A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erotikus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erotikus. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 29.

Molly Roden Winter: Még

„– Azt hittem a szabadság szórakoztató.

– Semmi sem lehet egyfolytában szórakoztató […].”

Eredeti cím: More
Oldalszám: 414
Megjelenés: 2024
Kiadó: Open Books

A kisgyerekes Mollynak gyakran kell egyedül altatnia a gyerekeit, mert férje, Stewart nem ér haza időben a munkából. Egy nap, amikor szokás szerint elkésik, Molly úgy érzi, nem bírja tovább, és kiviharzik a házból, hogy kiszellőztesse a fejét. A közeli bárban megismerkedik egy fiatalabb férfival, aki flörtölni kezd vele, és randira hívja. Amikor Molly minderről beszámol a férjének, az legnagyobb meglepetésére biztatni kezdi: mondjon igent.

És ezzel kezdetét veszi a Molly egész életét megváltoztató, önfelfedező utazás: a nyitott házasság. Társkereső oldalakra regisztrál, és szenvedélyes futó kalandokba bocsátkozik. Számára is rejtély, miért van szüksége minderre. Terápiás üléseken viaskodik önmagával, és igyekszik rájönni, hogyan lehetne egyszerre jó anya és teljes életet élő ember.

Bár a házaspár igyekszik közösen megalkotott szabályok szerint játszani, ezeket mindketten megszegik. Küzdenek a féltékenységgel, saját bizonytalanságukkal és kétségeikkel, miközben mindvégig ott motoszkál bennük a kérdés: szerethetnek-e másokat is, ha közben hűek akarnak maradni az egymás iránti szerelmükhöz? Egy nő őszinte és bátor portréja a poliamoriáról.

A történet „marketing-témája” – ha szabad így neveznem – a nyitott házasság kérdésköre és gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég vékony jégen táncol napjainkban, mikor minden hagyománytól való eltérést a tradicionális értékek elleni lázításnak tartanak bizonyos körökben. Megjegyzem viszont, hogy szégyenletesen leegyszerűsítő lenne ennyire redukálni a tartalmát. A Még a polimoria könyve – de szól még az anyaságról, a társadalom nőkre gyakorolt szerepelvárásairól, gyógyulásról, identitáskeresésről, önmagunk határainak megismeréséről, megújulásról, családi mintákról és örökségekről… mindenről, ami a velejéig emberi és valós.

A regény varázsa épp ebben a rétegzettségben rejlik, amelyből adódóan hiába a rétegtéma, mégis széleskörűen befogadható és átérezhető lesz a történet. Kinyitni egy házasságot, vagy mondjuk posztmodern színielőadásokon szopni a f@szt már bocsánat minden kétséget kizáróan nem univerzális tapasztalatok, ettől eltekintve azonban Molly esete igenis sok tekintetben megtestesít egy általános női élményvilágot, különösen azt, ahogy hajlamosak vagyunk a kimondott vagy épp kimondatlan elvárásoknak eleget téve félresöpörni önmagunkat, hátrahagyni és feláldozni az identitásunkat, saját preferenciáinkat és teljesen jogos érzéseinket. Molly házasságának története egy dolog – Molly története meg egy egészen másik. A poliamor kalandozása csak egy apró részlete annak, ahogy keresi az utat a saját eltemetett igényeihez: ahogy próbálja megtalálni, hol vannak a határai, meddig feszítheti őket, és legfőképp kinek a kedvéért tenné mindezt. Nőként számomra katartikus olvasmányélmény volt végigkövetni a szerző küzdelmét, hogy megtalálja saját magát az őt satuba szorító élete bonyolult egyenletében. Külön említésre érdemes, ahogy a popkultúrában elterjedt pszichológus-karikatúrák rég várt ellenpólusaként sikerült életszerű és gyógyító képet festenie a terápiás folyamatairól; olyat, melyben érvényesül az a fajta támogató közeg, ahol a kliens segítő kérdések és feltétlen elfogadás mentén saját maga fedezheti fel az addig rejtett részeit. Amellett, hogy emberileg is megérintettek ezek a részek (is), szakmailag is gyógyítóan hatott, ha mondhatom így. Na ez, ez reprezentáció, köszönjük. 

Én személy szerint csak egy valamit hiányoltam végig a képletből, ez pedig Molly Stewarttal – a férjével – való kapcsolata. Ami elvileg van, elvileg erősebb, mint valaha, hiszen dolgoznak rajta, igyekeznek, ápolgatják, öntözgetik mint egy sérülékeny kis palántát… de ott, ahol a kapcsolatépítés meg minőségi idő lenne, csak tátongó ürességet éreztem. Belémhasít tőle a feminine urge, hogy a stabil 6 éves párkapcsolatomban azon nyomban szervezkedni kezdjek – kirándulást, randit, meglepetés-sütit, beszélgetős-teázós estét, bármit és mindent –, mert ha ez nincs, akkor tényleg mi van? Teregetés amíg a másik elpakol a mosogatógépbe? Nyitott ajtónál pisilés, miközben a másik fogkefével teli szájjal magyarázza mikorra ér haza a munkából? Rendkívül elterjedt probléma, mi több, beletörődéssel fogadott kapcsolati fázis az, mikor a párok közös élete elkezd a háztartásra, főzésre, munkára, közös tiktok-pörgetésre meg opcionális gyerek/kisállat témára korlátozódni, és ez szíven ütött Molly történetében is, főleg mert témává teszi ennek a problémának a kezelését, mégsem mutat bele a megvalósításába vagy eredményébe. Hihetném, hogy azért hagyta ki, mert a házassága mégiscsak intimebb téma, mint egy-egy futó kaland… de most komolyan, az egész könyv sokkal intimebb, mint amit bárki más szívesen megosztana magáról, úgyhogy ez kevésbé tűnik kifogásnak. Csak furcsállom.

Ezen felül nem tudtam elengedni a gyanút, Mollynak mennyire nem jó üzlet ez az egész. Úgy éreztem, mulatja az időt egyik-másik férfival, talán meg is szereti őket, de nem azért, mert így akar élni, hanem mert 1) nem akarja, hogy felboruljon az egyensúly a házasságában, 2), így egy időre kiverheti a fejéből, hogy a férje mit csinál éppen más nőkkel. És ez ki is bukott minden alkalommal, mikor Molly egy-egy sidequestje a végéhez ért. Ugyanakkor meglátszott a mély önismereti munka és a tapasztalatok szerepe azon, ahogy egyik kapcsolatból a másikba lépett: bár a szakítások hozták a várható visszaeséseket (de ezek egy monogám embernek is hozzák), mégis egyre többet tudott meg arról, milyen mechanizmusok mozgatták egy-egy férfi kapcsán, mire van szüksége, és hogyan tudja újonnan felfedezett szabadsága során a határait is hitelesen érvényesíteni. 

Tudom, sokaknál már a téma maga is kiveri a biztosítékot, mert csakugyan, a legtöbben nem erre vagyunk kalibrálva: mikor az „és boldogan éltek…”-re gondolunk, a másik felünket képzeljük magunk mellé, és nem a maradék négyötödünket. A történet szépsége mégis az, hogy teljesen el tudom fogadni és meg tudom érteni mindazt, amiről Molly ír, még úgy is, hogy tudom, én sosem lennék képes így élni. Túl féltékeny és bizonytalan vagyok hozzá. De amit ez a nő a szeretetről ír, hogy a szeretet még több szeretet szül, az őszintén szólva megragadott. Gyönyörű gondolatok. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket közel tudom magamhoz monogám emberként engedni, de ettől függetlenül becsülöm az elképzelést magát.

„Mivelhogy a szeretet hatalmas. Bőséges. Sőt igazából végtelen. És ez a titok: a szeretet szeretetet szül. Minél többeket szeretsz, annál több szeretetet adhatsz.”

Összességében elmondhatom, hogy többnek érzem magam ettől a 400 oldaltól. Kifejezetten építően hatott a lelkivilágomra, hogy ilyen mély, ilyen intim gondolatokba, és az enyémtől oly nagyon különböző élményvilágba nyertem betekintést; sokat adott az írónő nyíltsága és sebezhetősége, a küzdelme és önismereti útja, mert kinyitotta a szemem és a szívem is egy olyan téma irányába, amit lehet máskülönben élből elutasítanék. És itt kezdődik az igazi empátia: hogy azt is meg tudjuk érteni, azt is el tudjuk fogadni, afelé is tudunk együttérezni, ami nem mi vagyunk. Remélem sokan tudják még így venni kézbe Molly Roden Winter őszinte feltárulkozását.

A könyvet mindenekelőtt azoknak ajánlanám, akik szívesen merülnek el igazán emberi, lélekkel és érzelemmel teli történetekben, és rendelkeznek az ezek értékeléséhez szükséges érzékenységgel. Ha valaki érdeklődik a nem-monogám kapcsolatok iránt, akkor is ez lesz az elsőszámú alapolvasmány amit a figyelmébe ajánlok: könyörgök nektek, inkább nyúljatok ehhez az önismeretileg és pszichológiailag megtámogatott önéletrajzi beszámolóhoz, mint egy Francia négyes kaliberű ponyvához.

Idézetek

„A telefonomra sandítok, hogy ellenőrizzem, nem hívtak-e a fiaim iskolájából. Nem érkezett hangpostaüzenetem, ami azt jelenti, hogy a szitter időben elhozta őket a napköziből. Átfut a fejemen, vajon Stew valaha is ránéz-e a telefonjára, miközben épp mással randizik; hogy megáll-e azon gondolkodni, vajon abban a pillanatban épp hol vannak a fiúk; hogy érzi-e a kötelezettség húzóerejét, amint kirántja a hedonizmus pillanatából. De már tudom a választ. Őt nem kell nyomasszák a kötelezettségek, mert én úgyis megoldom. Mindig is megoldottam.” – Ez a pár mondat amúgy kurvára fájdalmas szerintem, de rátok hagyom, hogy ízlelgessétek.

***

„Az érzések nem tények, így aztán jobb, ha nem próbáljuk meg kétségbe vonni őket.”

***

„Jó ideje megállapodtunk abban, hogy a „Soha ne feküdjetek le haraggal!” ostoba szabály – csak azt eredményezte, hogy másnap kimerülten ébredtünk. És olyan is van, amikor sokkal inkább hagynám az érzéseimet leülepedni, mielőtt hangot adnék nekik.”

***

Borító: 5/5

Egy négyzetmilliméter sincs, amit ne szeretnék ebben a borítóban. Végletekig minimalista és harmonikus – kész esztétikai élmény, ha engem kérdeztek, és még ez a basic, dőlt stílusú betűtípus sem tette tönkre, pedig én mondom, könnyen tehette volna. És ha az, hogy jó ránézni, önmagában nem lenne elég, akkor azt is csak méltatni tudom, hogy átvették az eredeti fedél virágos-méhecskés tematikáját: olyan egyszerű kis szimbólum, mégis tökéletesen fejezi ki a történet egy lényegi elemét. Én ezt becsülöm.

Értékelés: 5/5*

Bár viszonylag ritkán forgatott műfajom, mégis azt mondanám, a memoárok kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben: villámgyorsan, első látásra bluetooth-szal kapcsolódok rá az ezekben átadott őszinteségre és esendőségre. Természetesen ez alól a Még sem jelentett kivételt, elvégre a szerző életének és házasságának egy emocinálisan igencsak terhelt, kihívásokkal teli és megosztó időszakát tárja a nyilvánosság elé.

A történet „marketing-témája” vagy gerince, ha úgy tetszik, a nyitott házasság kérdésköre és annak gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég niche élethelyzet, és társadalmunkban továbbra is széleskörben elítélt normaszegésnek minősül. Ugyanakkor ez nem egy szerelmes történet, nem egy romantikus ponyva, a poliamoria pedig nem izgalmas topping a tejszínhabon: a szerző a lehető legsebezhetőbb módon és mértékben nyílik meg a házassága kinyitásának élményeiről, miközben végig megértésre, gondolkodásra, empátiára sarkall. Nem propagál semmit: nem szépíti azt, ami fáj, vért, verítéket és könnyet hagy a papíron, de nem fukarkodik a tapasztalatokkal, mérföldkövekkel, az önismereti útjának rögös, de jutalmazó lépcsőfokaival sem.

Az írónő mindeközben a központi téma-, na meg önmagában az élet komplexitásából adódóan sokkal több problémát és krízist felvet, mint elsőre hihetnénk. A teljesség igénye nélkül terítékre kerülnek az anyaság és női szerepelvárások nehézségei, a transzgenerációs mintákkal való küzdelem, az identitáskeresés, a határképzés, a terápiás munka – számos olyan életterület és belső küzdelem, mely szélesebb körben is átérezhető, s melyekhez a könyv megértést ad, társként szolgál, láttatni enged minket is – teljesen függetlenül attól kit, vagy kiket szeretünk.

Nyitott elmével és lélekkel kell olvasni – máshogy nem talál célba a varázsa –, de ha így tesszük, garantáltan visszakapjuk, amit befektettünk.

Zeneajánló

Ebből sem lesz rendszer, de néhány nappal az olvasást követően hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve meghallgattam az új Lily Allen albumot, és aligha passzolhatna zene jobban a könyv témájához… úgyhogy miközben pötyögtök nekem egy ajándék-kommentet a poszt alatt, hallgassátok meg mondjuk a Tennist, Madeline-t vagy a Nonmonogamummy-t.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

2025. december 16.

Lily Gold: Francia négyes

„– Hagyd már békén! Rossz estéje volt – mondom, miután lejjebb veszem a hőt a főzőlapon. – Próbálta megrakatni magát egy pasassal,csakhogy a fickó kimászott a mosdó ablakán, aztán leereszkedett az ereszcsatornán, csak hogy megszabaduljon tőle.”

Eredeti cím: Faking with Benefits
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2025
Kiadó: Animus

„Layla Thompson vagyok, huszonnyolc éves. Van egy saját ruházati cégem. Még soha nem volt pasim. Harmincéves koromig szeretnék legalább egy párkapcsolatot, ezért úgy döntöttem, meg kell osztanom a gondom ezzel a három lúzerrel, hátha profitálok a randitippjeikből.”

Layla már a gimiben megtervezte az életét: a húszas éveiben először is diplomát szerez, majd nyit egy webáruházat, amit aztán nemzetközivé bővít, végül férjhez megy. A lista első három pontját már gond nélkül kipipálta, az utolsó azonban kifog rajta. Hiába jár randizni, nem sikerül eljutnia addig a bizonyos szédítő és sokat ígérő első csókig.

Kész szerencse, hogy évek óta jóban van a szemközti lakásban élő három sráccal, akik történetesen a Három szingli pasas elnevezésű párkapcsolati podcastot vezetik. A harmincas éveiben járó Zach, a volt rögbijátékos; Josh, a podcast megálmodója és Luke, a negyvenes tanár nem is különbözhetnének jobban egymástól, egyvalamiben azonban egyetértenek: segíteni szeretnének a barátjuknak, Laylának. Miután pedig a legutóbbi randipartnere egy éttermi mosdó ablakán át menekül el a lánytól, megállapodást kötnek. Hat hét alatt megtanítják a flörtölés mesterfogásaira, mert nagyon úgy tűnik, hogy a munkájában sikeres és látszólag sérthetetlenül magabiztos Layla tökéletesen elveszett, ha romantikáról van szó. A szívességért cserébe viszont, hogy új hallgatókat szerezzenek, a lány elvállalja, hogy beszámol a podcast adásaiban a kamurandikról a három férfival.

A szerelmi leckék során Layla mind többet és többet tud meg arról, hogy milyen fájdalmak és kétségek rejtőznek a három szingli pasas múltjában, miközben azt veszi észre, hogy ő maga is egyre kevésbé fél feltárni saját sebezhetőségét – és legfőképpen: a fantáziáit. Korábban mindig egyetlen érzékeny és tökéletes férfira vágyott az életében és az ágyában is… de vajon lehetne akár három is?

Ez a történet pikáns jeleneteket tartalmaz, és számos érzékeny témát érint. Kizárólag felnőtt olvasóink számára ajánljuk.

Rögtön a közepébe csapok, végtére is, magam is ebben az elbánásban részesültem: régen csapott már így pofán egy első oldal. Egy első fejezet. Na jó, rég csapott már így pofán bármiféle összefüggő szöveg, pedig az AI korát éljük, és tényleg azt hittem, minden létező szar a szemem elé került már. És nem. Még mindig léteznek újabb mélységek. Szóval visszakanyarodva, nem hittem, hogy létezik ilyen agresszíven kiábrándító első oldal, sem ilyen csapnivaló első benyomás egy elvileg szerethetőnek és „relatable-nek” szánt karakterről.

Főszereplőnk a karrierjében szárnyaló, életét pontokba és alpontokba szedett lista szerint élő Layla, aki – idézem – nem tudja, mi vele a baj. Én tudom. Nyitóképünk egy sokadik első találka, elég „durr a közepébe” alapon gördítve be a regény egyik központi problémáját, nevezetesen, hogy a lányka kórosan rezisztens a második randikra. Pár percig meghagytam a gondolatot, hátha az írónő szatírának szánta ennek a tálalását, de sajnos egyre biztosabb lettem benne, hogy véresen komolyan gondolja… Layla nem teketóriázott, az első max. két oldalon – illetve a randi kábé első két percében – szárazon bevágta a közös családi élet dildóját, de tövig. Rezzenéstelen arc, akkurátusan felcsapott csatos mappa, nagylevegő, aztán: „30 évesen akarok megesküdni, aztán jöhetne az első gyerek, mert 35 éves koromig meg akarok lenni hárommal. Te mennyi gyereket akarsz? Kinézted már az idősek otthonát ahova mehetnénk? A helyi temetőben legyen a sírhelyünk vagy a fővárosban?”.  Túlzok, nyilván, de annyira mégsem. Ne értsetek félre, az életcélok és értékek tisztázását az időhúzás elkerülése érdekében ésszerű húzásnak és abszolút szükségesnek tartom, de érdemes eldönteni párkeresés előtt, hogy társat keresel vagy üzleti partnert egy kötött idejű projekt végrehajtásához. 

Nem vagyok hülye, értem az üzenetet. Layla ilyen, rugalmatlan, rideg, csöppet kényszeres karakter, ami alapjaiban lehetetleníti el az ismerkedést, mondhatni csírájában fojtja el minden emberi kommunikáció potenciálját. De én nem tudok napirendre térni afelett, hogy mennyire nem veszi magát észre. Tudom, nem mindenki agyal, nem mindenki önreflektál a nap huszonnégy órájában, de ha valami ennyire alapjaiban elbassza az életed egy területét, akkor azért… elgondolkodsz, nem? Layla viszont őszintén, ártatlanul – és lefogadom, hogy öntudatlanul – butává lett írva. Egysíkúan együgyű; a szőke, nagymellű fehérneműmodellek legostobább sztereotípiájának és a lány a szomszédból trope-nak a torz szerelemgyereke: akiből sugárzik az erotika, aki úgy néz ki mint egy kicseszett pornósztár, akinek tele a félmeztelen képeivel az instagram, de természetesen fogalma sincs róla, hogy tetszik a férfiaknak, hiszen még azt sem tudja, hogy kell csókolózni. „Jajj, én olyan béna vagyok a randizásban”, „Én nem is tudok csókolózni, meg az olyan unalmas” – minden sor egy kellemetlen, vinnyogó hang a fejemben egy olyan fruska szájából, aki hatásszünetet tart minden mondat után, hogy legyen alkalma egy férfinak megcáfolni, és biztosítani őt róla, milyen csodálatos. Fuj.

Az pedig csak egy újabb szög a koherens karakteralkotás koporsójában, hogy a fejezetekben megismert suta-buta Layla és a podcast epizódokban előadott flirty, harsány csaj köszönőviszonyban sincsenek egymással, ennek a mértéke pedig messze túllépi az emberi sokszínűség szemléltetését, és puszta hiteltelenségként hat. A srácokra meg már nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy lehettek volna egy, vagy akár tizenhárom férfi is, olyannyira nem került a lapokra fikarcnyi személyiség sem, hogy nem lenne jelentősége. Mind kaptak valami adatbankból lekért A/4-es háttérsztorit, ezen túl pont annyi ügyködés zajlott karakterizálás jelige alatt, mint mikor anya-apa a hármasikrekre más színű zoknikat ad, hogy ne keverje őket össze. Oké, szóval Josh az, aki epedezik, Luke a moralizálós vadállat, Zack meg az, amelyik minden mondatot egy idegtudomány által nem jóváhagyott becézéssel zár. Amitől falnak megyek, de tényleg.

És ha már felhúztam a háttérsztorik vetítővásznát… akkor íme, itt van hozzá a prezentációm, aminek a címe: A trauma NEM egy izgi adalékanyag. Látom én az írói víziót: a sanyarú múlt ritkán okoz csalódást, ha mély és lélekkel teli karakterek építése a cél, így nyilván adta magát az ötlet, hogy mindenki kapja meg a maga falatkáját az élet szaros szendvicséből; szegénység, bullying, slutshaming, halál, komplikált gyász… Nekem pedig elemi szinten és a lehető legrosszabb értelemben baszogatja minden még élő idegvégződésemet az, ahogy mindezt tálalni sikerült. „Hmm, olyan se íze, se bűze ez az egész, szórjunk bele még egy kis vegetát és jóleszazúgy”. Egy kis fűszer, egy kis spice, néhány százforintos díszítőelem, amit Lily Gold úgy aggatott a karakterekre, mint kiégett fényfüzért egy csoffadt kis karácsonyfára. Olyan témákról van szó, amelyek komplexek és valóságosak, olyanok, amiknek meg kell ágyazni és teret kell teremteni… helyette tessék, kaptunk egy-egy megható mesedélutánt tanmesével és életidegenül egysíkú reflexiókkal („sok szarságon mentem keresztül, emiatt lettem ilyen”) kísérve. Komplikációkért való kamaszos lelkesedés és kórosan alulfejlett lélektani érzékenység – ennyi a recept.

Aztán ott van még a poliamoria is, amely amellett, hogy a könyv abszolút központi eleme, egyúttal a felvonultatott komolyabb témák sorát is erősítené… ha az írást jogsihoz kötnék, és Lily Gold nem illegálisan száguldozna. Kiskorúként. Szembeforgalomban. Szóval lenne a témában potenciál, érdekes és továbbra is erősen tabusított kapcsolati felállás ez, aminek a reprezentálásában szerintem kellene legyen felelősség, de természetesen itt sikerült – szó szerint – annyival leírni, hogy „sokkal könnyebb, mint hinnéd”. Amúgy nem kell tapasztalati szakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen mekkora faszság ez, de mindegy is.

Kapunk tehát traumatikus eseményeket félvállról odavetve, kapunk egy alternatív kapcsolati dinamikát bármiféle megfontolás és komplexitásra törekvés nélkül, az abszolút végső tőrdöfést viszont a szerző nagy odaadással osztogatott, füveskönyveket megszégyenítő életbölcsességei vitték be nálam. Minden „olyan társadalomban élünk, ami…” kezdetű mesterkélt duma, a közhelyes, tankönyvi szósaláták… olyan szárazak és üresek, hogy még edukatív céllal sem hagynám őket felhasználni, nemhogy egy regénybe illesztve. Hiába helytállóak tartalmilag. Teljesen kivetnek a történetből.

De tudjátok, milyen ez… a legócskább ponyvákat olvasva is hajlamos megmaradni egy pislákoló kis reménysugár, hogy hátha legalább a szexi faktor teszi majd a dolgát, ha már a történet többi része bűzlik, mint a szemétégető… de nem ébredtünk ekkora szerencsére. Helyette kész cringe-fesztivál vette kezdetét, ahol a fő fellépő Zack csuklyásizmának és Layla nyelvének parádés kollaborációja. A négyükből alkotott erotikus gubanc megfejthetetlen anatómiai anomália, ahol a testrészek inadekvátan hajlanak, a ruhadarabok pedig fordított időrendben gombolódnak ki és nyílnak szét. Layla másnap reggeli retrospektív, leíró élménybeszámolóival foglyokat lehetne pszichológiailag terrorizálni. „Szívogatom az ádámcsutkáját”, „Beleharapok a csuklyásizmába”, „Josh ütőerét nyalogatom”… mi a frász vagy, vámpír? És mindezt természetesen feltartózhatatlan pucsítás közben viszi végbe a kisasszony, amit köszönjünk a fordítónak, aki oly lelkesedéssel használja a szót, mint egy óvodás az első megtanult káromkodását. 

Mit mondhatnék zárásul? A Francia négyes fájdalmasan infantilis kompozíció: teljes lélektani analfabétizmus, kamaszos csapongás és felszínesség, életidegen párbeszédek, felnőttesdit játszó gyermeteg karakterek, kínos fordítás és még kínosabb szex mértéktelenül elegyített főzete tette a regényt teljesen élvezhetetlenné. Nem kínzom magam azzal, hogy egyáltalán megpróbáljam bárkinek ajánlani.

Idézetek

„Igen, kint van a fenekem, de kit érdekel? Ez a közösségi média. Másról sem szól az internet, csak a fenékről és a kajáról.”

***

„– Soha nem próbálsz ki semmi újat? – kérdezi Luke, miközben alaposan végigmér.

Kínosan fészkelődöm.

– Ha nem muszáj, nem. Vagy jó néhány hónapig titokban tanulom, hogy ne legyek zavarba ejtően béna benne.”

Borító: 5/2

Pont annyira tizenkettő egy tucat, mint az úgynevezett történet: bár csúnyának nem csúnya, annyira jellegtelen, hogy teljesen elvész a húszmillió hasonlóan pasztell, chicklites fedél között, mindemellett pedig a karakterek számának helyes ábrázolását leszámítva érintőlegesen sem közöl semmit, de tényleg semmit a regényről. Még a rajzolt alakok hajszíne sem stimmel, csak úgy ott vannak, de hogy minek… talány.

Értékelés: 5/1

A fáradt gőz és cenzúrázatlan őszinteség szól belőlem, de ezt akkor is muszáj: egy dolog úgy írni, mint egy bővítendő szókinccsel rendelkező, túlfűtött, ugyanakkor anatómiailag jócskán alulképzett 15 éves wattpad-szökevény… de az már nagyon next level, hogy mindez átfusson egy szerkesztőn, lektoron, korrektoron, és még ezek után is oda kerüljön az olvasók csupasz ártatlan szemei elé. A fordító munkája pedig már igazán csak cseresznye a habostorta tetején, mert ilyen kendőzetlen bátorsággal használni a „pucsít” szót minden második oldalon szinte már művészet.

Őszintén, annyi a problémám, hogy az néhány mondatban konkrétan összefoglalhatatlan. A főszereplő még viccnek is csapnivaló; Zacket, Josht és Luke-ot egyedül egy exfeleség, egy hősszerelmes pillantás és egy gyűrű választotta el attól, hogy egy karakterré olvadjanak; a történetbe erőltetett mélység – tálalásánál fogva – egy kanál víznél is felszínesebb lett; a párbeszédek az életszerűtlenség teljesen új dimenzióit nyitották meg; a pikáns jelenetek meg egész egyszerűen a nevetségesség határait feszegették… hogy nyalnám az ádámcsutkáját annak az okosnak, aki mindezt kitalálta. Vesszek meg, ha valaha megértem ennek a könyvnek a létjogosultságát. Szóljatok, ha ti megtaláltátok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

2025. április 3.

Ali Hazelwood: Ez nem szerelem

„Szerinted talán valahol egy másik idővonalon létezik egy másik verziónk? Ahol nemcsak egy rakás kaotikus hegszövet vagyunk, hanem eléggé teljesek ahhoz, hogy szeretni tudjunk másokat, úgy, ahogy ők akarják?”

Eredeti cím: Not In Love
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Passion Válogatás)

Rue ​Siebertnek talán nincs meg mindene, de van: néhány barátja, akikre mindig számíthat, az anyagi stabilitás, amelyre gyerekkorában vágyott, és sikeres karrierje biotechnológiai mérnökként a Kline-nál, az élelmiszer-tudomány egyik legígéretesebb start-up cégénél. Az ő világa stabil, kellemes amiért keményen küzdött. Egészen addig, amíg egy ellenséges felvásárlás és annak támadóan vonzó frontembere azzal fenyeget, hogy minden összeomlik.

Eli Killgore és üzleti partnerei a Kline-t akarják, pont. Eli-nak megvannak a maga okai arra, hogy keresztülvigye ezt az üzletet – és ő az az ember, aki megszerzi, amit akar. Egy égető kivétellel: Rue. A nő, akire folyton csak gondol. A nő, aki számára tabu.

A hűség és a tagadhatatlan vonzalom között tépelődve Rue és Eli kidobják az óvatosságot a labor és a tárgyalóterem ablakán. Viszonyuk titkos, kötöttségek nélküli, és van egy beépített határidő: az a nap, amikor valamelyikük cége győzedelmeskedik. De a szív kockázatos üzlet – olyan, amely a végsőkig játszik.

Szex, olvadozás, laborköpeny, cselszövés, kémcső, árulás, szexi meal lead… valami ilyen egy egészestés Hazelwood-regény receptúrája, amit, nos, itt még nem nagyon írtam, de egész egyszerűen nem tudok megunni. Épp ennyire van szükségem a lelki békémhez egy hosszú hetek utáni kávézgatós szabadnapon. Nyilvánvaló tehát, hogy tűkön ülve vártam az írónő legújabb könyvét most meg várhatom a következőt, ami meg is adta amire vágytam – mégsem mondanám, hogy ezennel kedvenc Hazelwoodot avattam. Az Ez nem szerelem tagadhatatlan, hogy nem a szerző legerősebb alkotása, viszont az is biztos, hogy olyan erényekkel büszkélkedhet, melyek más regényeiből hiányoztak, és amelyek eddigi munkáját is egészen új szintre emelik. Bár sosem állt tőle távol, hogy komoly témákat is érinteni merjen, ezeket legtöbbször úgy rejtette a szórakoztató sorok közé, mint ahogy a zöldséget turmixolják a válogatós gyerek tésztaszószába – csak finoman, észrevétlenül, nehogy sírás legyen a vége. Ezúttal azonban félretette a korlátokat, és mélyebben beletenyerelt olyan témákba, mint az elhanyagolás, élelmiszer-bizonytalanság, parentifikáció vagy szorongás, én pedig nem is lehetnék ezért hálásabb.

Mindezek mögött pedig természetesen ott húzódott a tudományos háttér, mint Hazelwood atombiztos védjegye és örök bástyája; az, amihez bármikor nyúlhat, én ott leszek állva tapsolni és éjfélig lelkesen olvasni, mert az általa reprezentált STEM-világ és a különböző megjelenített tudományterületek, még ha nem is értek belőlük túl sokat, nagyon egyedi színezetet adnak a könyveinek a több milliárd egykaptafa romantikus könyv mellett a piacon. A biológia, elméleti fizika, mérnöki munka után ezúttal az élelmiszer-tudomány kerül terítékre pun intented mindenféle jogi meg pénzügyi lófaszsággal tálalva, amit megintcsak mondom, nem értek, de attól még ezer százalékig támogatok. Amit kevésbé szívlelek, az maga a történetszál, amit mindez végig kísér. A Harkness-Kline összecsapás meg minden hozzá fűződő árulósdi nekem eléggé kijátszott-kártya szagú volt – persze, ki lett azért találva, össze lett rakva, komptakt és racionális kis mese, de jól tudjuk mind, hogy seeeenki sem ezért olvassa a könyvet. De tényleg.

Főszereplőnk, Rue meg én… felteszem egy lelken osztozunk, vagy valami ilyesmi. Talán emiatt tudtam nem csak együtt- de vele is érezni az egész történet alatt; ezért gyújtott bennem olyan mély szimpátiát miközben egyre inkább kibomlott előttem a múltja, belső világa, őrlődése. A gyerekkori sebei, abnormális körülményei, és az ezekben gyökeredző, egyre burjánzó szociális szorongása egyszerre volt szívszorító és mélységesen megnyugtató: kicsit túl jól átéreztem bizonyos lent is kiemelt idézeteket, ami önmagában nem nagy öröm, az ellenben igenis szuper, hogy reprezentálásra került ez a mentális zavar is, mégpedig elég élethűen, ha engem kérdeztek. Az, hogy Rue karakterét sokan nem kedvelik, ellenszenvesnek tartják – nem csak a könyvben, de az olvasók között is – épp ezt támasztja alá: nehéz fesztelennek és kedvelhetőnek látszani, mikor a felhőtlen szociális fejlődés időszakában súlyosabb problémák nyomták a válladat, és nem volt lehetőséged elsajátítani a kellő képességeket. És nehéz behozni később ezt a lemaradást, ha az emberek inkább elkerülnek a kisugárzásod miatt.

Nagyon értékeltem tehát a Rue-t övező témákat, de nyilván ezektől függetlenül is nagyra becsülöm: lehet kicsit kimért, de egy tiszta motivációkkal rendelkező, asszertív, erős női karakter, aki tiszteli magát, képes meghúzni a határait, és a maga módján küzd a traumái ellen. Nem tökéletes, messze nem az, néha hülye, néha hibázik, de mindig teszi amit tud, és ettől válik igazán emberivé.

Ami Eli-t illeti, fogalmam sincs hányadán állok vele. Egyrészt nincs ellene semmi kifogásom – a nevét leszámítva, amitől lever a víz, magyar szövegkörnyezetben legalábbis kriminális. Kicsit ilyen „eh, oké” emléket őrzök róla. Nem éreztem vele annyira a szikrát, most legalábbis ezt mondom – mindeközben persze elájulok akárhányszor újraolvasok tőle egy-egy idézetet, mert amúgy meg az a tipikus „man written by a woman” kategória. Neki is megvannak a maga traumái, démonjai, mégis olyan a személyisége mint egy tavasz napsugár. Meg persze el kell mondjam, hogy rettentő szexi, hogy mennyire istentelenül down bad Rue-ért: literálisan úgy néz rá, hogy „minden héten kipucolnám a vécéjét és leszedném a vízkövet a zuhany üvegéről, hogy soha többé ne kelljen semmilyen kellemetlenséggel szembesülnie”, ez pedig egyszerre nyálas és irtó édes. Jól áll egy férfinak, ha odavan – és ha már ők nem tudják ezt, legalább a női szerzők igen. Ennyi jutott, hölgyeim.  

Back to business. Cukiság és olvadozás ide vagy oda, két dolog egészen megbocsáthatatlan számomra: 1) próbáljunk már egy cseppet gazdagítani az erotikus szókincsen, és ha romantikázunk akkor ne minden második mondatban a „dugás” szó szerepeljen, mert kurvára lohasztó, 2) pro tipp, ha épp próbálsz befűzni egy csajt, ne beszélj állandóan az ex menyasszonyodról, mert ez már nem csak lohasztó, de lehet a gourmet vacsora is visszajön tőle. Köszike.

Nagy sóhajjal, jóságosan szemet hunyva ezek felett be kell valljam, hogy nagyon szerettem Rue és Eli párosát: érződött a lapokon a traumaválaszok, józan ész, morál és nyers érzelem állandó dinamikus viaskodása, meg persze annyi kémia, amennyi három top egyetemnyi vegyi laborban sincs összesen. Az elmaradhatatlan enemies to lovers és grumpy and sunshine trope-ok már tényleg csak a csokiszórás meg cseresznye az édesített tejszínhabon. A flowból egyedül a nézőpontváltások zökkentettek ki. Az Ez nem szerelem során felváltva olvashatjuk Rue és Eli részeit, amivel a világon semmi bajom, örömmel böngészem a férfi olvadozással és szívecskés i-betűkkel teleírt gondolatait is, azonban nem tett jót a mentális stabilitásomnak az ehhez alkalmazott ugrabugra az E/1 és E/3 között. Könyörgöm, döntsük el melyik legyen, de felosztani köztük, mint egy szülinapi tortát… ez tényleg kivesz valamit a gördülékenységből.

Összegezzünk! Hazelwood szótárából egyértelműen hiányzik a „csalódást okozni” kifejezés, így most is bátran prezentálja a képességeit akár karakterépítésről, akár kapcsolati kémiáról, humorról vagy intelligenciáról van szó. A vérében van. Azonban az írónő hűséges olvasóinak szokatlan lehet, hogy ezúttal mélyebbre nyúl a témáival borongósabb, kevésbé fesztelen hangulatot teremtve ezzel, illetve nagyobb hangsúlyt fektet a korábbi regényeiben inkább csak köszönővendégként bejelentkező erotikus jeleneteknek.

Idézetek

„Megbabonázta. Szolgájává tette. Rabul ejtette. Eli azt fontolgatta, könyörögni fog, hogy hadd érinthesse meg. Hadd nyalja ki itt a folyosón. Bevásárolna és vacsorát csinálna neki egy Youtube recept alapján, amit választ. Lemosná a kocsiját, felolvasna neki egy könyvet, ülne az ajtaja előtt, csak hogy biztosan jól és biztonságban van-e. Egész éjjel foghatnák egymás kezét. Scrabble-özhetnének. Nagyon közel állt ahhoz, hogy esedezzen valamiért, mindenért, bármiért (…).”

***

„A tudományos világ kapcsolatépítési játékához bőséges mennyiségű interperszonális készség szükséges, amiből nekem egy sem jutott. Sőt, mire elérte a posztgraduális képzést, több mint egy évtizede megvoltak a módszereim. Módszerek, amik elfedték a szégyenlősségemet, az önbizalomhiányomat és az általános képtelenségemet, hogy gyümölcsöző társas interakciókat folytassak egy másik emberi lénnyel, leginkább a zárkózottság álarca mögött. De az embereket nehéz volt olvasni, megérteni, örömet okozni nekik. Fiatalkorom egy pontján, anélkül, hogy igazán akartam volna, eljutottam onnan, hogy képtelen voltam beszélgetéseket folytatni, odáig, hogy olyannak tűnök, mintha azt akarnám, hogy soha, senki, semmilyen körülmények között ne közeledjen hozzám társalgási céllal. Még emlékeztem arra a napra az általános iskolában, amikor lesújtott rám a felismerés: ha az emberek távolságtartónak és zárkózottnak látnak, akkor tartani akarják a távolságot. És ha tartják a távolságot, nem veszik észre, mennyire ideges, ügyetlen és alkalmatlan vagyok.”

***

„Fura gyerek voltam, aztán fura tinédzser. Aztán talán ennek eredményeként, talán elkerülhetetlenül, fura felnőtt lettem.”

***

„Én, amint vadul próbálom fenntartani a látszatot, hogy vonzó, könnyed ember vagyok, és nem csak egy tucatnyi neurózis egy laborköpenyben.”

***

„- Azt jelenti, hogy úgy fogok ebbe bele, hogy nem gondolok arra, hogy vége lesz. Érted, mire gondolok?
Rue újra bólintott.

- És majd... Minden nap látni akarlak majd. Újabb fogásokat tanulok meg, csomagolod neked ebédet és cuki kis üzeneteket írok rá. Meg fogom kérdezni, hogy nálad akarsz-e aludni, vagy nálam, és mindig azt fogom feltételezni, hogy együtt töltjük az éjszakát. Egész idő alatt rád fogok gondolni. Feltételezni fogom, hogy én locsolom a virágaidat, ha nem vagy a városban. Nyilvánosan fogni fogom a kezed. Nyilvánosan meg foglak _csókolni_. Meglepetésbulikat fogok szervezni neked a barátnőddel. Naponta száz üzenetet fogok küldeni hülye online szarokkal, amiket szerintem látnod kellene. Rohadtul tapadós leszek, Rue. Képes vagy rá? El tudsz viselni a pasidként?”

Borító: 5/4

Hadilábon állok Hazelwood jellegzetes, álmomból keltve is tökéletesen megismerhető borítóival: ott libikókázok kérlelhetetlenül az „ez mégis mi” és a „végül is jó ez” között. Méltányolom a brandépítős következetességet, a STEM-szempontból releváns részleteket, az állandó mellékszereplőként felbukkanó kémcsöveket, és a tényt, hogy jól mutatnak egymás mellett a polcon – közben pedig fogom a fejem, hogy mégis hogy kéne nem azt érezzem rájuk pillantva, mintha egy 15 éves naplójából átdolgozott turbó szent johanna gimit tartanék a kezemben. Szóval igen, nem rosszak, nem rosszak – azért persze az Ez nem szerelem sem lett egy Bride kaliberű látvány, de mindegy –, de egy leheletnyivel több komolyságot még elviselnék, főleg mikor a tartalom maga mélyebb vizek felé terelődik.

Értékelés: 5/4

Ki mondta, hogy ugyanazokból a hozzávalókból más arányban, más recept szerint nem lehet valami újat főzni? Hazelwood nyilván most sem hazudtolta meg önmagát, ismét beborította a teljes hűtő és fűszeres polc tartalmát a jó öreg teflonos serpenyőjébe. Erotika? Triplázzuk az adagot! Tudomány? Próbáljunk ki egy új márkát. Komoly háttérszálak? Főzzük tovább, hogy teltebb legyen az íze. Grumpy x Sunshine trope? Jöhet, csak cseréljük fel a sorrendet.

Ezek alapján az Ez nem szerelem valóban hasonló utóízt hagy maga után, mint az írónő legtöbb regénye, a lefutott körökért azonban engem tökéletesen kárpótolt a tény, hogy ezúttal mennyivel komolyabban merte venni magát; hogy a műfaj keretein belül igenis kellő pszichológiai komplexitással kezelt olyan erős témákat, mint az élelmiszer-bizonytalanság, a szociális szorongás vagy a parentifikáció. Megértem, miért nem vált ez a Hazelwood-életmű legközkedveltebb darabjává, mint látjátok, nekem sem ütötte meg az instant 5/5-öt, de igenis olyan erényekkel, olyan mélységgel, olyan szerethető karakterekkel büszkélkedhet, ami miatt ugyanolyan bátran fogom ajánlani mindenkinek, mint A szerelem képletét vagy a Bride-ot.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!