesüljetek az újakról. Hatalmas virtuális öleléseket küldök nektek, hamarosan
jövök,
