27. Egy kevesebb, mint száz oldalas könyv.

Eredeti cím: The Whitechapel Fiend

Sorozat: Történetek az Árnyvadász Akadémiáról 3. (Tales from the Shadowhunter Academy)

Oldalszám: 71

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 999 –

Hasfelmetsző Jack London utcáin garázdálkodik, és csak az árnyvadászok tudják megállítani. Az Árnyvadász Akadémián játszódó harmadik történetben Simon megtudja, mi az igazság a XIX. századi Londont rettegésben tartó sorozatgyilkossal kapcsolatban: Hasfelmetsző Jacket Will Herondale és Viktória korabeli árnyvadász társai állították meg.

Még csak most fejeztem be nemrég a Pokoli szerkezeteket… de elmondhatatlanul jólesett ez a kis nosztalgia. Újra látni Willt és Tessát, meg Jemet, aztán Gabrielt és ne feledkezzünk meg a kis Jamesről, aki annyira hasonlít az apjára, hogy lehetetlen lenne nem imádni. Megjegyzem, bájos a Herondale család tradicionális viszonyulása a kacsákhoz – Willnek három részen át hallgattam a kacsákkal kapcsolatos megjegyzéseit, de az apja sem volt különb, és a fia is továbbvitte a hagyományt.

– Én szeretem a kacsákat – szúrta közbe diplomatikusan Jem. – Főleg a Hyde Parkban lévőket. – A szeme sarkából Willre pillantott; mindkét fiú az asztal lapján ült, lábukat a levegőben lóbálták. – Emlékszel, amikor megpróbáltál rávenni, hogy etessek meg velük egy kacsapástétomot, mert szerettél volna kitenyészteni egy új kannibál kacsafajt? – Be is falták – emlékezett vissza Will. – A vérszomjas kis dögök. Sose bízzatok egy kacsában!

A könyv elején kicsit megilletődtem, de hamar rájöttem, hogy én voltam figyelmetlen, ugyanis attól, hogy ebben a novellában szerepel Tessa meg a többiek, ez lényegében ugyanúgy az Árnyvadász Akadémián játszódik, a jelenben, Simonnal, ugyanis elviekben itt ő a főszereplő. Hát, aztán csak leesett a dolog.

Nincs bajom Simonnal, de sosem kedveltem különösebben. Olyan szerencsétlen nekem, olyan mondén… nem is tudom… a történet elején tehát kicsit unatkoztam, bár ez lehet csak azért volt így, mert már Willéket vártam. Mindenesetre nem kötött le, ahogy Simon majdnem kitöri a nyakát, de még Jace vicces megjegyzései sem… Will, Will, Will, Jem, Jem, Jem…

Aztán végre áttértünk az igazán érdekes részre, mikor Tessa előadást tart az árnyvadász növendékeknek, és elkezdődik egy 1888-as visszaemlékezés. A fülszövegből kiderül, hogy ezúttal kikkel kell a nephilimeknek megküzdeni, és ez csak még érdekesebbé teszi az egészet, hiszen egy ismert történetet hallhatunk teljesen már megvilágításban. Elvégre, ki nem hallott még Hasfelmetsző Jack-ről? Ezúttal ő a rosszfiú, történetesen egy gyermeteg „lelkű” démon Csak nekem abszurd a „démon” és a „lélek” szót egy mondatban használni??, aki prostikat kap el és belez ki. Bájos mulatság. De az árnyvadászok elintézik, visszaküldik a saját sötét dimenziójába és megmentik Londont, aztán mindenki örül… és baromira vége a történetnek, sokkal hamarabb, mint kellene. Kérek még Willt és Jemet, meg Tessát, Jamest és Gabrielt…! Apropó; azért hatalmas plusz pontot adok, hogy Clare nem követte el a már sokszor látott, és számomra roppant idegesítő hibát: attól, hogy kicsit eltelt az idő, nem változtatta meg a karakterei személyiségét. Tessa, Will és Gabriel is éppen olyan, mint anno volt, kicsit talán nyugodtabbak, és a két fiú sem gyűlöli már egymást, de azért megmaradtak annak, akik. Ezt köszönöm, nem tudom, hogy dolgoztam volna föl valami olcsó Will utánzatot. Tudtam én, hogy tud az írónő, de még mennyire, hogy tud! 

Kedvenc karakterek: Will, Tessa, James

Kedvenc részek: Tényleg, nehogy félreértsetek, de a jelen jelenleg nem nyűgözött le, akármennyire is szeretem Jace-t meg a Végzet ereklyéit – igazából az egész rész értelme az volt, hogy újra találkozzak a Pokoli szerkezetek szereplőivel, mert hihetetlen, de csak nemrég fejeztem be a trilógiát, már szörnyen hiányzik. Igaz, már az olvasása közben is hiányoztak, előre is, a végén pedig elviselhetetlenül szomorú voltam. Na, a lényeg, hogy a visszaemlékezéseket szerettem legjobban.

Kedvenc idézetek:

„A kétéves James Herondale valóban ügyesen tartotta a tőrt. Aztán beledöfte a kanapén heverő párnákba, tollakkal terítve be a szobát.

- Kacsák! – mondta a tollakra mutatva.”

***

„Kanál – kiáltotta James, majd Gabriel bácsihoz szaladt, és combon döfte vele. Gabriel szeretettel túrt bele támadója hajába.

- Olyan jó fiú vagy – mondta. – Időnként elgondolkodom rajta, hogyan lehet Will az apád.

- Kanál – szólt James, és Gabriel combjának dőlt.

- Ne, Jamie! – tiltakozott Will. – Nagy tekintélyű édesapád méltóságára törtek! Támadj, támadj!”

***

"Sebhelyes kezével gyengéden simította végig James apró hátát.

- Kanál – jelentette büszlén a kisfiú.

- Látom, James, bach – felelte Will, akit Tessa már többször is rajtakapott, hogy walesi nyelven énekel altatódalokat a gyerekeknek az álmatlan éjszakáikon. A gyerekeit Will ugyanazzal a tüzes, megingathatatlan szeretettel szerette, mint őt is. És ugyanúgy védelmezte őket, mint rajtuk kívül csak egyetlen másik embert valaha: azt, akiről Jamest elnevezték. Will parabataiát, Jemet."

Borító: 5/5 – nagyon tetszik a séma, amivel a sorozat borítói készülnek, végtére is olyan, mint egy puzzle, amiből a végén kijön egy árnyvadász. A gerincen itt is, akárcsak a Bane krónikák borítóin, kiolvasható egy szó – árnyvadász -, ha egymás mellé tesszük a részeket, és az előzővel ellentétben itt jól jönnek ki a betűk a sorozatrészek számával. Nagy bánatom, hogy a Bane krónikák 11. részét nem adták ki magyarul, szerintem azért, mert tíz részből állt össze a „Magnus Bane”, és az már megbontotta volna a formát. Mindegy, a lényeg, hogy nekem tetszik ez a borító.

Pontozás: 5/5* - elmondhatatlanul jólesett, ez egy olyan világ, olyan szereplők, akik közé bármikor szívesen visszamegyek.

A Végzet Ereklyéi: Csontváros - a könyv, a film és a sorozat

Azt hiszem nem csak akartam, de ígértem is már egy kettő az egyben film,- és könyvkritikát – most el is jött az ideje, de miután a napokban megjártam az internet legmélyebb bugyrait, elég hamar három az egyben poszt lett ebből is. Adott volt egy csodálatos könyv, és egy hasonlóan nagyszerű film – és mindezt arcbaköpte az ABC Family legújabb, nyilván hatalmas ötletnek vélt dobása, egy sorozat, amivel tele a net, és amivel gondolom, ti is elég sokan összefutottatok már. A Végzet Ereklyéi. Csontváros. Shadowhunters. Valamiért bűnnek tűnik őket egy lapon említeni.

Eredeti cím: City of Bones

Sorozat: A Végzet ereklyéi (The Mortal Instruments)

Oldalszám: 470

Megjelenés: 2013

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 - 

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? 

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…

1. Alkotó értékelés.

Cassandra Clare máris meggyőzött, eléggé meg ahhoz, hogy rögtön a kedvenc íróim közt emlegessem (igen… mikor a Csontvárossal végeztem, akkor még csak az Angyal és ez alapján értékelhettem, azóta viszont olvastam a Herceget is, és négy Bane krónikát, szóval még biztosabban mondhatok rengeteg jót Cassie-ről). Először is hatalmas elismerés annak, akinek egy ilyen komplex, jól kidolgozott és nem mellesleg érdekes cselekmény és világ kipattan a fejéből. Mindig is felnéztem az olyan írókra, akik képesek valami újat teremteni – nem csak egy egyszerű történetet, hanem egy új világot, valamit, ami egyedi.  Neki sikerült. Az író stílusról szintén nem mondhatok rosszat – minden kicsi részletre odafigyelt, aprólékosan dolgozott, és olyan választékosan, és pontosan leírt mindent, hogy a jeleneteket élénken láttam a pörögni a fejemben, akár egy filmet. Igen, az írónő rengeteg leírást használ, de ami sok regényben untatott, zavart volna, azt is kimondottan élveztem – jól csinálta. Az egész könyvet végigkísérte a humor és komolyság elegye, mindent éppen a megfelelő mennyiségben, és megfelelő helyen adagolva. 

2. Élő szereplők

Ezt ne vegyétek szó szerint, mármint ne kezdjetek várni Jace-re, vagy Magnus-ra, mert több mint valószínű, hogy nem fognak betoppanni egy hajnali kávéra, de a szereplők tényleg élnek – a saját közegükben igen. Nem papírsablon emberkék sztereotip, unalomig ismételt, és könyökünkön kifolyó 

személyiséggel. Bár nem mondanám Clary-t sem kedvencemnek, sem példaképemnek, mindenképpen pozitív karakter – külső adottságai, apró termete miatt mindenki azt hiszi, hogy segítségre szorul, és védeni kell, holott életrevaló lány, és a körülményekhez képest jól viselte a furcsa helyzetet, amibe csöppent. Sokszor roppant makacs, és akaratos - de ezt szebben veszi ki magát, ha kitartónak nevezzük -, de lényegében jószívű és intelligens is, és kiáll azok mellett, akiket szeret. Akárcsak Jace. Nos… tőle egészen biztosan el lehet ájulni, én legalábbis így voltam, és vagyok vele. Ott van a kemény oldala, a bunkó, ami azért lett ilyen, mert rengeteg fájdalom érte a múltban. És ott van az a Jace, aki a végsőkig elmegy, hogy megvédje a családját, és aki beleszeret Clary-be. Aztán az, akinek mindig van pár éles megszólalása, amivel elkápráztat. A kicsit beképzelt, aki teljesen tisztában van vele, mennyire jóképű, és hogy döglenek érte a nők. És nem csak a nők. Én ugyebár először a filmet láttam, és ott nem mondanám, hogy Alec belopta magát a szívembe (bár nagyon jóképű volt) – a könyvben viszont valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva igen. A csendes, visszafogott árnyvadász fiú, aki mindig maga elé helyezi a szeretteit, főleg a parabataiát, Jace-t, akibe régóta szerelmes. Róla jut eszembe a másik nagy kedvencem, Magnus - igen, csak a könyvet olvasva értettem meg, miért is szeretik annyian, és ott sikerült nekem is a szívembe zárnom a főboszorkánymestert. Le sem tudnám írni a miértjét - el kell olvasni, meg kell tapasztalni. 

3. Izgalom

Nincs mire panaszkodni, ugyanis az első percben elkezdődik és egész a végéig kitart: Falánkok, Elhagyatottak, Abbadon… vámpírok és titokzatos kék löttyök, akitől az ember egycsapásra patkánnyá változik… démonok, démonok… egy eltűnt anya, és egy őrült, megszállott apa, akinek feltett szándéka kiirtani mindent, és mindenkit… meglehetősen érdekes családi helyzetek… 

4. Összegzés

Már az első résszel bizonyos lett, hogy új kedvenc könyvsorozatot avatok. Egyedi történet, önálló, szimpatikus szereplők, és izgalom – nagy dózisokban, szinte szünet nélkül.

5. Kedvenc részek:

A 11. fejezet (Magnus Bane) – Jace, Alec, Clary, Simon és Izzy az étteremben :D, Clary és Alec veszekedése, Clary és Alec kibékülése, Jace és Clary csókja

"No there's no one else's eyes, that could see into me..."

6. Kedvenc idézetek (próbáltam magam visszafogni, de mint látjátok, nem volt nagy sikerem...)

„Az pedig ott a talapzaton a Nephilimek… az Árnyvadászok jelmondata.

- Mit jelent?

- Jace mosolya fehéren villant a sötétben. – Azt jelenti, hogy „Árnyvadászok: 1234 óta jobban áll nekik a fekete, mint ellenségeik özvegyének.

- Jace…!

Azt jelenti – szólt közbe Jeremiás –, hogy pokolra szállni könnyű.”

***

„Magnus Bane. – Megeresztett egy gunyoros vigyort Alec felé. – Arra rímel, hogy „óvatoskodó púp az ember hátán”.

Alec csak a kávéjába dünnyögte a válaszát, ami viszont inkább arra rímelt, hogy „kiaszott fekhely”. Clary elmosolyodott magában.”

***

„A jövőben, Clarissa – mondta –, bölcsen tennéd, ha megemlítenéd, hogy van már egy férfi az ágyadban. Úgy elkerülhetnénk az ilyen kínos pillanatokat.

- Te behívtad az ágyadba? – akarta tudni Simon, akit láthatóan megráztak a történtek.

- Röhej, nem? – mondta Jace. – Be sem fértünk volna mind.

- Nem hívtam be az ágyamba – csattant fel Clary. – Csak csókolóztunk.

- Csak csókolóztunk? – Jace tettetett sértettséggel gúnyolta Claryt. – Hogy milyen gyorsan megtagadod a szerelmünket.”

***

„Csak frusztrál, hogy Simonnak van valamije, ami neked nincs

- Sok mindene van, ami nekem nincs – mondta Jace. – Például közellátása, rossz tartása, meg ijesztő mozgáskultúrája.”

7. Kedvenc karakterek: Jace, Alec, Magnus Bane

8. Borító: 5/5 – nekem az egységes sorozatborító is tetszik, de a mikor én szereztem be a könyvet, már csak a filmes borítóval volt kapható, és ha szabad ilyet mondanom, ez még jobban tetszik – elvégre ott van Jace… meg Alec…

9. Pontozás: 5/5*** - nem hiszem, hogy egy hajszállal is kevesebbet érdemelne.

Megjelenés: 2013

Rendező: Harald Zwart

Producer: Don Carmody, Robert Kulzer

Forgatókönyv: I. Marlene King, Jessica Postigo

Zeneszerző: Atli Örvarsson

Szereplők:

Clary Fray - Lily Collins

Jace Wayland - Jamie Campbell Bower

Alec Lightwood - Kevin Zegers

Simon Lewis - Robert Sheehan

Isabelle Lightwood - Jemima West

Jocelyn Fray - Lena Heady

Valentine Morgenstern - Jonathan Rhys Meyers

Luke Garroway - Aiden Turner

Magnus Bane - Godfray Gao

Hodge Starkweather - Jared Harris

1. Kellemes filmzene

Nem véletlenül említem elsőnek ezt a szempontot, hiszen a zene fontos szerepet tölt be az életemben, és gyakran egy film megítélésében is ez nyom a legtöbbet a latban. És itt bőven ki is ütötte a mércémet – átadta azokat az érzéseket, amiket át kellett, illett a film hangulatához, a jelenetekhez, és az is biztos, hogy a Heart by Heart nagyban tehet róla, hogy Jace és Clary csókjelenetét sem felejtem el egy jó darabig.

2. Jó szereplőgárda

Tapasztalt színészek, akik illenek a szerephez, amit megformálnak, azonosulni tudnak velük, és elhitetik, hogy tényleg ők azok, akikről a könyvben olvastunk.  Számomra ez mind igaz. Lily Collinst már korábban is láttam filmben, és alapból nagyon szeretem – itt is azt a színvonalat hozta, amit vártam, tökéletesen adta át az alacsony, makacs Clary-t, akiről mindenki azt hiszi, meg kell védeni, holott nagyon talpraesett lány. Jamie Campbell Bower a lehető legkellemesebb csalódást okozta, és az én agyamban végül teljesen össze is olvadt Jace karakterével – kétségtelen, hogy ő a kedvencem. És imádom, ahogy a szemével is tud mosolyogni. <3 Robert Sheehan, még ha a szerencsétlen Simont kellet is alakítania, vitt valami színt belé, amitől egész szimpi lett. Jocelyn nem is tudom mitől, de teljesen passzolt, akár csak Valentine, aki pompásan visszaadta az őrültet – csak nekem kicsit kalózos megjelenéssel… Luke (Aidan Turner) első látásra olyan volt, mint egy nagy maci – vagy farkas -, akinek puha bundája van, és meg akarom ölelgetni. Magnus (Godfrey Gao) hiába tűnt elsőre riasztónak, csak jó választás volt, totál bele lehet esni. Kevin Zegers pedig, hiába mondják sokan, hogy már túlkoros előadni egy tizenhét éves árnyvadászt, szerintem a lehető legjobb választás Alec szerepére. Egyszerűen nem tudok senkit mondani, aki nem illett volna a filmbe. 

3. Illeszkedés a könyvhöz

Nem mondanám, hogy ez a rész maradéktalanul stimmel, bár nálam ez fordítva sült el – én a könyv olvasása közben méltatlankodtam, hogy „ ez a filmben teljesen máshogy volt!”. Bár a sablon ugyanaz, ami nem befolyásolja döntően a történtek alakulását, azt szívfájdalom nélkül átírták. Bár máshol is vannak kisebb-nagyobb eltérések, ez inkább a könyv második felében és a végén durvul be. Mikor Simont elrabolják a vámpírok, akkor a filmben megy az egész csapat megmenteni – a könyvben a fiút patkánnyá változtatják, és csak Clary meg Jace megy utána. A filmben minden Valentine-féle akció az Intézetben zajlik, míg a könyvben ez az egész valami szigeten történik, ráadásul az intézetben nincs is Portál, csak ezen a helyen meg Dorotheánál. Arról nem is beszélve, hogy elhintenek a filmben egy hatalmas spoilert is, ami elvileg csak a harmadik részben derül ki. Nos, másrészt viszont vannak olyan párbeszédeink, amik egy az egyben egyeznek a regényben és az adaptációban.

4. Jól kidolgozott látványvilág

Csillagos ötös, látszik, hogy nem zsebpénzből oldották meg az effekteket. A portál és a rúnák, meg az üvegházas rész valami lenyűgöző volt, a néma testvérek, épp olyanok, amilyennek képzeltem volna őket, és a démonokat meg az átváltozásukat is jól megoldották, épp úgy festettek, ahogy kellett. A

És ha már látvány a téma, akkor pár szót az alvilágiakról. Nos, akik az Alkonyaton nőttek fel, és ott is maradtak lelkileg, azoknak kétségkívül illúzióromboló egy élmény volt. A még vicsorogva is édes, szőrös kiskutyák helyett, vérengző farkasokat, a napfényen csillogó Cullenek, helyett igazi rothadó, ronda, agyaras és karmos vámpírokat kaptunk – én azt mondom, ez a lehető legjobb dolog, amit tehettek. Nagy eséllyel kizökkentették az álmaikból azokat a lányokat, akik arra vártak, hogy egy jóképű vámpír értük jöjjön. Hadd mondjam el, a vámpírizmus nem romantikus.

5. Magas költségvetés – kevés bevétel WTF??

Látszik a kivitelezésen, hogy sok pénzt fektettek a filmbe – igényes lett, és mint említettem, sem a látványvilágon, animáción, sem a helyszíneken nem spóroltak, na meg persze nem az úton először szembejövő színészeket kérték fel szerepelni. A kritikusok mégsem rajongtak érte – sőt, maga az írónő sem -, így hosszú halogatás után mégsem kezdték el a Hamuváros forgatását. Helyette meg jött ez a szar sorozat… *szenvedő hang*.

6. OMG élmények

Bach? Ez komoly? Értem én, hogy szemléltetni akarták a világ kettősségének monumentalitását, de ezzel messzire mentek.

7. Jó és vicces párbeszédek

Az érdeklődést nem csak a cselekménnyel tartják fönn, hanem a párbeszédekkel is – minden szereplőnek megvan az a stílusa, amivel hozzá tud tenni ehhez, bár szerintem Jace az, akinek a legtöbbet köszönhetünk: az ő  poénjai nélkül az egész nem is lenne ugyanaz.

8. Kedvenc idézetek:

„Jace Wayland. Démonvadász.

- Simon Lewis. A kulcsok őre. A kapu őrzője vagy?”

***

„Csak egyetlen dolgot kell tudnod. A történetek, amiket kiskorodban meséltek neked szörnyetegekről, a tábortüzek körül elsuttogott legendák… mind igazak.”

(Plusz van, ami már elhangzott a könyvnél is)

9. Kedvenc rész: üvegházas jelenet – Clary és Jace elsó csókja (itt is... a gifet feljebb láthatod)

Kezdés: 2016. január

Első epizód: The Mortal Cup (A végzet kelyhe)

Producerek: Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David

Eredeti csatorna: ABC Family

Főszerepben:

Clary Fray - Katherine McNamara

Jace Wayland - Dominic Sherwood

Alec Lightwood - Matthew Daddario

Simon Lewis - Alberto Rosende

Isabelle Lightwood - Emeraude Toubia

Jocelyn Fray - Maxim Roy

Luke Garroway - Isaiah Mustafa

Valentine Morgenstern -  Alan Van Sprang

Magnus Bane - Harry Shum Jr.

1. Alacsony költségvetés – mi lesz a nézettséggel?

Minden egyes másodpercről ordít, hogy a készítők nem igen verték magukat adósságba emiatt – kezdve a silány effektekkel, át a színészeken, egészen a legolcsóbb, és legsemmilyenebb helyszínekig. Ennek ellenére nem nehéz elképzelnem, hogy hatalmas bevétel és nézőszám alakul ki az évad végére, elvégre akik szerették a könyvsorozatot, azok éheznek rá, hogy újra elvesszenek ebben a világban, és azonnal le is csapnak a lehetőségre. Csak két utat látok: ezt a hatalmas sikert, vagy pedig hogy elkaszálják, amilyen hamar csak lehet.

2. Jó színészek – rossz helyen

A legtöbb színész egész szimpatikus, a férfiak jóképűek, a nők szépek, de köszönőviszonyban sincsenek a szereppel, amit el kell játsszanak. Ha azt hitték, Katherine McNamara kapásból jó Clary lesz, csak mert vörös haja van, nos, elmondom, hogy tévedtek. Dominic Sherwood egyes fogalmak szerint bizonyosan helyes, de nem eléggé ahhoz, hogy hiteles Jace legyen – a viselkedéséről nem is beszélve. Luke csak valami rossz vicc lehet. Valentine úgy néz ki, mint valami kivénhedt drogdíler, vagy egy maffiavezér. Magnus Bane-be ezentúl egy nő sem fog beleszeretni. És bár Matthew Daddario nagyon helyes, és veszettül aranyosan mosolyog, ha Alec megformálásáról van szó, nem tesz túl elődjén, Kevin Zegers-en. Talán egyedül Albero Rosende volt tökéletes választás, mint Simon, és Emeraude Toubia, Isabelle színésze – és meglehet, nekem Maxim Roy inkább Elena gonosz anyjára hasonlít a Vámpírnaplókból, egészen elmegy. Nos, összegezve: az egész szereplőgárdából kettő jó, és egy elmegy. Rossz arány.

3. Hol vannak a karakterek?

Ha már a szereplőknél tartunk, akkor elmondom, hogy a személyiségükben is találok kivetnivalót – sőt, meggyőződésem, hogy ezek nem is ugyanazok a karakterek, akiket Cassie megírt. Clary néha kicsit idegesítő tud lenni, de soha, ismétlem, SOHA nem volt olyan hisztis plázaribanc, mint itt. Az egész rész alatt egy normális pillanata nem volt, végig hisztizett, sírt, kiabált valamiért, és nyoma sem volt annak a talpraesett kis pöttömnek. Jace mindig is maximálisan tisztában volt az adottságaival, de azért akkora arca nincs, mint amekkorát itt megpróbálnak beadni nekünk, ráadásul az én szívemet megdobogtató humorérzékét sem tapasztaltam. Isabelle pedig közönségesen viselkedik, mint valami kurva.  

4. Milyen könyv?

Már mondtam, hogy a szereplők köszönőviszonyban sincsenek a könyvbeli megfelelőjükkel, de maga a cselekmény sem illeszkedik jól. Ezt nem is várnánk el, ha néhány kötetnyi könyvet sorozat formájában akarnak képernyőre vinni, de itt még az új szálakban sincs a világon semmi eredeti, inkább olyan néhol, mintha a Vámpírnaplók kezdeti stádiumát próbálnák lekoppintani.

5. Gyenge forgatókönyv, és párbeszédek

Nyoma sincs a film,- és könyvbeli humoros, éles párbeszédeknek, minden mondat lapos, semmilyen, és olyan, mintha egy kisiskolás pakolta volna a szavakat egymás után, bevetve minden írói „tehetségét”.

What the hell is this? Nem tudom,
de ha Néma Testvér akar lenni,
akkor ajánlom, görgessetek feljebb,
és akkor láttok egy normálisat. 

6. Elmegy kategóriás látványvilág

Elég ránézni s démonokra vagy Csontváros Néma Testvéreire – nem hinném, hogy sikerült hozni a színvonalat. A rúnák úgy néznek ki, mintha zsírkrétával kanyarintották volna őket valahová, ahol egyből meglátszik, tüntetvén, árnyvadászokról van szó. A helyszínek kiválasztásánál valószínű, hogy egyedül a legolcsóbb kiválasztása hajtotta őket, és nem a hitelesség, mert sem az Intézet, sem pedig a Néma Város nem keltette a kellő érzést és hangulatot. Maximum a démonokra mondhatom, hogy elmentek valahogy. 

7. OMG élmények

Lényegében az egész, de néhol különösen magasra szaladt a szemöldököm az unott bambulásból. Csernobil, mint Valentine búvóhelye? De nem ez volt az egyedüli fura elem: nem tudom, az árnyvadász intézet mióta hajaz egy kutatólaboratóriumra, és Valentine mióta tart bezárva őrjöngő démonokat a csernobili „kulipintyójában”… arról meg pláne fogalmam sincs, hogy Pangborn és Blackwell mikor mentek át tar fejű árnyvadászból napszemcsis DJ-maffiózókba.

8. Vélekedés a sorozatot megelőző „érdekességekről” 

Tesznek apróbb változtatásokat, de igyekszenek hűek maradni a könyvhöz és a karakterekhez is – ez azt a célt szolgálja, hogy meglepjék a régi és új rajongókat egyaránt. – Azt hiszem, ezt már ki is fejtettem feljebb – nos, ez nem jött össze.

Leírásuk alapján az első rész sötét, szexi és rejtélyes lesz. – Láttam az első részt, és arról mindenkit biztosíthatok, hogy sok minden volt, csak éppen szexi nem. Még az is inkább volt közönséges, mint szexi, mikor Isabelle felállt az asztalra a Pandemoniumban, és csípőbajos módjára vonaglani kezdett.

Van olyan jelenet az első évadban, ami Ed Dectert megsiratta. (Ed Decter az egyik rész forgatókönyvírója) – Együttérzek; én is elsírom olykor magam, ha hülyeséget csinálok.

Összességében azt hiszem, elég hülyére vették a nézőket. Közben pedig azt hiszik, milyen jót tettek a világgal – rajta, hozzanak csak még több szégyent, egy amúgy hibátlan történetre.

Mint látjátok, amilyen kellemesen indult a dolog, a végére elég dühöngősre sikeredett – mint látjátok, rajongjak is akármennyire az árnyvadászokért, engem nem vett meg ez a sorozat, rengeteg benne a javítandó terület, de amennyi munkát a tökéletesítésbe kéne fektetni, sokkal jobb ötlet lenne elkaszálni az első évad után. So, vélemény?