Never Let Me Go: október 2016

Sziasztok! Így a Halloween Projekthét hajrájában gondoltam hoznék még egy viszonylag borzongósabb könyvajánlót is, ezzel zárva a nyolcnaposra bővült hetünket. Ha pedig borzongás, akkor gondolom legtöbbünknek rögtön beugrik Stephen King neve, akit az istenért mondom már, „v”-vel kell ejteni, és nem „f”fel, fogja már fel mindenki! :D Apró kirohanás csupán, semmi több, máris megnyugodtam. So, élvezzétek a posztot, ha tudjátok, a projekthét-nyolc többi résztvevőjét pedig egytől-egyik megtaláljátok odalent.

„Egyáltalán, alig akad valaki, akit foglalkoztat, hogy amit tesz, fájdalmas másoknak! Az emberek nem lesznek jobbak, legfeljebb okosabbak. Ha pedig okosabbak, ugyanúgy kihúzkodják a légy szárnyát, csak ravaszabb indokot találnak hozzá.”

Eredeti cím: Carrie

Megjelenés*: 1992

Oldalszám: 320

Kiadó: Nemo Kiadó

Ár: 3200 -

A chamberlaini gimnáziumban közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai – főként a lányok – gúnyolódásának is állandó céltáblája. Egy különösen megrázó esemény után a főkolomposokat megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön nő az indulat, elégtételt akar venni az őt ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad…

Szégyellnivaló Stephen-King-szüzességem elvesztésének legklasszikusabb módját választva mi sem lehetett volna fairebb ötlet, mint a király legelső megjelent regényével kezdeni közös jövendőbeli pályafutásunkat. ~~Ami megjegyzem, végül nem tartott sokáig.~~ A Carrie már jóval azelőtt felkeltette az érdeklődésemet fülszövegével, mielőtt jobban leálltam volna King bácsi könyvei után keresgélni, de hogy őszinte legyek, nem azt kaptam, amire gondoltam. Nem jobbat, nem rosszabbat, csak valahogy mást, mindezt nehéz elmagyarázni úgy, hogy még csak azt sem tudom pontosan megfogalmazni, mégis mire számítottam.

A fülszöveg első olvasására valami lájtosra gondoltam. Később már inkább a felé hajlottam, hogy ijesztő lesz. Végül pedig… kitaláljátok? Na igen. Egyik se lett. Teremtett egy új, sajátos érzésvilágot, amibe egyik sem fér bele maradéktalanul, és egyiket sem mondhatjuk rá, éppen a másik miatt. Komplikált, igaz?

Gyermekeim, ez lenne a mesteri kivitelezésű high-YA-fantasy-thriller. Higgyétek el, nálam senki nem lepődött meg jobban a felfedezéstől, miszerint egy YA-t tart a kezében, a véres csajjal a borítón. Bizarr a kettőt összefüggésbe hozni egymással, de a helyzet lényegében változatlan, ugyanis a Carrie magába foglalja a young adult könyvek jónéhány fontos elemét, méghozzá nem amatőr szinten, végeredményben pedig elég komoly témát boncol az iskolai hierarchia és iskolán belüli erőszak egy fajtáját mutatva be a főszereplőn keresztül, igazi konfliktussal, igazi szenvedéssel és drámával, ráadásul precíz részletességig kidolgozott karakterekkel. Na, ezt most szépen ledaráltam egy szuszra.

Őszintén szólva leginkább talán a részletessége miatt szerettem meg a könyvet és azért, mert bár nevezik horrornak, hívják thrillernek, az író gondosan vigyázott rá, hogy ne hagyja a történetét elfolyni csak egy adott műfaj irányába. Nem tett külön hangsúlyt ide vagy oda – egyenlően és harmonikusan adagolta az érzelmeket, így megkaptuk a véres jeleneteket, de a nagy lelki vívódásokat, az egyén problémáit, egy lélektani vonulatot is. Engem teljesen lenyűgözött ezzel.

És bizonyos módon azzal is, hogy bár a névadó főszereplőnk Carrie, aki mondanom sem kell, az utolsó atomrészecskéjéig kidolgozott és jól felépített szereplő, King legalább ennyit foglalkozott a mellékszereplőkkel. Az ő drámájukkal, az ő indítékaikkal, múltjukkal és jövőjükkel – már akinek van. Így kaptunk teljes képet, és ez segített mindent megérteni, amit tesznek, és amivel formálják Carrie személyét és életét – aki így sokáig leginkább a körülmények áldozata, céltábla mindenkinek, aki magán viseli a szülei megítélését, és maga is az iskola, de még inkább a világ kitaszítottja lesz. A helyzete több feszültséggel jár, mint amennyit tudnia kéne elviselni egy 16 éves lánynak, ő mégis talpon marad – de szerintem mind tudjuk, hogy a sok felgyülemlett indulat mennyire veszélyes, mennyire robbanékony. A könyvben Carrie életének robbanás előtti utolsó szakaszát követhetjük nyomon, amit persze kapásból egy roppant kellemetlen helyzet indít.

De ez már olyasféle, mint egy bevezetés a végső fináléhoz, innentől ugyanis már csak a lejtő van, megállás nélkül, és ezt az író elég hamar a tudtunkra is adja. Az Árnyékból a fényre c. forrásrészletek a jövőből visszautaló írások, amik végigkísérik az egész könyvet, és igazából már az elején lerántják a leplet a történet végéről, így az emberben nincsenek kétségek, nincsenek illúziói egy kedvesebb befejezésről. A megoldás végig a szemünk előtt, mégpedig csak egy van: hogy mindenki meghaljon.

Bájos történet, hát nem?

És ha a könyv elspoilerezi neked saját magát, már csak egy kérdés marad: Akkor mi a kérdés? Legalábbis bennem ez fogalmazódott meg, ugyanis biztos voltam benne, hogy a könyv nem ér véget úgy, hogy ne mutatna újat. Ha a tetőpontot el is árulja előre, hát biztos lesz valami, ami meglep. Őszintén: az érzés lett az, amit az egész kiváltott. Mert most elmondom, hogy összességében ez a könyv oly távol áll az ijesztőtől, hogy hjaj. Nem fogsz rettegni, nem fogod a fejed paranoiásan kapkodni utána a sötétben, azt garantálom, de ne lepődj meg, ha egész testeden végigsöpör egy erős negatív hullám, és teljesen betölt tőle valami kellemetlen és nyugtalanító érzés. Én éreztem, és tudom milyen, ha jobban körbenézek azt is tudom, mi váltja ki.

Az első számú ok talán maga Margharet White, Carrie édesanyja. Talán erős túlzás, ráadásul erősen ironikus éppen őt kiáltanom ki az Antikrisztusnak, de néha azt hittem, egyszerűen minden gonoszságot, ami van, ebbe a nőbe töltötték bele – holott persze tudom, hogy egyszerűen az a vallási fanatizmus teszi ezt vele, amitől engem a hideg is kiráz. Nem mondanám magam ateistának, mert igenis hiszek Istenben valami furcsa és sajátos módon, de valamiért engem a megszállott hit mindig is megrémisztett. Talán az „istenfélő” szó az, ami mutatja ezt az én szememben, ugyanis nem lehet normális, ha valaki „féli” istent. Mert nem félelmet kéne kiváltson az emberekből, nem beteges mániákat, nem megszokott cselekvéseket, hanem nyugalmat és szeretetteljes érzéseket. És hiába szövi körül a vallás ezt a könyvet, egyiket sem éreztem. Mrs. White megrögzöttsége az őrületet súrolta, a lányát egészen megtörte, és vele magával is olyan dolgokat tett, amik nem méltóak egy anyához.

„Azért jöttem, hogy megöljelek, Mami. És te is vártál, hogy megölj engem.”

„Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt.”

Látjátok, miről beszélek, igaz? És ilyen környezetben valahogy az a visszás helyzet áll elő, hogy az embernek az jut eszébe, hogy Carrie még örülhet, hogy megélt 16 évet ép bőrrel, másrészt viszont mindezt olyan körülmények között tette, amilyet nem érdemelt volna ez az ártatlan gyerek. Végeredményben mégsem örülhetünk neki nyugodt szívvel, hogy élt. Mert mikor már egy hároméves kislánynak is gondok nyomják a vállát, és nem lehet igazi gyerekkora, mert elzárják a normális élettől, és csak a rend kedvéért tisztázzuk, meg is akarják ölni, akkor… akkor nem mondom, hogy nem jobb meg sem születni. Carrie igazi tragédiája végül is maga az élet, amibe született.

De ugyebár van a kezében egy hatalom, amiről senki sem tud az anyján kívül… Carrie telekinetikus erő birtokában van, ami már számtalanszor mentette meg az életét – és végül a pusztulását okozza. Azon a bizonyos bál estén ugyanis, amit a fülszöveg említ, Carrie megkapja az élettől – egész pontosan a velejéig romlott, ribanc Christől – a végső csapást, és tudjátok, mit mondtam a felgyülemlett feszültségről… nos, robban. Azon az estén a város egyenlő lesz a földdel, méghozzá nem is akárhogy. Nem kegyelmes a halál. Nem gyors és nem fájdalommentes Chamberlain lakóinak… de szerintem itt függesztem fel az időhúzást, amit művelek, mert nem akarok többet spoilerezni, mint a fülszöveg! :) A lényeg az, hogy ha már tudtad is a könyv elején, hogy hogy ér majd véget, akkor sem tudtad igazán. A titok nem a cselekmény volt, hanem az érzet, amit kivált – talán csak belőlem, és akkor most mind nyilván furán néztek a monitorra, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e, és mégis mi a fenéről beszélek, de lehet, hogy alapból ez volt az író célja, és tudjátok jól, mit akarok elmondani, még ha nehézkesen fogalmazom is meg. Maradjunk annyiban, hogy írjátok meg kommentben, most már kíváncsi vagyok :)

Kedvenc karakterek:

Tommy-t valahogy annak ellenére, hogy keveset szerepelt, gyorsan sikerült megkedvelnem, valószínűleg a hozzáállása és nyitottsága miatt, amit Carrie-vel szemben mutatott, ugyanilyen megfontolásból pedig nekem Sue is kedves lett. De a legnagyobb hős nálam akkor is Carrie marad, minden borzalom ellenére, amit tett, és minden szörnyűséggel együtt, amit kiállt élete rövid, 16 éve alatt. Igazi harcosnak tartom, mégis érző embernek, tele fájdalommal és visszautasítással, erővel és céllal. A többiek pedig megérdemelték, amit kaptak. Kivéve talán a tornatanárnőt, őt sajnálom.

Kedvenc részek:

Kedvenc rész? Kedvenc rész egy könyvben, amiben a lány szenved, amiben valakit folyamatosan bántanak és megaláznak, terrorizálnak és elnyomnak? Vagy kedvenc rész a könyvben, amiben egy elszabadult erő letarol mindent és mindenkit, akit csak talál? Abszurd itt kikiáltani bármit is kedvencnek, hiszen a leírt sorok az elsőtől az utolsóig borzalmasak. De a többséggel ellentétben amúgy engem a végsőkig megnyertek a visszaemlékezések és a cikkek, „forrásrészletek”. Keretet adott a történetnek, és segített sokkal többet hozni ki a témából, és ezáltal teljesebb élményt adni.

Kedvenc idézetek:

„Jézus a falról néz le rám

De arca hideg, mint a kő;

Mért érzem olyan

Egyedül magam,

Ha szeret, ahogyan mondja ő?”

***

„A rút kiskacsát nem emelik gyengéden magukhoz a társak, hogy azután beállítsák a sorba; ellenkezőleg, gyorsan és könyörtelenül elűzik maguk közül.”

***

„Csakhogy a bűn nem hal meg soha.”

***

„– A pitéhez hozzá se nyúltál – nézett fel Mami a brosúrából, miközben a teáját itta. – Pedig házi.

– Pattanásaim lesznek tőle, Mami.

– A pattanás az Úr büntetése. Edd a pitédet.”

Borító: 5/3.5

Ehhez a ponthoz érve az ember hirtelen azt sem tudja, hová nézzen, annyi lehetséges borító közül válogathatunk. Az én pontszámom úgy ahogy mindet jellemezné, ugyanis akármelyikre nézek, azt kell mondjam, a témához passzolnak, a hangulatot is átadják, viszont egyik sem egy kiköpött szépség. Egyedül talán a legújabb borítóra mondanám, hogy kicsit jobban elkapja a tekintetet, de hogy őszinte legyek, nekem egyik sem lett a szívügyem az öt közül.

Pontozás: 5/5

Nem egy könnyen felejthető olvasmány, az biztos. Egy hónap távlatából, már az értékelés írása alatt is képes visszahozni azt a hangulatot, amit maga a könyv olvasása hozott ki belőlem, és egyszerűen úgy érzem, hogy megint ki kéne nyitnom, és bizonyára még többet találnék a sorok mögött, mint eddig, mert tele van részlettel és mondanivalóval. Első Kingem volt, és rögtön sikerült megnyernie a különleges, sajátos stílusával és írásmódjával, de leginkább persze magával a történetével, és a kivitelezésével, amibe valamiért egy ponton sem bírok belekötni. Mivel nem akarok spoilerezni, ezért a cselekményről magáról nem mondtam sokat, és így csak azt tudom elismételni, mint amit eddig már többször is a poszt alatt: elképesztő, ahogy King mindent felépített, részletesen kidolgozott és összefűzött, engem pedig különösen megfogott a dolog lélektani vonulata. Ez töltött életet a Carrie-be, amitől nem egy üres sztori lett, vagy egy jó történet váza, hanem egy kerek egész. Úgyhogy ha még nem olvastál Kinget… rajta, most kezdd el!

*Az adatoknál a könyv első magyar kiadásának részletei szerepelnek, a további kiadásokat ezen a linken találjátok.

A filmdaptációról

Megjelenés: 2013

Rendező: Kimberly Peirce

Forgatókönyvíró: Roberto Aguirre-Sacasa

Producer: Kevin Misher

Operatőr: Steve Yedlin

Zeneszerző: Marco Beltrami

Főszerepben: Chloë Grace Moretz; Julianne Moore

További szereplők: Judy Greer; Gabriella Wilde; Ansel Elgort; Portia Doubleday

Miután a könyvet befejeztem alaposan megörültem neki, hogy három adaptáció közül is válogathatok, de győzött a végén Julianne Moore meg Ansel Elgort neve a castnál, így persze a legutóbbi, 2013-as feldolgozást választottam, ami utólag biztos vagyok benne, hogy nem életem legjobb döntése volt. A színészek munkájáról alkotott véleményem megosztott, volt jobb-rosszabb, de a fontosabb szereplőkre szerencsére nem lehet panaszom, mind Chloë mind Julianne jól játszották a karakterüket, ugyanígy Ansel és Gabriella. A látványvilág is egész szépen meg lett alkotva, szóval jogos a kérdés, hogy akkor mégis miért pontoztam le ilyen kegyetlenül? Nos, nekem egy dolog szúrt csak szemet, de nagyon, az pedig a könyvhűsége. Nagyon jövök én ezzel az érzéssel, amit a könyv okoz – nem maradt belőle szinte semmi. Úgy érzem elvették a dolog élét, nem sikerült átadni ugyanazt, amit a könyvnek igen. És ha ez még nem elég, természetesen ott van az örök klasszikus, amire a „könyv mindig jobb, mint a film” team folyton hivatkozik: megváltoztattak részeket, amiket nem kellett volna. Kihagyták a fontos elemeket. És amit én nem fogok megérteni, hogy miért tették: valahogy sikerült úgy állítaniuk be Margaret White-ot, hogy látszódjon az őrülete, mégis úgy mutatkozzon, mint aki szereti a lányát. És persze, ez nyilván megoldhatóbb volt úgy, hogy kihagyták és megvariálták az egyik kulcsjelenetét a történetnek: mikor a hároméves Carrie meglátja a napozó szomszédlányt, az anyja pedig meg akarja ölni ezért (?). És akkor, igen, AKKOR, és nem máskor jönnek a kövek, amiket Carrie a telekinetikus erejével idéz elő, és amelyek összerombolják a házat. Ezek azok a kövek, amelyek a filmben enyhe képzavarral küzdve csak a fináléban kerülnek elő, és nem visszaemlékezés gyanánt, hanem mint újabb pusztító erők. Én igazán, soha nem fogom megérteni, miért nem lehet alkalmazkodni az alapműhöz.

Ettől eltekintve nem sok bajom volt az adaptációval, mint mondtam, a színészek és látványvilág nagyon ott volt, hatásos is lett, és bizonyára én is simán megadtam volna rá a maximum pontot – ha nem olvastam volna előtte a könyvet. Éppen emiatt elsősorban azoknak ajánlom a filmet, akik még nem olvasták a Carrie-t, és mondjuk nem is akarják. Más esetben pedig csak annyit tanácsolhatok, hogy próbálják a kettőt elvonatkoztatni egymástól.

Színészek: 10/7

Látvány: 10/7

(Egyetlen egy dolgot nem értettem, hogy minek kell ötször behozni egy lassítást? Miért kell háromszor lassabban, minden létező szögből megmutatni, ahogy a vér ráömlik Carrie-ékre? Szerintem mindenki felfogta elsőre is, aki nem aludta át a film előző felét, hogy mi történik éppen.)

Könyvhitelesség: 10/5

Összesen: 10/5

______________________________________________________

Nézzetek be a 2016-os Halloween Projekthét további 19 résztvevőjének blogjára is! :)