All the stories are true | Shadowhunters kibeszélő

Egyszer volt hol nem volt, anno régen, januárban győzött a kíváncsiságom, és leültem megnézni a Shadowhunters sorozat első részét – meg is lett az eredménye, felháborodottságom, és haragom itt, a blogon sem átallottam hirdetni. Most pedig – egy hetes korlátlan szabadidő birtokában – arra vetemedtem,  hogy tovább kínozzam magam: azóta kijött még hat rész, ami egész napos elfoglaltságot jelent, úgyhogy vágjunk bele, gondoltam. Szóval leültem szenvedni – és mikor felálltam, szenvedtem.

Egész biztos vagyok benne, hogy ha valami furcsa módon nem is mind, de elég sokan osztoztok velem az érzésben: ki nem utálja, ha megváltozik a véleménye, és be kell ismernie, hogy tévedett? Most nyilván sejtitek, mit akarok ezzel mondani, de mielőtt megrémültök, hogy egy zombi ellopta és megette az agyamat, közlöm, azért szó sincs itt Pál fordulatról, csupán pár dolgot másképp látok, most, hogy megadtam a sorozatnak azt a bizonyos második esélyt. Vagyis, nem biztos, hogy második esélynek lehet nevezni azt, ha az ember merő mazochizmusból kezd neki valaminek… de mindenesetre folytattam, és gondolkodtam, mi minden változott meg azóta az átkos első epizód óta – és most itt az eredménye.



Kezdés: 2016. január 12.
Producerek: Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David
Csatorna: ABC Family
Eddigi epizódok száma: 7

Főszerepben:

Clary Fray - Katherine McNamara
Jace Wayland - Dominic Sherwood
Alec Lightwood - Matthew Daddario
Simon Lewis - Alberto Rosende
Isabelle Lightwood - Emeraude Toubia
Jocelyn Fray - Maxim Roy
Luke Garroway - Isaiah Mustafa
Valentine Morgenstern -  Alan Van Sprang
Magnus Bane - Harry Shum Jr.


1. Színészek, na meg karakteralakítás – mi változott?

Ki tudja? Lehet, hogy semmi, csak én lettem immúnis, vagy – ami szerintem elég sanszos –, Katherine McNamara olyan iszonyatos egy Clary, hogy mellette mindenki jónak tűnik… DE az is megeshet, hogy mint sok más sorozatnál, itt is csak a pilot epizód lett fura, és aztán sikerült egyenesbe térni… nem tudom. De valami érezhetően változott az első rész után, és szerintem jó irányba.

A legtöbb színészbe sikerült beletörődnöm, még akkor is, ha páran továbbra sem adják vissza nekem a karaktereket. Ilyen például Dominic Sherwood – egészen megkedveltem, koránt sem tartom már olyan borzalmasnak, és egész jó kis szereplőt hoz, amit tudok értékelni, mármint akkor, ha eltekintek tőle, hogy elvileg Jace lenne. Nem, Jace nálam már örökké Jamie Campbell Bower marad, nincs mit tenni. 

Ha már a főszeplőknél tartunk, essünk túl a nehezén most: utálom ezt a Clary-t. Ha valami, hát ez nagyon nem változott. Már mondtam, az még nem jelenti, hogy Katherine McNamara jó Clary lehet, hogy vörös haja van (az is festett…) – lehetne akár szőke, barna vagy fekete is, ha egyszer Clary-s kisugárzása van, akkor nem a kinézet a lényeg. Hanem, hogy hogyan illeszkedik a szerepre – vagy egyáltalán vannak-e megfelelő színészi képességei… Nos, meg ne bántódjon senki, de én ennek a tehetségnek maximum a hiányát éreztem nála. Mint mindenkinek, neki is voltak jobb pillanatai, de ezeket felülírta az összes többi rossz.

Nos, akiről konkrétan nem tudom, mit gondoljak, és folyamatosan változott a véleményem, az Izzy. Az első részben első osztályú ribiként mutatkozott be… Igazából olyan, mintha lenne rajta egy „Közönséges üzemmód” be/ki gomb, és azt váltogatnák, mert ő végig ingadozott egyik fajta viselkedésből a másikba. Egyszer szörnyű, aztán rendes… De azért, ellenére mindenfajta fura viselkedésének, egészen bírom. 

Na, most, hogy a főszereplőkre vonatkozó harag utolsó cseppjeit is kipakoltam – most egész jól megúsztuk, nem? –, átevezhetünk a kellemesebb vizekre.

Kapásból ott van Matt, mint Alec – benne már az első karakterfotók alkalmával megláttam a lehetőséget – ott is van. De amíg az első rész alatt kitartottam Kevin Zegers, mint igazi Alec mellett, most már el kell ismernem, hogy Matthew is felveheti vele a versenyt, mert profin alakítja ám a szerepét. És nem mellesleg, olyan helyes, hogy az már jelenség nem mondom, hogy ez nem győzött meg már elsőre – vessetek meg, de hát lány vagyok, ez is komoly szempont. Jó. mondjuk nem csak nekem. És nem csak lányoknak.

Ott van például Magnus.

Újabb fatális tévedésemről kell számot adjak – ha így haladunk, ez nagyon kínos poszt lesz nekem. „Magnus Bane-be ezentúl egy nő sem fog beleszeretni.” – mondtam kábé egy hónapja. Na most… nem, nem szerettem bele, de simán megeshetett volna. Elismerem, jó Magnus kerekedett belőle – nyilván segített erre az elhatározásra jutni, hogy végre többet szerepelt, többet beszélt, cselekedett, és olyan aranyos, ahogy bejön neki Alec. Alig várom, hogy végre a könyvekben is eljussak idáig, mert imádom őket.

Alberto továbbra is teljesen Simon – minimum olyan jól adja vissza a szerepet, mint anno Robert Sheehan, bár őt picit jobban kedvelem. Luke továbbra is csak egy vicc lehet – hol van a régi Luke, akit megölelgettem volna, olyan aranyos? Nem tudom, ez a fazon jó lenne valami helyszínelős sorozatba, de szerintem nem vérfarkasnak, pláne nem Luke-nak. Alan van Sprang, mint Valentine még mindig egy kicseszett maffiózó, nem az Árnyvilág gonosztevője. Jaj, Hodge viszont szó szerint fájt… a Csontvárosban lévő bácsi helyett kicsit nehéz hozzászokni egy kigyúrt vikinghez, de ők tudják…

Na, és hol kötöttünk ki…?





2. Túljátszás – ami nincs, nem kell erőltetni

Na most, van az, mikor valakinek egyszerűen nincs számottevő színészi képessége, és akkor nagyon ráfekszik a dologra, és próbálkozik mindent beleadva előadni magát. Újdonságot mondok: ha ember vagy, ne hidd magad vámpírnak, és ne próbálj kocsikat dobálni, mert attól, hogy akarod, még nem megy hülye hasonlat, bocsi, este van, vagyis péntek. És ha nem tudsz színészkedni, akkor hagyd a francba és inkább csinálj valami olyat, mihez értesz. Nos, itt elég sokszor éreztem azt, hogy egyesekkel el kéne beszélgetni erről. Katherine éjszakai forgolódása, Alberto bezárva a vámpírokhoz… hogy csak két példát említsek. Néha a kevesebb több lenne.

3. Hol vannak a karakterek?

Khm... "He's sexy and I know it"
Hupsz, itt még mindig vannak ám gondok. Még ha nem is mondanék semmit Clary-ről, akkor is tudnátok, mit gondolok, hiszen már kifejtettem az előző Mortal Instruments posztban: ez egész egyszerűen nem lehet Clary. A könyvben úgy szeretem, tiszta szimpatikus szereplő, itt viszont iszonyatosan plázacica beütése van, folyton hisztizik, sír és sikítozik mindenen, senkivel sem törődik a környezetében, és még bunkó is. Nos, én nem emlékszek rá, hogy az igazi, eredeti Clary ilyen lenne, sőt, épp ellenkezőleg. Jace személyisége… hát, kicsit jobb már, mint az első részben volt, de nekem még mindig nem adja vissza teljes valójában az eredeti karaktert – mondjuk Jace-t talán nem is lehet kifogástalanul eljátszani, ő egy utánozhatatlan egyéniség. Herondale, nem lepődünk meg rajta. Isabelle-t teljesen kivetkőztették önmagából – és nem járt feltétlen jól vele –, Simon ellen ellenbe semmi kifogásom, ő alapból egy szerencsétlen, földhözragadt figura, ami nem változott. Alec pedig lényegében az egész sorozat fénypontja, ha akarnék, sem tudnék belekötni. Összességében elég vegyes lett a felállás, vegyesen van itt jó és rossz is, de legalább annyit erősödött a vonal, hogy nem csak borzalmakra bírtam kitérni. Haladunk. 

4. Az akció

Ehhez nem lehet különösebb hozzáfűznivalóm – még nem olvastam végig a Végzet ereklyéi sorozatot, csak az Üvegvárosnál tartok, de az még így is lejön, hogy a sorozat nem feltétlenül követi jól a könyvek vonalát, nyilván, sorozathoz méltóan lassítja a cselekményt, és ennek érdekében formálja is. Hogy ez most jó vagy rossz, azt döntse el mindenki maga, engem igazából semlegesen érintett, mivel magát a Shadowhunterst próbálom teljesen függetleníteni a könyvsorozattól, és nem állítani gyakran párhuzamba a kettőt, ugyanis megfoghatatlan szálak fűzik csak össze a kettőt. 

Epizódok:
1. The Mortal Cup
2. The Descent Into Hell Is Easy
3. Dead Man’s Party
4. Raising Hell
5. Moo Shu To Go
6. Men and Angels
7. Major Arcana

Az epizódok rövid tartalmát IDE kattintva érhetitek el. 

5. Ami még mindig bűnrossz – maszkot le!

Ha van valami, ami nem változott, ami ugyanolyan menthetetlenül pocsék maradt a további részekben is, az a látványvilág. Mondtam már, a Néma Testvérek maszkja kegyetlen egy tréfa, annyi biztos, hogy nem lehet komolyan venni; a démonok, hát, nagyon hajszálon egyensúlyoznak a borzalmas és a tűrhető között, a vámpírok úgy néznek ki, mint akiknek rágóban ragasztották a szemfogaikat, az éjjellátás rúna hatása olyan, mintha mindenki valami kemény drog hatása alatt állna, és a vérfarkasok átváltozása is elég gagyira sikeredett. Mi az, hogy átváltozik Luke farkassá, aztán jön a nagy fény, visszaváltozik emberré, és… nos, én nem kifogásolom, ha az emberek ruhát viselnek, ezt nagyon is jó szokásnak tartom, szögezzük le, de ha valaki farkasból emberré változik vissza, a legjobb esetben sem lesz rajta a kabátkája meg farmerja. Mindegy, értitek, mit akarok mondani. A sorozat effektjei és a profizmus messziről integetnek egymásnak. De sosem találkoztak.



6. Money, money, money...

Egyre erősebb a gyanúm, hogy vagy maga a költségvetés iszonyat alacsony, vagy nagyon spórolnak, vagy egyszerűen lusták több energiát fektetni a jobb kivitelezésbe, de még ha az effektek minőségétől eltekintünk, akkor is csak úgy süt a részletekből, hogy az egész zsebpénzből van. A helyszínek közül szerintem kibérelték a legolcsóbbat, amit találtak, nem is törődve vele, hogy a célra jó-e – ott van a Pandemonium klub, a Dumort Hotel, ami elvileg sosem volt egy kockaház, a Csontváros, amivel épp olyan hülyére vettek mindenkit, mint magukkal a Néma Testvérekkel, de a legnagyobb átverés az Intézet – egy kicseszett kutatólabort csináltak az ódon katedrálisból. Menjenek már…

7. Az élet apró örömei

Meglepő, hogy ez a pont is bekerült is, de végül is, akadtak apróságok, amik feldobtak. Például a motor, amit Jace elkötött. Azt említettem akkor, mikor a Csontvárosról írtam, hogy a filmből hiányoltam a spéci vámpírjárgányt, éppen ezért értékeltem most annyira, hogy itt nem feledkeztek meg róla, hogy ezek nem akármilyen mezei motorok, hanem démonenergiával működnek és lehet velük repülni. Az már más dolog, hogy a suhanós effekt elég fura volt ki lepődik meg ezen…?, de a lényeg a lényeg, volt vámpírmotor, és ennek örültem.


8. OMG, ez most komoly?

Jó. Egyrészt, a maffiózó-ál-Valentine csernobili tartózkodásán még mindig nem tettem túl magam – elvileg van ott némi kis káros sugárzás, ami szerintem nem válogat az emberek és nephilimek között. Elég brutál ötlet. És ha már itt tartunk, akkor ott nem szimplán egy kellemes kis vidéki ház van, ahol „Valentine” meghúzza magát; nem, neki egy kicseszett laboratóriuma van. Az ördög játszószobája, ahol elmebeteg orvos módjára kísérletezik az alvilágiak meg a démonok vérével… mondok jobbat: jó, addig oké, hogy Pangborn meghalt ott, de „Valentine” még kis búcsúbeszédet is tartott arról, hogy milyen nagyszerű ember volt. Hová kerültem?!

De OMG-ből amúgy sincs hiány. Ott van a Jace-démon, és a nagymama démon… amúgy nem értem, miért kell mindig az ártatlan korosztályokkal ezt csinálni? A Csontvárosban egy kislányt szállt meg egy démon, itt pedig egy aranyos öreg nénit. Félni fogok.

De a legsokkolóbb nekem csak a hetedik rész vége volt – Jace és Clary csókja. Csakhogy ott az „oh my god” nem fejezi ki jól, amit mondani akarok. Inkább olyan „what the fucking hell?!” érzésem volt, mikor én, az üvegházas jelenet megszállottja és elsőszámú rajongója azt láttam, hogy a leggyengébb próbálkozást sem tették meg, hogy leutánozzák a leutánozhatatlant, hanem egyszerűen csak… nem csináltak semmit. Két ember megcsókolta egymást, és az egész erőltetett volt, nem volt romantikus, nem volt szép és nem érződött kémia a két színész között. Pocsék volt . Kiábrándító. Perzez tudtam, hogy a Csontváros-beli jelenethez még csak hasonlót is lehetetlen forgatni, de azért ennél kicsit jobbat vártam. Vagy túl sokat akarok?! 

9. Szerelem…? Barátság…? Szeretet…? Na, most mi hogy van?

Nos, én őszintén megvallva sokszor nem éreztem, pontosan melyikről van szó. Az evidens, hogy Clary és Jace nem barátok, hanem szerelmesek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, eddig rendben. De például nehezen lehetett értelmezni Clary és Simon kapcsolatát; azt tudjuk, hogy a fiú szerelmes Clary-be, de a lány viselkedésén abszolút nem lehet kiigazodni – egyszer úgy bánik Simonnal, mint a legjobb haverjával, vagy rosszabbul, mondjuk, mintha a bátyja lenne, a másik percben meg nem jön át más, mint hogy „Biztos beleesett. Tuti.”.

Alec és Jace kapcsolata sem semmi ám. Nem is arra gondolok, hogy Alec szerelmes Jace-be, mert azt megszoktuk, és arra sem, hogy ezt kishíján elmondja neki; nálam az érdekességet a parabatai viszony furcsa megnyilvánulása adta. Visszagondoltam Willre és Jemre a Pokoli szerkezetekből, akik olyan odaadóan szerették és védelmezték egymást, és most azt látom, hogy Jace meg Alec úgy néznek egymásra, mint az ősi ellenségek. Folyton vitatkoznak, ráadásul hülyeségeken, és még halálosan komolyan is gondolják. Szerintem parabataiknak nem így kéne viszonyulni egymáshoz… Bár nem kizárt, hogy a köztük lévő feszültséget az növeli tovább, ahogy Alec érez Jace iránt. Ilyen szempontból is csak örülni fogok neki, mikor végre teljesen egyenesbe állnak a dolgai Magnusszal, és erre nem is kell azt hiszem soka várni, talán már a következő részben együtt lesznek. Alec az egyik kedvencem, így örülök, h végre boldog lesz, és nem szomorkodik olyasvalaki miatt, akivel sosem jöhet össze.

10. Zene

Meglepően a poszt végére maradt a téma, és ami még meglepőbb, nincs róla valami sok mondanivalóm. Őszintén szólva, elsősorban a szövegre figyeltem, hogy értsem (egyelőre nem szinkronizálták), és a képre, hogy lássam, és emellett a zene jócskán háttérbe szorult, így szerencsénkre semmi rosszat nem jegyeztem meg, ellenben ha valami kiemelkedően jó hangzású volt, azt igen. Jó, lényegében kettő lett aktuális kedvencem, azokról pedig tervezek is posztot a közeljövőben, hogy kicsit bővítsük azt a zenei menüt. Kong az ürességtől.

11. Kedvenc szereplők: Alec, Magnus, Jace

12. Kedvenc epizód / kedvenc részek: kimondott kedvenc epizódom nincs, inkább csak a Malec jeleneteket emelném ki, mert őket nagyon szeretem (róluk bővebben ITT és ITT), és szívesen láttam őket együtt.



13. Eddigi összpontszám: 5/3 – ahhoz viszonyítva, hogy első nézésre egy árva pontot nem adtam volna az egésznek, ezt a hármat most hatalmas haladásnak fogom fel. Ha a dolog továbbra is ilyen ütemben javul, az évad végére akár az 5/5-öt is elérhetjük, de ahhoz tényleg van szükség még jó adag befektetett erőfeszítésre és pénzre – viszont ha ezeken még csiszolnak, rendben leszünk. Egyelőre egyenlően oszlott meg a sok pozitívum és negatívum.

Ennyi lett volna a poszt, végül kevésbé lett pozitív hangvételű, mint előzetesen hittem, hogy lesz, de még így is lényegesen kevesebb szidalmazás, káromkodás és egyéb obszcén megnyilvánulás hagyta el a szám a billentyűzetet, mint legutóbb, szóval tényleg haladunk. A véleményeteket örömmel fogadom lent megjegyzésben, vagy akár molyon, facebookon, ha tetszett a bejegyzés, akkor pedig iratkozzatok fel és lájkoljátok a Facebook oldalt, hogy mindig értesüljetek az újakról. Hatalmas virtuális öleléseket küldök nektek, hamarosan jövök,



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése