Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Fiatalon és depisen | Elizabeth Wurtzel - Prozac-ország

by - 11:47


„A dolgokat nem olyannak látjuk amilyenek. Olyannak látjuk, amilyenek mi vagyunk.”

Eredeti cím: Prozac-nation
Oldalszám: 484
Megjelenés: 2001
Kiadó: Európa
Ár: 3290 –

Elizabeth ​Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy a könyvet jóval megelőzte a híre az én esetemben… igazából viszont egyetlen infóm volt róla, mikor a kezembe vettem, mégpedig az, hogy egy mindenen picsogó, fárasztó lányról szól, akinek még a hajmosás is dilemma, s emellett szüntelen világfájdalom gyötri, csak úgy. Ez viszont elég volt, hogy felderüljek. Remek! – mondtam. Mert abban a percben éreztem, hogy ezt el kell olvasnom – és abban a percben tudtam azt is, hogy tetszeni fog.

Sok mindent lehet rólam mondani – gondolom szoktak is –, az emberek megfelelő módon kezelése pedig egyelőre nem erősségem íme a belépőm pszichológia szakra, de azt senki sem állíthatja, hogy alapvetően ne lennék toleráns mások problémája iránt. Talán azért, mert összességében az én életem sem csupa szivárvány és unikornis… talán nem, mindenesetre épp amekkora dög tudok lenni ok nélkül, éppen annyira mélyen képes érinteni az emberek fájdalma; éppen akkora együttérzést tud belőlem kiváltani. És ismétlem: egyszerűen tudtam, hogy Elizabeth Wurtzel depressziójának története egy percig sem fog hidegen hagyni.

Igazán nem akarok kérkedni vele, de igazam is lett. A Prozac-ország által különleges könyvélményben volt részem, olyanban, amely maximális befogadóképességében lekötötte az agyam, megfertőzte a gondolataim, egyszerre vonzott és taszított, de mindig csak a jobbik értelemben. Mégis… nagyon nehezen szántam rá magam erre az értékelésre, mert épp amennyire vártam olvasás közben, hogy végre mesélhessek nektek ennek a történetnek a fontosságáról, iszonyatos, elsöprő nagy erejéről, épp annyira nehezen is jöttek hozzá a szavak – meg a bátorság, hogy nyíltan beszéljek egy ennyire kényes témáról. Pedig megtettem már párszor. A tabu címke alatt nem egy értékelést találhattok tőlem, melyekben nem mindennapi beszédtéma tárgyát képező kérdések vetődnek fel: pszichés zavarok, vérfertőzés, rasszizmus, prostitúció… nem mindig foglalok állást, de azért nem szokásom visszariadni, ha beszélni kell. A Prozac-ország mégis valahogy más. Ijesztően az. Úgy érzem ugyanis, hogy Elizabeth Wurtzel élete jobban magába rántott, mint az normális esetben indokolt lenne.

Nem árt az elején tisztázni, hogy memoárról beszélünk, egyféle önreflexióról – az írónő egész fiatalkorától kezdve vezeti végig az olvasót életének legnehezebb, és egyben igencsak hosszú szakaszán, depressziója kezdetétől… nos, csak szeretnénk azt mondani, hogy a végéig, bár nem olyan betegségről van szó, amelynél pontosan behatárolható gyógyulást emlegethetnénk. Olyan van, hogy tűrhető, meg olyan, hogy stabil állapot – stabil egy éve, öt éve, harminc éve –, de a depresszió nem olyan dolog, amit az ember végérvényesen kiirthat magából. Elizabeth Wurtzel esetében az életmentő javulást a Prozac hozta el… de úgy érzem, ennél sokkal figyelemreméltóbb az út, ami odáig vezetett.

Sokféle jelzőt láttam már használni a könyvre, mikor nemrégiben értékeléseket olvasgattam róla… a leggyakoribb vád az, hogy unalmas, „áldepis”, hisztis, túl elnyújtott… stb, de a legjobb, amit eddig hallottam, az az, hogy „szerintem nem is ilyen a depresszió”. Várom, hogy az illető meséljen akkor, mégis milyennek képzeli a depressziót. Bárányfelhők, meg rózsaszín egyszarvúak? Szögezzük le, hogy a depresszió személyenként máshogy jelenhet meg… de ha valaki szerint ez nem depresszió, akkor nem tudom, mi az.

Elizabeth Wurtzel minden szava fájdalmasan őszinte, fájdalmasan igazi, egyaránt kétségbeesett és belenyugvó – de így is, úgy is tehetetlenül boldogtalan. Ezt pedig nem tudta volna bárki kellő hitelességgel visszaadni, nem lett volna ugyanaz egy fiktív regény egy másik kiváló szerző tollából… de nem ám. Mert a depresszió marha magányos betegség, és senki sem képes megérteni – de talán az, aki átéli, egész közel kerül ehhez, még ha nem is találja meg az összes választ, amit keres. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy aki nem éli át, az sosem fogja ezer százalékosan megérteni a betegség természetét, s mindazt, amit az írónő ezzel a kitárulkozással megmutatott nekünk: igen, kívülről annyi fog látszani, hogy az egész marha unalmas, csupa hiszti, megjátszás, önzés és dráma. Legalábbis ez lesz annak, aki meg sem próbálja megérteni és elfogadni ezt a komoly, mégis szégyenként rejtegetett problémát, ami sokkal több ember életét teszi csupán pislákoló létezéssé, vagy akár rémálommá.

Bocsássatok meg, tudom, hogy már nem először mászok bele a pszichés problémák tárgykörébe… de annyira nehéz megállnom, hogy újra meg újra felszólaljak, ha egyszer ennyire dühít, amit látok. Dühítenek az emberek, dühít az egész társadalom, leginkább pedig az, ahogy a mentálisan valamint pszichésen beteg embereket kezelik. Ítélkezés, bagatellizálás, lenézés, megbélyegzés… ebből áll a becses repertoár, ez pedig tökéletes táptalajul szolgál az egyre nagyobb százalékban szorongó generációk felnövekvéséhez.


Az általános hozzáállást pedig mi sem szemléltetné jobban, mint a Prozac-ország – meg persze a könyvet övező különböző vélemények. Éppen, ahogy a regényt olvasók nagy százaléka sem tud mit kezdeni ezzel az érthetetlen betegséggel, s inkább elítéli, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tenne a probléma megértése érdekében, úgy a történet során fel-feltűnő „mellékszereplők” is pontosan hozzák ezt a megszokott formulát. Elizabeth élete telis-tele van különféle emberekkel: szülők, távolabbi rokonok, új barátok, régi barátok, pasik… különös módon azonban egy sem akadt köztük, aki a kellő komolysággal és odafigyeléssel kezelte volna a helyzetét. Mi több, úgy tekintettek a depresszióra, mint valami múló hóbortra, mint valami kínos-kellemetlen divatra, ami remélték, majd csak elmúlik az idővel. A lány részéről önzésnek tartották – a maguk részéről állandó tehernek. Mindenki életében mintegy kellemetlen akadályozó tényező volt Elizabeth viselkedése, arra viszont láthatóan senki sem gondolt, hogy ez neki több szenvedést okoz, mint bármelyikőjüknek. Ismétlem: a depresszió kurvára magányos betegség.

Nem kell, hogy lássák rajtad, milyen dilis vagy, szokta mondogatni. Senki nem kíváncsi egy olyan csajra, aki annyira le van lombozva, mint te.”

Elizabeth tehát egyedül volt a betegségével – egyedül volt, mikor a szülei inkább egymást ölték, minthogy a lányukkal törődjenek, s egyedül volt attól kezdve mindig, hiába hajtogatta éppen bárki, hogy mellette áll. Igazából mindenki a „nem-depressziós” Liz visszatérését várta; várták, hogy ez a probléma elévüljön, méginkább azt, hogy szedje össze magát a lány, és hagyjon fel ezzel az ostobasággal. Mert mégis hogy gondolja valaki, hogy depressziós lesz… nem igaz??

„Teljesen kimerítettek azok a napok, amikor megpróbáltam újra úgy viselkedni, mintha az a kislány lennék, akinek látni szeretnének. Este, amikor hazamentem, órákon keresztül csak sírtam, mert rettenetes nyomással nehezedett rám az emberek elvárása, hogy rám akarják kényszeríteni, hogy olyan legyek, amilyennek ők akarnak látni.”

Efféle környezet és hozzáállás mellett nem csoda, hogy Elizabeth állapota nemhogy javulást nem mutatott, de inkább egyre mélyebbre vezetett… depresszióját észvesztett alkoholizálás, drogmámor, számtalan – többnyire hasztalan – pszichiátriai kezelés, és nem egy öngyilkossági kísérlet kísérte, s számomra érdekes volt megfigyelni, hogy a felejtés érdekében tett erőfeszítések hogy mondtak kudarcot, míg mindig a legváratlanabb pillanatokban villant fel némi reménysugár. Például akkor, mikor Liz anyja végre elismerte a lánya betegségét, és így már tényleges támogató félként mellette állhatott, de akkor is, mikor Elizabeth megkapta a pontos diagnózisát. Én amúgy megjegyzem, jó darabig gyanakodtam arra, hogy inkább bipoláris, mint unipoláris depressziós… de azért hiszek neki, nyilván xd. Ez utóbbi esemény jól láthatóan segített neki kicsit, és ez érthető is: az atípusú depresszió, mint olyan, már konkrét, szinte kézzelfogható dolog – utána olvashat, be tudja nagyjából határolni, s ennek köszönhetően máris megteremti annak az érzését, hogy nincs egyedül a problémájával.

E két momentum fontos szerepet játszott abban, hogy Elizabeth ne csússzon tovább a lejtőn – azonban vitathatatlan, hogy állapota súlyossága miatt végül is a gyógyszer mentette meg. És ez lenne az, amire a cím után mind vártunk… a Prozac. Az írónőnek még az antidepresszáns-őrület kezdete előtt írták fel a gyógyszert, a kötet végére beszúrt esszéje, a Prozac-ország azonban már az ezutáni korszakot vizsgálja, s így szerintem érdekes lezárása a könyvnek. Egyaránt beszél a Prozac hatásairól, az antidepresszáns természetéről, s arról, hogyan terjedt el pár év alatt annyira, hogy hatására ellepték az országot a mesterségesen boldoggá tett emberek.


Igazából… ennyi lenne. Olvasás közben amennyire zsongtak a gondolataim, reméltem, hogy sokkal összeszedettebb és rendezettebb poszt fog belőlük születni – aztán rájöttem, hogy már az is nehézséget okoz, hogy egységében tekintsek a könyvre, azt nézve, hogy gyakran 50 oldalakra tagolva olvastam. Nagyjából ilyen időközönként tettem le egy picit, mikor magába szippantott az elmélkedés… az életről, a létezésünk miértjeiről… ilyesmi. Az ötszáz oldal végeztével, valamint az értékelés előrehaladtával pedig rájöttem, hogy ez nem is igazán az a könyv, amit szabad lenne értékelni. Egyrészt bevallottan nehéz… és esküszöm, megszenvedtem azzal, hogy elragadtatásomban értelmes szavakat meg mondatokat formáljak – amennyiben ez nem sikerült, elnézéseteket kérem –, másrészt nehéz egy memoárra úgy tekinteni, mint elemezendő műre. Elvégre ki lennék én, hogy valaki életét, valaki szenvedéstörténetét értékeljem? Csak annyit mondhatok, hogy Elizabeth Wurtzel stílusa gördülékeny, sugározza az intelligenciát, humort, mélyérzűséget, és minden papírra vetett szavából árad az őszinteség – olyannyira, hogy már az első száz oldal alatt keményen kerülgetett a sírás. Eleinte még letudhattam az „Elizabeth Wurtzel jelenséget” annyival, hogy szegény csaj élete egy csőd… de haladtam, haladtam tovább, és belém martak a leírások, úgy, hogy szóról szóra érezni tudtam némelyiket. Úrrá lett rajtam a teljes letargia – és ez úgy érzem az írónő érzékletes írásmódját dicséri; azt, hogy teljes valójában adta vissza a depresszió állapotát, annak minden fájdalmával, érthetetlenségével együtt.

Nem állok neki ajánlgatni. Mert úgy hiszem, ez tipikusan az a könyv, ami bár kiváló, mégis jobb ha nem olvassák, mintha rossz kezekben kötne ki. Mert végtelen türelem kell hozzá. Tolerancia. Megértés. Nyitottság. És így tovább… de ha úgy érzitek, készen álltok erre, meg az 500 oldal terjedelmű lehangoltságra, akkor vágjatok bele! Én ugyanis egy fél rossz szót sem tudnék szólni a Prozac-országról.

„Valami furcsa módon beleszerettem a depresszióba. […] Azt képzeltem, hogy a depresszióm a jellemem legfigyelemreméltóbb része. Olyan rossz véleménnyel voltam magamról, úgy éreztem, olyan kevés az, amit nyújtani tudok a világnak, hogy egyedül a szenvedésemnek köszönhetem a létjogosultságomat.”

Kedvenc karakterek:

Bár Elizabeth valójában elég negatív hős, nem túlzok azzal, hogy már az előhang első mondataival megnyert magának: áradt belőle az őszinteség, pontosabban az őszinte kétségbeesés, a története pedig éppen amilyen felkavaróan hatott rám, annyira le is nyűgözött. Tudom, a főszereplőt sokan bosszantónak találják… én viszont elég empatikus embernek tartom magam ahhoz, hogy felfogjam és megfelelően értékeljem azt a nehéz helyzetet, amibe Liz került, így bár a nő sorai a végletekig lehúztak lelkileg, sosem éreztem magam idegesnek tőle.

Kedvenc részek:

Nem könnyű kiemelni egyet, tekintve, hogy tényszerűen elmondható, hogy a Prozac-ország igazából ötszáz oldalnyi belső monológ és aktív szenvedés – de talán éppen ez a kedvencem benne. Szóval… úgy az egész. Ez volt az első gondolatom, mikor elkezdtem megírnia poszt ezen részét… aztán ahogy tovább írtam és írtam, igazából eszembe jutott egy konkrét jelenet, aminek úgy éreztem, hatalmas pozitív ereje van: ez pedig az a pár oldal a regény vége felé, mikor Elizabeth anyja végre nyíltan elismeri és megérti a lánya betegségét. Sugárzott az írásból, Liz gondolataiból ezekben a percekben, hogy erre volt igazán szüksége ahhoz, hogy érezzen valami remény-félét. Sokan hiszik azt, hogy egy probléma csak azzal válik valóssá, hogy elismerik a létezését… pedig amúgy is van, egyébként is fájdalmat okoz, azzal pedig, hogy tudatosítjuk, nem teret engedünk neki, hanem lehetőséget nyitunk annak, hogy végre megoldhassuk. Elvégre a depresszió nem attól múlik el, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne.

Kedvenc idézetek:

„A boldogtalanság olyan volt, mint a fűrészpor: mindenhol megtelepedett, mindennel baja volt, állandóan elsírta magát - az iskola miatt, a házi feladata miatt, a fiúja miatt, a jövő meg a jövő hiánya meg a jövő bizonytalansága meg a jövőtől való félelem meg általában a félelem miatt - de azt nehéz lett volna pontosan megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a baj.”

***

„A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.”

***

„Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval.”

***

„Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem.”

Borító: 5/5

Nekem az újabb, 2014-es kiadáshoz volt szerencsém, s bár elsőre volt valami abszurd a könyvben, egy rakat piros kapszulával a fedelén (ami amúgy nem tudom hogy is jött, hiszen a Prozac zöld), arról nem is beszélve, hogy az egyik osztálytársam megállapította, hogy az áltsulis rajztanárunk feje jut róluk eszébe… nos, ezeket félretéve elárulom, hogy nekem kifejezetten tetszik ez a megoldás. Kreatív, de nem túlkomplikált, tele van és mégis letisztult hatást kelt, s nem mellesleg a feldolgozott témával összehangolva üt egyet, mikor az ember meglátja.

Pontozás. 5/5


Közvélemény. Társadalmi nyomás. Ítélkezés. „Én mindent jobban tudok, még kívülállóként is” komplexus. Lenézés. Elbagatellizálás. Intolerancia. Íme, csomó dolog, amit ki kell vágni a szemétbe, mielőtt valaki úgy dönt, fejest ugrik Elizabeth Wurtzel koránt sem lélekemelő történetébe. A Prozac-ország a szerző depresszióját kialakulásától kezdve egészen stabil állapotáig nyomon követi, az idáig vezető úton pedig betekintést enged minden elképzelhetetlen és igazából sokszor megmagyarázhatatlan fájdalomra és szenvedésre, ami egy efféle beteget ér. Aki messziről elhatárolódik egy efféle komoly ügytől, valószínűleg egy unalmas, túlontúl hosszú és hisztis könyvet tart ezzel a kezében – azonban aki kellően nyitott, vagy akár érintett, az valószínűleg a pszichés betegségek irodalmának egyik legkiemelkedőbb és leghitelesebb példányát. Wurtzel átszövi a lapokat mindennel, ami kell, csempész bele olykor némi fanyar humort, kellő korrajzot és rock n’ rollt – a legnagyobb nyomot viszont kétségtelenül érzékletes leírásaival hagyja az olvasóban, melyek szinte élővé tesznek fájdalmat, elidegenedést, ürességet, céltalanságot, és végtelen bánatot. Nem túlzok azzal, hogy eddigi életem leglehangolóbb olvasmánya volt a Prozac-ország: lehúzott, kiürített, letargiába sodort… mégis úgy érzem, nem most került a kezembe utoljára. Ennek a „szenvedésnek” minden percét értékeltem és szerettem, amennyire csak lehetett – és mindenkit csak bátorítani tudok rá, hogy nyissa ki az elméjét, szívja fel magát toleranciával és türelemmel, aztán tegyen egy próbát.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

You May Also Like

0 megjegyzés