All the stories are true | Shadowhunters kibeszélő

Egyszer volt hol nem volt, anno régen, januárban győzött a kíváncsiságom, és leültem megnézni a Shadowhunters sorozat első részét – meg is lett az eredménye, felháborodottságom, és haragom itt, a blogon sem átallottam hirdetni. Most pedig – egy hetes korlátlan szabadidő birtokában – arra vetemedtem,  hogy tovább kínozzam magam: azóta kijött még hat rész, ami egész napos elfoglaltságot jelent, úgyhogy vágjunk bele, gondoltam. Szóval leültem szenvedni – és mikor felálltam, szenvedtem.

Egész biztos vagyok benne, hogy ha valami furcsa módon nem is mind, de elég sokan osztoztok velem az érzésben: ki nem utálja, ha megváltozik a véleménye, és be kell ismernie, hogy tévedett? Most nyilván sejtitek, mit akarok ezzel mondani, de mielőtt megrémültök, hogy egy zombi ellopta és megette az agyamat, közlöm, azért szó sincs itt Pál fordulatról, csupán pár dolgot másképp látok, most, hogy megadtam a sorozatnak azt a bizonyos második esélyt. Vagyis, nem biztos, hogy második esélynek lehet nevezni azt, ha az ember merő mazochizmusból kezd neki valaminek… de mindenesetre folytattam, és gondolkodtam, mi minden változott meg azóta az átkos első epizód óta – és most itt az eredménye.

Kezdés: 2016. január 12.

Producerek: Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David

Csatorna: ABC Family

Eddigi epizódok száma: 7

Főszerepben:

Clary Fray - Katherine McNamara

Jace Wayland - Dominic Sherwood

Alec Lightwood - Matthew Daddario

Simon Lewis - Alberto Rosende

Isabelle Lightwood - Emeraude Toubia

Jocelyn Fray - Maxim Roy

Luke Garroway - Isaiah Mustafa

Valentine Morgenstern -  Alan Van Sprang

Magnus Bane - Harry Shum Jr.

1. Színészek, na meg karakteralakítás – mi változott?

Ki tudja? Lehet, hogy semmi, csak én lettem immúnis, vagy – ami szerintem elég sanszos –, Katherine McNamara olyan iszonyatos egy Clary, hogy mellette mindenki jónak tűnik… DE az is megeshet, hogy mint sok más sorozatnál, itt is csak a pilot epizód lett fura, és aztán sikerült egyenesbe térni… nem tudom. De valami érezhetően változott az első rész után, és szerintem jó irányba.

A legtöbb színészbe sikerült beletörődnöm, még akkor is, ha páran továbbra sem adják vissza nekem a karaktereket. Ilyen például Dominic Sherwood – egészen megkedveltem, koránt sem tartom már olyan borzalmasnak, és egész jó kis szereplőt hoz, amit tudok értékelni, mármint akkor, ha eltekintek tőle, hogy elvileg Jace lenne. Nem, Jace nálam már örökké Jamie Campbell Bower marad, nincs mit tenni. 

Ha már a főszeplőknél tartunk, essünk túl a nehezén most: utálom ezt a Clary-t. Ha valami, hát ez nagyon nem változott. Már mondtam, az még nem jelenti, hogy Katherine McNamara jó Clary lehet, hogy vörös haja van (az is festett…) – lehetne akár szőke, barna vagy fekete is, ha egyszer Clary-s kisugárzása van, akkor nem a kinézet a lényeg. Hanem, hogy hogyan illeszkedik a szerepre – vagy egyáltalán vannak-e megfelelő színészi képességei… Nos, meg ne bántódjon senki, de én ennek a tehetségnek maximum a hiányát éreztem nála. Mint mindenkinek, neki is voltak jobb pillanatai, de ezeket felülírta az összes többi rossz.

Nos, akiről konkrétan nem tudom, mit gondoljak, és folyamatosan változott a véleményem, az Izzy. Az első részben első osztályú ribiként mutatkozott be… Igazából olyan, mintha lenne rajta egy „Közönséges üzemmód” be/ki gomb, és azt váltogatnák, mert ő végig ingadozott egyik fajta viselkedésből a másikba. Egyszer szörnyű, aztán rendes… De azért, ellenére mindenfajta fura viselkedésének, egészen bírom. 

Na, most, hogy a főszereplőkre vonatkozó harag utolsó cseppjeit is kipakoltam – most egész jól megúsztuk, nem? –, átevezhetünk a kellemesebb vizekre.

Kapásból ott van Matt, mint Alec – benne már az első karakterfotók alkalmával megláttam a lehetőséget – ott is van. De amíg az első rész alatt kitartottam Kevin Zegers, mint igazi Alec mellett, most már el kell ismernem, hogy Matthew is felveheti vele a versenyt, mert profin alakítja ám a szerepét. És nem mellesleg, olyan helyes, hogy az már jelenség nem mondom, hogy ez nem győzött meg már elsőre – vessetek meg, de hát lány vagyok, ez is komoly szempont. Jó. mondjuk nem csak nekem. És nem csak lányoknak.

Ott van például Magnus.

Újabb fatális tévedésemről kell számot adjak – ha így haladunk, ez nagyon kínos poszt lesz nekem. „Magnus Bane-be ezentúl egy nő sem fog beleszeretni.” – mondtam kábé egy hónapja. Na most… nem, nem szerettem bele, de simán megeshetett volna. Elismerem, jó Magnus kerekedett belőle – nyilván segített erre az elhatározásra jutni, hogy végre többet szerepelt, többet beszélt, cselekedett, és olyan aranyos, ahogy bejön neki Alec. Alig várom, hogy végre a könyvekben is eljussak idáig, mert imádom őket.

Alberto továbbra is teljesen Simon – minimum olyan jól adja vissza a szerepet, mint anno Robert Sheehan, bár őt picit jobban kedvelem. Luke továbbra is csak egy vicc lehet – hol van a régi Luke, akit megölelgettem volna, olyan aranyos? Nem tudom, ez a fazon jó lenne valami helyszínelős sorozatba, de szerintem nem vérfarkasnak, pláne nem Luke-nak. Alan van Sprang, mint Valentine még mindig egy kicseszett maffiózó, nem az Árnyvilág gonosztevője. Jaj, Hodge viszont szó szerint fájt… a Csontvárosban lévő bácsi helyett kicsit nehéz hozzászokni egy kigyúrt vikinghez, de ők tudják…

Na, és hol kötöttünk ki…?

2. Túljátszás – ami nincs, nem kell erőltetni

Na most, van az, mikor valakinek egyszerűen nincs számottevő színészi képessége, és akkor nagyon ráfekszik a dologra, és próbálkozik mindent beleadva előadni magát. Újdonságot mondok: ha ember vagy, ne hidd magad vámpírnak, és ne próbálj kocsikat dobálni, mert attól, hogy akarod, még nem megy hülye hasonlat, bocsi, este van, vagyis péntek. És ha nem tudsz színészkedni, akkor hagyd a francba és inkább csinálj valami olyat, mihez értesz. Nos, itt elég sokszor éreztem azt, hogy egyesekkel el kéne beszélgetni erről. Katherine éjszakai forgolódása, Alberto bezárva a vámpírokhoz… hogy csak két példát említsek. Néha a kevesebb több lenne.

3. Hol vannak a karakterek?

Khm... "He's sexy and I know it"

Hupsz, itt még mindig vannak ám gondok. Még ha nem is mondanék semmit Clary-ről, akkor is tudnátok, mit gondolok, hiszen már kifejtettem az előző Mortal Instruments posztban: ez egész egyszerűen nem lehet Clary. A könyvben úgy szeretem, tiszta szimpatikus szereplő, itt viszont iszonyatosan plázacica beütése van, folyton hisztizik, sír és sikítozik mindenen, senkivel sem törődik a környezetében, és még bunkó is. Nos, én nem emlékszek rá, hogy az igazi, eredeti Clary ilyen lenne, sőt, épp ellenkezőleg. Jace személyisége… hát, kicsit jobb már, mint az első részben volt, de nekem még mindig nem adja vissza teljes valójában az eredeti karaktert – mondjuk Jace-t talán nem is lehet kifogástalanul eljátszani, ő egy utánozhatatlan egyéniség. Herondale, nem lepődünk meg rajta. Isabelle-t teljesen kivetkőztették önmagából – és nem járt feltétlen jól vele –, Simon ellen ellenbe semmi kifogásom, ő alapból egy szerencsétlen, földhözragadt figura, ami nem változott. Alec pedig lényegében az egész sorozat fénypontja, ha akarnék, sem tudnék belekötni. Összességében elég vegyes lett a felállás, vegyesen van itt jó és rossz is, de legalább annyit erősödött a vonal, hogy nem csak borzalmakra bírtam kitérni. Haladunk. 

4. Az akció

Ehhez nem lehet különösebb hozzáfűznivalóm – még nem olvastam végig a Végzet ereklyéi sorozatot, csak az Üvegvárosnál tartok, de az még így is lejön, hogy a sorozat nem feltétlenül követi jól a könyvek vonalát, nyilván, sorozathoz méltóan lassítja a cselekményt, és ennek érdekében formálja is. Hogy ez most jó vagy rossz, azt döntse el mindenki maga, engem igazából semlegesen érintett, mivel magát a Shadowhunterst próbálom teljesen függetleníteni a könyvsorozattól, és nem állítani gyakran párhuzamba a kettőt, ugyanis megfoghatatlan szálak fűzik csak össze a kettőt. 

Epizódok:

1. The Mortal Cup

2. The Descent Into Hell Is Easy

3. Dead Man’s Party

4. Raising Hell

5. Moo Shu To Go

6. Men and Angels

7. Major Arcana

Az epizódok rövid tartalmát IDE kattintva érhetitek el. 

5. Ami még mindig bűnrossz – maszkot le!

Ha van valami, ami nem változott, ami ugyanolyan menthetetlenül pocsék maradt a további részekben is, az a látványvilág. Mondtam már, a Néma Testvérek maszkja kegyetlen egy tréfa, annyi biztos, hogy nem lehet komolyan venni; a démonok, hát, nagyon hajszálon egyensúlyoznak a borzalmas és a tűrhető között, a vámpírok úgy néznek ki, mint akiknek rágóban ragasztották a szemfogaikat, az éjjellátás rúna hatása olyan, mintha mindenki valami kemény drog hatása alatt állna, és a vérfarkasok átváltozása is elég gagyira sikeredett. Mi az, hogy átváltozik Luke farkassá, aztán jön a nagy fény, visszaváltozik emberré, és… nos, én nem kifogásolom, ha az emberek ruhát viselnek, ezt nagyon is jó szokásnak tartom, szögezzük le, de ha valaki farkasból emberré változik vissza, a legjobb esetben sem lesz rajta a kabátkája meg farmerja. Mindegy, értitek, mit akarok mondani. A sorozat effektjei és a profizmus messziről integetnek egymásnak. De sosem találkoztak.

6. Money, money, money...

Egyre erősebb a gyanúm, hogy vagy maga a költségvetés iszonyat alacsony, vagy nagyon spórolnak, vagy egyszerűen lusták több energiát fektetni a jobb kivitelezésbe, de még ha az effektek minőségétől eltekintünk, akkor is csak úgy süt a részletekből, hogy az egész zsebpénzből van. A helyszínek közül szerintem kibérelték a legolcsóbbat, amit találtak, nem is törődve vele, hogy a célra jó-e – ott van a Pandemonium klub, a Dumort Hotel, ami elvileg sosem volt egy kockaház, a Csontváros, amivel épp olyan hülyére vettek mindenkit, mint magukkal a Néma Testvérekkel, de a legnagyobb átverés az Intézet – egy kicseszett kutatólabort csináltak az ódon katedrálisból. Menjenek már…

7. Az élet apró örömei

Meglepő, hogy ez a pont is bekerült is, de végül is, akadtak apróságok, amik feldobtak. Például a motor, amit Jace elkötött. Azt említettem akkor, mikor a Csontvárosról írtam, hogy a filmből hiányoltam a spéci vámpírjárgányt, éppen ezért értékeltem most annyira, hogy itt nem feledkeztek meg róla, hogy ezek nem akármilyen mezei motorok, hanem démonenergiával működnek és lehet velük repülni. Az már más dolog, hogy a suhanós effekt elég fura volt ki lepődik meg ezen…?, de a lényeg a lényeg, volt vámpírmotor, és ennek örültem.

8. OMG, ez most komoly?

Jó. Egyrészt, a maffiózó-ál-Valentine csernobili tartózkodásán még mindig nem tettem túl magam – elvileg van ott némi kis káros sugárzás, ami szerintem nem válogat az emberek és nephilimek között. Elég brutál ötlet. És ha már itt tartunk, akkor ott nem szimplán egy kellemes kis vidéki ház van, ahol „Valentine” meghúzza magát; nem, neki egy kicseszett laboratóriuma van. Az ördög játszószobája, ahol elmebeteg orvos módjára kísérletezik az alvilágiak meg a démonok vérével… mondok jobbat: jó, addig oké, hogy Pangborn meghalt ott, de „Valentine” még kis búcsúbeszédet is tartott arról, hogy milyen nagyszerű ember volt. Hová kerültem?!

De OMG-ből amúgy sincs hiány. Ott van a Jace-démon, és a nagymama démon… amúgy nem értem, miért kell mindig az ártatlan korosztályokkal ezt csinálni? A Csontvárosban egy kislányt szállt meg egy démon, itt pedig egy aranyos öreg nénit. Félni fogok.

De a legsokkolóbb nekem csak a hetedik rész vége volt – Jace és Clary csókja. Csakhogy ott az „oh my god” nem fejezi ki jól, amit mondani akarok. Inkább olyan „what the fucking hell?!” érzésem volt, mikor én, az üvegházas jelenet megszállottja és elsőszámú rajongója azt láttam, hogy a leggyengébb próbálkozást sem tették meg, hogy leutánozzák a leutánozhatatlant, hanem egyszerűen csak… nem csináltak semmit. Két ember megcsókolta egymást, és az egész erőltetett volt, nem volt romantikus, nem volt szép és nem érződött kémia a két színész között. Pocsék volt . Kiábrándító. Perzez tudtam, hogy a Csontváros-beli jelenethez még csak hasonlót is lehetetlen forgatni, de azért ennél kicsit jobbat vártam. Vagy túl sokat akarok?! 

9. Szerelem…? Barátság…? Szeretet…? Na, most mi hogy van?

Nos, én őszintén megvallva sokszor nem éreztem, pontosan melyikről van szó. Az evidens, hogy Clary és Jace nem barátok, hanem szerelmesek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, eddig rendben. De például nehezen lehetett értelmezni Clary és Simon kapcsolatát; azt tudjuk, hogy a fiú szerelmes Clary-be, de a lány viselkedésén abszolút nem lehet kiigazodni – egyszer úgy bánik Simonnal, mint a legjobb haverjával, vagy rosszabbul, mondjuk, mintha a bátyja lenne, a másik percben meg nem jön át más, mint hogy „Biztos beleesett. Tuti.”.

Alec és Jace kapcsolata sem semmi ám. Nem is arra gondolok, hogy Alec szerelmes Jace-be, mert azt megszoktuk, és arra sem, hogy ezt kishíján elmondja neki; nálam az érdekességet a parabatai viszony furcsa megnyilvánulása adta. Visszagondoltam Willre és Jemre a Pokoli szerkezetekből, akik olyan odaadóan szerették és védelmezték egymást, és most azt látom, hogy Jace meg Alec úgy néznek egymásra, mint az ősi ellenségek. Folyton vitatkoznak, ráadásul hülyeségeken, és még halálosan komolyan is gondolják. Szerintem parabataiknak nem így kéne viszonyulni egymáshoz… Bár nem kizárt, hogy a köztük lévő feszültséget az növeli tovább, ahogy Alec érez Jace iránt. Ilyen szempontból is csak örülni fogok neki, mikor végre teljesen egyenesbe állnak a dolgai Magnusszal, és erre nem is kell azt hiszem soka várni, talán már a következő részben együtt lesznek. Alec az egyik kedvencem, így örülök, h végre boldog lesz, és nem szomorkodik olyasvalaki miatt, akivel sosem jöhet össze.

10. Zene

Meglepően a poszt végére maradt a téma, és ami még meglepőbb, nincs róla valami sok mondanivalóm. Őszintén szólva, elsősorban a szövegre figyeltem, hogy értsem (egyelőre nem szinkronizálták), és a képre, hogy lássam, és emellett a zene jócskán háttérbe szorult, így szerencsénkre semmi rosszat nem jegyeztem meg, ellenben ha valami kiemelkedően jó hangzású volt, azt igen. Jó, lényegében kettő lett aktuális kedvencem, azokról pedig tervezek is posztot a közeljövőben, hogy kicsit bővítsük azt a zenei menüt. Kong az ürességtől.

11. Kedvenc szereplők: Alec, Magnus, Jace

12. Kedvenc epizód / kedvenc részek: kimondott kedvenc epizódom nincs, inkább csak a Malec jeleneteket emelném ki, mert őket nagyon szeretem (róluk bővebben ITT és ITT), és szívesen láttam őket együtt.

13. Eddigi összpontszám: 5/3 – ahhoz viszonyítva, hogy első nézésre egy árva pontot nem adtam volna az egésznek, ezt a hármat most hatalmas haladásnak fogom fel. Ha a dolog továbbra is ilyen ütemben javul, az évad végére akár az 5/5-öt is elérhetjük, de ahhoz tényleg van szükség még jó adag befektetett erőfeszítésre és pénzre – viszont ha ezeken még csiszolnak, rendben leszünk. Egyelőre egyenlően oszlott meg a sok pozitívum és negatívum.

Ennyi lett volna a poszt, végül kevésbé lett pozitív hangvételű, mint előzetesen hittem, hogy lesz, de még így is lényegesen kevesebb szidalmazás, káromkodás és egyéb obszcén megnyilvánulás hagyta el a szám a billentyűzetet, mint legutóbb, szóval tényleg haladunk. A véleményeteket örömmel fogadom lent megjegyzésben, vagy akár molyon, facebookon, ha tetszett a bejegyzés, akkor pedig iratkozzatok fel és lájkoljátok a Facebook oldalt, hogy mindig értesüljetek az újakról. Hatalmas virtuális öleléseket küldök nektek, hamarosan jövök,

27. Egy kevesebb, mint száz oldalas könyv.

Eredeti cím: The Whitechapel Fiend

Sorozat: Történetek az Árnyvadász Akadémiáról 3. (Tales from the Shadowhunter Academy)

Oldalszám: 71

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 999 –

Hasfelmetsző Jack London utcáin garázdálkodik, és csak az árnyvadászok tudják megállítani. Az Árnyvadász Akadémián játszódó harmadik történetben Simon megtudja, mi az igazság a XIX. századi Londont rettegésben tartó sorozatgyilkossal kapcsolatban: Hasfelmetsző Jacket Will Herondale és Viktória korabeli árnyvadász társai állították meg.

Még csak most fejeztem be nemrég a Pokoli szerkezeteket… de elmondhatatlanul jólesett ez a kis nosztalgia. Újra látni Willt és Tessát, meg Jemet, aztán Gabrielt és ne feledkezzünk meg a kis Jamesről, aki annyira hasonlít az apjára, hogy lehetetlen lenne nem imádni. Megjegyzem, bájos a Herondale család tradicionális viszonyulása a kacsákhoz – Willnek három részen át hallgattam a kacsákkal kapcsolatos megjegyzéseit, de az apja sem volt különb, és a fia is továbbvitte a hagyományt.

– Én szeretem a kacsákat – szúrta közbe diplomatikusan Jem. – Főleg a Hyde Parkban lévőket. – A szeme sarkából Willre pillantott; mindkét fiú az asztal lapján ült, lábukat a levegőben lóbálták. – Emlékszel, amikor megpróbáltál rávenni, hogy etessek meg velük egy kacsapástétomot, mert szerettél volna kitenyészteni egy új kannibál kacsafajt? – Be is falták – emlékezett vissza Will. – A vérszomjas kis dögök. Sose bízzatok egy kacsában!

A könyv elején kicsit megilletődtem, de hamar rájöttem, hogy én voltam figyelmetlen, ugyanis attól, hogy ebben a novellában szerepel Tessa meg a többiek, ez lényegében ugyanúgy az Árnyvadász Akadémián játszódik, a jelenben, Simonnal, ugyanis elviekben itt ő a főszereplő. Hát, aztán csak leesett a dolog.

Nincs bajom Simonnal, de sosem kedveltem különösebben. Olyan szerencsétlen nekem, olyan mondén… nem is tudom… a történet elején tehát kicsit unatkoztam, bár ez lehet csak azért volt így, mert már Willéket vártam. Mindenesetre nem kötött le, ahogy Simon majdnem kitöri a nyakát, de még Jace vicces megjegyzései sem… Will, Will, Will, Jem, Jem, Jem…

Aztán végre áttértünk az igazán érdekes részre, mikor Tessa előadást tart az árnyvadász növendékeknek, és elkezdődik egy 1888-as visszaemlékezés. A fülszövegből kiderül, hogy ezúttal kikkel kell a nephilimeknek megküzdeni, és ez csak még érdekesebbé teszi az egészet, hiszen egy ismert történetet hallhatunk teljesen már megvilágításban. Elvégre, ki nem hallott még Hasfelmetsző Jack-ről? Ezúttal ő a rosszfiú, történetesen egy gyermeteg „lelkű” démon Csak nekem abszurd a „démon” és a „lélek” szót egy mondatban használni??, aki prostikat kap el és belez ki. Bájos mulatság. De az árnyvadászok elintézik, visszaküldik a saját sötét dimenziójába és megmentik Londont, aztán mindenki örül… és baromira vége a történetnek, sokkal hamarabb, mint kellene. Kérek még Willt és Jemet, meg Tessát, Jamest és Gabrielt…! Apropó; azért hatalmas plusz pontot adok, hogy Clare nem követte el a már sokszor látott, és számomra roppant idegesítő hibát: attól, hogy kicsit eltelt az idő, nem változtatta meg a karakterei személyiségét. Tessa, Will és Gabriel is éppen olyan, mint anno volt, kicsit talán nyugodtabbak, és a két fiú sem gyűlöli már egymást, de azért megmaradtak annak, akik. Ezt köszönöm, nem tudom, hogy dolgoztam volna föl valami olcsó Will utánzatot. Tudtam én, hogy tud az írónő, de még mennyire, hogy tud! 

Kedvenc karakterek: Will, Tessa, James

Kedvenc részek: Tényleg, nehogy félreértsetek, de a jelen jelenleg nem nyűgözött le, akármennyire is szeretem Jace-t meg a Végzet ereklyéit – igazából az egész rész értelme az volt, hogy újra találkozzak a Pokoli szerkezetek szereplőivel, mert hihetetlen, de csak nemrég fejeztem be a trilógiát, már szörnyen hiányzik. Igaz, már az olvasása közben is hiányoztak, előre is, a végén pedig elviselhetetlenül szomorú voltam. Na, a lényeg, hogy a visszaemlékezéseket szerettem legjobban.

Kedvenc idézetek:

„A kétéves James Herondale valóban ügyesen tartotta a tőrt. Aztán beledöfte a kanapén heverő párnákba, tollakkal terítve be a szobát.

- Kacsák! – mondta a tollakra mutatva.”

***

„Kanál – kiáltotta James, majd Gabriel bácsihoz szaladt, és combon döfte vele. Gabriel szeretettel túrt bele támadója hajába.

- Olyan jó fiú vagy – mondta. – Időnként elgondolkodom rajta, hogyan lehet Will az apád.

- Kanál – szólt James, és Gabriel combjának dőlt.

- Ne, Jamie! – tiltakozott Will. – Nagy tekintélyű édesapád méltóságára törtek! Támadj, támadj!”

***

"Sebhelyes kezével gyengéden simította végig James apró hátát.

- Kanál – jelentette büszlén a kisfiú.

- Látom, James, bach – felelte Will, akit Tessa már többször is rajtakapott, hogy walesi nyelven énekel altatódalokat a gyerekeknek az álmatlan éjszakáikon. A gyerekeit Will ugyanazzal a tüzes, megingathatatlan szeretettel szerette, mint őt is. És ugyanúgy védelmezte őket, mint rajtuk kívül csak egyetlen másik embert valaha: azt, akiről Jamest elnevezték. Will parabataiát, Jemet."

Borító: 5/5 – nagyon tetszik a séma, amivel a sorozat borítói készülnek, végtére is olyan, mint egy puzzle, amiből a végén kijön egy árnyvadász. A gerincen itt is, akárcsak a Bane krónikák borítóin, kiolvasható egy szó – árnyvadász -, ha egymás mellé tesszük a részeket, és az előzővel ellentétben itt jól jönnek ki a betűk a sorozatrészek számával. Nagy bánatom, hogy a Bane krónikák 11. részét nem adták ki magyarul, szerintem azért, mert tíz részből állt össze a „Magnus Bane”, és az már megbontotta volna a formát. Mindegy, a lényeg, hogy nekem tetszik ez a borító.

Pontozás: 5/5* - elmondhatatlanul jólesett, ez egy olyan világ, olyan szereplők, akik közé bármikor szívesen visszamegyek.

Julianne Donaldson - Edenbrooke

Eredeti cím: Edenbrooke

Sorozat: A Proper Romance

Oldalszám: 320

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár: 2999 –

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött.

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Becserkészés

Jó ideje ez volt a legegyszerűbb könyvvásárlásom és olvasásom: a héten feltettem a kívánságlistámra, a könyvesboltban éppen belebotlottam, nem agyaltam túl a dolgot, mint szoktam, hanem megvettem, és egy-két napon belül el is olvastam.

Szereplők

Nem valami bonyolultak, sőt, a mellékszereplők egészen kidolgozatlanok, de aki kell, az eléggé ki van fejtve, és ha egy érzést át kell adni, hát azt megteszik. Philipre nem találok megfelelő szavakat, nagyon szerettem, felavattam az álompasis toplistámra is, szóval nyilvánvaló, hogy róla rosszat nem is mondhatnék. Marianne olykor idegesítő olykor nevetséges, minden bizonnyal sokat szerencsétlenkedik, de legalább jószándékú, kedves és becsületes. Mint minden egyébben, úgy jellemében is teljesen különbözik az ikertestvérétől, Cecily-től. Ő ugyanis a lehető legnegatívabb benyomást tette rám, amit még a könyv végi „megtérése” sem kárpótolt. Nem értem egy testvér hogy lehet ilyen gonosz, ilyen figyelmetlen és tapintatlan. Hogyan lehet, hogy nem veszi észre a húga – hét perccel fiatalabb húga… - szenvedését, azaz, hogy folyton ő okoz neki fájdalmat azzal, hogy csak a maga boldogágára gondol, és mindent elvesz tőle? Először azt a hajas babát, aztán a tehetséges, szépséget, elismerést, végül a lovát, Philipet és a boldogságot. Úgy viselkedik, mintha egy testvéri kapcsolatban is az juttatná előjogokhoz, hogy többet fordult meg az elegáns londoni társaságban, mint Marianne.

Amíg Cecily szélhámosok csókjait élvezi, Marianne
éppen a költői karrierjén dolgozik... :D

Klisé-faktor?

Talán ha valaki nem figyel annyira, akkor fel sem tűnik, de nekem úgy tűnt, hogy lényegében az egész kompozíció klisékre van alapozva. Az első számú maga Marianne személyisége. Ott van Elizabeth Bennett, vagy Emma Woodhouse Austen regényeiből, náluk is éppen ez a helyzet áll fenn: az írónő olyan főszereplőt akart teremteni, aki nagyban különbözik a korabeli átlagtól, valamiben mindenképpen elüt, ha kell, megbotránkoztat. Marianne épp ilyen, ugyanis minden vágya, álma, mondata, cselekedete, megnyilvánulása ellenkezik az átlaggal, vagy mondjuk úgy, az akkoriban „normálissal”. Bár a sok furcsasága teszi különlegessé, ő mégis semmilyennek, egyszerűnek és csúnyácskának látja magát a nővére mellett. Innen egyenes az út a második kliséhez. Jó nagy. Adott két testvér, hogy fokozzuk a helyzetet, legyen ikertestvér, kiknek egyforma megjelenése teljesen eltérő személyiséget takar, pontosan fogalmazva szöges ellentétei a másiknak. Hogy visszautaljak kicsit, Marianne viselkedését és lényét lényegében a Cecily-től való különbözés vágya alakítja olyanná, amilyen, és itt megint csak azt tudom elmondani, hogy Cecily egyszerűen borzasztó testvér.

Apróbb részlet, de ide tartozik szerintem a sztereotip nagymama – „öreg néni” – és az elragadónak tűnő, de gonosz udvarló, nem is beszélve arról a bizonyos „utálat, barátság vagy szerelem” dologról, ami elég közkedvelt elem, és bizony itt is játszik.

Határvonal szerelem, barátság, és egyszerű illetlenség között

Nos, elég vékony, és sajnos azt sem tudjuk biztosan, hogy hol van Philip és Marianne esetében. Abban elég biztos vagyok, hogy az illetlenség mezsgyéjét már átléptük, szinte az első közös jelenetükben és ez a továbbiakban sem változik – a korhűség hiányáról beszélve nagyon élesen játszódnak le a fejemben a beszélgetéseik, amelyek többnyire túlságosan közvetlenek hozzá, hogy megengedhetőek legyenek abban a korban. De legyinthetnénk rá, végtére is barátok. Legalábbis ezt bizonygatják egyfolytában, holott minden cselekedetükből tisztán látszik, hogy belebolondultak egymásba, csak nem látnak a szemüktől, nem látják a másik teljesen egyértelmű érzéseit, és ezért folyton szenvednek. Szóval összegezzünk: nagyon illetlenek, és nagyon szerelmesek egymásba. Különben mire fel lenne Philip olyan dühös, mikor az anyja mindenféle más úriemberrel akarja összeboronálni Marianne-t? Miért aggódna érte olyan nagyon szenvedélyesen, mikor egyedül lovagolt ki pár órára? Miért forogna folyton ott körülötte, miért avatná be olyan dolgokba, amikbe mást nem? Vagy talán nem volt egyértelmű az a szerelmes levél? De, nagyon is. És Marianne mindig olyan szomorú, ha nem lehet vele.. vagy mikor a görény nővérével van… Minden annyira egyértelmű, nem értem, hogy húzzák az időt annyi ideig ahelyett, hogy Philip rögtön megkérné Marianne kezét, az igent mondana és boldogan élnének az idők végeztéig. Azzal sok gondot spóroltak volna meg. 

Nem várt akció - SPOILER

A könyv nagy részét ki lehetett számítani, de azt nem mondhatom, hogy nem lepődtem meg annál a bizonyos résznél, mikor Mr. Beauford elrabolja Marianne-t. Őszintén, én nem is vártam semmi akciófélét, csak hogy folyik tovább a szerelmi szenvedés a maga medrében, amíg mindenki rátalál arra, akire kell, és everybody’s happy… De itt jól sikerült meglepni. Egyrészt magával azzal, hogy történik valami, másrészt jókora fordulat volt, ha azt vesszük, hogy Mr. Beauford nyugodt, barátságos természetű úrnak tűnt, és az adott percig sehogy sem hozhattam összefüggésbe az útonállós incidenssel. Csak azt sajnálom, hogy Philip végül nem ölte meg…

Kedvenc karakterek: Philip, Lady Caroline, Marianne nagyanyja :D

Kedvenc jelenetek: Én úgy teljes egészében „szeretem” nem akartam, ez elég gonoszul vette ki magát ezt a szenvedést Marianne és Philip között, de a kedvencem az a rész, mikor Marianne kilovagol, és mikor visszatér, Philip várja feldúltan, mert aggódott érte… na, ez egy nagyon jó rész.

Kedvenc idézetek:

"– Mi alapján rendszerezték a könyveket?
– Nincsenek rendszerezve.
– Akkor hogyan találják meg, amit keresnek? – fordultam hátra. – Több ezer könyv van itt.
– Szeretek keresgélni. Olyan, mintha a régi barátaimat látogatnám meg."

Alkotóértékelés: 5/4 – Nagyon élveztem a könyvet, de úgy érzem, ebbe a tág megfogalmazásba az alkotói stílust nem tudom belevenni. Magát a cselekményt nagyra értékelem, és valóban jól kitalálta az egészet az írónő, de a stílusát egyelőre kiforratlannak éreztem, túlságosan lazának, és így a korhűségnek sem sikerült megfelelni. Ha történetbeli részletek nem mondják el, akkor az egész megfogalmazásából nem esne le, hogy a XIX. században járunk, a szereplők ugyanis nem úgy beszélnek, nem úgy viselkednek, mint az akkoriban szokás volt. Elég sok korabeli regényt olvastam ahhoz, hogy legyen mihez viszonyítanom, és még a kortárs könyvekben (khm, Cassandra Clare, Pokoli szerkezetek) is van, ami tökéletesen helytáll ezen a téren. Ez nem. A könyv elején még szenvedtem ettől, de lassan kárpótolt maga a cselekmény, az érdekes szereplők, és mihelyt belemélyedtem az olvasásába, már nem zavart annyira, de azért végig ott volt ez a hiba.

Borító: 5/5* - Nem mondom, hogy nem volt nagy befolyása a vásárláskor… Ez a gyönyörű, fekete ruha, a régi udvarház, még a betűtípus is csodaszép.

Most komolyan, ki nem akarna ilyen szép helyen élni?

Pontozás: 5/5* - Voltak hibái, el is mondtam, mik azok, de nem is vártam el, nem is várhatom el, hogy valami teljesen tökéletes legyen. Az Edenbrooke minden tökéletlenségével együtt a kedvencem lett. 

22. Egy novelláskötet | Kiera Cass - Párválasztó történetek 1.

Azt követően, hogy a Koronahercegnő kicsit lelombozott, a Párválasztó történetek volt a megmentőm: ott volt a polcon – az előzővel ellentétben nem darabjaira esve… -, és várta, hogy visszarepíthessen egy sokkal jobb korszakba, mikor a kedvenceim még nem voltak nyuggerek, és nem egy hisztis pukkancs akarta irányítani az országot. És a célt elértük, ez most tényleg teljesen levett a lábamról.

Eredeti cím: The Selection Stories: The Prince and the Guard

Oldalszám: 255

Megjelenés:2014

Kiadó: GABO

Ár: 2490 –

Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… Ismerd meg a Párválasztó-trilógia előzmény történeteit és a főszereplők családfáját, valamint olvasd el a szerzővel készült interjút, és még sok minden mást!

A Párválasztó történetek a trilógia sorozat kiegészítő kötete: az első novellában a Párválasztó elé, és annak a kezdetére ugrunk magával a herceggel, a másodikban pedig az Elit egy részét követhetjük végig, ezúttal Aspen szemével. Ezen kívül hasznos kis könyv ez azoknak, akik jobban meg kívánják ismerni főszereplőinket, Illéát, vagy az írónőt, erre ugyanis bőven nyílik lehetőség, közel negyven oldalon keresztül.

The Prince – A Herceg 

Mint mondtam, ez Maxon szemével mutatja be a Párválasztójára való készülődést, első találkozását a lányokkal, és a velük kapcsolatos első benyomásait, érzéseit. A két novella közül ez talán árnyalatnyival kevésbé kötött le, főleg az előzmények, de mikor végre megérkeztek a kiválasztottak, érdekesebb lett a történet számomra is. Eddig csak America által és persze saját véleményemre hagyatkozva ítéltem meg őket, Maxon ellenben sokszor egész máshogy gondolkodott – elvégre férfiből van -. De sajnos nagyon leragadtunk itt az elején; túl sok volt a felesleges időhúzás, aztán mire ténylegesen elindult valami cselekmény is, az egészet elvágták. Mivel én imádom a herceget, többet vártam volna ettől a résztől… Nekem ez így kevés volt kicsit, elvégre attól eltekintve, hogy 100 oldal erejéig belemászhattunk Maxon fejébe, nem kaptunk túl sokat, olyat, amit eddig ne tudtunk volna. A fülszövegen hirdetett „másik kiválasztott” sem volt igazán „másik kiválasztott”, szerintem a könyv hátuljára is valamiféle figyelemfelkeltő céllal került fel…

Ettől függetlenül tetszett, eszem ágában sincs azt mondani, hogy nem, csupán az elvárásokat nem ugrotta meg, de ettől függetlenül élvezhető. Én mondjuk írtam volna tovább… annyi, de annyi jelenet van, ami ezeknél még szívesebben olvastam volna Maxon szemszögéből, például az első csókjuk Americával, vagy... bármelyik kedvenc részem. (:

Pontozás: 5/4

Kedvenc szereplők: Maxon, America mintha ez nem lenne nyilvánvaló, miután a trilógia minden értékelőjében őket írtam be elsősorban…

Kedvenc részek: America és Maxon találkozásai

Kedvenc idézetek:

„– Van-e bármi esély arra, hogy bármiféle… bármiféle érzelmet tápláljon irántam? (…)
– Felség, ön nagyon kedves. – Igen. – És vonzó. – Igen! – És tapintatos. – IGEN!”

The Guard - A palotaőr

Megőrülök. Megőrültem.

Én, aki világ életében utáltam Aspent, a bűnnél is jobban… nos, igen, szerettem ezt a novellát. Lassacskán megérjük, hogy ő még pozitív figurává nője ki magát. Mármint nálam – másoknál talán már eddig is az volt, én ellenben viszolyogtam tőle egészen az első résztől kezdve.

És értelmet nyert a mondás, amit a volt magyartanárom mondogatott sokat: „Ne ítélj meg senkit, amíg nem jártál a cipőjében”. Vagy nem jártál a fejében – teszem hozzá. A kis kiruccanás Aspen fejébe jót tett kettőnk kapcsolatának, végre megértettem őt is, és nem csak azt néztem, hogy mit miért csinál rosszul. Az indítékait és valódi, ki nem mondott gondolatait látva átértékelődik, ki is ő. 

Hogy végre a konkrét tárgyról szóljak: igen, ez a történet egyértelműen többet adott az első novellánál: izgalmasabb is volt, és sokkal több, eddig ismeretlen dolgot olvashattunk, például a palotában szolgálók életéből. Élveztem a többi palotaőr társaságát – és hogy most máshogy láttam a lázadók támadását is -, és a komornákét is. SPOILER Én már most éreztem valamit abból, ami kiderül az Igazi végén… bár egyértelmű, hogy Aspen még szerelmes Americába, azért több, mint jól kijön a komornákkal, Lucy-val pedig különösen egy hullámhosszon vannak. Aminek csak örülök. Ott tartok, hogy már Aspennek is a legjobbakat kívánom, ami nyilvánvalóan nem az örökké tartó America utáni epekedés, hanem az, ha beleszeret szépen másba, akivel van jövőjük. Lucy pedig mindvégig olyan kedves és aranyos volt, és tudom, hogy az is marad, szóval… éljenek boldogan sose fogom már tudni úgy kimondani ezt a mondatot, hogy ne a Dancsó-féle Lázadó kritika jusson eszembe…! SPOILER VÉGE

Pontozás: 5/5 – összességében jó volt, érdekes volt, már ha eltekintek azoktól az oldalaktól, ahol felszínre tört Aspen Maxon utálata, mert azt még mindig nem tűröm meg.

Kedvenc szereplők: Avery (btw  ez nem egy női név…? Vagy én vagyok félreinformálva?), Lucy, és igen. *sóhaj* Igen, Aspen is.

Kedvenc részek: Meglepő, de annyira tetszett, hogy nehéz lenne bármit is kiemelni… de talán azt szerettem legjobban, mikor Aspen a komornákkal volt, különösen a vége felé, mikor a lázadótámadás következett.

„Takarítunk, szolgálunk, kézitusában jeleskedünk”

Aspen és Lucy

Kedvenc idézetek:

„- Felség, az Elit két tagja, Lady Newsome és Lady Singer összekülönbözött.- (…) Már megint vernyákolnak, akár a macskák? – sóhajtott nagyot a király”

Utáljam akármennyire is a királyt… ezt muszáj volt betennem. Mégis ki mond olyat egy könyvben, hogy „vernyákol”? :D

„Az emberek megkínzása külön művészet. Úgy tűnt azonban, a palotában ezt sikeresen elsajátították.”

„Nők. De mennyi nő!
Részben persze biztatónak találtam a hírt. A palotába látogató hölgyek fizikailag nem voltak túl fenyegetőek. Szavaikkal azonban képesek voltak akár egy háborút is kirobbantani, attól függően, hogy milyen hangsúllyal mondták ki őket.” 

 Haha, de milyen igaz is. :)

„– Olyan hülyének érzem magam.
– Nem vagy hülye – tiltakoztam.
– Dehogynem.
Muszáj volt felderítenem.
– Mer, szerinted én okos vagyok?
– Hát persze – vágta rá könnyeden.
– Ez így is van. Túl okos vagyok ahhoz, hogy valami butuska lányba szeressek bele. Úgyhogy hagyd is abba ezt az egészet.” 

És engem mióta nem idegesít, ha valaki egoista…? Mindegy, nem zavar.

Kasztok

Extrák

Szerintem hasznos és méltó kiegészítő ez a sorozathoz – többek között tartalmazza az összes kiválasztott névsorát és kasztját, ha már itt tartunk, akkor ad egy kis felvilágosítást magáról a kasztrendszerről is, családfákkal illusztrálva beszámol Maxon, Aspen és America családi helyzetéről, és lejátszási listát is fűz az első két részhez. Örömmel tapasztaltam, hogy Kiera is szereti a Paramore-t és más pontokon is egyezik az ízlésünk. És akkor már az utolsó – első – bónuszt se hagyjuk ki: egy interjú-féleség az írónővel, melyben természetesen főleg a sorozattal kapcsolatos kérdésekre válaszol.

Ajánlom a Párválasztó történeteket mindannak, aki olvasta a sorozatnak minimum az első két részét – ugyanis ez azokhoz kapcsolódik elsősorban –, és szerette is a történetet. Továbbá mindenkinek – mert elég jó. (: 

Összpontozás: 5/5

Borító: 5/5 – nem mondom, hogy kicsit sem hiányoltam egy szép estélyi ruhát, de ez így is gyönyörű – azt kell hinnem, ha Párválasztóról van szó, borító dolgában nem is lehet mellélőni. Mondjuk nagyon máshogy sem… szégyenemre, akárhogy szidtam is olykor a Koronahercegnőt, megőrülök, hogy olvashassam végre a következő részét. 

Let's do this!Csak várjunk és várjunk és várjunk...
Várjunk! Mi az, hogy befejező rész...? Hát nem lesz Eadlyn története is három kötetes, mint
Americáé...? Ne botránkoztassanak már meg... Ezt nem kellett volna így este látnom... :/
Az persze mindegy, mennyire lehúztam ezt a kötetet is... én hülye még a folytatásokat hiányolom...