„Nos, ha semmit sem teszel, akkor pontosan az fog történni. Semmi.”
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)
A szókimondó és a győzelemért mindent elkövető Carrie Sotót csak úgy emlegetik: a Csatabárd. Másik gúnyneve a Lotyó.
Kevesen rajonganak érte csípős, ellenfeleit földbe döngölő megjegyzései miatt, de azt el kell ismerniük, hogy húsz Grand Slam-győzelmével ő a valaha élt legeredményesebb teniszjátékos. Hat évvel visszavonulása után Carrie kénytelen végignézni, ahogy a brutális és káprázatosan tehetséges Nicki Chan megfosztja őt az első helytől.
Carrie harminchét évesen azt a mindenkit meglepő döntést hozza, hogy visszatér az aktív sportba egy évre, hogy visszaszerezze a rekordját. Az újságírók azt állítják, sosem kedvelték a „Csatabárdot”.
A teste sem úgy mozog már, mint régen. És még a büszkeségét is félre kell tennie, hogy azzal a férfival eddzen, akinek egyszer majdnem kitárta a szívét: Bowe Huntley-val.
Felkavaró, felejthetetlen regényében Taylor Jenkins Reid az eddigi legérzékenyebb és legérzelmesebb történetét írta meg.
Na, itt vagyok. Teljes, száz százalékos figyelmem a tietek! Ja, hogy a megnyitott lap a háttérben…? Áh, semmi extra, nem, mi? Nem pornó, igazából, csak… jahj, csak a Decathlon webshop. Mi? Nem! Dehogy keresek leárazott teniszütőket! Minek néztek ti engem, valami megszállottnak? Semmi teniszütő. Csak néhány labda. Az ütő majd csak a fizunapon, nem vagyok shopaholic ámokfutó, legyen eszetek. Na jó, lehet csöppet involválódtam.
Tudjátok milyen az élet, hogy a somlóit igazán
élvezettel lehessen fogyasztani, ahhoz előbb ki kell belőle enni a mazsolát…
ilyen alapon én is ledobnám a bombát, még mielőtt nekilátnék cukrozott
tejszínhabbal fújni körbe a regényt. Bár meglehet, hogy az a mazsola is
ehetőbb, ha egybekanalazod egy kis csokival meg piskótával… majd megértitek.
Mondom is: Carrie Soto katasztrofálisan ellenszenves karakter. Nem vagyok
hülye, tudom, hogy ezt gyakorlatilag már a fülszöveg is kőtáblákba vésett
igazságként kezeli, de ez más, ez több, ez az utálatosság pro max szintje… de
tényleg. Senkinek nem kötelessége állandóan mosolyogni és jópofizni, de ennyit
morcogni mindig, mindenkire… nos, eléggé dackorszak vibe-okat áraszt. Értitek,
olyan dolog, amit egy érett felnőtt nem engedne meg magának – és nem azért mert
fél a megítéléstől vagy mert azt hiszi mindenkinek a kedvére kell tenni, nem;
azért, mert szeretné önmagát úgy látni, mint decent human beinget. Ehhez pedig
kell az, hogy ne üvölts folyton, ne alázz szét mindenkit aki alattad áll, tudj
méltósággal nyerni és veszíteni, és tartsd meg magadnak az „őszinteségbe”
csomagolt rosszindulatod. Ezek a pontok nem igazán kattantak be a főszereplőnknél,
ebből adódóan elég sokszor Carrie Soto volt a róla elnevezett könyv legnagyobb
ellenlábasa – mégis sikerült olyan pszichológiai érzékenységgel alkotni meg a
karakterét, hogy mindezek közepette is maradt személyiségrésze, ami
empátiát kelt az olvasóban.
És igazából… ennyi volt. Ezzel leteszem a kardot, és virágot szórva kezdem a hozsannát, mert amint megszoktam Carrie toxikus, támadó és krónikusan öndestruktív auráját, felszabadult egy csomó figyelmem – és a bőség zavarában hirtelen azt sem tudtam, mire fókuszáljam! Az írói zsenialitásra? A bonyolult és érzelmileg kimunkált kapcsolati rendszerekre? A progresszív karakterfejlődésre? A tanulságokra? Vagy talán arra, hogy megtanuljam, miben más füves pályán játszani, mint salakon? Oké, akkor kezdjük el!
A kerek világon senki – senki! – nem maradna a blogon,
mire végére érnék a listámnak, miért is tartom TJR-t zseniális szerzőnek,
úgyhogy álljon itt most csak egy a sok indok közül: ő nem „csak úgy ír”. A
könyvei nem sorozatok, de standalone-nak sem igazán mondhatók – ugyanis ez a nő
írói univerzumban utazik. Átrágva mind az öt magyarul is megjelent regényét,
látom ahogy a láthatatlan kis cérnáival diszkréten összeférceli a különböző
történetek különböző anyagból kimunkált darabjait; megteremti a kapcsokat, hol
szorosabban, hol teljesen mellékesen, de mégis annyira természetessé, magától
értetődővé téve őket. Elvégre ahogy mondani szokás, Amerika is csak egy
nagyobb falu… végül is. Ehhez az alkotói szokáshoz hűen Carrie Soto
története sem lógott a levegőben: tökéletesen kiegészítették egymást a Szikrázó Malibuval, de ha azzal, akkor
már nyilván az Evelyn Hugo hét férjével
is… és ha ez nem lenne elég, akkor csak várjatok, amíg Carrie kikapcsolódásképp
felcsapja egy balhés banda interjúkötetét egy kis pletykáért. Igen, jól
értitek. Imádom.
Kapcsolódva a már megkezdett TJR appreciation storylinehoz, az írónő hatalmas erősségének tartom, a könyvei „dokumentum jellegét”. Teljesen elmossa a valóság és fikció határát, egyszerűen elfelejteti az olvasóval – velem legalábbis ezer százalékosan –, hogy regényt, vagy valami feltáró életrajzot tart éppen a kezében. Ahogy ír, az maximálisan regényes és olvasmányos, közben mégis húsbavágóan igazinak érződik minden szó, amitől a szereplők és a történetük általam soha nem látott módon elevenednek meg. Nem egyszer a határán álltam, hogy rákeressek, létezik-e Carrie Soto nevű teniszező – és nem lepődtem volna meg, ha igen. És azt is megsúghatom, ki volt az a hülye, aki kínosan késői pontig hitte, hogy a Daisy Jones & The Six egy létező együttes.
.png)
Szintén megtámogatta a történet hihetőségét az a végtelen
erőfeszítés és eszméletlen kutatómunka, amit a téma beható megismerésébe – és bemutatásába
– fektetett az írónő. Nem hiszitek el, milyen nevetségesen okosnak hittem
magam, mikor a regény után először belenéztem egy teniszmeccsbe mert nyilván belenéztem, wow… de meg kell
hagyni, tényleg magára szedhet az ember ezt-azt – persze szigorúan elméleti
szinten – mire a könyv végére ér, legyen szó edzésről, technikáról,
ütéstípusokról, vagy a pályák különbségeiről. Mindez valószínűleg van, akit
inkább untatna, vagy akár kicsit kiszakítana a flowból, de szerintem az itt
alkalmazott részletesség volt a kulcsa annak, hogy igazán átérezhetővé váljon
Carrie története; ez segíti, hogy pontosan azt lássuk az élsportolói világból
és mindennapokból, amit ő. Az olvasmányélmény pörgős, feszült, olykor akár
dühítő és megterhelő is, minden a teniszről szól benne, minden annak rendelődik
alá… és ez egész szépen leképezi, milyen a főszereplő életét élni ezzel a
már-már addikcióba hajló szenvedélyével.
Mert annyi amúgy egyértelműen kirajzolódik a történet előrehaladtával, hogy Carrie és a tenisz egy abszolút toxikus párosítás. Elkísérjük őt az útján amint ambíciózus kislányból hajszolt fiatallá majd megszállott felnőtté válik, látjuk elbukni és feltámadni, és végignézzük, ahogy teljes lelkét a teniszbe ölve az élete minden más területe elsorvad – ez a folyamat pedig amellett, hogy történetileg, akció szinten jól lekövethető és izgalmas, érzelmileg is hatalmas utazás. Megmutatja a „tökéletes”, „okos”, „tehetséges”, „ígéretes” gyerekek felnőttkori kiégését; félelmüket a bukástól, szégyentől, hogy csalódást okoznak másoknak és maguknak, hogy nem érnek fel a róluk táplált eszményi képhez. Mert amiről sokan azt hinnék, hogy csak bátorítás vagy biztatás, az igazából egy élethosszig tartó nyomás és teher egy fejlődő lélek számára: annak a tudata, hogy „ő a legjobb” és ezért szeretik – de jaj neki ha már nem az többé. A szégyen, önostorozás és identitásválság fenyegetése kíséri hát el Carrie-t a karrierje és diadalmasnak szánt visszatérése alatt, amíg minden lélegzetvételével próbálja elkerülni az – előbb-utóbb igenis elkerülhetetlen – bukást. Felemésztve közben a környezetét, kapcsolatait, de saját magát is. Így válik Carrie a Csatabárdból és Lotyóból – hétköznapibb fordulattal élve ellenszenves picsából – egy empátiára érdemes, meggyötört, de fejlődőképes karakterré: természetesen csak lassan, lépésről lépésre, sokszor emlékeztetve minket és szeretteit arra, honnan is indult.
A regény szerencsére rendkívül pontosan tisztában van azzal, mit akar üzenni: nem glorifikálja a főszereplő értékeit és életmódját, de nem is ítéli el őket nyíltan, helyette kóstolót ad a küzdőszellem és eltökéltség fontosságából és a szerető, védelmező kapcsolati háló erejéből is, közben pedig megtanít rá, mi a győzelem, hogy kell veszíteni, és hogyan építhetjük újjá magunkat a hibáinkból.
Nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, ezek után mi lehetne a megfelelő befejezés; mi adná meg a kellő tanulságot és érzelmi lezárást, mitől lenne kerek a történet, és persze ott volt a kérdés, hogy mennyire lesz az egész „hollywoodian győzedelmeskedő”, vagy mer meglepetést okozni. Ezzel szemben bevallom, hogy a Wimbledoni győzelem után éreztem, hogy a US Open már nem lesz meg – csak őszintén nem tudtam, hogy lehet ezt a vereséget teljes érzelmi összeomlás és megsemmisülés nélkül kivitelezni az utolsó egynéhány oldalon. Minden ilyen félelmemre és lamentálásomra visszatekintve pedig még nagyobb elégedettséggel tölt el, hogy TJR érzelmi és morális szempontból is a legérettebben, legkerekebben zárta a sztorit – észrevétlenül, apró lépésekben építette fel az addig vezető utat, lassan és óvatosan érlelte hozzá Carrie karakterét, mint valami kétszáz éves whisky-t. Kifejezetten szerettem a tanulságot, és annak a belenyugodott, megkönnyebbüléssel teli természetét: kicsit olyan volt számomra, mint TS-től a Clara Bow, de egy pozitívabb utóízzel. Bemutatta ennek a biznisznek is a ciklikusságát: egyik generáció érkezik a másik után, mindig valaki más lesz a sztár, mást fognak ünnepelni, más lesz a legjobb, más nyeri a díjakat és más dönti a rekordokat – ez az élet rendje. Carrie jött, keményen küzdött, elért mindent, amit fizikailag elérni lehetséges, világelső lett, visszavonult. Majd természetesen jött valaki más, aki szintén megpróbálta és mindezt meg is tette – nem azért, mert Carrie már kevés vagy nem tehetséges, hanem mert évtizedek kemény munkájával felállított egy újabb, magasabb mércét, amit teniszvilág fiatal és ambíciózus apraja-nagyja nyilván szeretne egy napon elérni. Ez egy körforgás, és végső soron hatalmas elismerés is, ami ellen nem feltétlen kéne küzdeni – de eddig a felismerésig eljutni érthetően hatalmas krízis valakinek, aki egy lapra tette fel a teljes identitását.
Összességében egy észben, lélekben és morálisan is rendkívül intelligens és komplex regényről van szó, aminek minden oldala megadja az élményt, amire befizetsz: úgyhogy ajánlom bátran teniszrajongóknak és jövőbeli teniszrajongóknak, a komplex női karakterek kedvelőinek, az életrajz-fókuszú olvasóknak, az olvasási válságból kikecmergő sorstársaknak, és alapjaiban véve mindenkinek, aki nem fél élvezni, és közben mélyebb rétegeiben is befogadni egy nem mindennapi történetet. Garanciát vállalok rá. De tényleg.
*Utóirat meg ilyesmi, de be kellett fejezzem a posztot, mire rájöttem, hogy egy darab szót sem ejtettem a könyv romantikus jellegéről. Nos, azért leginkább, mert ez elsősorban szerintem nem romantikus regény... de azért Bowe méltó értékelése végett megjegyezném, hogy ha már kvóta minden KMK-s remekbe csempészni egy uncia szerelmet, akkor erre ő volt a tökéletes, green flagekbe bugyolált áldozat. Carrie Soto-t nem könnyű szeretni, és támogatni meg segíteni is elég nagy kihívás, de ez az ember ismét feltette a lécet az olvasó hölgyek számára, úgyhogy hopp hopp fiúk, tessék átugrani. Puszi.
Idézetek
„A becsület olyasvalami… ami gyakran csupán egy szép kifejezés az egóra.”
***
„Olyan boldognak tűnik, ahogy ott áll. Olyan, mint egy kölyök: tele örömmel, élettel és lelkesedéssel. Arca sugárzó, bőre kipirult. Vajon belőlem mikor veszett ez ki? A siker öröme. Mikor vált a győzelem a túlélésem szükséges hozzávalójává? Olyan valamivé, amit képtelen voltam élvezni, és nem vegyíteni a pánikkal.”
***
„Annyira szeretném tudni, milyen érzés lehet úgy szeretni a teniszt, hogy ne fenyegetne minden egyes lejátszott meccs a süllyesztőbe kerülés veszélyével.”
***
„ – Elmenekültél! – emeli fel Bowe a hangját, majd megcsóválja a fejét, és felnevet. – Megsérült a térded, elveszítettél néhány meccset, majd feladtad. Pontosan ezt tetted. Azt mondod, egyformák vagyunk, pedig nem így van. Én maradtam. Bennem volt annyi, hogy tovább próbálkozzak. Te azonban megfutamodtál! Képzeld csak, Carrie. Azok az emberek, akik valódi játékosok, van, hogy veszítenek. Mindannyian veszítünk. Folyamatosan ez történik! Ilyen az élet! Úgyhogy nem vagyunk egyformák, Soto! Bennem van bátorság. Te viszont csak jól teniszezel.”
***
„Olyan világban élünk, ahol kivételes nőknek kell várakozniuk a középszerű férfiakra.”
Borító: 5/3
Mindenképp mellette szól, hogy továbbra is szépen hozza az írónő életművének egységes és életteli stílusát, lazán bármely polc éke lehet a Daisy Jones, Evelyn Hugo, Szikrázó Malibu és Egyetlen szerelmeim mellett sorakozva. Számomra viszont hagy némi keserű szájízt maga után, hogy egy ilyen szinten tematizált regény legfontosabb és mindent átható központi eleme ennyire ne tükröződjön sehol a fedélen… kicsit megfosztja ez a borítót az egyéniségtől. Mit tudunk meg, ha ránézünk…? Nagyjából annyit, hogy Carrie Soto nő, de bumm, van még pár könyv hasonló koncepció alapján, már nem panaszkodásból. Cseppnyi füves pálya, egy kis salak, esetleg az egyik amerikai fedélről átemelt hetyke teniszszoknya, vagy az izzadós csajszi…? Csak tippek.
Értékelés: 5/4,5
Carrie Soto a hála egészen új formáját ismertette meg
velem ez alatt a 400 oldal alatt: az afölött érzett hálát, hogy két kezem van,
így míg az egyikkel rázhatom a szurkolós pompomjaimat, a másik még szabad egy
pofánverésre. Emberi nyelven szólva jesszus,
milyen disszonáns így imádni valamit, amit a lelked mélyén kicsit utálsz is! De
tényleg csak egy egészen kicsit… megszokható mértékben. A regény, és benne
Carrie Soto maximálisan megvalósította amit ígért: feszült volt, pörgős és
ellenszenves – de annyira jól csinálta! Ilyen megvalósítás mellett hamar
feloldódott a kezdeti haragom, és ami utána maradt… az már tényleg megérdemli, hogy
ódákat írjanak róla de azt szerencsére nem én fogom megtenni. Az írónő
talán az eddigi legütősebb, legkimunkáltabb alkotását tárta elénk: ott volt
benne a precíz kutatómunka, a pszichológiai mélység, valószerű és jellegzetes
karakterek a főszereplőtől kezdve az utolsó mellékszereplőig, valami hihetetlen atmoszféra, teniszmeccseket
megszégyenítő pörgés és adrenalin, dinamikusan építkező történetvezetés életszerűen
döcögős fejlődéstörténetekkel, meg persze egy csipetnyi TJR-féle
univerzumépítés… De a francnak sem elég ennyi szó, ha olyan odabaszós
litániákat akar zengeni, amilyeneket a könyv érdemel.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése