Fredrik Backman - A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb



„Olyan érzés, mint elaludni a kanapén napközben, és hirtelen felébredni, amikor már besötétedett. Beletelik egy kis időbe, amíg az embernek eszébe jut, hol is van. Az űrben vagyok olyankor, pislognom kell, és megdörzsölni a szemem, hagynom, hogy az agyam fusson még néhány kört, és felidéznem, ki vagyok, hol vagyok. Hogy hazataláljak. Ez az út, amelyik visszahoz az űrből, napról napra hosszabb. Egy hatalmas, békés tengeren vitorlázok, Noahnoah.”

Eredeti cím: Och varje morgon blir vägen hem längre och längre
Illusztrálta: Ella Laytham
Oldalszám: 88
Megjelenés: 2017
Kiadó: Animus
Ár: 2690 –

Noah életében különleges szerepet tölt be a nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv a búcsú és a találkozás egyszerre.

Egy újdonsült Backman rajongó húgaként tudtam, hogy nem sokáig kerülhetem ki a szerző műveit – na nem mintha amúgy tiltakoztam volna bármely könyvének a gondolata ellen, azt viszont nem hittem volna, hogy ilyen korán, s éppen ez a kötete kerül majd a kezembe. Akárhogy is, az Ove filmadaptációja, A nagymamám azt üzeni, bocsból olvasott idézetek, s a nővérem Mi vagyunk a medvékről szóló áradozásai után nem hittem, hogy egy efféle kilencvenoldalas szösszenet vaskos elődeihez viszonyítva túl sokat nyújthatna, mégis, Fredrik Backman mondhatni minden földi jóval megpakolta ezt a néhány oldalt. Minden jelenetét, szavát felruházta valami üzenettel – humorral és szomorkodni- valamint gondolkodnivalóval egyaránt –, ennek ellenére sosem keltette zsúfoltság érzését. Épp annyit mondott, amennyit kellett és lehetett adott súlyú témákról, nem doktori disszertáció terjedelemben keresett megoldást minden felvetett kérdésre, egyszerűen csak elfogadta őket a maguk megfejthetetlen, ember számára meg nem fogható módján. Mert felejtéssel, elmúlással csakugyan nem sokat tud kezdeni az ember – megérteni majdhogynem képtelenség, azonban sosem szűnünk meg gondolkodni rajta. A szerző e rövidke irománya során különleges megvilágításba helyezte ezeket egy igazán szerethető és ízig-vérig emberi nagypapa példáján keresztül, az öregedés változatos oldalait tárva fel.

Be kell valljam, eleinte meggyűlt a bajom az elbeszélés módjával – volt egy pont, ameddig képtelen voltam felfogni hol is játszódik a történet, egy pont, ahol a valóság és képzelet oly módon vált el egymástól, hogy egészen összezavart engem is, azonban ennek a holtpontján túllendülve hamar elkapott Backman stílusának, s a könyv témájának varázsa.

Ha már stílus, e kilencven oldal alatt megfogalmazódott bennem a pontos indok, amiért boldogan vágok majd neki a szerző további regényeinek is, Backman ugyanis rendkívül különleges hangon szólal meg. Talán kissé furcsán hangzik, de az egész iromány mögött ott húzódik három kis szó, mégpedig az, hogy annyira nem amerikai. Annyira nagyon nem. Nem tudom, ki mennyire érzi azt az erőt, ami a legtöbb amerikai könyvet-filmet (zenét?) összetartja, s annyira hasonlóvá teszi, de én ilyenkor érzem csak igazán, mikor egy másik nemzet „termékét” olvasom/nézem/hallgatom. Mert más hangulatot áraszt egy brit regény, de egy német vagy orosz vagy – jelen esetben – svéd is. És ezt imádom. E kisregény varázsában pedig egyaránt van benne ez a különbözőség, s persze maga az író egyedi fogalmazásmódja és hangulatteremtése. Ebben a Backman által teremtett kis univerzumban mintha még az életnek, a levegőnek is más lenne az íze, telítődve a komolyság és a gyermeki felhőtlenség elegyével. Mintha csak súlyos köveket állítanánk egymás mellé, ám rájuk kötve egy-egy léggömböt azt tapasztalnánk, hogy csodával határos módon felszállnak és repülni kezdenek az űr felé.

Mint a fülszöveg is hangsúlyozza, Nagyapó rettentően öreg már – e kilencven oldal rajta keresztül az idős emberek gondolataiban bekövetkező változások gyönyörű szemléltetőeszköze, ugyanis kellő idő elteltével legtöbben átértékeljük tetteinket, korábbi életünket, eljön egy pont, amikor erősebben kapaszkodunk a múltba, mint valaha, s nagyrészt a nosztalgia éltet minket, mert az emlékek egyszerre tűnnek elő sorra, majd vesznek el egy fekete lyukban az agyunkban. Nagyapó emlékezete s gondolatai a korral s betegségével egyre zavarosabbá válnak, e rövid részekből összeálló történet pedig álom és valóság közt ingázva egyaránt fejezi ki maradni akarását és elvágyódását, ezáltal kötődéseit is különböző szeretteihez.


Továbbra sem tartom magam annak az embernek, akinek szokása könyveken sírni, azonban e szösszenet közben csak eljött egy pillanat, mikor már kellően meg voltam hatva ahhoz, hogy ne kelljen szégyellnem pár könnyet. Hiszen az egész annyira… annyira emberi, érzelmekkel teli volt, ugyanakkor az embereknek, a kapcsolatoknak végre egy pozitív oldalát mutatta meg, amely épp amennyi fájdalmat is tartogat a maga módján, éppen annyira reményt is keltett bennem, hogy van még ilyen szeretet a világon. Ezt bizonyították a Nagyanyó halálával kapcsolatosan elejtett bánatos félszavak, a Nagyapó menni akarása hozzá, az álmaiban látott jelenetek a fiatalságukból, s abból, hogyan öregedtek meg együtt – de ugyanennek az érzésnek egy kicsit másféle oldalát ismerhettük meg Nagyapó unokájával, Noahval töltött perceiből is. A váz ez a két szál: elvégre a Nagyapó megállíthatatlanul igyekszik egy cél felé, de egészen addig kitart, míg átadhatja a legfontosabb tudást kisunokájának – s eközben nekünk is. Fontosabbat a matematikánál, az űrnél, univerzumnál… mégpedig azt, hogyan kell elbúcsúzni. Hogy elengedés és felejtés közt hatalmas különbség van. Hogy rohan az idő. Minden percet ki kell használnunk, mert a meg nem tett dolgok fájnak leginkább, a ki nem mondott szavak, az elszalasztott alkalmak, el nem sírt búcsúk.

Backman könyve egyszerre bájos és szívszorító. Komoly terheket pakol vele mindannyiunk vállára, töménytelen gondolkodnivalót ad, ám az ember torkában formálódó gombócot valami kedves és szinte már szükséges dologgá szelidíti. Elvégre valamennyiünknek meg kell tanulni elbúcsúzni – ami viszont legalább ilyen fontos: addig is tudnunk kell igazán élni, s teljes szívből szeretni. Fredrik Backman történetét öregedésről, szeretetről, elengedésről, gyereknevelésről, szerelemről, emlékekről mindenki könyvespolcának kötelező elemévé tenném.

Kedvenc idézetek:

„ – A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.
– Mit írtál?
– „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”
– Nagyon jó válasz.
– Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
– Ezt írtad?
– Igen.
– Mit mondott a tanárod?
– Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.
– Mire te?
– Hogy ő nem értette meg a választ.”

***

„Én... ő… ő… nagyanyó. Fiatalabb korában. Sosem találkoztál vele fiatalon, neki vannak, neki voltak a leghatalmasabb érzelmei, amikkel valaha is találkoztam. Ha dühös volt, ki tudott üríteni egy férfiakkal teli kocsmát, és amikor boldog volt… az ellen nem védhetted meg magad, Noahnoah. Természeti erő volt. Mindent, ami vagyok, neki köszönhetek. Ő volt az én ősrobbanásom.”

***

„Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.”

Borító: 5/5

Bevallom őszintén, hogy könyvünk borítója és a stílusom két olyan halmaz, amely sehol sem metszi egymást, mégis, az egész olyan békét és megnyugvást sugároz, amitől lehetetlen lenne nem szeretni. Bár a tipográfia az író előző köteteitől eltérő, erről a borítóról is csak úgy süt a Backman-stílus. A karakterek, a végtelenbe vesző táj – igazából a teljes kép – mesés benyomást kelt, ugyanakkor harmonikus, szeretnivaló és kifejező.

Pontozás: 5/4.5


Nem csak a hazafelé vezető út lesz egyre hosszabb és nehezebb… ahogy telnek az oldalak, úgy válik egyre szorítóbbá a gombóc is az ember torkában Backman kilencvenoldalas szösszenetét olvasva. Kicsit sírnánk, kicsit nevetnénk is, mert minden oldal őszinte, szívhez szóló, s legfőképp: emberi, annak minden bújával és mostanság ritkaságszámba menő szépségével együtt. E rövid történet egyszerre ajándékozza meg olvasóit a halál félelmetes közeledtével s az élet reménnyel teli felhőtlenségével, mialatt az idős Nagyapó példáján keresztül rengeteget tanít öregedésről, elengedésről, felejtésről, szeretetről, szerelemről és búcsúzásról. De talán nem is annyira tanít… inkább csak gondolkodásra késztet, még ha rengeteg érzésre, s az élet rendjére nem is találhatunk soha definíciót. Backman a maga különleges stílusával, fontos mondanivalójával, hol szívszorító, hol megmosolyogtató soraival mindannyiunk számára házhoz viszi a kezdőlökést, hogy kissé átértékeljük az életünk, a múltat, jövőt, szeretteinkkel való kapcsolatunkat – s hogy elfogadjuk: elbúcsúzni igenis meg kell tanulnunk.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Ti szeretitek a skandináv könyveket?
Olvastatok már mást Fredrik Backmantől? Melyik művét ajánlanátok még?

3 megjegyzés:

  1. Tudod, mi az igazi csemege a skandináv irodalomban? A skandináv KRIMI. Azon belül meg Stieg Larsson ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jóóóó, tudom, tervezek is megismerkedni a skandináv krimikkel lassan :D A Hóembert kinézem magamnak (miután kellően elspoilerezték nekem, elkezdett igazán érdekelni xd), már csak arra várok, hogy visszavigyék a könyvtárba :D

      Törlés
    2. De a Millennium-trilógia is legyen az elsők között - szigorúan a Larsson által írt részek. Zseniális a történet, Lisbeth Salander pedig a világ legcsodálatosabb női karaktere *-*

      Törlés