Monte Cristo grófja - újra a Vízi színházban


Nyár, Vízi színház, Monte Cristo. Ez az én szentháromságom már évek óta. Mert van benne valami olyan csoda, ami nem múlik el az idővel, katarzis, ami nem alszik ki a nézések számával, s valami újdonság minden alkalommal, amivel több lehetek, mikor a finálé után tapstól zsibbadt tenyérrel felállok, hogy a varázslattól megrészegülten haza induljak. Itt röviden felhívnám rá a figyelmet, hogy a színház kemény drog. Vigyázat.

Az évek alatt változott néhány dolog. Más-más emberek ültek az oldalamon az előadások alatt, csodás kürtőskalácsos stand költözött a színház mellé, s az ülések is kényelmesebbek lettek… valami azonban állandó: mégpedig a teltház. Szeretném bebizonyítani, hogy ez egyáltalán nem véletlen: immár negyedszerre volt szerencsém a darabhoz, és bár egészen biztos, hogy nem vagyok képes megteremteni azt a hangulatot, ami ilyenkor tölti el a színpadot s a nézőteret, azért csak silány kísérletet tennék bemutatni, miben is áll a varázslat, ami emberek százait vonzza a színházba évről évre. Mindenekelőtt azonban szeretnék köszönetet mondani a békéscsabai Jókai színház társulatának a színvonalas előadásért, Babák Botondnak pedig a csodálatos képekért, melyek nélkül be kell vallani, egy ilyen poszt nem lehetne az igazi. Köszönöm! :)

Tehát Monte Cristo grófja. Az összkép zseniális, de a színpadi produkcióig elvezető út, mint tudjuk, mindig rendkívül hosszú, és a különböző területek, a díszlet, a hang, a társulat… stb. tökéletes egymásra épüléséből, egymáshoz kapcsolódásából születik, ezért fontos az alapoktól kezdve, egészen a végeredményig haladni. Végigvenni szépen sorjában mindent, ami hozzájárult egy zseniális színdarab születéséhez, mert igen, határozottan erről beszélünk: színtiszta zsenialitásról. Ebből nem engedek, so sorry.

A musical alapjául szolgáló regény már kapásból nem épp kis falat, feladja a leckét, ha valaki emberi hosszúságban kívánja átdolgozni. Mindig húzós kérdés, hogy hol, mi a kihagyható, elhanyagolható, mennyi az a keret, ami feltétlen szükséges, hogy a darab tartalmas és érthető is legyen egyszerre, mégse tartson hat órán keresztül. Miután az áradozást már közel az első mondatokkal elkezdtem, nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, Pozsgai Zsolt pontosan eltalálta mennyi az annyi. Logikusan, hangulatosan tagolva építette fel a darabot Dumas regénye nyomán, s bár olykor nyitva hagyott kérdéseket, ezek inkább a titokzatosság érzetét keltik, mintsem a kellemetlen tudatlanságét. Bennem legalábbis – miután a könyvet még nem olvastam, hangsúlyozom MÉG – felvetődött, vajon mi történhet Albert elvétett lövése után (a gróf lelövi, ezzel beteljesítve bosszúját Mercedes iránt is? Vagy elvéti, s a fiú önként vet véget az életének?) de az is foglalkoztat, hogyhogy nem keltett felbolydulást, mikor kiderült, Dantes eltűnt a cellájából. Mert igenis ki kellett derüljön…


Vakfolt tehát van, ez azonban különös, rejtélyes homályt indukál, ami szerintem maximálisan passzol a darab hangulatához. Elvégre ahol szerelemről, bosszúvágyról beszélünk, ott semmi sem lehet egészen egyértelmű, hiszen érzéseket pontosan definiálni mintegy képtelenség. Annyit tudunk, hogy rendkívül erőteljes érzelmek, melyek teljes egészében képesek felemészteni az embert, s azt, hogy a színészi gárda – természetesen élen a főszereplőt alakító Szomor Györggyel – olyan dinamikával közvetítette őket, hogy mi, a nézőtéren ülők is maximálisan telítődtünk tőlük. Megjegyezném csendben, az ember picit megborzong, amilyen tökéletesen hozza Szomor György a nyugodt, hűvös grófot. Ezekben a pillanatokban a karakter és a színész erejének összeolvadásából valami hihetetlen kettős születik, amivel nem tudok betelni.

És ha már itt tartunk, érdemes körülnézni a színészek háza táján, ugyanis a Monte Cristo grófja durván három órája alatt sorra olyan profi színészi alakításoknak lehetünk szemtanúi, amilyenek szerintem nem teremnek minden fán. Persze… ha valaki ezt a szakmát választja, valószínűsíthető hogy valamennyire már ért is hozzá, ám amit az adott szereplőgárda nyújt szerintem szintet lép az átlaghoz képest. Ez a csapat nem csupán előad – hanem átad. Butácska játéknak tűnhet a szavakkal, pedig igazából nagy a különbség a kettő közt. Egy szó, mint száz, adott egy társulatnyi rendkívül tehetséges színész, méghozzá egytől egyig csodás énekhanggal. Amilyen jól hozza Gulyás Attila a fiatal és naiv Dantest, annyira tökéletesen kapja el Szomor György a tizennégy év alatt a börtönben megkeseredett és bosszút forraló Monte Cristo grófját akár hűvös, akár elgyengült, akár bosszútól szenvedélyes pillanataiban. Igazából a teljes castot elsorolhatnám, ugyanis mint nagyszerűen keltették életre a maguk karakterét, de akiket mégis kiemelnék, az Jacopo, Bonifacio és Pacalio hármasa. Tény, hogy engem mindig is a mű komolyabbik oldala ragadott meg jobban, ennek ellenére jóleső színfoltnak tartom a három kalóz jelenlétét, és azt a humort, amit a történetbe csempésznek a nem mindennapi karakterükkel – az őket játszó színészek pedig a hangjukkal, a játékukkal is.


És ha már a hangoknál tartunk, azt hiszem elérkeztem a kedvenc részemhez… amiről őszintén nem tudom, mit mondhatnék, mert bár a színdarab egészére vonatkozik, hogy látni kell, nem beszélni róla, a zene ennek a csúcspontja a szememben. Ismertek, tudjátok, hogy a szívemhez a fülemen át vezet az út, ahogy azt is, mennyire tudok lelkesedni egy jó musicalért… a Monte Cristo zenei betétje pedig az én szívemben ott van, ahol a Nyomorultak, vagy Az operaház fantomja. Mondhatni számomra bekerült az elitbe, a legnagyobb kedvenceim közé. A dalszövegek egyszerűen gyönyörűek, kifejezőek, megérintenek, a dallamvilág fülbemászó, kellemes és szerethető, azok a hangok pedig… édes istenem! Talán unalmas hallgatni, amint áradozok, de felteszem, ha a Monte Cristo grófjáról van szó, mást nem is igazán lehet. Ismét – már sokadjára, de életem során biztosan nem utoljára – kiemelném Szomor Györgyöt (akinek mellesleg nem csak a grófként nyújtott kiváló alakítását köszönhetjük, de a darab rendezését, és teljes zenei oldalát is), akinek a hangja… nos, nem túlzok, ha azt mondom az egyik legszebb férfihang, amit valaha hallottam vagy hallani fogok, Gubik Petrát, akinek a csilingelését öröm hallgatni, és Vastag Tamást. Utóbbit kétszer hallhatjuk a darab során, a szerző, Dumas szerepében, s bár mint ilyen, a történetre nincs sok befolyása, a dalai mégis őrületes hatásúak, talán azzal, hogy ezek terelgetik keretbe a mű egészét. Összességében egy monumentális, elsöprő erejű darabról beszélünk, mégis van valami kiváltképp különleges a kezdésben (a Száguld az élet c. számmal), s a produkció végén visszatérő (amúgy először félidőben felcsendülő), a Vízi szánházban tűzijátékkal kísért Rómában. Elárul valamit, ha azt mondom, így lehetséges, hogy az első percben már könnyezek, s a végén ugyancsak sírva szokásom távozni. Ó, és megjegyzem, a könnyeket a köztes időben sem igazán nélkülözöm. Nem vagyok túlérzékeny, általában nem sírok sem filmen, se könyvön… de a színház, s még inkább a zene nagyon erősen hat rám. Lényeg a lényeg, ez a mű az ember lelkének legmélyéről hoz felszínre valamit, amit – bár marha unalmas módon ismét csak magamat ismételgetem – mindenkinek meg kéne tapasztalnia, mert szavakkal képtelenség átadni.


És még valami! Alapból talán meg sem említeném… semmi közöm a díszlethez, egyáltalán nem értek az effélékhez – nem mintha máshoz értenék, de lényegtelen –, mégis, e mellett lehetetlen elmenni szó nélkül. Akárhányszor lássam, engem egy kicsit elvarázsol ez is, úgyhogy a színészi alakítás, a zene és a többi mellett muszáj, hogy méltassam Fekete Péter munkáját is, aki toronnyá, kikötővé álmodta a színpadot, mégpedig gyönyörűen.

Ajánlóm végéhez érve ismét megragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a képekért Babák Botondnak, az előadásért a társulatnak, továbbá mindenkinek, aki valaha lehetővé tette, hogy ott üljek a nézőtéren. Mint azt már gondolhatjátok, én a legjobb szívvel csak ajánlani tudom, hogy ha tehetitek, nézzétek meg… legalább egyszer. IDE kattintva elérhetitek a Jókai színház honlapját, ITT és ITT bővebben is tájékozódhattok a színdarabról, EZEN a linken pedig meglátogathatjátok a különleges, szarvasi Vízi színház weboldalát.

Ti láttátok már a darabot – netán olvastátok az alapjául szolgáló könyvet?
Szerettek színházba járni? Nyitottak lennétek máskor is hasonló posztokra?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése