Taylor Jenkins Reid: Carrie Soto visszatér

„Nos, ha semmit sem teszel, akkor pontosan az fog történni. Semmi.”

Eredeti cím: Carrie Soto is Back
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

A ​szókimondó és a győzelemért mindent elkövető Carrie Sotót csak úgy emlegetik: a Csatabárd. Másik gúnyneve a Lotyó.

Kevesen rajonganak érte csípős, ellenfeleit földbe döngölő megjegyzései miatt, de azt el kell ismerniük, hogy húsz Grand Slam-győzelmével ő a valaha élt legeredményesebb teniszjátékos. Hat évvel visszavonulása után Carrie kénytelen végignézni, ahogy a brutális és káprázatosan tehetséges Nicki Chan megfosztja őt az első helytől.

Carrie harminchét évesen azt a mindenkit meglepő döntést hozza, hogy visszatér az aktív sportba egy évre, hogy visszaszerezze a rekordját. Az újságírók azt állítják, sosem kedvelték a „Csatabárdot”.

A teste sem úgy mozog már, mint régen. És még a büszkeségét is félre kell tennie, hogy azzal a férfival eddzen, akinek egyszer majdnem kitárta a szívét: Bowe Huntley-val.

Felkavaró, felejthetetlen regényében Taylor Jenkins Reid az eddigi legérzékenyebb és legérzelmesebb történetét írta meg.

Na, itt vagyok. Teljes, száz százalékos figyelmem a tietek! Ja, hogy a megnyitott lap a háttérben…? Áh, semmi extra, nem, mi? Nem pornó, igazából, csak… jahj, csak a Decathlon webshop. Mi? Nem! Dehogy keresek leárazott teniszütőket! Minek néztek ti engem, valami megszállottnak? Semmi teniszütő. Csak néhány labda. Az ütő majd csak a fizunapon, nem vagyok shopaholic ámokfutó, legyen eszetek. Na jó, lehet csöppet involválódtam.

Tudjátok milyen az élet, hogy a somlóit igazán élvezettel lehessen fogyasztani, ahhoz előbb ki kell belőle enni a mazsolát… ilyen alapon én is ledobnám a bombát, még mielőtt nekilátnék cukrozott tejszínhabbal fújni körbe a regényt. Bár meglehet, hogy az a mazsola is ehetőbb, ha egybekanalazod egy kis csokival meg piskótával… majd megértitek. Mondom is: Carrie Soto katasztrofálisan ellenszenves karakter. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ezt gyakorlatilag már a fülszöveg is kőtáblákba vésett igazságként kezeli, de ez más, ez több, ez az utálatosság pro max szintje… de tényleg. Senkinek nem kötelessége állandóan mosolyogni és jópofizni, de ennyit morcogni mindig, mindenkire… nos, eléggé dackorszak vibe-okat áraszt. Értitek, olyan dolog, amit egy érett felnőtt nem engedne meg magának – és nem azért mert fél a megítéléstől vagy mert azt hiszi mindenkinek a kedvére kell tenni, nem; azért, mert szeretné önmagát úgy látni, mint decent human beinget. Ehhez pedig kell az, hogy ne üvölts folyton, ne alázz szét mindenkit aki alattad áll, tudj méltósággal nyerni és veszíteni, és tartsd meg magadnak az „őszinteségbe” csomagolt rosszindulatod. Ezek a pontok nem igazán kattantak be a főszereplőnknél, ebből adódóan elég sokszor Carrie Soto volt a róla elnevezett könyv legnagyobb ellenlábasa – mégis sikerült olyan pszichológiai érzékenységgel alkotni meg a karakterét, hogy mindezek közepette is maradt személyiségrésze, ami empátiát kelt az olvasóban.

És igazából… ennyi volt. Ezzel leteszem a kardot, és virágot szórva kezdem a hozsannát, mert amint megszoktam Carrie toxikus, támadó és krónikusan öndestruktív auráját, felszabadult egy csomó figyelmem – és a bőség zavarában hirtelen azt sem tudtam, mire fókuszáljam! Az írói zsenialitásra? A bonyolult és érzelmileg kimunkált kapcsolati rendszerekre? A progresszív karakterfejlődésre? A tanulságokra? Vagy talán arra, hogy megtanuljam, miben más füves pályán játszani, mint salakon? Oké, akkor kezdjük el!

A kerek világon senki – senki! – nem maradna a blogon, mire végére érnék a listámnak, miért is tartom TJR-t zseniális szerzőnek, úgyhogy álljon itt most csak egy a sok indok közül: ő nem „csak úgy ír”. A könyvei nem sorozatok, de standalone-nak sem igazán mondhatók – ugyanis ez a nő írói univerzumban utazik. Átrágva mind az öt magyarul is megjelent regényét, látom ahogy a láthatatlan kis cérnáival diszkréten összeférceli a különböző történetek különböző anyagból kimunkált darabjait; megteremti a kapcsokat, hol szorosabban, hol teljesen mellékesen, de mégis annyira természetessé, magától értetődővé téve őket. Elvégre ahogy mondani szokás, Amerika is csak egy nagyobb falu… végül is. Ehhez az alkotói szokáshoz hűen Carrie Soto története sem lógott a levegőben: tökéletesen kiegészítették egymást a Szikrázó Malibuval, de ha azzal, akkor már nyilván az Evelyn Hugo hét férjével is… és ha ez nem lenne elég, akkor csak várjatok, amíg Carrie kikapcsolódásképp felcsapja egy balhés banda interjúkötetét egy kis pletykáért. Igen, jól értitek. Imádom.  

Kapcsolódva a már megkezdett TJR appreciation storylinehoz, az írónő hatalmas erősségének tartom, a könyvei „dokumentum jellegét”. Teljesen elmossa a valóság és fikció határát, egyszerűen elfelejteti az olvasóval – velem legalábbis ezer százalékosan –, hogy regényt, vagy valami feltáró életrajzot tart éppen a kezében. Ahogy ír, az maximálisan regényes és olvasmányos, közben mégis húsbavágóan igazinak érződik minden szó, amitől a szereplők és a történetük általam soha nem látott módon elevenednek meg. Nem egyszer a határán álltam, hogy rákeressek, létezik-e Carrie Soto nevű teniszező – és nem lepődtem volna meg, ha igen. És azt is megsúghatom, ki volt az a hülye, aki kínosan késői pontig hitte, hogy a Daisy Jones & The Six egy létező együttes. 

Szintén megtámogatta a történet hihetőségét az a végtelen erőfeszítés és eszméletlen kutatómunka, amit a téma beható megismerésébe – és bemutatásába – fektetett az írónő. Nem hiszitek el, milyen nevetségesen okosnak hittem magam, mikor a regény után először belenéztem egy teniszmeccsbe mert nyilván belenéztem, wow… de meg kell hagyni, tényleg magára szedhet az ember ezt-azt – persze szigorúan elméleti szinten – mire a könyv végére ér, legyen szó edzésről, technikáról, ütéstípusokról, vagy a pályák különbségeiről. Mindez valószínűleg van, akit inkább untatna, vagy akár kicsit kiszakítana a flowból, de szerintem az itt alkalmazott részletesség volt a kulcsa annak, hogy igazán átérezhetővé váljon Carrie története; ez segíti, hogy pontosan azt lássuk az élsportolói világból és mindennapokból, amit ő. Az olvasmányélmény pörgős, feszült, olykor akár dühítő és megterhelő is, minden a teniszről szól benne, minden annak rendelődik alá… és ez egész szépen leképezi, milyen a főszereplő életét élni ezzel a már-már addikcióba hajló szenvedélyével.

Mert annyi amúgy egyértelműen kirajzolódik a történet előrehaladtával, hogy Carrie és a tenisz egy abszolút toxikus párosítás. Elkísérjük őt az útján amint ambíciózus kislányból hajszolt fiatallá majd megszállott felnőtté válik, látjuk elbukni és feltámadni, és végignézzük, ahogy teljes lelkét a teniszbe ölve az élete minden más területe elsorvad – ez a folyamat pedig amellett, hogy történetileg, akció szinten jól lekövethető és izgalmas, érzelmileg is hatalmas utazás. Megmutatja a „tökéletes”, „okos”, „tehetséges”, „ígéretes” gyerekek felnőttkori kiégését; félelmüket a bukástól, szégyentől, hogy csalódást okoznak másoknak és maguknak, hogy nem érnek fel a róluk táplált eszményi képhez. Mert amiről sokan azt hinnék, hogy csak bátorítás vagy biztatás, az igazából egy élethosszig tartó nyomás és teher egy fejlődő lélek számára: annak a tudata, hogy „ő a legjobb” és ezért szeretik – de jaj neki ha már nem az többé. A szégyen, önostorozás és identitásválság fenyegetése kíséri hát el Carrie-t a karrierje és diadalmasnak szánt visszatérése alatt, amíg minden lélegzetvételével próbálja elkerülni az – előbb-utóbb igenis elkerülhetetlen – bukást. Felemésztve közben a környezetét, kapcsolatait, de saját magát is. Így válik Carrie a Csatabárdból és Lotyóból – hétköznapibb fordulattal élve ellenszenves picsából – egy empátiára érdemes, meggyötört, de fejlődőképes karakterré: természetesen csak lassan, lépésről lépésre, sokszor emlékeztetve minket és szeretteit arra, honnan is indult.

A regény szerencsére rendkívül pontosan tisztában van azzal, mit akar üzenni: nem glorifikálja a főszereplő értékeit és életmódját, de nem is ítéli el őket nyíltan, helyette kóstolót ad a küzdőszellem és eltökéltség fontosságából és a szerető, védelmező kapcsolati háló erejéből is, közben pedig megtanít rá, mi a győzelem, hogy kell veszíteni, és hogyan építhetjük újjá magunkat a hibáinkból.

Nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, ezek után mi lehetne a megfelelő befejezés; mi adná meg a kellő tanulságot és érzelmi lezárást, mitől lenne kerek a történet, és persze ott volt a kérdés, hogy mennyire lesz az egész „hollywoodian győzedelmeskedő”, vagy mer meglepetést okozni. Ezzel szemben bevallom, hogy a Wimbledoni győzelem után éreztem, hogy a US Open már nem lesz meg – csak őszintén nem tudtam, hogy lehet ezt a vereséget teljes érzelmi összeomlás és megsemmisülés nélkül kivitelezni az utolsó egynéhány oldalon. Minden ilyen félelmemre és lamentálásomra visszatekintve pedig még nagyobb elégedettséggel tölt el, hogy TJR érzelmi és morális szempontból is a legérettebben, legkerekebben zárta a sztorit – észrevétlenül, apró lépésekben építette fel az addig vezető utat, lassan és óvatosan érlelte hozzá Carrie karakterét, mint valami kétszáz éves whisky-t. Kifejezetten szerettem a tanulságot, és annak a belenyugodott, megkönnyebbüléssel teli természetét: kicsit olyan volt számomra, mint TS-től a Clara Bow, de egy pozitívabb utóízzel. Bemutatta ennek a biznisznek is a ciklikusságát: egyik generáció érkezik a másik után, mindig valaki más lesz a sztár, mást fognak ünnepelni, más lesz a legjobb, más nyeri a díjakat és más dönti a rekordokat – ez az élet rendje. Carrie jött, keményen küzdött, elért mindent, amit fizikailag elérni lehetséges, világelső lett, visszavonult. Majd természetesen jött valaki más, aki szintén megpróbálta és mindezt meg is tette – nem azért, mert Carrie már kevés vagy nem tehetséges, hanem mert évtizedek kemény munkájával felállított egy újabb, magasabb mércét, amit teniszvilág fiatal és ambíciózus apraja-nagyja nyilván szeretne egy napon elérni. Ez egy körforgás, és végső soron hatalmas elismerés is, ami ellen nem feltétlen kéne küzdeni – de eddig a felismerésig eljutni érthetően hatalmas krízis valakinek, aki egy lapra tette fel a teljes identitását.

Összességében egy észben, lélekben és morálisan is rendkívül intelligens és komplex regényről van szó, aminek minden oldala megadja az élményt, amire befizetsz: úgyhogy ajánlom bátran teniszrajongóknak és jövőbeli teniszrajongóknak, a komplex női karakterek kedvelőinek, az életrajz-fókuszú olvasóknak, az olvasási válságból kikecmergő sorstársaknak, és alapjaiban véve mindenkinek, aki nem fél élvezni, és közben mélyebb rétegeiben is befogadni egy nem mindennapi történetet. Garanciát vállalok rá. De tényleg. 

*Utóirat meg ilyesmi, de be kellett fejezzem a posztot, mire rájöttem, hogy egy darab szót sem ejtettem a könyv romantikus jellegéről. Nos, azért leginkább, mert ez elsősorban szerintem nem romantikus regény... de azért Bowe méltó értékelése végett megjegyezném, hogy ha már kvóta minden KMK-s remekbe csempészni egy uncia szerelmet, akkor erre ő volt a tökéletes, green flagekbe bugyolált áldozat. Carrie Soto-t nem könnyű szeretni, és támogatni meg segíteni is elég nagy kihívás, de ez az ember ismét feltette a lécet az olvasó hölgyek számára, úgyhogy hopp hopp fiúk, tessék átugrani. Puszi.

Idézetek

„A becsület olyasvalami… ami gyakran csupán egy szép kifejezés az egóra.”

***

„Olyan boldognak tűnik, ahogy ott áll. Olyan, mint egy kölyök: tele örömmel, élettel és lelkesedéssel. Arca sugárzó, bőre kipirult. Vajon belőlem mikor veszett ez ki? A siker öröme. Mikor vált a győzelem a túlélésem szükséges hozzávalójává? Olyan valamivé, amit képtelen voltam élvezni, és nem vegyíteni a pánikkal.”

***

„Annyira szeretném tudni, milyen érzés lehet úgy szeretni a teniszt, hogy ne fenyegetne minden egyes lejátszott meccs a süllyesztőbe kerülés veszélyével.”

***

„ – Elmenekültél! – emeli fel Bowe a hangját, majd megcsóválja a fejét, és felnevet. – Megsérült a térded, elveszítettél néhány meccset, majd feladtad. Pontosan ezt tetted. Azt mondod, egyformák vagyunk, pedig nem így van. Én maradtam. Bennem volt annyi, hogy tovább próbálkozzak. Te azonban megfutamodtál! Képzeld csak, Carrie. Azok az emberek, akik valódi játékosok, van, hogy veszítenek. Mindannyian veszítünk. Folyamatosan ez történik! Ilyen az élet! Úgyhogy nem vagyunk egyformák, Soto! Bennem van bátorság. Te viszont csak jól teniszezel.”

***

„Olyan világban élünk, ahol kivételes nőknek kell várakozniuk a középszerű férfiakra.”

Borító: 5/3

Mindenképp mellette szól, hogy továbbra is szépen hozza az írónő életművének egységes és életteli stílusát, lazán bármely polc éke lehet a Daisy Jones, Evelyn Hugo, Szikrázó Malibu és Egyetlen szerelmeim mellett sorakozva. Számomra viszont hagy némi keserű szájízt maga után, hogy egy ilyen szinten tematizált regény legfontosabb és mindent átható központi eleme ennyire ne tükröződjön sehol a fedélen… kicsit megfosztja ez a borítót az egyéniségtől. Mit tudunk meg, ha ránézünk…? Nagyjából annyit, hogy Carrie Soto nő, de bumm, van még pár könyv hasonló koncepció alapján, már nem panaszkodásból. Cseppnyi füves pálya, egy kis salak, esetleg az egyik amerikai fedélről átemelt hetyke teniszszoknya, vagy az izzadós csajszi…? Csak tippek.

Értékelés: 5/4,5

Carrie Soto a hála egészen új formáját ismertette meg velem ez alatt a 400 oldal alatt: az afölött érzett hálát, hogy két kezem van, így míg az egyikkel rázhatom a szurkolós pompomjaimat, a másik még szabad egy pofánverésre. Emberi nyelven szólva jesszus, milyen disszonáns így imádni valamit, amit a lelked mélyén kicsit utálsz is! De tényleg csak egy egészen kicsit… megszokható mértékben. A regény, és benne Carrie Soto maximálisan megvalósította amit ígért: feszült volt, pörgős és ellenszenves – de annyira jól csinálta! Ilyen megvalósítás mellett hamar feloldódott a kezdeti haragom, és ami utána maradt… az már tényleg megérdemli, hogy ódákat írjanak róla de azt szerencsére nem én fogom megtenni. Az írónő talán az eddigi legütősebb, legkimunkáltabb alkotását tárta elénk: ott volt benne a precíz kutatómunka, a pszichológiai mélység, valószerű és jellegzetes karakterek a főszereplőtől kezdve az utolsó mellékszereplőig, valami hihetetlen atmoszféra, teniszmeccseket megszégyenítő pörgés és adrenalin, dinamikusan építkező történetvezetés életszerűen döcögős fejlődéstörténetekkel, meg persze egy csipetnyi TJR-féle univerzumépítés… De a francnak sem elég ennyi szó, ha olyan odabaszós litániákat akar zengeni, amilyeneket a könyv érdemel.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Tracy Brogan - A legjobb orvosság | Blogturné + Nyereményjáték

„Nincs olyan, hogy tökéletes férj. Vagy tökéletes feleség. Vagy tökéletes házasság. Néha a szerelem felülírja a logikát, és az a legjobb, ha egyszerűen csak követed a szíved.”

Eredeti cím: The Best Medicine

Sorozat: Bell Harbor 2.

Oldalszám:

Megjelenés: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)

Ár:

Bell ​Harbor összes lakója férjet akar szerezni a karrierista plasztikai sebésznek, Evelyn Rhoadesnak. Mindenki, kivéve Evelynt… talán. Még ha férjhez is akarna menni (amit, ugye, nem akar… legtöbbször), a leendő férje személyét soha nem bízná olyan bizonytalan tényezőre, mint a sors. Nem, ha már arra adja a fejét, hogy talál valakit, akivel összeköti az életét, azt bizony tudományosan fogja tenni: alaposan átgondolt követelménylistával és egy internetes randi oldalon.

Ám amikor az ittas, törvényszegő Tyler Connelly egy lopott jet-skinek köszönhetően berobban az életébe, rakoncátlan érzelmek csendesítik el a józan ész hangját. Nem kétséges, hogy a férfi szexi, sármos, és eltökélte, hogy felhívja magára Evelyn figyelmét, de minden bizonyíték azt erősíti, hogy a lehető legrosszabb jelölt. Túl fiatal a nőhöz. Túlságosan is ellenállhatatlan. Iskolázottságban viszont alulmarad. És, ó, igen, ráadásul Evelyn páciense.

De Tyler első kézből tudja, hogy a legjobban kidolgozott tervek is összeomolhatnak a végzet súlya alatt. Most már csak annyi a dolga, hogy megtanítsa Evelynnek, szívügyekben a szerelem győz a logika felett.

Történt, aminek történnie kell, ha az ember kézbe vesz egy romantikus, chiclitként felcímkézett történetet: halálra rémül már előre is, a várható női fecsegés mennyiségétől, majd (jelen esetben kb. két mondat után) megdöbbenve jön rá – ismét –, hogy egy limonádé műfajban is vannak olyan kiemelkedő darabok, amiért bőven megéri bizalmat szavazni. Tracy Brogan pedig minden alkalommal megmutatta számomra, hogy megéri neki esélyt adnom – először, másodszor, harmadszor is, és mostantól akárhányszor, ha meglátom majd egy-egy könyvét, ugyanis A legjobb orvossággal nálam kimaxolta a pozitív bemutatkozás fogalmát.

Mikor elkezdtem a történetet, egy ideje már nem nyúltam romantikus könyvhöz – drámai visszatérésemhez pedig úgy érzem, éppen ez volt a tökéletes olvasmány. Semmi tinis szenvedés és dráma, mínusz idealizálás: erre volt szükségem, és meg is kaptam egy harmincöt éves plasztikai sebész, Evelyn, és egy kétes életű, de roppant szerehető srác, Tyler története által. Persze szinte műfaji követelmény egy happy end meg a felhőtlen boldogság, de úgy érzem, az írónőnek egy, a szokásosnál messze életszerűbb és természetesebb folyású úton sikerült elvezetni az olvasót odáig, nem szivárvánnyal és unikornisokkal. Szembesített a fennálló problémákkal. A nevükön nevezte őket. Ha meg kellett, akkor köpött rájuk… de csak ha a karakterek rábólintottak. Így lehetett kerek a világ.

Főszereplőnk, Doktor Evelyn Rhodes úgy éreztem kapásból egy biztos, felnőtt alapot kölcsönzött a könyvnek: szakmája bebetonozta az életcélját, lehetőséget nyújtott rá, hogy a tipik chiclitekbe illő „csak egy pasival lehetne teljes az életem” típusú picsogó madárka helyett egy sikeres és magabiztos, határozott nőt alakítson, akinek van életcélja, vannak elképzelései, és képes önállóan megállni a lábán. Ezt pedig sikerült természetes hatást keltve adagolni be, és nem esni át a ló másik oldalára – mert elárulom, hogy az életképtelen szereplők mellett engem még az erőltetetten „én erős, független nő vagyok és senkire sincs szükségem!” szlogent toló pukkancsokkal lehet kibillenteni a nyugalmamból. Elégszer panaszoltam már ezt el egy-egy értékelés során, tudjátok. 

Mindenesetre Evelyn az erős és önálló szavakat a legpozitívabb értelmükben alkalmazta, a munkájában pofesszionális volt és hivatalos, a „civil” életében pedig laza és marha szarkasztikus, ami nálam akkora pluszpont, mint a ház. Ezekkel egyensúlyban pedig tökéletesen hozta az aggódó lányt, aggódó barátnőt, a méhének szintén aggódó gazdáját… és egy egyszerű harmincötéves nőt, egy ilyen megszokott gondjaival. Leszámítva persze azt, hogy az állítólagos gondok nagy részét ő maga nem tartotta problémának – kisvárosának lakói viszont annál inkább szívükön viselték az ügyet. Elvégre harmincöt, ketyeg a biológiai óra és se pasi, se gyerek… csak túlórák és extra műszakok vannak, közbeiktatva egy-egy háznézéssel. Bár Evelynnek meggyőződése, hogy ez vágyai netovábbja, és nem igazán vonzza a pasi-projekt, akad két elvetemült barátnő, egy szerelemtől eszét vesztett anya plusz egy teljes település, aki jobban tudja nála, hogy mire van szüksége. Ez… ez annyira alap.

„Ez volt a hátránya, ha az ember egy ilyen apró, összetartó közösségbe költözött: a magánélet teljes hiánya. A város legújabb orvosaként legalább annyira izgattam Bell Harbor jó lakóinak a fantáziáját, akár egy meteorit, ami leveri a keresztet a Szeplőtelen Fogantatás Szent Alajos Templomának tetejéről. Úgy tűnt, a városban mindenki tisztában van azzal, hogy egyedül élek egy apró lakásban, házat akarok venni a tóparton, és tartósan szingli vagyok. A legutóbbi tény mindenkit nagyon nyomasztott.”

Így tehát némi hadakozás után enged is a nyomásnak – de kizárólag azért, hogy mindenki lenyugodjon a fenébe és békén hagyja a „miért nem jársz senkivel?”, „mikor lesz az esküvő?” és „hol a gyerek?” kérdésekkel. Meg persze azért, mert a szíve mélyén egy picit talán mégis akarja azt a férjet, a kölyköket meg aztán pláne… de minek így kockáztatni?

Ráadásul mire megszüli az elhatározást, hogy regisztrál egy online társkeresőre, s teljes követelménylistát állít össze leendő jövendőbelije kvalitásairól, azon kapja magát, hogy egy, ezeknek az elvárásoknak nyomokban sem megfelelő pasiról fantáziál, alsóbb testtájai pedig bőszen támogatják ebben, elnyomva olykor a józan esze hangját. De ilyenek ezek a megvaduló hormonok.

És apropó hormonok, ugyanis a jet-ski fiaskójának köszönhetően összevarrásra ítélt arcú Tyler és a feladatot ellátó Evelyn kialakuló kapcsolata az a tipikus első látásra dolog, a legtöbb romantikus regénnyel ellentétben azonban végre nevén nevezi a dolgot: az erős fizikai vonzódást. Nem a szerelmet. De nem ám. A hormonok gonosz összjátékát. A szexuális vonzalmat. Azt, hogy még színjózan főhősnőnk is elveszíti az eszét, ha a teste megszólal és kiabálni meg követelőzni kezd, hogy mit akar – azt a szimmetrikus arcot meg a kockákat a hasán. Olyan ez az egész, mint egy bazinagy csokoládés muffin a cukrászda pultján: csokidarabokkal, extra öntettel és totál ingyen. Az ember fejében a diabétesz szó zakatol és máris tervezi, hogy miféle salátás diétával fog vezekelni ezért a bűnözésért, de tudja, hogy nem hagyhat ki egy ilyen ajánlatot. Elemi erővel vonzza a pult. Már el is indult a nyálelválasztása. Aztán hopp, már eszi is a sütijét, miközben egy másik becsomagolva várja hogy hazavigye. Másnap az ember még a receptért is lefizeti a kiszolgálót.

Egy szó mint száz, legyen Tyler akármilyen zűrös, büntetett, ráadásul nyolc évvel fiatalabb nála, Evelyn szervei egyszerűen dalra fakadnak tőle, akár tetszik neki ez az egészen új érzés, akár nem. Mindenesetre szabadulván ettől az őrülettől nekivág a randizásnak, szigorúan a pontokba szedett lista alapján… de az hamar világossá válik számára, és az olvasó számára is, hogy egy magas szintű végzettség, azonos gazdasági háttér, hasonló célok, hobbik még nem jelentenek garanciát egy príma estéhez. Számomra talán ezek a randevúk jelentették a könyv egyetlen mélypontját – nem is azért, mert a cselekményt rontották volna, egyszerűen csak felbosszantottak azok a férfiak. Az egyiknek ez volt a problémája, a másik idióta volt, a harmadik – talán ő süllyedt a legmélyebbre – konkrétan leszűzkurvázta főhősünket, csak mert úgy döntött, nem ül végig egy pocsék randit egy seggfejjel. Újságom van uraim, akármi történjen is, ilyet semmilyen körülmények között nem mondunk egy nőnek – és mondjak még jobbat? Nem is gondolunk. Nőkkel szemben mindig igyekszünk megütni egy szintet tisztelet tekintetében, mert ha holnaptól nőként kéne tovább élnetek ebben a világban, valószínűleg önkezűleg vetnétek véget az életeteknek. Másrészt, nagyrabecsült Phil nyilván a férfiak alapvető szándékával vágott neki a romantikus vacsorának, s reményeinek meghiúsulása talán némileg földhözvágta, de én még nem hallottam olyan nőről, akinél az ezután következő hiszti célba ért volna. A manipuláció ronda dolog, de értelmes emberek tudják, hogy ha akarnak valamit, hát csak csínján. Attól, hogy kicsapod a hisztit, mint egy kisfiú aki nem kapott matchboxot, még egy nőt sem győzöl meg. Mondanom sem kell, ha ilyen szavakkal illeted, azzal sem. Tudod ez nő ezután mit tesz? Ha van a keze ügyében egy pohár ital a képedbe löttyenti, ha nincs, akkor azt kívánja, bár lenne, és a képedbe löttyinthetné, aztán a világon többé nem vesz rólad tudomást.

Kiakadás level999, de szerintem sikerült kellően kiadnom a lényeget ahhoz, hogy egy fokkal nyugodtabban haladhassunk tovább… a rémes randik keresztjét hordozván ugyanis feltűnik főszereplőnk életében egy Tyler itt, egy Tyler ott, mígnem azon kapja magát, hogy belefáradt a követelményeknek megfelelő, de azon túl borzalmas emberek társaságába. A hormonokkal folytatott dacos küzdelem végén Evelyn megadja magát – átmenetileg legalábbis. Minden szép, a szerelem győz, az ész nem számít… de nem áll meg az élet a sweet egymásratalálásnál. Problémák sora következik, mind megmutatja, hogy nem ez a tökéletes út… végeredményben viszont a legboldogabb. Aztán egyszer csak Köszönetnyilvánítás. Bár megjegyzem, szívesen megnéztem volna egy Rhodes-Conally babát… jó, őszinte leszek, inkább csak Tyler apai képességeire vetettem volna egy pillantást, de pssszt. Enyhe apakomplexus, semmi vész. Meg… Tyler imádat – de a történet fényében én úgy érzem, ez normális. Bár minden jel arra akart utalni, hogy igazi bajkeverővel állunk szemben – amelyik típusból úgy érzem, már kinőttem –, Tyler lépten nyomon bebizonyította, hogy nem csak szín tisztességes és jószándékú ember, egyszerűen minden megvan benne, ami valóban fontos. Figyelmes, udvarias, jó humorú, ambiciózus, családcentrikus, valljuk be, igenis jóképű is, és tetőtől talpig férfi. Rajta, lehet ájuldozni.

Összességében maximálisan jó szívvel ajánlom a könyvet bárkinek, aki érez magában nyitottságot a műfaj felé, esetleg a Bridges Jones-on szocializálódott, és szívesen olvasna egy harmincöt éves nő próbálkozásairól a szerelemben, mégpedig minden nyálas és erőltetett sallangtól mentesen, rettentő humoros – nálam olykor hangosan nevetős, és bizony kapkodva idézeteket kijegyzetelős – tálalásban.

Kedvenc karakterek:

Meglehet, hogy a maga eszement módján ebben a regényben mindenki szerethető, Tyler pedig sok nő szíve mellett az enyémet is elrabolta, a helyzet az, hogy egy Evelyn-féle belevaló, intelligens  és kiváló humorú nő nélkül ez az egész mit sem ért volna. Az első oldalaktól kezdve megnyert a stílusával, a beszólásaival, szarkazmusával… a teljes lényével, és azzal, ahogy szemlélte az életet.

Kedvenc részek:

Én úgy általánosságban azért rajongtam, mikor Evelyn szarkasztikus kis belső monológjait olvashattam, elvégre eszméletlen stílusa van a nőnek, konkrét jelenetek közül viszont azt emelném ki, mikor influenzás lett, Tyler pedig annak rendje s módja szerint, mintabarátként viselkedve ápolta. Jézusom, még tampont is vitt neki! Azóta sem bírom eldönteni, hogy ez most rettenetes, vagy rettenetesen aranyos.

Kedvenc idézetek:

„A születésnapi bulik sokban hasonlítanak a nőgyógyászati vizsgálatokra: kicsit kevésbé kényelmetlenek és kínosak, valamivel kevésbé személyesek, de elkerülhetetlenül évente ismétlődő kellemetlenségek.”

***

„De nekem úgy tűnik, hogy ha állandóan így ugratták egymást, akkor igazán soha nem engedték el a kapcsolatukat. A szerelem akkor ér véget, ha már nem gondolsz a másikra, nem pedig, amikor még mindig fel akarod bosszantani.”

***

„A férfiak egy része virággal próbálta volna meg elcsavarni a fejemet. Tyler koleszterinben dúskáló darált marhahúst küldött. Mintha a mennyekben lennék, csak ez tízszer jobb volt.”

***

„ – Hallod valaha a viccet arról, hogyan lehet megnevettetni Istent? – kérdezte Tyler pár perccel később. Sokkal inkább tűnt elgondolkodónak, mint vicces kedvűnek.

– Nem. Hogyan?

– Terveket kell szőni.”

Borító: 5/4

Elárulom, hogy az én fejemben nem ilyen kép élt a borítóról, mégis, mikor megláttam a könyv kész fedelét, hirtelen biztos lettem abban, hogy ez volt a jó döntés. Oké, hiányolok valamit, bármit, ami jelezné az orvosi szálat, és felemelném a hangom a csávó lila ingére, amit Tyler ezer százalék, hogy nem hordana… de még ezekkel az apró – számomra – szépséghibákkal együtt is totál hangulatos, könnyed, chiclites hatású ez a borító – épp olyan, amilyen kell egy efféle olvasmányhoz. 

Pontozás: 5/5

Páran azt mondják többet él, aki spontaneitásban tobzódva sodródik az árral, mások a teendőlistákra és a maximális körültekintésre, rendszerezésre és a józanész szavára esküsznek. És nem mondom, talán könnyebb is az élet, ha magad előtt látod a hétvégi időbeosztásod, előre megtervezted a következő öt éved és Evelyn Rhodeshoz hasonlóan pontosan definiálod a tökéletes férj- és apajelölt tulajdonságait, ahelyett hogy felesleges köröket futnál. Látszólag minden ilyen egyszerű… de bizony van olyan, hogy a hormonjaid közbeszólnak: azt mondják csináld ezt, csináld azt, sírj, kiabálj, vagy gerjedj rá egy nálad nyolc évvel fiatalabb srácra, és csinálj vele egy rakat gyereket, míg tudsz. A legjobb orvosság talán éppen ennek a kontrollvesztésnek a regénye; annak a bizonyítéka, hogy szerelem ritkán létezik legalább egy kis őrület nélkül – és mindemellett nem feltétlenül található meg egy algoritmussal: egyszerűen érezni kell. Tracy Brogan egy első oldaltól utolsóig szerethető és lehengerlő humorú történetet alkotott kissé bolondos, de különleges és szimpatikus karakterekkel, stílusosan, megfelelő arányban elegyítve a chiclithez illő csajos lazaságot és az igényes irományhoz szükséges kifinomultságot. Olyan szerzővel állunk szemben, akire úgy érzem, nem árt a továbbiakban jobban odafigyelni ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Blogturné és nyereményjáték

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából három év után újabb kötettel bővülhet a Bell Harbor sorozat magyar rajongóinak könyvespolca. Tracy Brogan – A legjobb orvosság c. könyve garantáltan kedvence lesz a chiclit műfaj kedvelőinek nagyszerű humorával, erős jellemű karaktereivel és romantikus oldalával. Tartsatok velünk a Blogturné Klub öt állomásán, s a kérdésekre válaszolva nyerjétek meg a kiadó által felajánlott három példány egyikét!

A legjobb orvosság főszereplője, Evelyn plasztikai sebész, úgyhogy turnénk öt állomásán híres orvosos sorozatok szereplőiről találhattok majd képeket: a feladatotok annyi, hogy nevezzétek meg a karaktert és a sorozatot, amelyben megjelent, és ha szerencsések vagytok, hármótok is gazdagabb lehet a könyv egy-egy példányával!

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Állomáslista:

11.09. Deszy Könyvajánlója

11.11. Betonka szerint a világ

11.13. Never Let Me Go

11.15. Dreamworld

11.17. CBooks

a Rafflecopter giveaway