Colleen Hoover: Verity

„Csak még egy fejezet, és abbahagyom. Ez lesz az utolsó.”

Eredeti cím: Verity
Oldalszám: 310
Megjelenés: 2020
Kiadó: Könyvmolyképző (Zafír Pöttyös)

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Egy-két poszttal lejjebb görgetve könnyedén feleleveníthetitek az írónővel való legutóbbi, koránt sem felhőtlen találkozásom emlékét: igen, azt, amikor pontokba szedve idegösszeroppantam a Layla minden megragadható aspektusa fölött. Ennek kontextusában vizsgálva egyedül valami rejtett mazochista hajlam magyarázhatta, hogy mégis hogyan került kezembe a Verity, méghozzá ilyen hamar a legutóbbi CoHo-féle könyv-katasztrófa után. Magam sem tudom, mit akartam, mit vártam, mire számíthattam ettől a döntéstől – az ösztöneim persze tüntetőleg lóbálták a vörös zászlókat, de ezúttal sem nem hallgattam rájuk, és sajnos ez tendenciám pozitív megerősítést nyert ezúttal, ugyanis: WOW. Csak így… wow.

Mi van ha azt mondom, CoHo mérföldekkel jobb thrillereket ír, mint romantikusokat? Akkor mi van?  Mert kezdek erre hajlani… Tegyük félre, hogy a Laylát mennyire lehúztam, hiszen ott is elmondom, hogy a történet maga remek; a Verity pedig a cselekmény és megvalósítás szintjén is messze túltett rajta. Olyan atmoszférát teremtett, amitől még most is ráz a hideg, érdekessé tette a legtöbb karaktert, dinamikusan, jól időzített csavarokkal tűzdelve vitte előre a sztorit és mikor már azt hitted volna, hogy ennyi, akkor tökéletesen komponált mindfuck-hadműveletet hajtott végre. Megvannak az aggályaim? Meg hát, elvégre nyitott szemmel olvastam: nyilván előfordult egy-két logikai bukfenc vagy plothole a történetben, és a főszereplőtől sem voltam hanyattesve, de ezek semmit nem jelentettek végsősoron a könyv élvezhetőségére nézve, és ez a lényeg.

Hadarásba váltva vázolom a szitut. Adott a főszereplőnk, Lowen azt hogy Ashleigh soha többé nem akarom így leírva látni, soha, aki a hajléktalanság küszöbén álló leégett íróként egyszer csak rendkívüli ajánlatot kap: szerződtetik, hogy írja meg az agyhalál állapotában vegetáló Verity Crawford sikersorozatának befejező részeit. Ehhez tárt kapukkal várja a Crawford-család kicsit sem hátborzongató vidéki háza, meg egy felkészülésre és anyaggyűjtésre alkalmas dolgozószoba, ahonnan összeollózhatja az írónő már leírt ötleteit, gondolatfoszlányait, cetlire felkapart ütős tételmondatait, vagy ami tetszik. Maradék kisgyereket, valamint szarrá traumatizált, de a klasszikus recept szerint készült meggyötörten szexi férjet tartalmazó all-inclusive ellátástól beszélünk persze, olyan extrákkal, mint a megmagyarázhatatlanul elmozduló tárgyak, libabőrös alkar, illetve egy titkos önéletrajzi kézirat a szoftpornó és krimi műfaji határán. Utóbbi természetesen a könyvmolyok számára jól ismert „csak még egy fejezet” elvén működik, így amint Lowen a kéziratot bújja, a jelen szállal párhuzamosan szép lassan kibontakozik előttünk Verity múltja, házassága, családalapítása – és a családja elvesztése is.

Igazából ez adta a könyv tökéletes dinamikáját: a jelen növekvő feszültsége és anomáliái, valamint a velük párhuzamosan egyre felkavaróbbá váló titkos önéletrajz, ami teljesen átszínezi Lowen Crawfordéknál töltött „vendégeskedését”. Erőszakkal kell magam kényszerítsem, hogy ne spoilerezzek, mert ezúttal tényleg állíthatom, hogy ütős, gyomorforgató, lelketlen, igazán disturbing történetet kapunk Verity írásai révén – szövevényes és felkavaró utazás ez olyan témákon keresztül, mint a párkapcsolat, szülőség, szeretet és megszállottság.

Thriller ide vagy oda, a romantikus szál, mint látszik, nem maradhatott el ezúttal sem. Az önéletrajzi szálban végigkövethetjük Verity és férje, Jeremy megismerkedését: a rózsaszín ködös, szenvedélyes szakaszt, a békés, nyugodt szerelmet, a döccenőket, a magaslatokat, házasságot, babázást, és minden őrületet, amivel Verity nem rest fűszerezni ezt a kompozíciót, úgy mint a beteges dependenciája, mesteri manipulációs stratégiái vagy megelőlegezett hazugságai. És minden, amit szívem szerint elspoilereznék, de nem fogok. Ezzel párhuzamosan elmondható, hogy Lowen sem vak, és az újdonsült lakótársáról írt pornografikus részletek esti olvasgatása neki is beindítja a nyálelválasztását, bár esetében én nem annyira szerelmi-szálban, semmint szexuális vággyal elegyített enyhe szánalomban gondolkodtam – persze ez csak az én véleményem. Ugyanitt kérdezném, hogy a „megszakítás, mint védekezés” normalizálása egy továbbra is főként fiatal korosztályt célzó regényben mi a fasz, kedves Colleen, de komolyan. Mindenesetre ez a kettő, paralell bontakozó érzelmi szőttes együtt elég sok kérdést tesz ki az asztalra, például hogy mennyire ismerhetsz meg valakit, akivel összekötnéd az életed, meddig tartható meg egy titok és meddig tart a magánszféra védelme, vagy éppen meddig terjednek a hűség keretei. Nem mindennapi élethelyzetek nem mindennapi válaszokat kínálnak valamennyi kérdésben.

Na és persze mivé lenne ez a szövevényes történet meg nyomasztó hangulat néhány odaillő karakter nélkül? Bevallom, valamilyen szinten shitshownak tartom a felvonultatott szereplőgárdát, de valamilyen szinten ez volt a cél, úgy érzem. Jeremy, mint a híres-hírhedt Verity Crawford trófeaférje évtizedek bevált receptje alapján kotyvasztott figura, a gyenge térdű főhősnők és kielégületlen olvasók nedves álma: egyszerre gondoskodó és szeretetteljes férj, csodás apa, tisztelettudó férfi, akinek ugyanakkor betonkemény a hasizma – és nem csak a hasizma. Alapjaiban véve teljesen okés karakter. Nem kimondottan egyedi vagy izgalmas, de jól felruházható a történethez szükséges démonokkal és ezek ellenére fenntartott jósággal. Bezzeg a felesége! Huh! Az önéletrajzának köszönhetően nyilván Verity vált a leggondosabb részletességgel tálalt szereplővé, akinek legmélyebb és legsötétebb titkai tárják fel valódi jellemét: elborult elméjét, megszállottságát, kegyetlenkedését, pusztító impulzusait és pszichopátiás vonásait – mindent, amit nem szégyellt papírra vetni, márpedig a szégyen nem igazán szerepelt a szótárában. Az ő tetteit és érzéseit nem szeretném bővebben taglalni – mármint nyilván szeretném, de nem fogom –, hiszek abban, hogy tiszta lappal érdemes nekiállni az olvasásának, hogy jobban fájjon. De amúgy minden jót nektek persze, legyetek jól meg minden… de ez azért fájjon már nektek is. Légyszi.

Most értünk el addig a pontig, hogy elkerülhetetlen szóba hozni Lowent… Lowent, aki igazán nem egy rossz ember, de csapnivaló főszereplő. Gondolom épp ettől lesz annyira használható, hiszen elég jellegtelen, szabadon interpretálható karakter, aki bónuszként néhány odamondott traumával is fel lett ruházva, hogy mélynek, érzékenynek és sebezhetőnek érezze az olvasó, de akármennyire rutinos is ez a karakterdizájn, én most nem vettem be olyan könnyen. Klasszikus „mutasd, ne mondd” fiaskó ez is: adott az, amilyennek CoHo ábrázolni akarná Lowent (az imént felsoroltak), aztán ott van ezzel szemben minden, amit a karakter „magától” tesz vagy mond. Például szemtanúja lesz egy balesetnek, ami az írónő szerint megrázza, lesokkolja, felkavarja – az erről szóló fecnire firkantott üzenetet viszont látszólag nem adták át a csajnak, aki kb. úgy reagálja le a helyzetet, hogy „huh, végül is legalább nem az én agyvelőm loccsant ki”. Very demure, very mindful. Beköltözve a balesetben lesérült Verity otthonába, szintén szembetűnő, mennyire próbál Lowen tapintatos, figyelmes, akár egyenesen polkorrekt lenni az ügyben, mégis, a megnyilvánulásai gyakran épp oly zsigerien érzéketlenek, mint mikor egy ovis megkérdezi „Anya, miért kopasz az a néni? Én félek tőle!”. Nem akar ő rosszat, de a szóválasztásainak hála gyakran mégis infantilis és kissé autisztikus benyomást kelt, ami nyilván nem volt cél, de here we are. 

Ami a stílust, írásmódot illeti, arról igazából nincs számottevő vagy világmegváltó mondanivalóm: írhatta volna a ChatGPT is, épp olyan megfelelő, sem nem rossz, sem nem kiemelkedő munka, de ezt álmomban sem akarnám kritika tárgyává tenni; mivel ilyen téren kifejezetten negatív anticipációkkal éltem, így ért legalább egy kis pozitív csalódás.

Ehhez kapcsolódóan még két dolgot emelnék ki, és az egyik ezek közül is inkább fordítási baki, fordítási fájdalom, fordítási „hogyan égessük ki Virág retináját két szóval”. Én mondom nektek, ha valaha az életben meglátom újra a resting bitch face magyar fordítását, akkor önként vállalkozom rá, hogy nyitott szemmel belesétáljak a mutatóujjamba. A legnagyobb tisztelettel leszarom minden hunglish-hater pampogását, az angol szleng az angol szleng, és kész – aki érti, az érti, aki nem, az tanuljon meg angolul, legalább azon a szánalmasan csekély szinten mint én, mert már ez is sokra elég. Flegma picsafej baszki. Nem bírom ezt, olyan, mintha tovább bővítették volna a magyar bosszúállókat: íme a ferencvárosi maszturbáló boszorkány, a kőbányai szopófantom és a new yorki flegma picsafej. Köszönjük.

A másik, írásmód szempontjából szintén kardinális kérdés az, amit CoHo a szexualitással művelt ebben a regényben. Beugrattatok az értékeléseitekkel: annyi méltatlankodást olvastam az indokolatlan és mértéktelen szexről, hogy már fentem a késem és melegítettem a billentyűzetem – magyarán, harcra készültem ebben az értékelésben is. Aztán menet közben egyszer csak elkapott az értetlenkedés, mert gyerekek, a leírtak nem igazán voltak… nos, erotikus jelenetek. Távol álljon ez az üres, ismétlődő szócséplés a női pornó kategóriájától, nem mondható, hogy ezzel hígult volna a thrilleres vonal – mert minden egyes kapkodva odabiggyesztett macskakaparás Jeremy hatalmas farkáról meg az egész éjszakás mutatványaikról egy írói narratívát erősített: de nem Hooverét, hanem Verity-ét. A felszínes, élvhajhász leírások segítették a karakter ábrázolását, letisztázták a prioritásait, a mentális állapotát… annyira a helyükön voltak szerintem! Kellemetlenek, unalmasak, olykor egyenesen felbasszák az ember agyát, de szerintem ez is volt a céljuk. 

Összességében egy koránt sem tökéletes, de üdítő élménynek tartom a regényt, melynek ugyan megvannak a maga gyengeségei, a mérleg nyele mégis inkább az érdekes cselekmény, dinamikus építkezés, mesteri fordulatok, sokkhatás és nyomasztó hangulat felé húz. Mai fejjel a Verity-t tartom CoHo legélvezhetőbb alkotásának – ötletes, pörgős, csavaros, atmoszférikus, és minden felsorakoztatott borzalma ellenére sokkal kevésbé káros, mint az írásai általában, ugyanis a toxikus elemeket végre akként kezelte, amik: toxikus elemekként. Ez már hatalmas előrelépés, ha engem kérdeztek…

Ezek alapján ajánlanám a regényt CoHo rajongóinak – de minek, hiszen már úgyis olvasták, ugye? –, illetve az írónő munkásságát még nem ismerőknek is, ennél ugyanis nehéz lenne ütősebb első benyomást tenni. Ajánlom figyelmébe a könyvet a thriller iránt érdeklődő, de műfajban még nem túl jártas fiataloknak, a mindent megváltoztató végső fordulatok kedvelőinek, meg persze azoknak, akik nem egyedül alszanak éjjel, mert ez az egész úgy egy kicsit para lenne… Ajánlom a Verity-t a zárható hálószobaajtóval rendelkezőknek… a vidéki, izolált kúriákban vendégeskedőknek semmiképp. És végül olvasásra invitálok mindenkit, aki szeretne velem közösen számolni vissza a filmadaptáció megjelenéséig!

Idézetek

„Vannak szerencsés családok, akikkel soha semmi rossz nem történik. Másoknál viszont futószalagon érkeznek a bajok. Ami elromolhat, az el is romlik, és a széria egyre csak folytatódik.”

***

„Amit a legjobban gyűlölök az önéletrajzokban, az a mondatokat átitató álszentség. Egy írónak nem lenne szabad saját magáról írnia, amíg készen nem áll rá, hogy minden egyes védőréteget kiiktasson a lelke és a könyve között. A szavaknak egyenesen a zsigerekből, húson és csontokon át kell kiszakadniuk. A vallomás legyen szörnyű, őszinte, véres, talán kissé ijesztő, de legfőképpen nyílt, leplezetlen. Az önéletrajz, ami arra hajt, hogy az olvasó megkedvelje az írót, nem igazi önéletrajz. Kifordítva senki sem szerethető. Egy igaz önéletrajz olvasása után az olvasó minimum megundorodik az írótól.”

***

„Az ember nem nézhet valakire úgy, ahogy ő nézett rám – a teljes múltjával a tekintetében – anélkül, hogy elképzelné a jövőt.”

***

„A testünk gondozása olyan, mint a gyereknevelés. Néha kemény, néha hatalmas szívás, néha legszívesebben hagynád a francba az egészet, de ha feladod, annak tizennyolc év múlva súlyos következményei lesznek.”

Borító: 5/5

Alaposan megnézve a Verity fedelét nyilván észrevehető egy enyhébb kapcsolódása a sztorihoz, de annál sokkal erősebben hozza az atmoszférát; azt a sötét, nyugtalanító érzést, ami belengi a történetet, meg persze a Verity sajátjának mondható mentális kuszaságot. Ritkán érzem a CoHo borítókat kellően kifejezőnek, de a thrillerek eltérő stílusa végre megadja a kellő teret a történet szükséges vizuális kiegészítéséhez. 

Értékelés: 5/4

Hol állítok emlékeztetőt, hogy valaki oldalbabökjön a következő CoHo-thriller megjelenésekor? Egy ideje már nagyban lubickolok az írónő munkássága iránti kiábrándultságban, de kezdek afelé hajlani, hogy ezt az álláspontom megkérdőjelezzem… és egyúttal felvessem, mi van akkor, ha CoHo igazából mérföldekkel jobb thrillereket ír, mint romantikusokat? Talán csak arról van szó, hogy a komfortzónáján kívül kénytelen több effortot villantani, de a lényeg az, hogy beválik: a cselekmény néhány plothole ide vagy oda kidolgozott, dinamikus és fordulatos, a regény hangulata lehoz az életről ahogy azt kell, az uralkodó alapérzelmei – mint a sokk, undor, döbbenet – áthatják a teljes olvasmányélményt, Verity karaktere a lapokhoz szegez, amikor meg már teljes meggyőződéssel involválódtál egy lehetséges végkifejlet gondolatába, akkor ledobja a bombát… Mindezek mellett hiába voltak meg a magam aggályai – például kisebb logikai bukfencekkel, vagy a főszereplővel kapcsolatosan –, azoknak esélyük sem maradt elrontani a szórakozásom.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Taylor Jenkins Reid: Carrie Soto visszatér

„Nos, ha semmit sem teszel, akkor pontosan az fog történni. Semmi.”

Eredeti cím: Carrie Soto is Back
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

A ​szókimondó és a győzelemért mindent elkövető Carrie Sotót csak úgy emlegetik: a Csatabárd. Másik gúnyneve a Lotyó.

Kevesen rajonganak érte csípős, ellenfeleit földbe döngölő megjegyzései miatt, de azt el kell ismerniük, hogy húsz Grand Slam-győzelmével ő a valaha élt legeredményesebb teniszjátékos. Hat évvel visszavonulása után Carrie kénytelen végignézni, ahogy a brutális és káprázatosan tehetséges Nicki Chan megfosztja őt az első helytől.

Carrie harminchét évesen azt a mindenkit meglepő döntést hozza, hogy visszatér az aktív sportba egy évre, hogy visszaszerezze a rekordját. Az újságírók azt állítják, sosem kedvelték a „Csatabárdot”.

A teste sem úgy mozog már, mint régen. És még a büszkeségét is félre kell tennie, hogy azzal a férfival eddzen, akinek egyszer majdnem kitárta a szívét: Bowe Huntley-val.

Felkavaró, felejthetetlen regényében Taylor Jenkins Reid az eddigi legérzékenyebb és legérzelmesebb történetét írta meg.

Na, itt vagyok. Teljes, száz százalékos figyelmem a tietek! Ja, hogy a megnyitott lap a háttérben…? Áh, semmi extra, nem, mi? Nem pornó, igazából, csak… jahj, csak a Decathlon webshop. Mi? Nem! Dehogy keresek leárazott teniszütőket! Minek néztek ti engem, valami megszállottnak? Semmi teniszütő. Csak néhány labda. Az ütő majd csak a fizunapon, nem vagyok shopaholic ámokfutó, legyen eszetek. Na jó, lehet csöppet involválódtam.

Tudjátok milyen az élet, hogy a somlóit igazán élvezettel lehessen fogyasztani, ahhoz előbb ki kell belőle enni a mazsolát… ilyen alapon én is ledobnám a bombát, még mielőtt nekilátnék cukrozott tejszínhabbal fújni körbe a regényt. Bár meglehet, hogy az a mazsola is ehetőbb, ha egybekanalazod egy kis csokival meg piskótával… majd megértitek. Mondom is: Carrie Soto katasztrofálisan ellenszenves karakter. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ezt gyakorlatilag már a fülszöveg is kőtáblákba vésett igazságként kezeli, de ez más, ez több, ez az utálatosság pro max szintje… de tényleg. Senkinek nem kötelessége állandóan mosolyogni és jópofizni, de ennyit morcogni mindig, mindenkire… nos, eléggé dackorszak vibe-okat áraszt. Értitek, olyan dolog, amit egy érett felnőtt nem engedne meg magának – és nem azért mert fél a megítéléstől vagy mert azt hiszi mindenkinek a kedvére kell tenni, nem; azért, mert szeretné önmagát úgy látni, mint decent human beinget. Ehhez pedig kell az, hogy ne üvölts folyton, ne alázz szét mindenkit aki alattad áll, tudj méltósággal nyerni és veszíteni, és tartsd meg magadnak az „őszinteségbe” csomagolt rosszindulatod. Ezek a pontok nem igazán kattantak be a főszereplőnknél, ebből adódóan elég sokszor Carrie Soto volt a róla elnevezett könyv legnagyobb ellenlábasa – mégis sikerült olyan pszichológiai érzékenységgel alkotni meg a karakterét, hogy mindezek közepette is maradt személyiségrésze, ami empátiát kelt az olvasóban.

És igazából… ennyi volt. Ezzel leteszem a kardot, és virágot szórva kezdem a hozsannát, mert amint megszoktam Carrie toxikus, támadó és krónikusan öndestruktív auráját, felszabadult egy csomó figyelmem – és a bőség zavarában hirtelen azt sem tudtam, mire fókuszáljam! Az írói zsenialitásra? A bonyolult és érzelmileg kimunkált kapcsolati rendszerekre? A progresszív karakterfejlődésre? A tanulságokra? Vagy talán arra, hogy megtanuljam, miben más füves pályán játszani, mint salakon? Oké, akkor kezdjük el!

A kerek világon senki – senki! – nem maradna a blogon, mire végére érnék a listámnak, miért is tartom TJR-t zseniális szerzőnek, úgyhogy álljon itt most csak egy a sok indok közül: ő nem „csak úgy ír”. A könyvei nem sorozatok, de standalone-nak sem igazán mondhatók – ugyanis ez a nő írói univerzumban utazik. Átrágva mind az öt magyarul is megjelent regényét, látom ahogy a láthatatlan kis cérnáival diszkréten összeférceli a különböző történetek különböző anyagból kimunkált darabjait; megteremti a kapcsokat, hol szorosabban, hol teljesen mellékesen, de mégis annyira természetessé, magától értetődővé téve őket. Elvégre ahogy mondani szokás, Amerika is csak egy nagyobb falu… végül is. Ehhez az alkotói szokáshoz hűen Carrie Soto története sem lógott a levegőben: tökéletesen kiegészítették egymást a Szikrázó Malibuval, de ha azzal, akkor már nyilván az Evelyn Hugo hét férjével is… és ha ez nem lenne elég, akkor csak várjatok, amíg Carrie kikapcsolódásképp felcsapja egy balhés banda interjúkötetét egy kis pletykáért. Igen, jól értitek. Imádom.  

Kapcsolódva a már megkezdett TJR appreciation storylinehoz, az írónő hatalmas erősségének tartom, a könyvei „dokumentum jellegét”. Teljesen elmossa a valóság és fikció határát, egyszerűen elfelejteti az olvasóval – velem legalábbis ezer százalékosan –, hogy regényt, vagy valami feltáró életrajzot tart éppen a kezében. Ahogy ír, az maximálisan regényes és olvasmányos, közben mégis húsbavágóan igazinak érződik minden szó, amitől a szereplők és a történetük általam soha nem látott módon elevenednek meg. Nem egyszer a határán álltam, hogy rákeressek, létezik-e Carrie Soto nevű teniszező – és nem lepődtem volna meg, ha igen. És azt is megsúghatom, ki volt az a hülye, aki kínosan késői pontig hitte, hogy a Daisy Jones & The Six egy létező együttes. 

Szintén megtámogatta a történet hihetőségét az a végtelen erőfeszítés és eszméletlen kutatómunka, amit a téma beható megismerésébe – és bemutatásába – fektetett az írónő. Nem hiszitek el, milyen nevetségesen okosnak hittem magam, mikor a regény után először belenéztem egy teniszmeccsbe mert nyilván belenéztem, wow… de meg kell hagyni, tényleg magára szedhet az ember ezt-azt – persze szigorúan elméleti szinten – mire a könyv végére ér, legyen szó edzésről, technikáról, ütéstípusokról, vagy a pályák különbségeiről. Mindez valószínűleg van, akit inkább untatna, vagy akár kicsit kiszakítana a flowból, de szerintem az itt alkalmazott részletesség volt a kulcsa annak, hogy igazán átérezhetővé váljon Carrie története; ez segíti, hogy pontosan azt lássuk az élsportolói világból és mindennapokból, amit ő. Az olvasmányélmény pörgős, feszült, olykor akár dühítő és megterhelő is, minden a teniszről szól benne, minden annak rendelődik alá… és ez egész szépen leképezi, milyen a főszereplő életét élni ezzel a már-már addikcióba hajló szenvedélyével.

Mert annyi amúgy egyértelműen kirajzolódik a történet előrehaladtával, hogy Carrie és a tenisz egy abszolút toxikus párosítás. Elkísérjük őt az útján amint ambíciózus kislányból hajszolt fiatallá majd megszállott felnőtté válik, látjuk elbukni és feltámadni, és végignézzük, ahogy teljes lelkét a teniszbe ölve az élete minden más területe elsorvad – ez a folyamat pedig amellett, hogy történetileg, akció szinten jól lekövethető és izgalmas, érzelmileg is hatalmas utazás. Megmutatja a „tökéletes”, „okos”, „tehetséges”, „ígéretes” gyerekek felnőttkori kiégését; félelmüket a bukástól, szégyentől, hogy csalódást okoznak másoknak és maguknak, hogy nem érnek fel a róluk táplált eszményi képhez. Mert amiről sokan azt hinnék, hogy csak bátorítás vagy biztatás, az igazából egy élethosszig tartó nyomás és teher egy fejlődő lélek számára: annak a tudata, hogy „ő a legjobb” és ezért szeretik – de jaj neki ha már nem az többé. A szégyen, önostorozás és identitásválság fenyegetése kíséri hát el Carrie-t a karrierje és diadalmasnak szánt visszatérése alatt, amíg minden lélegzetvételével próbálja elkerülni az – előbb-utóbb igenis elkerülhetetlen – bukást. Felemésztve közben a környezetét, kapcsolatait, de saját magát is. Így válik Carrie a Csatabárdból és Lotyóból – hétköznapibb fordulattal élve ellenszenves picsából – egy empátiára érdemes, meggyötört, de fejlődőképes karakterré: természetesen csak lassan, lépésről lépésre, sokszor emlékeztetve minket és szeretteit arra, honnan is indult.

A regény szerencsére rendkívül pontosan tisztában van azzal, mit akar üzenni: nem glorifikálja a főszereplő értékeit és életmódját, de nem is ítéli el őket nyíltan, helyette kóstolót ad a küzdőszellem és eltökéltség fontosságából és a szerető, védelmező kapcsolati háló erejéből is, közben pedig megtanít rá, mi a győzelem, hogy kell veszíteni, és hogyan építhetjük újjá magunkat a hibáinkból.

Nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, ezek után mi lehetne a megfelelő befejezés; mi adná meg a kellő tanulságot és érzelmi lezárást, mitől lenne kerek a történet, és persze ott volt a kérdés, hogy mennyire lesz az egész „hollywoodian győzedelmeskedő”, vagy mer meglepetést okozni. Ezzel szemben bevallom, hogy a Wimbledoni győzelem után éreztem, hogy a US Open már nem lesz meg – csak őszintén nem tudtam, hogy lehet ezt a vereséget teljes érzelmi összeomlás és megsemmisülés nélkül kivitelezni az utolsó egynéhány oldalon. Minden ilyen félelmemre és lamentálásomra visszatekintve pedig még nagyobb elégedettséggel tölt el, hogy TJR érzelmi és morális szempontból is a legérettebben, legkerekebben zárta a sztorit – észrevétlenül, apró lépésekben építette fel az addig vezető utat, lassan és óvatosan érlelte hozzá Carrie karakterét, mint valami kétszáz éves whisky-t. Kifejezetten szerettem a tanulságot, és annak a belenyugodott, megkönnyebbüléssel teli természetét: kicsit olyan volt számomra, mint TS-től a Clara Bow, de egy pozitívabb utóízzel. Bemutatta ennek a biznisznek is a ciklikusságát: egyik generáció érkezik a másik után, mindig valaki más lesz a sztár, mást fognak ünnepelni, más lesz a legjobb, más nyeri a díjakat és más dönti a rekordokat – ez az élet rendje. Carrie jött, keményen küzdött, elért mindent, amit fizikailag elérni lehetséges, világelső lett, visszavonult. Majd természetesen jött valaki más, aki szintén megpróbálta és mindezt meg is tette – nem azért, mert Carrie már kevés vagy nem tehetséges, hanem mert évtizedek kemény munkájával felállított egy újabb, magasabb mércét, amit teniszvilág fiatal és ambíciózus apraja-nagyja nyilván szeretne egy napon elérni. Ez egy körforgás, és végső soron hatalmas elismerés is, ami ellen nem feltétlen kéne küzdeni – de eddig a felismerésig eljutni érthetően hatalmas krízis valakinek, aki egy lapra tette fel a teljes identitását.

Összességében egy észben, lélekben és morálisan is rendkívül intelligens és komplex regényről van szó, aminek minden oldala megadja az élményt, amire befizetsz: úgyhogy ajánlom bátran teniszrajongóknak és jövőbeli teniszrajongóknak, a komplex női karakterek kedvelőinek, az életrajz-fókuszú olvasóknak, az olvasási válságból kikecmergő sorstársaknak, és alapjaiban véve mindenkinek, aki nem fél élvezni, és közben mélyebb rétegeiben is befogadni egy nem mindennapi történetet. Garanciát vállalok rá. De tényleg. 

*Utóirat meg ilyesmi, de be kellett fejezzem a posztot, mire rájöttem, hogy egy darab szót sem ejtettem a könyv romantikus jellegéről. Nos, azért leginkább, mert ez elsősorban szerintem nem romantikus regény... de azért Bowe méltó értékelése végett megjegyezném, hogy ha már kvóta minden KMK-s remekbe csempészni egy uncia szerelmet, akkor erre ő volt a tökéletes, green flagekbe bugyolált áldozat. Carrie Soto-t nem könnyű szeretni, és támogatni meg segíteni is elég nagy kihívás, de ez az ember ismét feltette a lécet az olvasó hölgyek számára, úgyhogy hopp hopp fiúk, tessék átugrani. Puszi.

Idézetek

„A becsület olyasvalami… ami gyakran csupán egy szép kifejezés az egóra.”

***

„Olyan boldognak tűnik, ahogy ott áll. Olyan, mint egy kölyök: tele örömmel, élettel és lelkesedéssel. Arca sugárzó, bőre kipirult. Vajon belőlem mikor veszett ez ki? A siker öröme. Mikor vált a győzelem a túlélésem szükséges hozzávalójává? Olyan valamivé, amit képtelen voltam élvezni, és nem vegyíteni a pánikkal.”

***

„Annyira szeretném tudni, milyen érzés lehet úgy szeretni a teniszt, hogy ne fenyegetne minden egyes lejátszott meccs a süllyesztőbe kerülés veszélyével.”

***

„ – Elmenekültél! – emeli fel Bowe a hangját, majd megcsóválja a fejét, és felnevet. – Megsérült a térded, elveszítettél néhány meccset, majd feladtad. Pontosan ezt tetted. Azt mondod, egyformák vagyunk, pedig nem így van. Én maradtam. Bennem volt annyi, hogy tovább próbálkozzak. Te azonban megfutamodtál! Képzeld csak, Carrie. Azok az emberek, akik valódi játékosok, van, hogy veszítenek. Mindannyian veszítünk. Folyamatosan ez történik! Ilyen az élet! Úgyhogy nem vagyunk egyformák, Soto! Bennem van bátorság. Te viszont csak jól teniszezel.”

***

„Olyan világban élünk, ahol kivételes nőknek kell várakozniuk a középszerű férfiakra.”

Borító: 5/3

Mindenképp mellette szól, hogy továbbra is szépen hozza az írónő életművének egységes és életteli stílusát, lazán bármely polc éke lehet a Daisy Jones, Evelyn Hugo, Szikrázó Malibu és Egyetlen szerelmeim mellett sorakozva. Számomra viszont hagy némi keserű szájízt maga után, hogy egy ilyen szinten tematizált regény legfontosabb és mindent átható központi eleme ennyire ne tükröződjön sehol a fedélen… kicsit megfosztja ez a borítót az egyéniségtől. Mit tudunk meg, ha ránézünk…? Nagyjából annyit, hogy Carrie Soto nő, de bumm, van még pár könyv hasonló koncepció alapján, már nem panaszkodásból. Cseppnyi füves pálya, egy kis salak, esetleg az egyik amerikai fedélről átemelt hetyke teniszszoknya, vagy az izzadós csajszi…? Csak tippek.

Értékelés: 5/4,5

Carrie Soto a hála egészen új formáját ismertette meg velem ez alatt a 400 oldal alatt: az afölött érzett hálát, hogy két kezem van, így míg az egyikkel rázhatom a szurkolós pompomjaimat, a másik még szabad egy pofánverésre. Emberi nyelven szólva jesszus, milyen disszonáns így imádni valamit, amit a lelked mélyén kicsit utálsz is! De tényleg csak egy egészen kicsit… megszokható mértékben. A regény, és benne Carrie Soto maximálisan megvalósította amit ígért: feszült volt, pörgős és ellenszenves – de annyira jól csinálta! Ilyen megvalósítás mellett hamar feloldódott a kezdeti haragom, és ami utána maradt… az már tényleg megérdemli, hogy ódákat írjanak róla de azt szerencsére nem én fogom megtenni. Az írónő talán az eddigi legütősebb, legkimunkáltabb alkotását tárta elénk: ott volt benne a precíz kutatómunka, a pszichológiai mélység, valószerű és jellegzetes karakterek a főszereplőtől kezdve az utolsó mellékszereplőig, valami hihetetlen atmoszféra, teniszmeccseket megszégyenítő pörgés és adrenalin, dinamikusan építkező történetvezetés életszerűen döcögős fejlődéstörténetekkel, meg persze egy csipetnyi TJR-féle univerzumépítés… De a francnak sem elég ennyi szó, ha olyan odabaszós litániákat akar zengeni, amilyeneket a könyv érdemel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!