„Egyáltalán, alig akad valaki,
akit foglalkoztat, hogy amit tesz, fájdalmas másoknak! Az emberek nem lesznek
jobbak, legfeljebb okosabbak. Ha pedig okosabbak, ugyanúgy kihúzkodják a légy
szárnyát, csak ravaszabb indokot találnak hozzá.”
Megjelenés*: 1992
Oldalszám: 320
Kiadó: Nemo Kiadó
Ár: 3200 -
A chamberlaini gimnáziumban
közeleg az érettségi. A tizenhat éves, esetlen Carrie White-ot nemcsak bigottan
vallásos anyja terrorizálja, hanem diáktársai – főként a lányok – gúnyolódásának
is állandó céltáblája. Egy különösen megrázó esemény után a főkolomposokat
megbüntetik, Carrie-ben pedig nőttön nő az indulat, elégtételt akar venni az őt
ért sérelmekért. Egyre inkább tudatosul benne, hogy félelmetes telekinetikus
képessége micsoda hatalom! Elérkezik a nagy nap, az érettségizők bálja. Csodák
csodája, a rút kiskacsa Carrie-t bálkirálynővé választják a csinos és népszerű
Tommy oldalán. Ám néhány diák nem bír magával, a végsőkig meg akarja alázni a
lányt, s szörnyű tervet eszel ki. Válaszként Carrie szabadjára engedi pusztító
erejét, melynek nyomán kő kövön nem marad…
Szégyellnivaló
Stephen-King-szüzességem elvesztésének legklasszikusabb módját választva mi sem
lehetett volna fairebb ötlet, mint a király legelső megjelent regényével
kezdeni közös jövendőbeli pályafutásunkat. Ami megjegyzem, végül nem tartott
sokáig. A Carrie már jóval azelőtt felkeltette az érdeklődésemet
fülszövegével, mielőtt jobban leálltam volna King bácsi könyvei után
keresgélni, de hogy őszinte legyek, nem azt kaptam, amire gondoltam. Nem
jobbat, nem rosszabbat, csak valahogy mást, mindezt nehéz elmagyarázni úgy,
hogy még csak azt sem tudom pontosan megfogalmazni, mégis mire számítottam.
A
fülszöveg első olvasására valami lájtosra gondoltam. Később már inkább a felé
hajlottam, hogy ijesztő lesz. Végül pedig… kitaláljátok? Na igen. Egyik se
lett. Teremtett egy új, sajátos érzésvilágot, amibe egyik sem fér bele
maradéktalanul, és egyiket sem mondhatjuk rá, éppen a másik miatt. Komplikált,
igaz?
Gyermekeim,
ez lenne a mesteri kivitelezésű high-YA-fantasy-thriller. Higgyétek el, nálam
senki nem lepődött meg jobban a felfedezéstől, miszerint egy YA-t tart a
kezében, a véres csajjal a borítón. Bizarr a kettőt összefüggésbe hozni
egymással, de a helyzet lényegében változatlan, ugyanis a Carrie magába
foglalja a young adult könyvek jónéhány fontos elemét, méghozzá nem amatőr
szinten, végeredményben pedig elég komoly témát boncol az iskolai hierarchia és
iskolán belüli erőszak egy fajtáját mutatva be a főszereplőn keresztül, igazi konfliktussal,
igazi szenvedéssel és drámával, ráadásul precíz részletességig kidolgozott
karakterekkel. Na, ezt most szépen ledaráltam egy szuszra.
Őszintén
szólva leginkább talán a részletessége miatt szerettem meg a könyvet és azért,
mert bár nevezik horrornak, hívják thrillernek, az író gondosan vigyázott rá,
hogy ne hagyja a történetét elfolyni csak egy adott műfaj irányába. Nem tett
külön hangsúlyt ide vagy oda – egyenlően és harmonikusan adagolta az
érzelmeket, így megkaptuk a véres jeleneteket, de a nagy lelki vívódásokat, az
egyén problémáit, egy lélektani vonulatot is. Engem teljesen lenyűgözött ezzel.
És
bizonyos módon azzal is, hogy bár a névadó főszereplőnk Carrie, aki mondanom
sem kell, az utolsó atomrészecskéjéig kidolgozott és jól felépített szereplő,
King legalább ennyit foglalkozott a mellékszereplőkkel. Az ő drámájukkal, az ő
indítékaikkal, múltjukkal és jövőjükkel – már akinek van. Így kaptunk teljes
képet, és ez segített mindent megérteni, amit tesznek, és amivel formálják
Carrie személyét és életét – aki így sokáig leginkább a körülmények
áldozata, céltábla mindenkinek, aki magán
viseli a szülei megítélését, és maga is az iskola, de még inkább a világ
kitaszítottja lesz. A helyzete több feszültséggel jár, mint amennyit tudnia
kéne elviselni egy 16 éves lánynak, ő mégis talpon marad – de szerintem mind
tudjuk, hogy a sok felgyülemlett indulat mennyire veszélyes, mennyire robbanékony. A könyvben Carrie életének
robbanás előtti utolsó szakaszát követhetjük nyomon, amit persze kapásból egy
roppant kellemetlen helyzet indít.
De
ez már olyasféle, mint egy bevezetés a végső fináléhoz, innentől ugyanis már
csak a lejtő van, megállás nélkül, és ezt az író elég hamar a tudtunkra is
adja. Az Árnyékból a fényre c. forrásrészletek a jövőből visszautaló írások,
amik végigkísérik az egész könyvet, és igazából már az elején lerántják a
leplet a történet végéről, így az emberben nincsenek kétségek, nincsenek
illúziói egy kedvesebb befejezésről. A megoldás végig a szemünk előtt, mégpedig
csak egy van: hogy mindenki meghaljon.
Bájos
történet, hát nem?
És
ha a könyv elspoilerezi neked saját magát, már csak egy kérdés marad: Akkor mi a kérdés? Legalábbis bennem ez
fogalmazódott meg, ugyanis biztos voltam benne, hogy a könyv nem ér véget úgy,
hogy ne mutatna újat. Ha a tetőpontot el is árulja előre, hát biztos lesz
valami, ami meglep. Őszintén: az érzés lett az, amit az egész kiváltott. Mert
most elmondom, hogy összességében ez a könyv oly távol áll az ijesztőtől, hogy
hjaj. Nem fogsz rettegni, nem fogod a fejed paranoiásan kapkodni utána a
sötétben, azt garantálom, de ne lepődj meg, ha egész testeden végigsöpör egy
erős negatív hullám, és teljesen betölt tőle valami kellemetlen és nyugtalanító
érzés. Én éreztem, és tudom milyen, ha jobban körbenézek azt is tudom, mi
váltja ki.
„Azért jöttem, hogy megöljelek, Mami. És te is vártál, hogy megölj engem.”
„Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt.”
Látjátok,
miről beszélek, igaz? És ilyen környezetben valahogy az a visszás helyzet áll
elő, hogy az embernek az jut eszébe, hogy Carrie még örülhet, hogy megélt 16
évet ép bőrrel, másrészt viszont mindezt olyan körülmények között tette,
amilyet nem érdemelt volna ez az ártatlan gyerek. Végeredményben mégsem
örülhetünk neki nyugodt szívvel, hogy élt. Mert mikor már egy hároméves
kislánynak is gondok nyomják a vállát, és nem lehet igazi gyerekkora, mert
elzárják a normális élettől, és csak a rend kedvéért tisztázzuk, meg is akarják
ölni, akkor… akkor nem mondom, hogy nem jobb meg sem születni. Carrie igazi
tragédiája végül is maga az élet, amibe született.
De
ugyebár van a kezében egy hatalom, amiről senki sem tud az anyján kívül… Carrie
telekinetikus erő birtokában van, ami már számtalanszor mentette meg az életét –
és végül a pusztulását okozza. Azon a bizonyos bál estén ugyanis, amit a
fülszöveg említ, Carrie megkapja az élettől – egész pontosan a velejéig romlott,
ribanc Christől – a végső csapást, és tudjátok, mit mondtam a felgyülemlett
feszültségről… nos, robban. Azon az estén a város egyenlő lesz a földdel,
méghozzá nem is akárhogy. Nem kegyelmes a halál. Nem gyors és nem
fájdalommentes Chamberlain lakóinak… de szerintem itt függesztem fel az
időhúzást, amit művelek, mert nem akarok többet spoilerezni, mint a fülszöveg!
:) A lényeg az, hogy ha már tudtad is a könyv elején, hogy hogy ér majd véget,
akkor sem tudtad igazán. A titok nem a cselekmény volt, hanem az érzet, amit
kivált – talán csak belőlem, és akkor most mind nyilván furán néztek a
monitorra, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e, és mégis mi a fenéről beszélek,
de lehet, hogy alapból ez volt az író célja, és tudjátok jól, mit akarok
elmondani, még ha nehézkesen fogalmazom is meg. Maradjunk annyiban, hogy
írjátok meg kommentben, most már kíváncsi vagyok :)
Kedvenc karakterek:
Tommy-t
valahogy annak ellenére, hogy keveset szerepelt, gyorsan sikerült megkedvelnem,
valószínűleg a hozzáállása és nyitottsága miatt, amit Carrie-vel szemben
mutatott, ugyanilyen megfontolásból pedig nekem Sue is kedves lett. De a
legnagyobb hős nálam akkor is Carrie marad, minden borzalom ellenére, amit
tett, és minden szörnyűséggel együtt, amit kiállt élete rövid, 16 éve alatt.
Igazi harcosnak tartom, mégis érző embernek, tele fájdalommal és
visszautasítással, erővel és céllal. A többiek pedig megérdemelték, amit
kaptak. Kivéve talán a tornatanárnőt, őt sajnálom.
Kedvenc részek:
Kedvenc
rész? Kedvenc rész egy könyvben, amiben a lány szenved, amiben valakit
folyamatosan bántanak és megaláznak, terrorizálnak és elnyomnak? Vagy kedvenc
rész a könyvben, amiben egy elszabadult erő letarol mindent és mindenkit, akit
csak talál? Abszurd itt kikiáltani bármit is kedvencnek, hiszen a leírt sorok
az elsőtől az utolsóig borzalmasak. De a többséggel ellentétben amúgy engem a
végsőkig megnyertek a visszaemlékezések és a cikkek, „forrásrészletek”. Keretet
adott a történetnek, és segített sokkal többet hozni ki a témából, és ezáltal
teljesebb élményt adni.
Kedvenc idézetek:
„Jézus
a falról néz le rám
De
arca hideg, mint a kő;
Mért
érzem olyan
Egyedül
magam,
Ha
szeret, ahogyan mondja ő?”
***
„A rút kiskacsát nem emelik
gyengéden magukhoz a társak, hogy azután beállítsák a sorba; ellenkezőleg,
gyorsan és könyörtelenül elűzik maguk közül.”
***
„Csakhogy
a bűn nem hal meg soha.”
***
„– A pitéhez hozzá se nyúltál –
nézett fel Mami a brosúrából, miközben a teáját itta. – Pedig házi.
– Pattanásaim lesznek tőle, Mami.
– A pattanás az Úr büntetése. Edd
a pitédet.”
Borító: 5/3.5
Ehhez
a ponthoz érve az ember hirtelen azt sem tudja, hová nézzen, annyi lehetséges
borító közül válogathatunk. Az én pontszámom úgy ahogy mindet jellemezné,
ugyanis akármelyikre nézek, azt kell mondjam, a témához passzolnak, a
hangulatot is átadják, viszont egyik sem egy kiköpött szépség. Egyedül talán a
legújabb borítóra mondanám, hogy kicsit jobban elkapja a tekintetet, de hogy
őszinte legyek, nekem egyik sem lett a szívügyem az öt közül.
Pontozás: 5/5
Nem
egy könnyen felejthető olvasmány, az biztos. Egy hónap távlatából, már az
értékelés írása alatt is képes visszahozni azt a hangulatot, amit maga a könyv
olvasása hozott ki belőlem, és egyszerűen úgy érzem, hogy megint ki kéne
nyitnom, és bizonyára még többet találnék a sorok mögött, mint eddig, mert tele van részlettel és mondanivalóval. Első Kingem volt, és rögtön
sikerült megnyernie a különleges, sajátos stílusával és írásmódjával, de
leginkább persze magával a történetével, és a kivitelezésével, amibe valamiért
egy ponton sem bírok belekötni. Mivel nem akarok spoilerezni, ezért a
cselekményről magáról nem mondtam sokat, és így csak azt tudom elismételni,
mint amit eddig már többször is a poszt alatt: elképesztő, ahogy King mindent
felépített, részletesen kidolgozott és összefűzött, engem pedig különösen
megfogott a dolog lélektani vonulata. Ez töltött életet a Carrie-be, amitől nem
egy üres sztori lett, vagy egy jó történet váza, hanem egy kerek egész. Úgyhogy
ha még nem olvastál Kinget… rajta, most kezdd el!
*Az
adatoknál a könyv első magyar kiadásának részletei szerepelnek, a további
kiadásokat ezen a linken találjátok.
A filmdaptációról
Megjelenés:
2013
Rendező:
Kimberly Peirce
Forgatókönyvíró:
Roberto Aguirre-Sacasa
Producer:
Kevin Misher
Operatőr:
Steve Yedlin
Zeneszerző:
Marco Beltrami
Főszerepben:
Chloë Grace Moretz; Julianne Moore
További
szereplők: Judy Greer; Gabriella Wilde; Ansel Elgort; Portia Doubleday
Miután
a könyvet befejeztem alaposan megörültem neki, hogy három adaptáció közül is
válogathatok, de győzött a végén Julianne Moore meg Ansel Elgort neve a
castnál, így persze a legutóbbi, 2013-as feldolgozást választottam, ami utólag
biztos vagyok benne, hogy nem életem legjobb döntése volt. A színészek munkájáról
alkotott véleményem megosztott, volt jobb-rosszabb, de a fontosabb szereplőkre
szerencsére nem lehet panaszom, mind Chloë mind Julianne jól játszották a karakterüket,
ugyanígy Ansel és Gabriella. A látványvilág is egész szépen meg lett alkotva, szóval
jogos a kérdés, hogy akkor mégis miért pontoztam le ilyen kegyetlenül? Nos, nekem
egy dolog szúrt csak szemet, de nagyon, az pedig a könyvhűsége. Nagyon jövök én
ezzel az érzéssel, amit a könyv okoz – nem maradt belőle szinte semmi. Úgy
érzem elvették a dolog élét, nem sikerült átadni ugyanazt, amit a könyvnek
igen. És ha ez még nem elég, természetesen ott van az örök klasszikus, amire a „könyv
mindig jobb, mint a film” team folyton hivatkozik: megváltoztattak részeket,
amiket nem kellett volna. Kihagyták a fontos elemeket. És amit én nem fogok
megérteni, hogy miért tették: valahogy sikerült úgy állítaniuk be Margaret
White-ot, hogy látszódjon az őrülete, mégis úgy mutatkozzon, mint aki szereti a
lányát. És persze, ez nyilván megoldhatóbb volt úgy, hogy kihagyták és
megvariálták az egyik kulcsjelenetét a történetnek: mikor a hároméves Carrie
meglátja a napozó szomszédlányt, az anyja pedig meg akarja ölni ezért (?). És
akkor, igen, AKKOR, és nem máskor jönnek a kövek, amiket Carrie a telekinetikus
erejével idéz elő, és amelyek összerombolják a házat. Ezek azok a kövek,
amelyek a filmben enyhe képzavarral küzdve csak a fináléban kerülnek elő, és nem
visszaemlékezés gyanánt, hanem mint újabb pusztító erők. Én igazán, soha nem
fogom megérteni, miért nem lehet alkalmazkodni az alapműhöz.
Ettől
eltekintve nem sok bajom volt az adaptációval, mint mondtam, a színészek és
látványvilág nagyon ott volt, hatásos is lett, és bizonyára én is simán
megadtam volna rá a maximum pontot – ha nem olvastam volna előtte a könyvet.
Éppen emiatt elsősorban azoknak ajánlom a filmet, akik még nem olvasták a
Carrie-t, és mondjuk nem is akarják. Más esetben pedig csak annyit
tanácsolhatok, hogy próbálják a kettőt elvonatkoztatni egymástól.
Színészek: 10/7
Látvány: 10/7
(Egyetlen
egy dolgot nem értettem, hogy minek kell ötször behozni egy lassítást? Miért
kell háromszor lassabban, minden létező szögből megmutatni, ahogy a vér ráömlik
Carrie-ékre? Szerintem mindenki felfogta elsőre is, aki nem aludta át a film
előző felét, hogy mi történik éppen.)
Könyvhitelesség: 10/5
Összesen: 10/5
.gif)
